MÁRCIUS 15 DÉLUTÁN 2 óra a SZEGEDI KOSSUTH SZOBOR LÁBAINÁL....

Jogvisszaszerzés vagy jogfeladás?

„Hiszek Egy Istenben, Hiszek egy Hazában, Hiszek egy örök isteni Igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában!”

A magyar nemzet legnagyobb tavaszi ünnepe: március idusa. Gyermekkoromban nagyon nagy volt a készülõdés, mert hetekkel elõtte elkezdtem gondosan varrni a kokárdámat, átolvastam a nagy nap történetét, elábrándoztam Petõfi, Vasvári, Jókai mondatain, s szétnéztem a szegedi Klauzál Gábor téren, ahol a Kossuth szobor elõtt szoktak koszorúzni. Persze én, csak egy szál virágot helyeztem el olyankor - gyermeki lelkesedéstõl áthatottan -, a szobor talpazata elé, s újra és újra elolvastam a feliratot: „Szegednek népe, nemzetem büszkesége, szegény elárult hazám oszlopa!” Akkoriban a gyermeki képzelet elém varázsolta azt, hogy lelép a talapzatról Kossuth Lajos és valóban apai módon – tehát: kardot rántva – elzavarja az ünnepségrõl a véreskezû bolsevikok helyi és országos nagykutyáit. Sajnos mindez, csak gyermeki képzelet maradt, de Kossuth szavai felnõttként is szíven ütnek, s szomorú aktualitásuk itt visszhangzik a lelkemben ma is:

„ A hol a ministerek nem idéztethetnek perbe hivatalos eljárásukért mindenki által, ki magát általuk jogaiban sértve találja (mint Angliában), hanem csakis a parlament képviselõháza által vonathatnak felelõsségre, ott a miniszteri felelõsség elmélete száz eset közül 99-ben olyanformán van, mint az egykori czigány rákja, amely a levélben megvolt, de az iszákból kimászott.” (1883. A megyei szervezetrõl)

Kossuth mondata a mai Magyarországon – amely már az Európai Egyesült Államok egy megyéje csupán – különös jelentõséget ad a mostani nemzeti ünnepnek. Tavaly ugyanis – a Lisszaboni Szerzõdés megszavazásával –, elveszett az a kicsi függetlenségünk is, amelyet a szovjet megszállók távozásával nyerhettünk volna vissza, ha a politikai osztálynak nevezett bûnbanda nem hódoltatta volna be az országunkat a pénzhatalmi megszállás - sokkal borzalmasabb és alattomosabb rémének.

A történelem megismételte önmagát. A Habsburg és a Kádár korszak simlis megalkuvói, kollaboránsai nem ismerték fel, azt az egyedüli utat, amely a magyar nemzet és a magyar államiság fennmaradásához vezethetett volna. Vagy ha fel is ismerték, akkor azt is jól tudták, hogy az nem hoz nekik gazdagságot. Akkor nem lesz egy forintért gyár, elvesznek a kitûnõ külkereskedelmi kapcsolatok, nem szállítanak az oroszok üzemanyagot hónapokon át a fillérekért megvásárolt adósságért, stb. A történelem ismétli az 1867-et követõ éveket, csak sokkal erkölcstelenebben és aljasabban.

Lehet azt mondani, hogy Kossuthnak nem volt igaza Széchenyivel szemben, lehet megvádolni õt a szabadságharc egyes hibás döntéseiért, lehet szemére vetni, hogy a keserû emigrációban belépett a szabadkõmûvesek közé, de nem lehet megvádolni azzal, hogy nem aggódott a magyar államiság megmaradásán.

A jelen politikai elitnek hívott bûnbanda nagy része pedig, még azt az érzést sem ismeri, hogy: aggodalom. Ezek elolvasás és megértés nélkül oda dobták az ezeréves államunkat, a pénzháttérhatalom lábaihoz. Deáknak legalább volt lelkiismeret furdalása. Deák legalább félrevonult a hatalomtól és imádkozott azért, hogy ne következzék be az a Kasszandra jóslat, amelyet Kossuth 1867. május 22.-én írt le, egy neki szóló levélben. Ám bekövetkezett, mert a Trianon kastélyban a Habsburg Birodalom temette maga alá a Magyar Királyságot. Trianon lett a közvetett eredménye annak kiegyezésnek, amelyben Deák Ferenc – túl sokat – engedett, a 48-ból. Amirõl Kossuth Lajos is megállapította, hogy nem jogvisszaszerzés, hanem jogfeladás volt a javából. Fájdalmasan és aggódva én is megállapítom ugyanezt a Lisszaboni Szerzõdésrõl.

Napjaink jogfeladása azonban, már 1991-ben elkezdõdött. Az utolsó szovjet katona távozásával nekünk – a 48-as és 56-os joghelyreállító küzdelmeink szellemében – az igazságos és méltányos magyar jogrendet kellett volna visszaállítanunk! Ám mi hallgattunk a politikai törpék parlamenti seregére.

Azt a jogrendet kellett volna visszaszereznünk, amelyért Bocskai, Bethlen, Thököly, Rákóczi is fegyvert fogott és sikerrel is szerezték vissza a magyar alkotmányosságot. Mert az 1711-es Szatmári béke nem egy Habsburg diktátum volt, hanem a Szent Korona alkotmányosságának az elismerése volt annak ellenére, hogy késõbb a Habsburgok igyekeztek kibújni alóla.

A kiegyezés azonban lényegesen többet csorbított az államiságunkon, alkotmányunkon. A Lisszaboni szerzõdés pedig – mindenféle médiahazugság ellenére – szinte teljesen meg is szüntette a magyar államot.

Március 15-én Petõfirõl és a márciusi ifjakról illik sokat beszélni, de én – akit akarata és hite ellenére tettek egy romlott kereszténységû és gyarmatosító földrész polgárává – én most Kossuth aktuális szavait akarom idézni:

„Ilyenkor mond le Magyarország legbecsesebb állami jogairól és magát oly politikának eszközéül szerzõdtetve, amely szomszédinkat – úgy nyugat, mint kelet felé – ellenségeinké teszi:, a nemzetiségi belkérdés kielégítõ megoldását, s a Horvátországgal kiegyezkedést lehetetleníti, a szemlátomást közelgõ európai bonyodalmaknál hazánkat a vetélkedõ ambitióknak czéltáblául tûzi ki.

És ha kérdem magamtól, mi hát az a mit nemzetünk ennyi feláldozásért jutalmul kap? Látom azt, hogy kapja az idegen érdekekérti katonáskodás kötelezettségét:, ezer néhányszáz millió forint államadósságot, s vele az elviselhetetlen tömérdek adók megörökítését, amelyeknek ily viszonyok mellett még csak legcsekélyebb enyhítésére sem lehet gondolni…. Lassan-lassan fellebben a fátyol a Béccseli alkudozások titkairól. Úgy látszik, mindez már kicsinált dolog, az országgyûlés csak arra van hivatva, hogy a bevégzett tényt registrálja. De én e tényben a nemzet halálát látom:, s mert ezt látom, kötelességemnek tartom megtörni hallgatásomat:, nem a végett, hogy vitatkozzam, hanem hogy Isten, a Haza s az utókor nevében esdekelve felszólítsalak: Nézz körül magasb államférfiui tekintettel, s fontold meg a maradandó következményeket, amelyek felé vezeted a hazát, amelynek élni kellene, midõn a mi csontjaink már rég elporlottak:, a Hazát, amelyben nemcsak a jelen röppenõ perczét, de a változhatlan múltat, s a közelgõ jövõt is szeretnünk kell.

Ne vidd azon pontra a nemzetet, amelyrõl többé a jövõnek nem lehet mestere!”(1867. Deák Ferencnek)

Ezen gondolatai ma is érvényesek, csak nincs kinek leírni, mert nincsenek „deákok” a magyarnak hazudott politikai osztály tagjai között. A jövõbe látó Kossuth méltó módon zárta le - a Párizsban született levél -, gondolatait:

„Ne vezesd hazánkat oly áldozatokra, amelyek még a reménytõl is megfosztanának! Tudom, hogy a Cassandrák szerepe hálátlan szerep.

De TE fontold meg, hogy Cassandrának igaza volt!”

Az igazi magyar sorskérdés tehát ma is ez: jogvisszaszerzés vagy a jogfeladás?

Nekem meggyõzõdésem, hogy 1848-ban szinte minden itt élõ ember értette a magyar alkotmányosság jelentõségét. Értette, mert a hagyomány – szinte népmesei szinten – szájról-szájra adta az alkotmányt, s annak elvonatkozatásban megjelenõ központi személyét: a Szent Koronát. Elsõ királyunk és vértanú Szent István koronájáról úgy beszéltek még a jobbágyok is, mint az állam felett álló igazságos és méltányos jog letéteményesérõl, az állam, valamint a fõhatalom és az alkotmányosság foglalatáról.

Ma Magyarországon sajnos sokan nem értik a Szent Korona jelentõségét, sõt sokan gondolják azt, hogy 1848-49 éppen a királyság és a Szent Korona elleni harc volt, pedig Kossuth és a szabadságharc vezetõinek többsége nagyon is tudták, hogy mekkora jelentõsége van, az államiságunk és jogrendünk legfõbb kifejezõjének, a fõhatalom egyedüli birtokosának a Magyar Szent Koronának, tehát az õsi alkotmányosságunknak!

A magyar közjogi gondolkodás szerint: Nem a királynak van nemzete, hanem a nemzetnek van királya! A szuverenitását a nemzet önként, de a koronázási eskü és az õsi alkotmány megtartására tett ígéret után adta át a Szent Koronának, amelynek alattvalója a király is, mellérendeltségben a nemzettel. Kossuth, – a megyei szervezetekrõl elmélkedõ írásában – kifejti, hogy:

”A magyar alkotmányos szabadság nem kegyadomány, hanem a magyar nemzet souverenitásának kifolyása. Ez a jelleg õsi öröksége a magyar nemzetnek a Vérszerzõdés óta. A nemzet adott felségi jogokat és hatalmi kört az államfõnek:, a nemzet adott neki és nem õ a nemzetnek:, midõn az 1741:11,t.czikk a királyi hatalmat akként jellemzi, hogy az ’’’engedélyezett hatalom’’’ azaz Concessa sibi suprema potestas, ezzel a magyar államjog ezer éves sarkalatos alapelvének adott kifejezést. De ez engedélyezéssel a magyar nemzet a souverenitását nem abdicálta, (arról le nem mondott) hanem részt tartott fenn az õsi magyar alkotmány a nemzet számára az államhatalom minden funktióiban, nemcsak a törvényhozásban, hanem a végrehajtás, a közigazgatás, az igazságszolgáltatás ellátásában is….Az egész népnek az alkotmányos életben részeltetését véve fel tehát kiindulási pontul:, múlhatatlanul szükségesnek tartottuk a népképviseleti alapra fektetett parlamentáris kormányrendszert:, nem mintha azt hittük volna, hogy annak nincsenek árnyoldalai, hanem mert eddig még más oly államszervezet nincs feltalálva, amelylyel a királyi elvet az alkotmányosság elvével csak ennyire is össze lehetne egyeztetni……….ám azon keserves benyomás alá jutottam, hogy Magyarországon a politikai közélet rohamos hanyatlásnak indult:, s az önkormányzati tér megszorításai, s a parlamentárizmus megdöbbentõ visszásságaival kapcsolatban, a közügyek iránti érdeklõdés megfogyatkozott.”

Errõl kellene beszélnünk minden március 15-én, mert a joghelyreállító szabadságharcaink, soha nem öncélú lázadások voltak, hanem mindig az alkotmányosságban foglaltak betartatásáért fogott fegyvert a nemzet. Minden szabadságharcunk az Aranybulla 31§-a szerint a ”hûtlenség minden vétke nélkül”, azaz törvényesen történt, így pl. az aradi megtorlás volt törvénytelen.

Az 56-os joghelyreállító küzdelmünk és a 2006-os erkölcsi szabadságharcunk törvényes volt, s a vele szemben fellépõ idegen hadsereg és hazai kiszolgálói, a hatalombitorló kormány, valamint a Gergényi parancsnoksága alatt mûködõ és magyarnak hazudott rendõrség szadista fellépései voltak törvénytelenek! Ezt ma már számtalan bírósági ítélet is alátámasztja.

A magyar alkotmányosság tisztelete és Kossuth idevágó gondolatainak kellett volna vezérelnie a magyar politikai osztály tagjait 2006-ban, a rendszerváltásnak csúfolt idõszakban, de ennek kellene dominálnia az áprilisi választásokat követõ új kormány munkájában is. A valóban független és a történeti alkotmány jogelveit valló Közigazgatási Bíróság visszaállításával, meg lehetne valósítani azt az igazságos jogrendet, ahol a hatalom felelõssége megállapítható lenne, ha a bíráskodás joggyakorlata is a természetjog keretei közé kerülne vissza. Ám én nem hiszek alsóházi, pártos megoldásokban. Kossuth korában még különb volt a helyzet, de ma a politikusok sem fogják fel a valódi alkotmányunk óriási jelentõségét. Viszont kiszolgálói, s elkötelezettjei a pénzhatalomnak, amely ma már nyíltan tör a nemzetállamiság ellen, s mára már világossá válhatott mindenki számára az, hogy a kossuthi „népképviseleti alapra fektetett parlamentáris kormányrendszer” teljes mértékben leleplezõdött és a pénz, s az abból táplálkozó pártoskodás foglyává vált.

Ma, csak a pártok által jelölt személyekbõl és csak a szûk pártvezetés által felállított listákból lehet választani. Hogyan érvényesül így a népszuverenitás? Csak papíron, s a gyakorlatban ez egy pártdiktatúra, ahol az a párt vagy pártszövetség vezetõ garnitúrája szolgálja ki a pénzháttérhatalom érdekeit, amelyik jobban tudja a szavazópolgárt megszédítõ – divatos szóval: PR – technikát alkalmazni.(tehát többségbe került az alsóházban)

Ugye abban biztosak lehetünk, hogy Kossuth Lajos nem így gondolta?

Beszéljünk egy kicsit a nemzeti ünnepeinken a mesterségesen kialakított feszültségekrõl, amelynek távolabbi célja az új világrend – a globálbolsevik diktatúra – elõkészítése, valamint az ellenállásra kapható nemzeti érzelmû lakosság pontos feltérképezése, nyilvántartásba vétele, valamint fokozatos megfélemlítése. A tavalyi ünnep kapcsán a rendõrség feladatait a BRFK 188-1/20/2009 Tük. számú úgy nevezett: Biztosítási Terv tartalmazta, amit dr. Tóth Gábor r. vezérõrnagy titkosított.

Vajon mit rejthet az anyag? Vajon miért lehet szükség egy nemzeti ünneppel kapcsolatos „jogszerû” intézkedések titkosítására? Vajon az idei tervben mi szerepelhet? Netán rendõri sortûz?

Egy idõ óta tapasztalhatjuk, hogy a „közjogi méltóságokat” zavarja a nemzet megjelenése a nemzeti ünnepen, hiszen a rendõröket szinte uszítják a nemzeti zászlók, kokárdák tulajdonosai ellen.

Ráadásul a rendõri felszerelésben szerepeltetik ugyan a kokárdát, de a pisztolyt, a mûanyagkötegelõt és a gázálarcot is. Lehetséges, hogy ezek a „közjogi méltóságok” joggal tartanak attól, hogy már felismerte a nemzet a kirablóit? Lehet, hogy már azt is tudják, hogy miért szavazta meg a törvénytelen alsóház ellenzékestõl a titkosítások feloldásának a megszigorítását? Lehetséges, hogy eljött az idõ, s minden magyar ember szájról-szájra adja majd az õsi magyar alkotmányosságnak a szükségességét? Elindul végre egy közjogi küzdelem, ahol a nemzet visszaköveteli a saját jogrendjét, õsi alkotmányát?

Mi lesz a válasz Petõfi soraira: Rabok legyünk vagy szabadok?

A választás elõtt kérjük a Magyarok Istenét minden este, hogy tekintsen reánk!

S mondjunk el egy imát akkor is, ha nem hiszünk benne. Mert lelki nemességet, a tiszta gondolatok és az igazságban való hit mellett, a hagyományok tisztelete is kialakítja. Nekem minden õsöm hívõ ember volt, s ha én ateista lennék, akkor is tisztelném az õseimet annyira, hogy elmondanék értük és a jövõért egy imát. Ha nem tudsz egy imát sem, vagy zavarna a vallási különbség, akkor mond el a hunok imáját! Ami így szól:

Mi atyánk, Istenünk! Bennünk van az országod.

Elõttünk szent neved, s törvény akaratod!

Minden napunk gondját magadon viseled,

Bûneinket, mint mi másoknak, nekünk elengeded.

Te kezed vezet kísértéseken át,

s lefejté rólunk a gonosz jármát.

Tiéd a nagyvilág összhatalma, üdve,

mindöröktõl fogva legyen mindörökre. ÁLDÁS!

Életünk csak akkor fog megváltozni, az áldás csak akkor jön, ha mi is akarjuk. Az igazságos jogrend, a magyar alkotmányosság akkor fog visszatérni, ha nem csak szebb jövõt, hanem az õsi alkotmányunk visszasegítését is kérjük az Istentõl. Valamint, ha komolyan vesszük azt a magyar népi mondást is, hogy: Segíts magadon, az Isten is megsegít!

Köszönjünk tehát (2010. március 15.-tõl) minden nap így: alkotmányos, szebb jövõt akarok! De ne csak mondjuk, hanem akarjuk és tegyünk is érte!

Szeged, 2010.03.14. Dr. Bene Gábor S.