PRIVATIZÁCIÓ, a HAZAI TÕKÉS RÉTEG KIALAKÍTÁSÁNAK HAMIS ÁLARCA.

Privatizáció, a hazai tõkés réteg kialakításának hamis álarca.

A „rendszerváltás” korszakában hallottam ezt a két mondatot: Lehet, hogy nem etikus, de törvényes! Olyan törvényeket írunk, mint amilyeneket rendelnek!

Mostanában – egyes pártok retorikájában – divat lett a számonkérésrõl beszélni. Lássuk be, mi is hibáztunk és nem csak a lekommunistázott ál-szocialisták köztörvényes bûnözõi a felelõsök, hanem pl. én is, aki nem mentem ki tüntetni a privatizációs csalások ellen, már a spontán privatizáció korszakában. A rendszer váltásához ugyanis az lett volna akkoriban a legfontosabb, hogy tisztázzuk az elveket. Mi viszont ráhagytuk a jogi, gazdasági, politikai és társadalmi elveket azokra, akik az elõzõ rendszer haszonélvezõiként, tulajdonképpen levezényelték a rendszerváltást a saját elveik szerint. Pedig az elveket patikamérlegen kellett volna lemérni, s csak azt elfogadni, amelyekkel a társadalom teljessége egyetért. Ez lett volna a valódi, a közvetlen demokrácia. A rendszerváltók közvetett demokrácia elképzelése pedig, pontosan ide vezetett, ahol most vagyunk!

A szocializmusnak hazudott modell ugyanis államkapitalista volt, s munkásságot a lehetõ legkeményebben kihasználva mûködött, de mégis volt néhány elõnyös tulajdonsága, amelyet a rosszakkal együtt dobtak a szemétre. Amit viszont a hátrányos tulajdonságaiból megtartottak, az a legsötétebb állami hazudozások rendszere, és az azt elõzõleg is igazgató személyek felelõsségre vonás nélkül átmentett garnitúrája. Pedig éppen õket kellett volna kidobni, s a kisvállalkozásokat és a magángazdálkodást úgy kellett volna gyámolítani, hogy a tehetségesek és tisztességesen szorgalmasok kinõjék magukat, gyarapodjanak, s a tehetségtelen, lusta, vagy csak ügyeskedni akarók pedig: bukjanak! Ehhez kellett volna az a fokozatos átmenet, ahol a jó állam szigorúan de jól mûködteti a közvagyont, s a magángazdaság pedig, fokozatosan növekszik, de csupán a termelékenység, a valódi értékek elõállításának függvényében. Egyébként ez volt, az 56-os munkástanácsok és a vidék mezõgazdasági termelõinek is az elképzelése. Ezt írta felül a médiabutítás megmondóembereinek a szakértelme, s a pénzháttérhatalom érdeke.

A rabló privatizáció sikeréhez a – részben felelõsség nélküli jóléthez, részben a kádári elithez való dörgölõdzés hasznaihoz szokott - közgazdász, jogász, mérnök, tehát a szakmai elit hazaáruló magatartása, valamint egy jól kidolgozott forgatókönyv is szükséges volt. Ez utóbbit a nyugat azonnal tudta szállítani, amint felismerte a hazaáruló holdudvar meglétét.

A technikát már akkor is sokan felismerték, de a mindenáron való kis és nagytõkés réteg kialakulásának a „szükségszerûsége” nem engedte a kérdést sokáig a felszínre. Ne legyünk azonban elnézõek a korszak politikusaival szemben, hiszen 1956 célkitûzéseihez csak akkor lettek volna hûek, ha a sem nem szocialista, sem nem kapitalista gazdasági modellt akarták volna megvalósítani. Ám a nyugati „kapcsolatrendszerrel” már korábban is rendelkezõ felsõvezetõ elvtársak, rájöttek, hogy csak akkor úszhatják meg a felelõsségre vonást, ha kiszolgálják a kapitalista érdekeket, s ez által védettséget élveznek majd. Ma ismét a felelõsségre vonás kérdése a legaktuálisabb, így elemezzük egy kicsit, az un. rendszerváltást, s ebbõl bõséges párhuzamokat kapunk a mára.

A technika tehát a következõ módon alakult. A vezetõ réteg eladósítja a vállalatát úgy, hogy közben a kapcsolati tõkéjét és a valóságos tõkéjét is erõsíti. A teljesen logikus leváltás vagy felelõsségre vonás helyett, a vállalatot azonnal társasággá alakítják, s a volt igazgató, párttitkár vagy helyettese lesz az új cég privatizációjának levezénylõje. A sok éven keresztül összeszokott pártbizottság és vezetõgarnitúra pedig, vagy közösen, vagy „külsõs” segítségével fillérekért megvásárolja. Így konvertálta át a politikai hatalmat gazdasági, sõt tulajdonosi hatalommá a volt MSZMP holdudvara és a bennfentes közép és felsõvezetõ réteg. Azok tehát, akik néhány évtizede még mindent államosítottak, hirtelen privatizálni kezdenek: de maguknak. A fennmaradt kapcsolati tõkék tovább mûködtek és azt tapasztaltuk, hogy oly sikerrel fosztották ki a közvagyont, hogy szinte semmi sem maradt. Vagyonleltár nem volt, ma sincs és igazi „tabula rasa” nem is várható, csak akkor, ha radikálisan visszatérünk a magyar jogrendhez!

A mezõgazdaság terén az összes volt ál-szocialista ország közül egyedül nálunk nem lehetett un. reprivatizációt végrehajtani, ami nem a nagybirtok rendszer visszaállítása lett volna, hanem a megélhetést valóban biztosító, erre méretében is alkalmas, családi földbirtok rendszer visszaállítása. Vajon mi volt az oka, hogy nem kaphatták vissza azok a volt földtulajdonukat, akiktõl a kommunista diktatúra elvette, s méretileg nem volt nagybirtok? Talán az, hogy tudták a globalizátorok, hogy akkor önellátó országgá is válhatunk. Olyanná, amelyet nem lehet majd megzsarolni? A kérdés persze költõi, de a reprivatizáció nem történhetett meg a kisvállalkozások területén sem. (Édesapám kis szikvízüzemét és a belvárosi házát, három millió forintos kárpótlási jegyre váltották, amin akkor legfeljebb egy kicsi lakást lehetett volna vásárolni Szegeden, de nem korszerû és piacképes szikvízüzemet.)

A vendéglátóhelyeket és kisebb üzemeket a tûzközeli elvtársak szerezhették meg kedvezõ hitelekkel, de egyébként is fillérekért. Mindezt legalizálta az állami vagyon gazdálkodásáról szóló 1995. évi XXXIX. törvény. Itt ugyanis nem a tulajdon szentsége volt a fontos, hanem az egykori államosítók vagy utódaiknak a tulajdonszerzése.

Németh kormány alatt a budai villákat a benne lakó fõrendõr, elhárító tiszt, apparátusi tag vagy pufajkás, partizán, esetleg helyi pártvezetõségi tag vásárolta meg: bagóért. A rendszerváltás olyan helyzetbe hozta õket, hogy legtöbbjüknek – éppen a vállaltok és az állam eladósításának egyik eszközeként – két vagy három fizetett állása is volt, az elvtársi kapcsolatok segítségével. Mindezt azért is erõltették, mert csak nagyon kevesek bíztak abban, hogy ez sokáig fog tartani. Pedig ma már láthatjuk: eddig húsz év telt el, s ki tudja, mennyi jön még?

Egy szegedi iskolaigazgató – egyébként pufajkás volt – kétségbeesetten rohangált az elvtársaihoz és a volt tanítványaihoz, hogy õt, aki kiváló igazgató, el akarják mozdítani az állásából. Egy volt diákja – egyébként MDF alapító tag – segített, hogy maradhasson, s pár héttel késõbb eltávolítatta az iskola falán lévõ feszületet. Kõmûvesekkel ki vésette a falból azt a korpuszt, amely – kis, mellékutcában lévén – maradhatott a Rákosi-kádár rendszer alatt, de a rendszer megváltozása után már nem! Ennél plasztikusabban nem is jelezhette semmi, hogy itt valójában még az elõzõ rendszerekhez képest is mélyebb erkölcsi zuhanás fog következni.

Ilyen összekapaszkodó és egymást pozícióba segítõ bûnözõréteg, már régen volt a magyar politikai palettán, mint az MSZMP és holdudvara, valamint az általuk mozgósított és ellenzéki színûre (bocsánat: kétszínûre) festett SZDSZ brigád. Közülük egyetlen egy sem maradt magas jövedelmû állami vagy önkormányzati állás nélkül a rendszerváltást követõen, mert utána nyúltak. Maguk is elhitték a mítoszt, amit a Vörös Segély hirdetett, hogy: Elvtárs! Segítsd a lebukottat!

A számtalan ügybõl, most egy nagyon megszellõztetett, de nagyon jellemzõt emelnék ki. A „Tocsik-botrány” azzal függött össze, hogy az MSZP és az SZDSZ megegyezett abban, hogy az önkormányzatok részére – még az Antall, illetve Boross-kormány által megszavaztatott –, és e törvény alapján visszajáró ingatlanvagyonok pénzbeli értékét az önkormányzatokkal való tárgyalás során lefaragják úgy, hogy abból a „kialkudott felesleg” visszacsorogjon az MSZP pénztárába. A tárgyalásoknál, egy ügyvédi szakvizsgával nem rendelkezõ személyt és a párt akkori pénztárosát bízták meg. Tocsik és Boldvay képviselte tehát az MSZP színeit, az SZDSZ-t pedig, a Kuncze – féle Államigazgatási Fõiskola pár tanára. (stílszerûen az 1000. sz. ügyvédi iroda) Ám az egész, csak színház volt azért, hogy az elõbb említett személyek felvehessék az óriási összegû sikerdíjakat, amelynek nagyobb része a két párt kasszájába csordogált. A jól kitalált „buliba” hiba csúszott, de még „tisztáldozatra” sem kényszerültek, hiszen ott volt Tocsik, aki elvitte a balhét a büntetõ és a magánjogi vonalon.

Vajon honnan tudták az elvtársak, hogy nem kell nagyon aggódniuk, hiszen nagy baj nem lehet ezekbõl a disznóságokból?

Álláspontom szerint azon hálózati személyektõl, akiket idejében beépítettek a rendszerváltás elõkészítésébe és lebonyolításába. Beépültek ezek minden pártba, minden hivatalba, minden önkormányzatba, minden bíróságba, ügyészségbe, médiába, stb. stb. Legújabban éppen arról szerezetem tudomást, hogy az ügyvédek között is igen jelentõs számú hálózati ember mûködött. (Személyes tapasztalatom, hogy a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején még úgy mûködött az ügyvédbojtárok felvétele, hogy a munkaközösségek többségében pártbizottsági ajánlás nélkül, nem vettek fel senkit!) Vajon nem kellett volna átvilágítani az ügyvédeket is? Állítólag a nagynevû Bárándy is hálózati személy volt, talán ezért vihette ilyen sokra?

Ha megvizsgáljuk a Kádár korszak erkölcsi színvonalát, akkor bizony nem kétséges, hogy a fogyasztói társadalom már a „létezõ szocializmus” alatt is létezett, tehát nem volt az szocializmus, hanem nagyon is államkapitalistaként és hihetetlenül korrupt módon mûködött, hiszen az alacsony és teljesítményhez nem kötött bérezés, ezt kellett eredményezze. (Ahol mégis teljesítménybérezés volt, ott lenyomták a béreket.) Már a 80-as évek sztárügyvédei is, óriási pénzeket söpörtek be azzal a szöveggel, hogy: „meg kell nyerni a bíróság jóindulatát”!

A vállalatoknál a középvezetõk, az intézményekben a szellemi munkások, az egyetemeken a tanársegédek kényszerültek a fõnökeik helyett dolgozni, s a megalázó fizetések mellé esetleg, egy kis jutalom járt, ha nem járt a szád. (nekem volt olyan tanársegéd barátom, aki a professzora helyett írt tankönyveket, amelyek azután meg is jelentek a nagyember neve alatt!)

A szocialista erkölcs tehát megalapozta azt a helyzetet, amelynek ma elszenvedõi vagyunk, s ameddig nem lesz kemény elszámoltatás, ez csak rosszabb és rosszabb lesz. (remélem megtörténik a felismerés, hogy ez így nem mehet tovább!) Demszky és a fõvárosi önkormányzat fertõzöttsége e téren, különösen nyilvánvaló. (lásd: BKV, metróépítés, ingatlan panamák, stb.)

A „rossznyelvek” szerint Aczél Györgynek pénzalapja volt azon személyek számára, akik a „demokratikus ellenzékhez” tartoztak azért, hogy tanulmányokat írjanak és ne a Beszélõ, s más szamizdat folyóiratokba publikáljanak. Én persze azt gondolom, hogy Aczél sokkal jobban tudta a kapcsolatain keresztül, hogy ezek a személyek lesznek a következõ idõszak meghatározó politikusai, így inkább azért kaphatták a pénzt, hogy az átmentésben segédkezet nyújtsanak az elvtársaknak. A kemény maoista gondolkodásból így keveredhetett Demszky és ál-baloldali társai is, a „demokratikus ellenzék” soraiba.

A közszolgálati média régi sztárjait se feledjük el, hiszen ott is keményen mûködött a rendszer. Azokat, akik nem voltak közülük valók, elõbb utóbb ki passzírozták, ám a szolgálatoknak bedolgozók és a lakáj jellemûek maradhattak, s nem is kis fizetéssel. Szolnokon – de a legtöbb megyeszékhelyen is – a megyei pártlap eladása után is a „legjobb elvtárs” fõszerkesztette a lapot hosszú évekig. A köztelevízió szerkesztõségei sem nagyon változtak, csak a nagyon nyakas kommunistákat buktatták feljebb, vagy küldték kiemelt nyugdíjba. Azokat pedig, akik már a rendszerváltás elõtt is hazaszeretõnek, tisztességesnek, tisztán tehetségesnek mutatkoztak, gyorsan eltanácsolták valamilyen fondorlattal, vagy addig provokálták, amíg magától nem távozott. (Krudinák Alajos is így járt, ha jól tudom)

A kereskedelmi rádiók és televíziók megindulása után pedig, mindez még erõteljesebben kezdett érzõdni a közszolgálati rádióban és televízióban is. (Milyen érdekes, hogy éppen Csurka javasolta az elsõ Tv és Rádió elnököket) Eluralkodott a szerkesztõk és riporterek között az arrogáns stílus és a felsõbbrendû tudat nem is palástolt megnyilatkozása. A Bánó András féle muszter vagy kazettahamisítási botránnyal beindult a gazdasági terrorizmus mellé a média terror is, ahol a kereszténység és a hazaszeretet, fasisztákká, neonácikká, Árpádsávos csürhévé alakult a kezük alatt és minden helyzetet megragadtak arra, hogy provokálják a magyar lakosságot.

A liberálisnak hazudott politikai és gazdasági elemzõk, tanácsadók és szakértõk sisrehada lepte el a képernyõket, s osztották az észt óriási pénzekért. Minden azért történt, hogy az addig egyeduralkodó köztelevízió leszegényedjen, s nézhetetlenné váljanak a csatornái. (a konkurencia nem kevés pénzt fektetett a hadmûveletbe, amelynek melléktermékeként alakultak ki a kiszervezések és az óriási összegû mûsorkészítõ akciók. Hogy ott mekkora pazarlás folyt, azt sokan elképzelni sem tudják.)

A liberálisnak hazudott rablóbanda csapdába csalta az egész közszolgálati rendszert. A hozzájuk kötõdõ újságírók, szociológusok, politológusok olyan összegeket vágtak zsebre, hogy tisztességes ember belepirult volna.

Ám a mûvészvilágot is megcélozták és nem is sikertelenül. Írók, zeneszerzõk, énekesek kaszálták le liberális háttérrel a közpénzekbõl finanszírozott köztévét és rádiót. Gazdaságot, politikát és a tudatipart, teljesen a kezükbe kaparintották!

Budai úszómedencés villák proletárjai lenézik az ostoba magyar munkásokat és élhetetlen (értsd: lopni nem tudó) értelmiségieket, akik a kemény munkával megélnek ugyan, de nem viszik valami sokra. Ha viszont megpróbálnák utánozni azokat, akik meggazdagodtak, azonnal csattanna a kezükön a bilincs, hiszen sikkasztottak, adót csaltak, csúszó pénzt adtak, vagy kaptak, tehát súlyos bûnt követtek el. Akik viszont már megszedték magukat az elején – tehát az MSZMP holdudvara –, azoknak nem kell aggódni, hiszen az ügyészségen és bíróságon is mûködik a kapcsolati tõke.

Az uram-bátyám rendszert nem a két világháború között lehetett tetten érni legjobban, hanem a proletárdiktatúra fogyasztói korszakának kezdetétõl egészen a rendszerváltásig. A kitelepítettek vagy kivégzettek lakásaiba beköltöztetett kádernek ugyanis „járt” az IKV lakás, sõt azt késõbb aprópénzen meg is vette.

A párt- és az állami vezetés felsõ körei és a holdudvar nem tudott lemondani, az elõjogokról – ellentétben az 1848-as nemességünkkel! Amikor az újgazdag réteg 1994 után felismerte, hogy a megszerzett vállalati tõkét és ingatlan vagyont nem tudja megfelelõen mûködtetni, akkor beindult az állami megrendelések, korrupt megszerzése, majd az alvállalkozóknak alapos lehúzása, az ingatlanvagyon visszabéreltetése az állammal vagy önkormányzattal, stb. stb.

l980-84-ig adtak a látszatra a Kádár-korszak politikusai és a gazdasági elit is. Azonban ez okozatosan megszûnt és 1986-88-ra már a látszat sem számított.

Az un. rendszerváltást követõen, a szocialisták nyílt jogi eszközökkel folytatták tovább a zsákmányszerzést, s teljesen megvadultak, amikor rájöttek, hogy senki nem akarja õket megállítani! A régi jogrend átfazonírozása és az új jogalkotás hiányosságai mellett, komoly segítséget jelentettek számukra a tudatosan beépített joghézagok és az államot fékentartó történelmi alkotmányosság hiánya is.

Mivel maga a birodalomváltás gondolata nemzetközi szinten, már a hetvenes években meg alapozódott - s a washingtoni konszenzus ennek utat is nyitott -, az olcsó gazdasági háború kapitalista eszközrendszerével elkezdték a világot (pénzügyi alapon) újra gyarmatosítani, s ehhez létrehozták a pénz diktatúrájának centralizált rendszerét.

Elõször a kevésbé szerencsés államokat gyarmatosították, majd szinte a teljes világot. A pénzcentralizált gyarmatosítást elnevezték globalizációnak, s egy közgazdasági dogmát is kreáltak a washingtoni konszenzusból, s a világ feletti új uralom neve pedig – pénzgyarmatosítás helyett – az új világrend lett.

Az Antall–Boross-kormány idején a Földmûvelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium (FVM) politikai államtitkára zúzta szét azt a jeles magyar mezõgazdaságot, amely a termelés felvételét biztosító feldolgozóipar nélkül természetes módon vált „feleslegessé”. Ha akkor Rasko nem az élelmiszeripar külföldieknek történõ privatizációját, hanem magyar gazdák és az állam (tehát a közösség) tulajdonlását pártolta volna, akkor ma egy virágzó mezõgazdaság biztosítaná az egészséges magyar élelmiszert az országnak úgy, hogy kivitelre is lenne lehetõségünk. (becsületes, öreg parasztemberrel beszélgettem késõbb errõl, aki azt mondta, hogy: „a fõd vesse ki magábul azt a Raskót, mint én a ruskót”!) Ma már mindenki tudhatja, hogy az akkori hibák nem lehettek véletlenek. A külföldi tõke nemcsak kizsákmányolta a gazdákat a leszorított átvételi árakkal (idõnként még ki sem fizette az átvett alapanyagokat), hanem kivitte a mûködésbõl származó profitot, majd saját piacának a kiépítése után bezárta és leszerelte a növényolaj, cukoripar, konzervipar üzemeit. Ezzel kezdõdött el az életképes szövetkezetek és családi gazdaságok tönkretétele, s a föld árának nevetségessé tétele, s a mezõgazdasági megélhetés biztonságának felszámolása. Az egykori MDF kormány „szakértelmének” az eredménye az is, hogy késõbb már a magyar cégek is követnek el hasonló „okosságokat”, lásd Hajdú BÉT felszámolása és a libatenyésztõk átverése és öngyilkosságba hajszolása. Az MDF kormány után jött az energia privatizáció, amely végképpen kiszolgáltatta az országot a multinacionális karvalytõkének és ezzel az ország gyarmatosítása mindenki számára érezhetõ, hétköznapi ténnyé válhatott. Ha nem lesz elég felhatalmazása a következõ kormánynak, akkor a globalizátorok és hazai kiszolgálói még azt a kevés közvagyont is dobra verik, ami eddig megmaradt. A vízközmûvek az erdõ és földvagyon következik, ha nem leszünk észnél. Világossá kell válnia, hogy kisemmizett bérrabszolga kell csak nekik.

Nekünk viszont lesznek eszközeink, ha egy valódi nemzeti kormány alakul. Elõször is a közmunka rendszert kell kialakítani, s azt a pénzt, amit eddig családi pótlékra és segélyekre költöttünk, át kell irányítani ide. A nagycsaládosoknak adókedvezményt kell biztosítani gyemekenként, de a külföldiek adókedvezményét és a korrupciót azonnal meg kell szüntetni. A munkahelyek teremtését az élõmunka terheinek a csökkentésével kell elérni, a közbiztonságot pedig, részben a polgárõrség vagy nemzetõrség kiképzésével, s a vidéki rendõrség átalakítását a BTK szigorításával kell párosítani. A közmunka rendszere egyébként a bûnözést csökkenteni fogja, sõt az un. megélhetési bûnözést teljesen meg kell, hogy szüntesse.

A jelen pénzügyi válságot a nevén kell nevezni, tehát mesterséges pénzhiánynak, amit azzal kell feloldani, hogy vissza kell térni az Országgyûlésnek felelõs Nemzeti Bank által felügyelt közpénzrendszerre. A falvak önkormányzatainak feladatba kell adni a mondernizált Hangya Szövetkezetek létrehozását, hogy a lokális gazdaság élénkítése lendületet adjon a helyi kereskedelemnek és a kistermelõi vállalkozásoknak.

A válság kezeléseként nem megszorításokkal, hanem gazdaságélénkítõ programmal kell megoldani, s a nyugdíjasok nem lehetnek elszenvedõi annak, amit a pénzháttérhatalom akasztott a nyakunkba. A globalista rendszer által bevezetett spórolások, semmilyen fellendülést nem eredményeznek, mert a problémát nem oldja meg, viszont az oktatást, egészségügyet, közlekedést, stb. ellehetetleníti. Következménye még: hajléktalanok és éhezõ gyermekek.

Mint láthattuk a rendszerváltás korszakában, a privatizáció, liberalizáció, dereguláció jegyében a gyarmatosítók folyamatosan átjátsszák az állam, illetve a közösség számára nagyon lényeges köztulajdont, a kiválasztott réteg magántulajdonába. Ezzel egyidejûleg a gyengébb államok piacait megszerzik, majd magát az államot és szociális intézményrendszerét is leépítik. Magyarországon a rendszerváltásnak nevezett korszakban nem a magyar nemzet, nem az MDF, hanem a magánpénzrendszer bevezetésére létrehozott globalizáció jutott hatalomra. A lokalizációt tönkretevõ globalizáció pedig, csak szegénységet, nyomort, munkanélküliséget teremtett számunkra. Az MDF kormány csak befejezte azt a folyamatot, amit a szocialistának csúfolt parlament elkezdett - a társasági törvény elfogadásával és az ál-alkotmány „megszavazásával”. A közvagyon – szinte ellenérték nélküli széthordása mellett – ma is folyamatos az ország eladósítása, mégpedig olyan „sikerrel”, hogy a külsõ államadósságunk szinte már visszafizethetetlen. Azzal, hogy a termelõi közvagyonunk zömét elidegenítették, az adósság visszafizetésének még a lehetõségét is kizárták, azaz õk kényszerítettek bennünket a radikális lépések megtételére.

Én csak azt kérem azon pártoktól, amelyek a bûnök számonkérést a választási kampányban hangoztatják, hogy ne feledjék el a politikai bûncselekményeket! A „kakaóbiztos” közbeszerzési ügyeket, az off shore céges milliárdosokat, a pályázatkiíró minisztériumok vezetõit, döntéshozóit, a jogtalan elõnyökhöz jutó közalkalmazottakat, Medgyessy Péter lobbytevékenységét és „az SZDSZ tele van korrupciós ügyekkel” mondatát, Dávid Ibolya 30/70 százalékos osztási alapját, K&K Bank brókercége által menedzselt pilótajátékot, Gyurcsány részvénytársaságait, Bajnai Hajdú BÉT szereplését, a sukorói ingatlancserét, Demszky Siemens Combino-it és a metró szerzõdést, a mindenféle trükkös de „törvényes” végkielégítések kifizetését, különösen a szocialista pártpénztárként mûködõ BKV-t, de a Máv, Volán, erõmûvek eseteit sem. Ezek ugyanis nem gazdasági, hanem nagyon is politikai szereplõk által elkövetett tettek.

A mi hazánk erkölcsi alapjai csak akkor erõsödhetnek meg, ha semmit nem felejtünk ki. Hiszen mi nem irigykedünk senki jogszerû gazdagságára, nem a vagyongyarapodás ellen emeljük fel a szavunkat, hanem a bûnelkövetõk ellen!

Be kell vezetni a politikusok számára a dupla büntetés rendszerét, ami azért sokkal enyhébb, mint a kínai felelõsségre vonás, de határozottabb a liberális rendszereknél! Akik a nemzeti vagyon sérelmére tettek szert, erkölcstelen jogügyletek útján, ingatlan- és cégvagyonokra, e szerzõdések bíróság általi semmissé nyilvánításával, bíróság elõtti megtámadással, érvénytelenítéssel, kötelesek legyenek azt visszaszolgáltatni! Ha a szolgáltatás ellenszolgáltatás feltûnõ aránytalansága áll fenn, akkor adjunk lehetõséget arra, hogy birtokosként üzemeltethesse, de csak akkor, ha a vagyonból kitermelhetõ jövedelembõl - amely arányos a vagyonértékkel -, felajánl a birtokos egy komolyabb részt (közterhekhez való hozzájárulásként), s a foglalkoztatási és egyéb szabályok megsértését, az un. ügyeskedést, teljes mértékben megszünteti. Csak tisztességes vállalkozókra van szüksége az országnak, de azokra nagyon!

Jogilag tiszta, kiszámítható és demokratikus játékszabályok kellenek ahhoz, hogy az ország szekere kilendüljön a kátyúból.

Érdemes az Ász jelentéseit olvasgatni. 1989 és 2002 között úgy „privatizálták a közvagyont, hogy az elvesztett, felszámolt, ellopott vagyon becsült értéke pedig 30.000 milliárd forint, ami pedig befolyt (az 3400 milliárd forint), az eredeti értéknek csak töredéke. Ne feledjük azt, hogy az állam nem tulajdonos, hanem csak kezelõ! A jó állam jó kezelõ, a rossz állam rossz kezelõ. A hûtlen kezelés a közösség ellen elkövetett elévülhetetlen bûntény! A bûnösöket nem védheti a mentelmi jog, nem védheti meg a politikai funkció!

Nem ez az elsõ olyan ígéret a politika színpadán, hogy lesz elszámoltatás! Sõt, voltak olyan pillanatok, amikor azt hittük, hogy rövidesen meg is történik. Állítólag Antall József 1992-ben, New Yorkban kapott egy listát 31 olyan névvel, akiket a Világbank azért fizetett, hogy Magyarországon a globalizált átállást és a privatizációt segítsék. Ám ezt soha nem hozták nyilvánosságra!

A kilencvenes évek elején az MDF Monopoly nevû képviselõcsoportja és a KDNP tényfeltáró bizottságot küld a privatizáció felülvizsgálatára, azonban a megvesztegethetetlen elnökét leváltják. A kisgazdák egy képviselõje az olajszõkítés átláthatatlan rejtelmeit próbálta kibogozni, de beletört a bicskája. Egy megyei vezetõ ügyész is megpróbálkozott a hazugság állam intézményeit átvilágítani, a rendõrség, az ügyészség, a bíróság összefonódását a bûnözõ politikusokkal és az alvilággal felderíteni és nyilvánosságra hozni. Gyorsan leváltották. Ezeket a nyilvánvaló tényeket és sejthetõ bûncselekmények sorát azonban nem lehet örökké eltussolni, hatalmi szóval a szõnyeg alá söpörni!

Van tehát tisztességes értelmiségünk, csak meg kell õket találni újra. A megfelelõ embereket kell a megfelelõ posztokra tenni, s menni fog minden, mint a karikacsapás!

Szeged 2010-03-31 Dr. Bene Gábor S.