1956, csillagváltás, ÁVH! Három rövid szösszenet.

Gondolatok a „csillagváltás” kapcsán.

Meglehetõsen magas a lázam, s így több év óta elõször nem veletek együtt hajtok fejet az 56-os hõsök emléke elõtt, kedves Kossuth téri bajtársaim! De remélem: felolvassák a soraimat, mert lélekben ott leszek én is köztetek. Ne feledjétek, hogy méltók is lettetek a kitartásra, amiben éppen a „pesti srácok” az utolérhetetlenek. Bár nekik csak 13-15 nap jutott, de nektek 3 és fél esztendõ. Néhány éve a fegyveres ellenállásról beszéltem nektek ezen a napon, tavaly pedig leírtam a 4 esztendõs korszakom - gyermeki - emlékeit a forradalomról, s a következményekrõl, de most rendhagyó leszek.

Ismerjük ugye azt a viccet, amiben a világ elsõ ûrhajós nemzete a magyar? Miért?

Mert 1552-ben leverte a félholdat, 56-ban a csillagot, s azóta: lopja a napot.

Ez a kádári korszak egyik alapvicce volt, s ezt fogom elõször kiegészíteni pár ténnyel:

- 1552-ben levertük ugyan a félholdat, de Dobó Istvánt mégis koncepciósan vádolta meg a monetáris diktatúrát kedvelõ Habsburg udvar, s egri hõsünk hosszan volt börtönben.

- 1956-ban valóban levertük a csillagot néhány napra, de a „pesti srácok” bátorságát és hazaszeretetét éppen a kollaboránsok váltották át „globalista haszonra”, már a 80-as évektõl.

- Az is igaz, hogy a Kádár korszakban loptuk a napot, de soha olyan gátlástalanul nem tettük ezt, mint a liberál-bolsi hatalomátmentõk és segédcsapatai, akik a szociális piacgazdaság szédítõ szövegével takaródzva lopták el minden-napunkat, s mellékesen a közvagyont is!

S még valami. Ha a csillagot le is vertük sok helyen, de még maradt belõle elég. S valójában csak egy „Csillagváltás” következett be, ahol vagy a formája, vagy színe változott. Pl. a nõket erõszakoló és férjeket, papokat gyilkoló szovjet hõsök emlékmûvén a vörös, aranyra változott.

A Magyar Október igazi hõsei.

Ne feledjük, hogy sokan hitték el azt, amit a kommunista mozgalom célul tûzött maga elé, de minél naivabbak voltak a párt egyszerû tagjai, annál nagyobb gonosztevõk kerültek a vezetõ pozíciókba, a titkosszolgálati szervezetekbe és fedõ szervekbe.

Ne feledjük, hogy Rákosi terrorja nem létezhetett volna a sztálini õrület nélkül, de azt sem, hogy az akkori magyar pártvezetõk eleinte örömmel teljesítették a moszkvai parancsokat. Különösen addig, amíg az egyszerû emberek százezreit kellett kínozni és legyilkolni, sõt még akkor is, amikor saját riválisaikat kellett likvidálni. De késõbb, amikor már õk kerültek sorra, akkor hihetetlen félelmükben egyre nagyobb „vakhittel” szolgálták, még a saját végzetüket is. Lásd: Rajkot, Kádárt, Kállait, stb., akik saját magukat „vallották” a koncepciós tárgyaláson bûnösnek! De egyesek tovább szolgálták a halált hozó pártot, s ezzel tulajdonképpen Sztálin beteges gondolkodását is. Joszif Viszarjonovics viszont a pénzháttérhatalom érdekeit szolgálta, akarva-akaratlan. Történt ez annak ellenére, hogy a látszat szerint éppen a kapitalista tõkehatalom felszámolására törekedett. Tele van tehát ellentmondásokkal a kommunista korszak, amely persze minden volt - a megnevezése ellenére -, csak ép nem közösségi. S, hogy ez mennyire igaz, arra éppen 56 magyar szabadságharca hívta fel a naiv és megszédített világ figyelmét!

Hogyan alakult ki a helyzet, amely október 23.-hoz vezetett?

A magyar közösséget megfélemlítõ és magyarul csak beszélni tudó gyilkos horda, azzal a vodka mámorba kergetett szerencsétlen orosz és meghódított népekbõl álló hadsereggel érkezett, akiknek számára a sztálini hazárdjáték teljesen homályos, vagy inkább láthatatlan volt. Az emberekbõl a legrosszabbat felszabadító ideológia, meggyûlöltetett mindent, ami értékes és szép, mert azt hitette el a tömegekkel, tehát hogy az osztályharc igazságos és jogos, hiszen lumpennek, s a tudós tanárnak is azonos joga van mindenhez. Ma ezt, a liberalizmus hirdeti, azzal a megkötéssel, hogy az osztályharcot most álságosabban, piacnak hívják. A lerészegített hadsereg tisztjei között esetleg akadhattak olyanok, akik valamelyest érthették, hogy mennyire át vannak verve, de a „haza megmentésének” nagy sztálini hazugságai, õket is lojálissá tették a hatalomhoz. Ezzel szemben a „mi” visszatérõ moszkovita fõkommunistáink, pontosan tudták, hogy mennyire nagyszerû dolog kikerülni Sztálin birodalmából, s nagyon bíztak abban, hogy a „nagy véreskezûnek” itt már szüksége lesz rájuk, s nem az elpusztításuk, hanem a hatalomba segítésük lesz az érdeke. Ebben egy ideig nem is csalódtak. A SZEB, a Szövetséges Ellenõrzõ Bizottság minden eszközzel a visszatérõ elvtársait hozta helyzetbe, s villámgyorsan felállították a „Népbíróságokat” és „Igazoló Bizottságokat”, amelyek az összes - nem megzsarolható - polgári politikust kivonták a forgalomból, miközben a szovjet haderõ által kibocsátott, sorozatszámok nélküli un. hadipengõk: tönkretették a magyar pénzpolitikát és gazdaságot. A bolsevikokat nem kedvelõ ország, háború utáni elsõ választásán a Kisgazdapárt 57 %-os többséget szerzett, viszont a SZEB-et vezetõ Vorosilov marsall, folyamatosan zsarolta a választásokon nyertes Kisgazdákat, s így például a belügyi tárcát a kommunisták számára biztosította. Majd 1946 januárjában megzsarolta az összes pártot, s ennek eredményeként azok képviselõi megszavazták a „köztársaságot”! Amit 1946 február elsején kiáltottak ki úgy, hogy Mindszenty bíboros, mint a Magyar Apostoli Királyság prímása és elsõ zászlósura: jogilag óvást emel ellene, tehát az egész érvénytelen. Ez persze nem zavarja õket, s az 1947 évi választásokon, beindítják a Moszkvából jóváhagyott választási csalást, s a lakóhelytõl távolabb leadható kékcédulák százezreivel indultak el a megbízható elvtársak és a nyilas keretlegényekbõl kommunistává lényegült csalók teherautói: faluról falura. Miközben a magyar közéletet teljesen szétverték, a demokratikus játékszabályokat lábbal taposták, a pártokat leszalámizták moszkvai utasításra, maga a szovjetrendszer a demokrácia védõjének szerepében tetszelgett nyugaton, s ott az értelmiség ezt szinte teljesen magáévá is tette!

Már a Willi Münzenberg és elvtársai által létrehozott Népfront mozgalom és a XX század nyugati gondolkodását legjobban befolyásoló antifasiszta mozgalom is, a Hitlerrel való közvetlen kollaborálás során teremtõdött meg. Csakhogy errõl nem akart tudomást venni a világ! Tudom, hogy ezen álitásom, elsõ hallásra furcsa, majd lehetetlenségnek számit, de a két birodalom kölcsönösen „használta” egymást annak érdekében, hogy a világ ne az õ sötét üzelmeire figyeljen, hanem a másikéra. Hogy a két jelzõs (barna és vörös) szocialista diktatúra titkosszolgálata, milyen sötét kollaborációban mûködött, arra az 1939-es Molotov-Ribbentropp paktum mellbevágó váratlansága a példa. Igaz, két diktátor sosem fér el egy csárdában, mint ahogy két dudás sem, de a megvetés testvérisége, valamint érdekalapú és gengszter motivációs gyûlölködés, mégis összehozta õket. Ha nem is térben de machiavellista gondolkodásban mindenképpen. A világháború utáni korszakban tehát a Szovjetunió a béke és a demokrácia híveként tündökölt a nyugati sajtóvilág nagy részében, s közben elfelejtõdött a másképp gondolkodók kiirtása, a több millió ukrán – szinte mesterséges – éhhalála, a Hitlerrel kötött 39-es paktum, Lengyelország lerohanása és a katyni NKVD vérengzés, a Gulágok világa, a Tuhacsevszkij és a teljes régi gárda elleni koncepciós perek, az emberi jogok teljes felfüggesztése, és folytathatnám a sort, ami szinte végtelen. A nyugati liberális világ és az értelmiség pedig hûséges kutyaként lihegett a leninizmusnak, s nyakra-fõre vetítették Eizenstein és Pudovkin filmjeit a nyugati egyetemeken, s egyre több szimpatizáns csatlakozott, akik a társutasokká beszervezett rejtett kommunisták: Adré Gide, Ernest Hemingway, vagy Maxim Gorkij munkáit olvasták, s így szocializálódtak!

Ebbe az õrült hazugságokba csomagolt világba robbant bele 1956 magyar forradalma és szabadságharca. Ezt a minden ízében hamis, antifasisztának és népfrontosnak nevezett világot döntötte romba a „pesti srácok” haza szeretete, és bátorsága, mindössze 13 nap alatt.

Tudom, hogy nem szokványos beszédet mondok, de már annyiszor hallgattam végig a posztkommunisták ömlengéseit a korszak kivégzett „baloldali vagy reformkommunista hõseirõl”, hogy már csömöröm van tõlük. S nem véletlen a francia Nobel díjas író, novellista Albert Camus Magyarok Vére c. munkája, amiben világosan kifejti, hogy mekkora leleplezést hajtott végre a magyarság a kommunista eszmék álságossága vonatkozásában. De itthon még mindig a reformkommunistákat ünnepli az ország, s õket emeli piedesztálra az állam is.

De a mi hõseink nem õk, hanem azok a magyar gyerekek, akik valóban nem féltek a legyõzhetetlennek kikiáltott szovjet erõktõl, akik nem is tudták, hogy mekkora tettet hajtanak végre. Nem tudták, hogy az õ 1956-os harcaik után a Szovjetunió már soha nem lesz olyan, mint elõtte.

De 1956 a nyugat kegyes hazugságainak és a politikát már jó ideje mozgató pénzhatalmi diktatúrának a leleplezõdése is. Hiszen ha az USA kormánya, akkor keményen kiáll a magyar forradalom mellett, s nem olyan értelmû táviratokat küldöznek, amely szinte kínálja a magyar kérdés fegyveres megoldását, akkor alakulhatott volna másképpen is szabadságharcunk. De nézzük csak: Miért is bízott a szovjet kormány Nagy Imrében és az USA miért nem?

Eleve a szovjetek juttatták hatalomra, s a két magyarországi szovjet megbízott, Mikoján és Szuszlov azzal búcsúzott el tõle október végén, hogy:”mentsen meg a szocializmusból minél többet Nagy elvtárs!” Vagy ez is csak a színház része lett volna? No de bízhattak is Nagy Imrében a moszkvai elvtársai, hiszen sok évig élt köztük és tudta jól, hogyan végzik azok, akik nem hajtják végre az utasításokat. Annyira tudta ezt, hogy a koncepciós pere után, nem kért kegyelmet Kádártól, s legalább emberi méltósággal ment a halálba.

De vajon milyen indokai voltak - a pénzhatalom vezérelte - Eisenhower amerikai elnöknek arra, hogy elismerje a szovjet érdekszférában való rendteremtést? (a szokásos világháborús helyzetrõl szóló meséket persze mellõzöm!)

Talán az is közrejátszott, hogy számukra veszélyes államrend alakulhatott volna ki, ha nem gázolnak le minket az oroszok?

Nézzünk csak néhányat a követelések közül:

3. pont: Teljes egyenjogúság alapján felépített magyar-szovjet barátságot.

4. pont: Teljes világosságot a magyar urán felhasználásáról.

9. pont: Gazdasági életünk vezetõ posztjait kössék végzettséghez és szaktudáshoz.

Ez tehát világossá teszi, hogy nem egy kapitalista nagyipart, hanem egy köztulajdon alapú rendet akartak! Sem kapitalizmust, szocializmust! Ez pedig a Német László harmadikutas rendszere lett volna, amely a jót megtartotta volna, s csak a rosszat kívánta kijavítani!

S ez bizony nem a szovjeteknek volt nagyon fenyegetõ, hanem a pénzhatalomnak. Hiszen mi évszázadok óta ellen tudtunk állni a monetáris diktatúrának, s 1956-ban sokkal jobb lehetõségeink nyíltak volna meg a számunkra, mint a Horthy korszak világháborús pusztítása és a gazdasági világválság idején. S ezt, nem engedhették meg nekünk a Wall street „hõsei”! Még bebizonyítottuk volna, hogy a tudás népeként megvalósítjuk az eddigi legtökéletesebb társadalmat, s az értékrend alapú termelést, amely nem zsákmányolja ki a természetet és a társadalmat, de nem szaktudás nélküli káderekkel – párthû és ideológiailag képzett kártevõkkel – fogja iránytani a gazdaságot.

Mert képesek lettünk volna fékezni a nagykapitalisták tulajdon visszaszerzési étvágyát, de a miniszterelnök elõéletébõl kifolyólag arra is hajlandó lett volna, hogy a közellátást olyan kisvállalkozói alapokon engedje meg, amely a kapitalizmusra jellemzõ. Kína is így csinálta, bár ott az „egy ország két termelési mód” szlogenje alá bújtattak sok mindent. 1956 tehát, nem kapitalista restauráció, hanem a Német Lászlói harmadikutas gazdaság felé vitte volna az országot. Ha akkor kezdjük, valóban nagyobb fejlõdést produkálhattunk volna mára: Kínánál.

Az aljasság helyszínei.

Hol és hogyan mûködött az ÁVH?

I. Maradok a szokványtalan stílusnál, s kezdjük a terepszemlét Szegeden a Béke utcában.

Ma egyetemi kollégium az épület, amit gyüjtõfogházként és vallató helyszínként használt az ÁVH egykor. Nagy ritkán benézek az épületbe, s eszembe jutnak Édesapám szavai. Pedig milyen keveset árult el a szenvedéseibõl, s milyen visszafogottan fogalmazott. „Nem egy kellemes emlék fiam!” vagy: „az udvaron megszólalni sem volt szabad, mert levittek a pincébe”… Soha nem árulta el, hogy miképpen kínozták, de mindig elsötétült az arca.

Budapest: Csokonai utca 14. Ez volt a Pest-Megyei ÁVH épülete.

Régi lakók és a közeli iskola diákjai mesélték el sok-sok évvel késõbb, hogy ponyvás teherautókról szedtek le összekötözött, és majdnem pucér embereket, majd zsákokként viszik be õket a házba. Bizonyos kutatások szerint: Dunapataj és Apajuszta környékérõl kulákokat.

De a házba mindig csak vittek embereket, de kijönni senkit sem láttak. Igaz, összeköttetések is voltak a különbözõ házak pincéi között, de ez mégiscsak gyanús. Ám az is furcsa, hogy állítólag az Andrási út 60 – amelynek legnagyobb a legendája –, szóval éppen az volt legkevésbé kínzóközpont. Egy dokumentumfilm szerint az igazi központ a 66., 68., 70. volt.

Az egyik filmrészleten Rajk László szeretõje - Bakszant Olga - mondja el, hogy létezett egy savas kád is. „Volt ott savas fürdõ ...” – így mondta.

Vajon mire jó egy ilyen, ki tudja?

Megfürdették a savban azokat a kihallgatottakat, aki nem „énekeltek” megfelelõen. Ha aztán már jobban volt kedvük vallani, akkor jegyzõkönyvezték. Már akinek volt még energiája vagy ereje, ha túlélte a fürdõt, mert ha nem, akkor már minek szenvedtek volna a temetéssel….

Egyébként a saját elvtársait akasztató Kádárról írta az alábbi sorokat a liberális Faludi György: Egy helytartóhoz 25 év után.

„Haynaunak indultál. Ez rég volt, mondják Megszédültél. Naftalinba tetted

a kötelet s elõkerült a kolbász.”

Egy budapesti legenda szerint a Kossuth tér alatt titkos alagút köti össze az ország házát a kettes metróval. A mai napig polgári védelmi objektumnak számít, és éppen ezért, a titkos betonbunker építése a metróépítéssel együtt történt. Talán az új metrót is azért kellett annyira erõltetni – amellett, hogy milliárdokat lehetett kisíbolni – mert szükségét érezték egy újabb menekülõút rendszerének a megépítésére. Talán ha sikerül bíróság elé állítani Demszkyt, akkor errõl is kiderül, hogy mi is az igazság?

Viszont a Duna-parton álló, mai képviselõházról sokan nem tudják, hogy Péter Gábor terveztette az ÁVH részére. Nem régiben jártam ott egy meghallgatás kapcsán. A névrokonomat hallgatták meg, 2006 õszén elkövetett rendõri brutalitások ügyében. Hát… nem sok változást éreztem. Az épület ugyanúgy néz ki, mint ahogy az ÁVH használta, de valószínûleg csak kívülrõl. Péter Gábor kétszintes mély börtönt tervezett oda a föld alá, s közlekedésre szánt összekötõ és menekülõ utakkal. Egy régebbi gondnok elmondta, hogy az épületnek egy saját csatorna-zsilip rendszere is van, közvetlenül a Dunába. 1957-ben az épület már a Belügyminisztériumé volt, mert ugye akkor az ÁVH már nem létezett. Ám egykori tagjai nagyon is léteztek, sõt közülük sokan tevékeny belügyesként szorgoskodtak. Részt vettek az 1956 okt. 25.-i Kossuth téri civileket halomra lövõ mészárlásban, de a megtorlás korszakában is aktivizálták magukat. (Az õ tevékenységeik kutatására kellene végre kiírni a kormánynak egy pályázatot, s felszabadítani minden még meglévõ iratanyagot. Érdekes, hogy ami az iratmegsemmisítés idején történt, az több tudományos kutató szerint, csak a szovjetek által kihallgatottak jegyzõkönyvei voltak, hogy ki ne derüljön a vezénylõk nyelve! (?)

De vissza a képviselõházhoz! Az a szóbeszéd járja, hogy egy fiatal titkárnõ letévedt egyszer egy iratköteggel a pincébe, s ahogy szaladgál össze-vissza benéz egy szobába, ahol a szoba közepén volt egy tölcsér alakú valami, egy nagy elektromos gép, s a falon embermagasságtól fölfele, barna fröccsent nyomok. A hölgyet persze kivezették, s a fõnöke finoman jelezte neki, hogyha nem akar a Dunába kerülni azon a berendezésen keresztül, akkor bizony hallgasson errõl örök életében, s ne kíváncsiskodjon. Az emberhúsdaráló történetét talán el is felejthetnénk, ha a Duna azon szakaszán nem lett volna nagyon jó kapás akkoriban, s nem gyûltek volna oda az óriási rablóhalak. Viszont egy rövid idõ után: Megtiltották ott a pecázást….

A könnyeimmel küszködve írom le a következtetésemet:

A „pesti srácok” nemcsak a harcban voltak bátrak, hanem a kihallgatások alatt is. Mert ha nem így lett volna, akkor visszaengedhették volna õket - megfélemlítés után - a társadalomba.

De õk nem törtek meg. Lehet, hogy nem tudtak a történelmi szerepükrõl, de érezték, hogy az igazság oldalán állnak! Valószínûleg kevesen értették meg közülük, hogy igazságos jogrend, csak évszázadok küzdelmei során érik be, s az õseiktõl megörökölt közjogi rendet felforgató bolsevik banda nem csak az életüket, hanem a magyar lelkiségüket is el akarja venni. Talán sokan azt sem tudták közülük, hogy mi a szerelem, de a haza és szabadság szeretet ott égett a lelkükben.

No ezt kellett teljesen kiirtani. Akkoriban, még emberhúsdaráló kellett hozzá, de ma már elegendõ a globalista daráló, amely a média agymosásával is mûködik.

S így nem buktatják le õket a rablóhalak.

Emlékezzünk a „pesti srácokra”, s ne engedjünk 56-ból, de 2006-ból sem!

Szeged. 2010, okt. 23. Bene Gabor