Mi is a tudomány mai állása a holokauszt kérdésben?

Mi is a tudomány mai állása a holokauszt kérdésben?

Tegnapig nem gondoltam, hogy valaki tagadhatja a náci bûnöket, amelyeket nemzeti szocialisták, illetve testvéreik a nemzetellenes szocialisták (magukat persze internacionalistának mondók) követtek el a második világháború kirobbantása következtében.

Tegnap azonban találkoztam Reiner Péter barátommal, aki zsidó származása ellenére nem örvendezett a holokauszttagadás büntetõjogi tiltásán, sõt azt a megjegyzést tette, hogy: „megalázták õseinket is ezzel”. Sajnos egyetértek vele, mert ez a hatalombitorló alsóházi söpredék minden „döntése” megalázó rájuk és a folyamatos bûnpártoló tevékenysége miatt, minden egyéb esetben rossz fényt vet, még a véletlenül jó cél érdekében hozott döntéseikre is. Nekem persze egyszerû, hiszen több alkalommal leírtam már a véleményemet a náci tettekrõl, a bolsevik õrületrõl, a globalista mészárlás napi gyakorlatáról, s így nem kell rettegjek a szabadságvesztéstõl. Azonban a módszer alkalmatlan a cél elérésére, hiszen sokkal egyszerûbb lett volna a büntetõjog eszköze helyett egy nemzetközi bizonyító eljárást kezdeményezni a valós áldozatok számáról. Így nem kellene számháborút folytatni, s az áldozatok emlékét hatalmi fenyegetéssel õriztetni. Ebben az eljárásban össze lehetett volna vetni a valós bizonyítékok tömegét a nemrégen felszabadított orosz levéltári adatokkal, a visszaemlékezõ áldozatok nyilatkozatait a kikényszerített vallomásokkal, s mindezt a koncentrációs tábor tényleges lehetõségeivel, valamint az ásatások során elõkerült csontok tömegével. Persze mindezt szigorúan objektív, tudományos és abszolút pártatlan alapon, hogy valóban ne lehessen tovább manipulálni a tömegeket semmilyen alantas céllal!

Én magam nem vagyok a kérdésben sem szakértõ, sem érintett, tehát nem is kívánnék részt venni a bizonyító eljárás munkájában. Ám Reiner Pétert mindenképpen ajánlanám a tudományos munka pártatlanságának felügyeletére, hiszen családtagjai is odavesztek – tehát érintett – de azért is, hogy ne csak egyoldalú vélemények alakuljanak ki, hanem végleg elejét lehessen venni a további pro és kontra bizonyíték áradatnak. Ebbõl a munkából persze ki kellene az olyan személyiségeket zárni, akik már elkötelezték magukat a végeredmény mellett így vagy úgy. Nem a BTK módosítás hiányzott tehát, hanem az egyértelmûen tudományos megközelítés, amely minden – jogos vagy jogtalan – kételyt eloszlat! Az idõ múlásával ugyanis nem csak az emlékezet homályosul, hanem új bizonyítékok is elõkerülhetnek, amely ezt a sajnálatos ügyet egyértelmûen lezárhatná, s a zsidóság új generációjának nem egy állandó és elbizonytalanító „suttogópropagandával”, de nem is egy holokauszttagadók elleni szájzártörvénnyel, hanem a bizonyított tényekkel kellene találkoznia.

Ugyanezt szeretném elérni a magyar holokauszt kapcsán is, amelyet Titó partizánjai, a Szovjetunió hadserege, valamint a Rákosi-féle ÁVH követett el – nemcsak a zsidó származású magyarokon, hanem – válogatás nélkül.

Amit alább közreadok (Münzberg Mihály tollából), az egyértelmûen bizonyítja, vannak a kérdésnek tisztázatlan vonulatai, amit tudományosan kell feltárni.

Dr. Bene Gábor S.

N E M T A G A D O M

Igen, megcsinálták. Mostantól hazánkban is büntethetõ a holokauszttagadás. A Btk. új, 269/C paragrafusa alapján "aki nagy nyilvánosság elõtt a holokauszt áldozatának méltóságát azáltal sérti, hogy a holokauszt tényét tagadja, kétségbe vonja vagy jelentéktelen színben tünteti fel, bûntettet követ el és három évig terjedõ szabadságvesztéssel büntetendõ".

No de, kérem, induljunk el a kályhától. Mi is az a holokauszt (mely szót egyébként viszonylag modern szövegszerkesztõ programom helyesírás-ellenõrzõje sem ismeri), mit is tilos tagadni?

„A holokauszt a náci Németország által kontrollált területeken a második világháború alatt végrehajtott, a nemzetiszocialista német kormány által eltervezett és irányított népirtás neve, amelynek körülbelül hatmillió európai zsidó esett áldozatul. A náci rendszer más csoportokat is üldözött vagy próbált megsemmisíteni: a cigányokat, az oroszokat (különösen a hadifoglyokat), a lengyeleket, a fogyatékosokat, a homoszexuálisokat és a politikai vagy vallási ellenállókat, például a szocialistákat, kommunistákat vagy Jehova Tanúit.”

Érdekes módon e viszonylag bõ felsorolás szereplõi közül igen kevesek azok, akik rendszeresen protestálnak a fenti -egyébként valóban igen embertelen- háborús esemény miatt.

És gyakorlatilag egyetlen, igen jól körülhatárolható csoport az, mely a holokausztot követõen folyamatosan hallatja hangját, és szót emel a történelmi esemény negligálása, bagatellizálása, vagy egyszerûen a világtörténelem egyik puszta elemeként való besorolása, említése ellen.

A holokauszt tagadása tehát tilos, büntetendõ, immár Magyarországon is. Így hát – nem tagadom.

Nem tagadom, hogy egy totalitárius rezsim sokakat faji, vallási, ideológiai alapon megkülönbözetett és halálra ítélt.

Nem tagadom, csak borzasztóan fölháborít, hogy e miatt pont egy olyan vallási és népcsoport siránkozik a leghangosabban, mely magát önkényesen Isten választott népének, felsõbbrendûnek kiáltja ki, a más felekezethez, fajhoz tartozókat pedig alsóbbrendûnek, „gojnak” nevezi.

Eszem ágában sincs, ahogyan a törvény fogalmaz, „nagy nyilvánosság elõtt a holokauszt áldozatainak méltóságát sérteni, a holokauszt tényét tagadni, kétségbe vonni vagy jelentéktelen színben feltüntetni”. Pusztán nem értem, hogy egy, az évezredes múltú Magyarországra és magyar kultúrába nagyobb létszámban csupán jó másfélszáz éve bevándorolt társaság miként tüntethet fel egy néhány évtizede rajta esett sérelmet a magyar és a világtörténelem legszörnyûbb, alul- és felülmúlhatatlan, egyedülálló és fõleg megkérdõjelezhetetlen, dogmaértékû eseményeként.

Nem vagyok történész. A holokausztról annyit tudok, amennyit a középiskolás történelemkönyvek és -tanárok közöltek, illetve, amennyit saját érdeklõdésem kielégítése végett hozzáolvastam. Távol áll tõlem vitatni megtörténtét, fejtegetni jellegét, áldozatainak létszámát és nemzetek, fajok szerinti arányait (ámbár errõl egyéb, jelen írásnál jóval régebbi és tõle független források is homlokegyenest eltérõen nyilatkoznak).

Történész nem vagyok, de önérzetes magyar polgár igen. És publicista, aki szívesen fogalmazza meg gondolatait hasonlatokba burkolva. Íme egy: cukorbeteg kisgyerek. Nem értik? Megmagyarázom, bár kicsit hosszú lesz…

A magyarországi zsidóság és az õshonos nemzet között hosszú idõn át nem volt különösebb konfliktus. A magyarok szántottak-vetettek, csatáztak, mert ehhez értettek, a zsidók pedig kereskedtek, mivel nekik pedig ahhoz volt affinitásuk. Jól forgatták a pénzt, tollasodtak, gyarapodtak, de megfértek egy országban keresztény embertársaikkal.

Egyszer aztán az Úr 1883. esztendejében szörnyû dolog borította fel a viszonylag békés együttélést: Tiszaeszláron egy fiatal szolgálólány rituális célú meggyilkolásával vádoltak meg egy zsidó társaságot. Bár végül felmentõ ítélet született, az ügy erõsen megosztotta és eltávolította egymástól a magyarokat és a zsidókat. Tudtak még együtt élni, de már nem úgy, mint régen.

Aztán jött a modern cionizmus atyja, a judapesti…. bocsánat, budapesti Herzl Tivadar személyében, akinek 1895-ben megjelent A zsidó állam címû könyve és az abban hirdetett eszmeiség futótûzként terjedt a magyar és az európai zsidóság köreiben, majd a mû hatására 1897-ben Bázelben megrendezett elsõ cionista kongresszus végképp megerõsítette az izraeliták jó részében a kiválasztottság, az eredendõ üldöztetés és sértettség tudatát, így vezetõik eltökélték, hogy ha törik, ha szakad, nekik legföljebb fél évszázadon belül saját, önálló hazájuk lesz, ahogyan maga Herzl írja: „Bázelben megalapítottam a zsidók országát, s ha most még nevet is ezen valaki, várjatok 5 vagy legfeljebb 50 évig és meglátjátok".

Azonban ez a törekvés igen sok pénzt, továbbá igen magas és széles körû politikai kapcsolatokat igényelt. Az Európában és azon belül Magyarországon a kiegyezés idejére, de az I. világháború végéig aztán fõleg nagy gazdasági és politikai befolyásra szert tevõ zsidóság kezdett népszerûtlenné, idegenné válni a gazdanemzetek, így a magyarság szemében is.

Adolf Hitler, a Harmadik Birodalom megálmodója és teremtõje volt az, aki intézményesítette a zsidók elleni fellépést Európában, és ennek eszközeként a hátrányos faji megkülönböztetésben és tömeggyilkosságban manifesztálódó holokausztot választotta és valósította meg rezsimjével.

Vitathatatlan, hogy a tömeges megsemmisítés, a népirtás még háborús körülmények közt is elfogadhatatlan eljárás. Ám sajnos a világtörténelem során számos elvakult vezetõ, kegyetlen uralkodó, véres kezû diktátor létezett és létezik, akik különbözõ indokokkal e rendkívül kegyetlen módszerhez folyamodnak sátáni terveik véghezvitele érdekében. A holokoauszt elõtt is, és utána is.

A II. világháború véget ért, a koncentrációs táborokat felszabadították, a zsidóknak lett saját országuk.

És innentõl kezdve a világ zsidóságának legnagyobb része elkezdett úgy viselkedni, mint a fent ígért hasonlatban szereplõ cukorbeteg gyermek, aki, mivel szülei mindent megengedtek neki betegsége feledtetésére és ellensúlyozására, torz lelkû, ellentmondást nem tûrõ és tiltást el nem viselõ felnõtté vált.

A zsidók régi-új hazájukban felépítették a világ egyik legmilitánsabb országát, létrehozták egyik legarrogánsabb hadseregét és vallási diktatúráját, valamint a Föld egyik leghírhedtebb titkosszolgálatát. Esztelen bevándorlási politikával, fõleg az államalapítást követõ idõszakban Izraelbe vonzották a világ más részein szétszórva élõ, úgynevezett diaszpóra-zsidóság jó részét, amibõl (számukra) logikusan következett a szomszédos államok területeinek elhódítása, a polgári (telepes) és katonai gyarmatosítás eszközeivel.

Izrael atomhatalommá, majd atomnagyhatalommá válásával párhuzamosan a jórészt onnan vezérelt, maradék diaszpóra, illetõleg a zsidó állam eleve e célnak szentelt ügynökei elképesztõ vehemenciával épültek be az USA és számos európai állam gazdasági és politikai elitjébe; egyesek szerint ezek köztes lépések a teljes világgazdasági és pénzügyi hatalom megszerzése érdekében, mások azt is hozzáteszik, hogy a szomszédai által egyre tûrhetetlenebbnek tartott, a Közel-Keleten egyre kevésbé biztos pozíciójú Izrael lakosságát egy, a térséget destabilizáló fegyveres konfliktus (pl. USA-Irán, Izrael-Irán) esetén valahová evakuálni kell(ene), erre pedig Kelet-Közép-Európa, azon belül is Magyarország tûnik (mára már remélhetõleg csak tûnt) ideális célállomásnak.

Tûnt, hiszen Magyarországon erõsödik az antiszemitizmus (pontosabban: az antijudaizmus és anticionizmus, zsidóellenesség), minden nemzetközi törekvéssel dacolva olyan pártok, mozgalmak alakulnak, melyek határozottan felemelik szavukat a holokausztot védõpajzsként maga elõtt toló zsidó gyarmatosítás ellen.

Egy szó, mint száz, nem tagadom. Nem tagadom sem a fenti 11 bekezdés igazságát, sem a holokausztot. Egyiket sem. És biztos vagyok benne, hogy az úgynevezett holokauszt-tagadónak aposztrofált személyek és ideológiák döntõ többsége sem magát a történelmi eseményt és ártatlan emberek igazságtalan megölését vonja kétségbe, hanem azt állítja, hogy mindez nem lehet hivatkozási alapja a pozitív diszkriminációnak, a fajvédelemnek, a következmények nélküli kulturális, ideológiai és gazdasági-pénzügyi gyarmatosításnak.

Talán lesznek, akik a fentiek alapján úgy vélik, hogy megvalósítottam a Btk. új, 269/C paragrafusában foglaltakat; de bízom benne, hogy jóval többen akadnak olyanok, akik egyetértenek, vagy legalábbis elgondolkodnak.

Elgondolkodnak azon, hogy sokaknak milyen meglepetést okozna, ha a magyar kormány hirtelen kijelentené, hogy mivel a hazánk egykori területének kétharmadát lakossággal, kultúrával, ásványkincsekkel, heggyel-folyóval együtt elrabló Trianoni Szerzõdés helyreállíthatatlan gazdasági, demográfiai és erkölcsi károkat okozott Magyarországnak, mostantól ez a nép nem ismer el magára nézve kötelezõnek semmilyen szerzõdést, fõleg nem az utóbbi évtizedek államadósságát, és elvárja az elcsatolt területeket jelenleg magukénak valló országoktól, hogy állítsanak Trianon-emlékmûveket, és a szerzõdés minden évfordulóján tartsanak gyásznapot.

Nem tagadom, örülnék, ha ez utóbbiak lennének többen.

Münzberg Mihály

Nyíregyháza

2010. február 27.