Szeptember 17. a negyedik évforduló.

Szeptember 17. a negyedik évforduló.

Az Öszödi beszéd nyilvánosságra kerülésének negyedik évfordulójára írtam le a következõ gondolatokat. Ezt szándékoztam felolvasni a téren, hiszen Gonda László ismét bejelentett egy tüntetést, s úgy gondoltam, hogy sokan fognak ismét az utcára – pontosabban a Kossuth térre – jönni, hiszen az évforduló fontossága minden évben egyre erõteljesebb lesz. Ám a meghirdetett idõpontban nagyon kevesen, csak a legkitartóbb tüntetõk érkezetek meg, hiszen sokan el vannak foglalva azzal a „csodavárással” amelyet a tavaszi választások (állítólagos forradalma) fog majd számukra beteljesíteni. A leírt szöveg ezért a zsebemben maradt, s azokhoz a „közjó nemeseihez” beszéltem kötetlenül, akik „majd megunják és hazamennek” gyurcsányi jóslat helyett folyamatosan tüntettek a tavaszi választásokig. A zsebben maradt beszédet viszont közzéteszem, mert szeretném megtisztelni vele azokat is, akik legalább lélekben ott voltak a Kossuth téren velünk.

Köszöntöm az õs „Kossuth térieket”, de azokat is, akik sorsközösséget vállalva jöttek közénk ma, mert vagy jelentést fognak írni, vagy már felismerték az igazság melletti kiállás és a morális forradalom - alapvetõ szükségességét. Sokszor elmondtam az elsõ 36 nap folyamán, hogy a mi kiállásunk: az erkölcs gyõzelme, az erkölcstelenség fölött! Egy olyan morális forradalom, amely megmutathatja a világ népeinek a magyar küldetés erejét és lényegét. Sokszor elmondtam, hogy az atomizált társadalmat alkotó emberek nem látják tisztán a jövõt, nem képesek önállóan és elemzõ módon gondolkodni, s nem ismerik fel a politika álságosságát. Ám ennek nem a nemzetpolitika, hanem a pártpolitika az oka! Az erkölcsi gyõzelmünk, már azon a napon megszületett, amikor idejött a Kossuth térre néhány ezer egyszerû, magyar, nemzetpolitikus. Azok az emberek ugyanis, akik nem pártszínekben – hanem a hazugság, ország káromlás és az erkölcsi züllés dicsekvõ önbevallása ellen érkeztek ide 2006. szeptember 17.-én – nemcsak a közjó nemes magyarjai, hanem olyan nemzetpolitikusok is, akik a jövõ magyarságának érdekében jöttek. A gyermekeikre és unokáikra gondoltak akkor, amikor vállalták a sorsot: az igazságos értékrend közösségét, ami lenézés, elbocsátás, retorzió lett!

Komolyan vették az 1949-ben született, majd átalakított ál-alkotmány 2. §, vagy inkább szakasz (3) bekezdését, hogy: Senkinek a tevékenysége sem irányulhat a hatalom erõszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetõleg kizárólagos birtoklására. Az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és egyben köteles fellépni.”

Azért nevezem ál-alkotmánynak, mert bár plagizált egy ilyen gondolatot a valódi magyar alkotmányból, de soha, egyetlen pillanatra sem gondolta komolyan a hatalomban lévõ társaság, hogy ezt be is kell tartani. Ezáltal az idegen jogrend nem vált tehát magyarrá, mert ha azzá vált volna, akkor a gyurcsányi gengszterizmus csalásaival és hazugságaival szemben „mindenki köteles lett volna fellépni”, s nem csak pár százezer ember, hanem a politikai osztály minden egyes tagja, az államfõvel az élen.

Õk maguk – Sólyom László, Szili Katalin, Gyurcsány Ferenc stb. – bizonyították be az én számomra is, hogy az általuk alkotmánynak nevezett papírosnak semmi köze nincs a magyar közjogi rendszerhez. Az ál-alkotmánynak tehát csak egyetlen feladata van: fenntartani a jogfolytonosságot a Rákosi-kádár diktatúrával, s leplezni a jelen rendszer antidemokratizmusát, törvénytelenségét és hatalmi gõgjét.

Az elsõ napok azzal teltek el, hogy felkészültek a pártok a törvénytelen állam és saját legitimizációjuk megerõsítésére, amely az önkormányzati választásokon meg is történt, hiszen lényegesen többen mentek ikszelni, mint az elõzõ választás alkalmával. A rendõrség pedig felkészült a végsõ, október 23.-i leszámolásra. Csak mi – a naiv és jogkövetõ tüntetõk – nem készültünk fel a hazugság és csalás további erõsödésére, sõt még azokat a hibákat is elkövettük, amelyek a diktatúra rendõrségével való tárgyalás során születtek, hiszen magát a tárgyalásokat is csak az idõhúzás és a médiaáthangolás céljából kezdeményezték. Fontos napok és hetek vesztek el azzal, hogy a téren létrejött két szervezet nem lépett, s nem indította el az önszervezõdõ és népmozgalmat építõ folyamatot, nem nyilvánította ki világosan, hogy ha az ál-alkotmányt a hatalom sem tartja be, akkor azt nekünk sem kötelezõ betartani! Ráadásul nem ismerték fel a csapdát, amelyet a média lejáratás egyik fõ elemévé tettek, s amely azt hitette el a lakosság millióival - s azóta is tartja magát a közbeszédben -, hogy: nem tartottuk be a rendõrséggel kötött megállapodást, tehát megszegtük az ígéretünket! Következtetésképpen mi is erkölcstelenül cselekedtünk. Az erkölcsi forradalmat tehát azzal tették félre, hogy mi is hamisak vagyunk.

Az ellenünk irányuló próbálkozások sokfélék voltak. Pontosan úgy jártak el, ahogyan 1956-ban. Elõször antiszemitának próbálták beállítani egy olyan megszólalást, ahol állítólag felsorolták a zsidó származású országgyûlési képviselõket. Ez nem jött be, hiszen ha meg is történt volna, akkor sincs abban semmi, ha valakit a származása szerint nevesítenek. A hajléktalanok befogadását és az ételosztást sem tudták ellenünk fordítani, inkább valamiféle higiéniás kifogással megtiltották a gulyáságyúk használatát. A TV ostrom gyanús autóégetése sem volt összemosható a Kossuth tér alkotmányos rend iránti nyilatkozataival. Az õrizetlenül hagyott autóban „véletlenül ottfelejtett” és éleslõszerrel is ellátott gépkarabélyok sem kerültek a tüntetõk kezeibe, s a sajtótájékoztatókon elhangzott érveinkbe sem tudott a hatalom belekötni. Ám rohamosan közeledett az 1956-os szabadságharcunk 50.-ik évfordulója, s a hatalom visszahõkölt az akkorra meghirdetett „történeti alkotmányt helyreállító nemzetgyûlés” gondolatától, hiszen ez számukra a hatalom illegitim voltának a leleplezését is jelentette volna. Elhatározták hát, hogy nem tûrik tovább a „népszuverenitás” megnyilvánulását, s a tüntetést csellel felszámolják! A hatalom azt az érvet gondolta bedobni, hogy a meghívott vendégek biztonsága érdekében kell a teret átvizsgálni tûzszerészekkel. Az illegitim állam törvényeinek megfelelõen bejelentett demonstrációt azonban, csak akkor lehetett felszámolni, ha a tûzszerészek találnak valamit, ami a békés jelleget felülírja. Ezért akarták, hogy a tüntetõk kezdjenek „tárgyalásba” a rendõrséggel, mert ha sikerül a tér ideiglenes kiürítése, akkor bármit „találhatnak” ami a feloszlatást megalapozhatja! Én hiába kérleltem Takács Andrást, hogy ne menjük be az ORFK-ra, hiszen nekünk nem a rendõrséggel, hanem a politikai osztállyal kellene tárgyalni, hiszen mi nem bûnözõk, hanem nemzetpolitikusok és a közjogi küzdelem részvevõi vagyunk! Sajnos nem hallgatott rám, sõt még arra is rávett, hogy az elsõ tárgyalási napon bemenjek vele. A tárgyaláson már nyilvánvaló lett a csapda, s Lapid Lajos dandártábornoknak – aki a tárgyalást vezette – a szemébe is mondtam, hogy nem megállapodni akar, hanem csak fogást keres a tüntetõkön. Miután Takács nem hallgatott rám, nem is mentem be több alkalommal. A megállapodás részleteirõl tehát nem is tudtam semmit, csak hajnalban tájékoztatott Takács András. Az ideiglenes kivonulás határidejének lejárta elõtt, felszólítottam Lapid Lajost, hogy a törvény szerint járjon el, s a néhány bennmaradt személyt ne használja fel a demonstráció feloszlatására, hiszen a rendõrség köteles a rendezõk segítségére lenni, ha azok nem képesek rendet tartani. Akkor néhányan ott maradtunk a kerítéssel körbezárt terület bejáratánál, mert a megállapodás szerint a tûzszerészekkel együtt végeztük volna a bejárást. Erre sajnos nem került sor, mert tûzszerészek szabályzata sem engedte volna, s ez olyan ígéret volt a részükrõl, aminek a betartását soha nem gondolták komolyan. Az akkor ott tartózkodó tömeg – köztük én is – azt hitte, hogy ennyire nyilvánvalóan nem merik megsérteni a törvényt, nem merik lábbal tiporni a népszuverenitás elveit, a gyülekezési és szólás szabadságát nem merik így megalázni. Legyen ez tanulság a jövõre!

Négy év telt el, de a magyar társadalom ma sem tud még arról, hogy az ál-alkotmány értelmében minden magyar állampolgárnak kötelessége lett volna törvényes úton – tehát a békés tüntetés eszközével – fellépni az MSZP, illetve Gyurcsány tevékenységével szemben, hiszen az: a hatalomnak csalással történõ megszerzésére, és különösen október 23-án: a hatalom erõszakos gyakorlására irányult. Márpedig ez a tevékenység az 1949. XX. törvény 2 szakasz 3 bekezdése szerint is jogellenes! Felismerhetõ lett tehát, hogy a hatalom csak akkor tartja be az egyébként is törvénytelenül született alaptörvényt, amikor neki tetszik! S azért hívja azt alkotmánynak, hogy a valódi alkotmányunkat a – nemzeti joguralom igazi biztosítékát - ne is keressük többé!

Ez az igazi tragédia, mert a lakosság nincs tisztában a kötelességével, s várt az alsóházi többség döntéseire, amelyekrõl már annak idején Antall József is – mint a magunk fölé emelt politikai osztály tagja – nyilatkozott, amikor kijelentette, hogy: ”tetszettek volna forradalmat csinálni”!

Csakhogy a magyar nép már megvívta forradalmát és szabadságharcát a bolsevik politikai osztállyal 1956-ban. Bõven áldoztunk vért és életet. Nekünk ma, azt a joghelyreállító harcot kell megvívnunk, amit közjogi küzdelemnek nevezhetünk, de ehhez arra a tudati szintre kell eljutnia a lakosságnak, ahol nemzetté válik és visszaköveteli a saját jogrendjét. Azt az alkotmányosságot, amely nemcsak fejlõdõképes - hiszen a szerves jogfejlõdés 1159 esztendeje folyik -, hanem a Vérszerzõdéstõl 1949-ig (kis megszakításokkal) töretlen volt. Ehhez a joghelyreállító harchoz pedig tisztában kell lennünk azzal, hogy az õsi jogelveink nem elavultak és nem kidobhatóak! Nem új alkotmány kell tehát, nem a Szent Koronára való sima hivatkozás, hanem az egyedülállóan „demokratikus” magyar alkotmány, az egyetlen ismert joguralmi hatalomelmélet visszavétele úgy, ahogyan az elsõ bolsevik forradalom után megtörtént 1920-ban. Azt a joghelyreállítást ma, az 1956-os népképviseleti mintával kell kiegészíteni! Feledni kell a polgári demokrácia formai hatalommegosztását, amelyrõl kiderült, hogy csak a hatalomban lévõket szolgálja és a hagyományos magyar közjoghoz kell ragaszkodnunk! Az ugyanis tartalmi megosztását adja a hatalomnak és az államot is korlátozó joguralmat eredményez! A közjogi harchoz érteni kell, de nem kell hozzá egyetem, mert õseink évszázadokig folytatták és minden egyszerû ember értette jogainak lényegét!

A negyedik évfordulón tehát ki kell tûznünk újra a célt! Amely a megváltozott körülmények között is csak az alkotmányos rend helyreállítása lehet! S az a személy, aki nem érti, vagy nem is akarja érteni, hogy csak a sajátunkat kérjük vissza, az ne gondolja magát sem demokratának, sem a jogállam védõjének, sem törvényesnek, mert az minden médiatámogatás ellenére „csak egy ócska hazaáruló”!

S végül hivatkoznék az aranybulla 31. szakaszára, mint kitörölhetetlen ellensúlyra a nemzetellenes intézkedésekkel és jogsértésekkel szemben: ”Hogyha pedig mi, vagy az utánunk következendõ királyok közül valaki, ezen a mi szerzõdésünknek ellene járna valaha, ez a levél adjon szabad hatalmat…a jelenvalóknak és jövendõbelieknek és az õ maradékainak is, hogy mind nekünk, mind az utánunk következendõ királyoknak minden hûtlenség szégyenvallása nélkül ellentállhassanak és ellentmondhassanak mind örökké.”

Ez a hatalom valódi ellensúlya, s ez valamint a Vérszerzõdés örök idõkre szól! Ezeket nem lehet átírni, nem lehet semmissé tenni! Ráadásul a jelen ál-alkotmány 2. § (2) bekezdése szerint is: „A Magyar Köztársaságban minden hatalom a népé, amely a népszuverenitást választott képviselõi útján, valamint közvetlenül gyakorolja”. Márpedig a nép akaratát nem lehet csak a jelen korszakban médiamanipulált személyekre korlátozni, hiszen a népnek része az egykor élt jogérvényesítõ nemzedékek egész sora is. De ugyanúgy része a jövõ nemzedékei is! Ha az érvényesen választott képviselõk ezekre nincsenek tekintettel, akkor a hatalom gyakorlása önmûködõen visszaszáll a népre! A nép pedig nem tagadhatja meg az õsi alkotmányosságot, mert csak annak jogmegtartó modernizálását, tisztességes megélhetést és ugyanilyen politikai képviseletet akar.

Ezért az “államszervezet demokratikus mûködése” érdekében, ne csak a pártok és a hozzájuk közelálló civilszervezetek, hanem az alkotmányos joghagyományt régóta visszakövetelõ civilek is kapjanak helyet az Alkotmány Elõkészítõ Bizottságokban, s ne új alkotmányt, hanem joghelyreállító sarkalatos, vagy alaptörvényt készítsenek elõ! S mindezt szigorúan a történeti alkotmányunk jogelvei alapján, s az õsi jogrend minden értékes elemének megõrzésével!

Ez a Kossuth tér változatlan követelése, mert a magyar nemzet nem kíván az alkotmányos múltja nélkül a jövõbe indulni, hanem szerves jogfejlõdést akar!

Szeged, 2010-09-16. Dr. Bene Gábor S.