A Mitterrand-botrány, amely Polanski-ügynek indult

A "modern' ertelmiseg erkolcsi megsemmisulese a franciaknal megtortent. Remelhetoleg a magyar nemzeti ebredessel, nalunk is erre a sorsra jutnak!

Honfiui szeretettel: Bene Gabor S.

Rossz élet
A Mitterrand-botrány, amely Polanski-ügynek indult

Fázsy Anikó

Roman Polanskit 1977-ben az Egyesült Államokban letartóztatták egy 13 éves gyermeklány megrontásáért. Amikor megértette, hogy jó néhány évtized börtön vár rá, Párizsba szökött. Szökevényként élt a világban, míg 2009 szeptemberében a zürichi filmfesztiválon le nem csapott rá az igazságszolgáltatás. Ügyvédjei nagy kauciót ajánlottak fel a házi õrizet kicsikarásáért, a gstaadi nagy ház Svájcban mégiscsak kényelmesebb egy cellánál, s nem gyõzték bizonygatni, hogy a rendezõ „soha, de soha nem viselkedne úgy, mint egy szökevény”. Hogy az 1977 óta eltelt 32 év viselkedését minek kell tartani, arról nem esett szó.

A letartóztatás után színészek, filmesek, híres rendezõk, sõt politikusok is „hihetetlen kulturális botrányt” emlegettek, „a mûvészvilág arculcsapását”, elvégre hogy jön hozzá a bíróság, hogy egy nagy mûvészt elszámoltasson.
Megható történetek jelentek meg a francia balliberális lapokban Polanski szenvedéseirõl, amelyek végigkísérték az életét. Yasmina Reza, akinek színdarabját Polanski filmvászonra készült vinni, mély fájdalmában, hogy a szép terv dugába dõlt, egyenesen görög sorstragédia hõsét látja a rendezõben, örök üldözöttet, lám, most is üldözik, pedig „példás házaséletet él, és két ártatlan gyermek apja”. Mások is a történelem áldozataként mutatták be Polanskit, aki gyermekként ismerte meg a varsói gettót, „mamája”, aki a németeknek takarított, eltûnt, „papáját” Mauthausenbe deportálták. A kis Polanskit ugyan befogadta egy lengyel parasztcsalád, de tagjai „ridegek voltak”, mindennek a tetejébe katolikusok, s a kisfiút a mezõn is majdnem halálra sebezte egy aknaszilánk. Deportálásból hazatért, földhözragadt apja hegesztõnek szánta, pedig 12 évesen már rádiós sztár a kis zseni, szép lányok után futkos (ezt a szokását egész életében megtartja). 1959-ben feleségül vette „a lengyel Sophia Lorent”, elsõ filmjét, a Kés a vízben-t a hatóságok „keményen kritizálták”, s ez megviselte a mûvészt.
A folytatás már nem ennyire szívfacsaró, inkább olyan, mint az õrület, aberrációkban bõvelkedik, akár a filmjei. Londonban telepedik le, ezernyi nõ dong körülötte, iszik, homoszexuális kapcsolataival botrányt kelt. Polanski a Vámpírok bálját forgatja, aztán következik a beteljesülés: Hollywood és a sátánista film, a Rosemary babája. Megfenyegetik. Támadják. Beteg lelkûnek tartják. A lengyel Sophia Loren eltûnt, mint Polanski filmjeiben a kísértet, ha egyet üt az óra. A rendezõ új, várandós feleségét, Sharon Tate-et 16 késszúrással meggyilkolja a Mason család. Az amerikai sajtó a rendezõt vádolja: a Rosemary ördögi jeleneteivel gonosz ösztönöket támasztott, elõhívta a sátánt.
Polanski ezután megint könnyelmû életet élt. Nemegyszer érkezett részegen a forgatásra Cadillacjén, kiszállt, okádott egy nagyot a stáb szeme láttára, mielõtt munkához látott. 46 éves volt, amikor egy Susan Gailey nevû színésznõ ráakaszkodott egy bárban, s 13 éves lányát beajánlotta fotózásra. A férfi pezsgõvel itatta Samanthát, úszni hívta, majd megerõszakolta. Polanskit néhány nap múlva letartóztatták. A lány azt vallotta, hogy megpróbált védekezni, de a férfi drogot adott neki.
Az Egyesült Államokban a kiskorúval folytatott szexuális kapcsolat, még ha a kiskorú beleegyezésével történt is, erõszaknak számít. Az amerikai sajtó nem hullat krokodilkönnyeket Polanskiért, megírja, hogy rabtársai, maguk is családapák, alig várják, hogy a híres rendezõ, egy ártatlan gyermek megrontója, elõbújjon a magánzárkából. A bíró, aki állítólag egy nála ötven évvel fiatalabb nõvel él együtt, de törvényesen, elõször egyezséget ajánl, aztán elrettentõ ítéletet fontolgat. Polanski megijed, Párizsba szökik. De nem tud ellenállni arrogáns énjének, egy francia újságírónak dicsekszik, hogy szereti az „éretlen gyümölcsöt”: „Szeretem a zsenge lányokat, elõször is mert szépek, ez nyilvánvaló, de fõleg azért, mert kielégítik a tisztaság és a romantika iránti hajlamaimat.” Pszichológiai thrillerei, filmjeinek morbiditása, õrült gyilkosai, paranoiás szereplõi más hajlamokról árulkodnak. Münchenben és amerre csak jár, mindig igen fiatal lányok társaságában fotóztatja magát. Az amerikai ügyészeket provokálja? Filmeket forgat, A kínai negyedet, A bérlõt, A halál és a lánykát, melynek õrült hõsnõjében, akit megerõszakoltak, majd felnõttként bosszút áll támadóján, mintha Samantha árnyéka kísértene. Polanski elvesz egy fiatal színésznõt, gyermekei születnek, Svájcban nagy házat vásárol. A zongoristával, ezzel az érzelmekre ható gettótörténettel végre megvan az Oscar, ám az ügyészek nem felejtenek: egy 1978-ban kiadott elfogatóparancs alapján, lám, tavaly befellegzett vidámságnak, pénznek és sikernek. Eljött a fizetség ideje.
Frédéric Mitterrand francia írót, filmest és televíziós személyiséget kultuszminiszterként különösen az háborította fel, hogy Polanskit újabb megpróbáltatásnak tették ki, pedig eddig is sokat szenvedett. „Abszolút szörnyûnek” ítélte a letartóztatást, „értelmetlennek”, hiszen egy régi történetet kérnek számon rajta. Nem egy franciát megdöbbentett Mitterrand kirohanása, amely Amerikát sem kímélte, mert „rettegéssel tölti el”. A témáról a France 2 kerekasztalt rendezett, amikor is Marine Le Pen elõvett egy könyvet. „Természetesen elolvastam, amit az itteni fiúkereskedelemrõl írtak. […] Tudom, mi az igazság. […] A nyomor, a futtatók… a dollárhegyek, miközben a kölyköknek csak morzsák jutnak, a pusztító drog, a betegségek… De mindez nem akadályoz meg benne, hogy visszatérjek. […] A rabszolgapiac szertartása rettenetesen izgat […], aljas látvány… de nekem tetszik. […] A nagyon vonzó és azonnal megszerezhetõ fiúk rajzása vággyal tölt el, s e vágyat nem kell megfékeznem vagy palástolnom. Pénz és szex, ez módszerem lényege; s végre mûködik, hiszen tudom, hogy nem fognak visszautasítani. […] A nyugati erkölcs, az állandó bûntudat, a magammal cipelt szégyen szilánkokra törik, és vesszen a világ…”
Marine Le Pen Frédéric Mitterrand könyvébõl, a Rossz életbõl olvasott fel, majd lemondásra szólította fel a minisztert. A kerekasztal résztvevõi némává dermedtek. Micsoda? A francia kormány megszüntette a Défenseure des enfants (gyermekvédelem) intézményét, s ezzel egy idõben kultuszminisztere bevallja, hogy szexturistaként fiúkkal létesített megfizetett szexuális kapcsolatot, s nyilvánosan védelmébe vesz egy olyan férfit, aki megerõszakolt egy 13 éves kislányt?
Mitterrand elõször a Nemzeti Front-kártyát próbálta meg kijátszani: „Megtiszteltetés, ha a Nemzeti Front tapos a sárba”, s bár ez hangzatos, védekezésnek elég kevés volt. 2009 legnagyobb botrányából, a Polanski-ügybõl így lett Mitterrand-botrány.
Október 8-án este a francia tévénézõk egy kissé riadt, koros férfi hebegése miatt feszengtek. Könyve nem memoár, „irodalmi formában próbálja meg leírni a világ állapotát”. Egy kérdésre zavartan azt követelte, tegyenek pontos különbséget homoszexualitás és pedofília között, ne keverjék össze, hiszen ez „visszatérés volna a kõkorszakba”. Ismételgette, hogy „semmi bûnt” nem követett el, õ maga is elítéli a szexuális turizmust, partnerei „legalább öt évvel fiatalabbak voltak”, mint õ, amikor „alászállt a pokolba”, „maguk is tudják, hogy egy 40 éves bokszoló nem hasonlít egy kisfiúra”.
Senki nem hitte el egy szavát sem. Hiszen a nyugati látogatók épp azért járnak bangkoki bordélyházba, mert nem lehet tudni, hogy egy prostituált 13 éves-e vagy 20. Éppen az a vonzó, hogy gyerekképû, sima bõrû valamennyi. A negyvenéves bokszoló érdekes fantáziálgatásra utal ugyan, de ez legyen a pszichiáterek gondja; kivénült prostituált, férfi is, van elég a Bois de Boulogne-ban, ami mégiscsak közelebb esik, mint Bangkok.
A Rossz élet 2005-ben jelent meg, a kritika a pedofília apológiájának tartotta. Mûfaját tekintve gyónás, vallomás. Ismerjük a mûfaj nagyjait, Rousseau-t, Gide-et, Jean Genet-t, Misimát. Misima Jukio az Egy maszk vallomásában megrendítõ õszinteséggel írja le gyermek önmagát, aki szorongva fedezi fel, hogy õ nem olyan, mint a többi fiú, másképp érez, és megpróbál harcolni ellene. Frédéric Mitterrand, a hajdani köztársasági elnök unokaöccse egy homoszexuális életét beszéli el Párizs elegáns 16. kerületében. A gazdag és romantikus fiatalember, majd férfi önmagát emészti a kimondhatatlan vágyak miatt. Amirõl vall, annak semmi köze a hatvannyolcas nemzedék szexuális szabadságához. Bangkoki és jakartai éjszakáinak leírásakor tetszeleg, mert pénzével végre bármelyik fiút megszerezheti „az ephéboszok vásárán”. A kiadó „önéletrajzi fogantatású regényként” ajánlotta Mitterrand mûvét, aki Polanski rossz életét védelmezve a saját rossz életét védte.
Mitterrand magánélete a nyilvánosságé attól a perctõl fogva, hogy a nyilvánosság elé tárta. S hogy szemérmes volna, mint állítja? Mást bizonyítanak a cikkei egy ismert homoszexuális lapban, vagy az a fénykép, amelyen a római Medici-villában (amelynek igazgatója volt) meztelenül pózol az ágyban. Lana Turnernek öltözve is megcsodálható volt annak idején, trapézon lengett, egyik moziját ünnepelve (Mitterrand-nak mozihálózata volt). Meséje a 40 éves bokszolókról, akik miatt meg sem állt Bangkokig, azért is hihetetlen, mert Rachid, a haverom címmel kétértelmû filmet forgatott gyermekekrõl.
Franciaországban szigorúan tilos bármiféle szexuális kapcsolat 15 éven aluliakkal. Jogilag értelmezhetetlenek az olyan kitételek, hogy a gyermek „nem ellenkezett”, õ „kezdeményezett”: a felelõsség mindig a felnõtté. A felnõttnek kell ellenállnia még akkor is, ha provokálják. A pedofília elleni törvény célja az, hogy a gyermekeket önmaguktól is megvédjék. A törvény külföldön is tiltja a kiskorúakkal folytatott szexuális kapcsolatot. Törvény készül a szexuális turizmus büntetésére.
Polanski botránya Mitterrand-botránnyá dagadt, de Mitterrand nem fél a törvénytõl. Az új farizeusok korában nincs félnivalója. Ügyérõl sokáig hallgatott a média, s ha megszólalt, a Nemzeti Front kampányának állította be Mitterrand bangkoki forró napjainak, a „kölykökkel” átélt szexuális kalandjainak a leleplezését, ezért az emberek az internetes fórumokon fejezték ki mélységes megbotránkozásukat. Aztán megszólaltak a parlamenti képviselõk is, amikor kiderült, Mitterrand a Medici-villa igazgatójaként két fiút vett pártfogásába, akiket elsõ fokon nyolc évre ítéltek, mert megerõszakoltak egy lányt, nyakának kést szegezve. Kezességet vállalt értük, pedig nem ismerte személyesen õket, kész volt a Medici-villában, a francia kultúra római központjában, állami intézményben „újraintegrálni” a két kiskorú bûnözõt. A minisztérium – amelynek feje – Mitterrand-t mentegetve „jó szívére” hivatkozott. Érdekes szív! Mindig a bûnösökért dobog, az áldozatokért soha.
A Dreyfus-ügy óta nagyot fordult a világ. Az értelmiség akkor az erkölcs, az igazság pártjára állt. A mai liberális értelmiségiek, az új farizeusok az áldozatokat újból meggyalázva gyermekek megrontóit védik a média nyilvánossága elõtt, kétségbe vonják az ítélkezés, az igazságszolgáltatás jogát. „Samantha nem volt már kislány!” – kiáltja a világnak Alain Finkielkraut „filozófus”. A rendezõt egy Lolita miatt hurcolják meg? És ha nem érintetlen, akkor szabad préda? Másokat a történelem legsötétebb idõire emlékezteti, hogy mûvészeket piszkál a „megalomán” igazságszolgáltatás, akiknek, szegényeknek, csak a tehetségük a fegyverük. Az állampolgárok meg hüledeznek, nem akarnak hinni a fülüknek, törvényt emlegetnek, erkölcsre hivatkoznak?
A francia balliberális értelmiségiek a Mitterrand-botrány kapcsán valóságos drámát éltek át, fölfedezvén, hogy az emberek másképpen ítélkeznek, mint õk, és gondolkodásuk egyáltalán nem vág egybe azzal, amit õk „helyes gondolkodásnak” tartanak. Franciaország népe nem érti, hogyan lehetséges, hogy azok az emberek, akikre fel kellene néznie, akiket tisztelnie kellene, a bûnt pártolják. Mitterrand pert fontolgat azok ellen, akik „a szennyesében kotorásznak”, de vajon kit fog beperelni? Saját magát? Aki megütközik a könyvén, az különben is egy követ fúj a szélsõséges Marine Le Pennel.
Finkielkraut az internetezõket szidja, az embereket, felháborodásukat boszorkányüldözésnek, lincshangulatkeltésnek bélyegzi. Lehet, hogy itt az ideje betiltani az internetezést? A balliberális lapokban nyakatekert mentegetés folyik az aljasság ismert technikáival, amikor is a bûn fennen tetszeleg, aki meg elítéli, az erkölcscsõsz, és szégyellje magát. A társadalom Polanski esetében tanúsíthatna némi könyörületet, elvégre mégsem járja, hogy egy nagy mûvészt úgy kezeljenek, „mint egy terroristát”, kiadják, „mint egy volt nácit”. Bernard-Henri Lévy persze már megint fasizmust kiált, s valóban, szörnyû lehet egy olyan országban élni, ahol az emberek nem szeretnék, ha a kislányukat megerõszakolnák, és nem veszik be, hogy negyvenéves bokszolók miatt utazik a kíváncsi utazó a messzi Bangkokba.
A Rossz élet kiadója járt a legjobban: 2005-ben 190 ezer példányt adott el a könyvbõl, most is dõl a megrendelés. És Polanski is megpróbál kifacsarni a botrányból, amit lehet: a börtönbõl jóformán meg sem érkezett tágas és kényelmes svájci otthonába, magánélete és „jó híre” megsértése miatt máris beperelt több újságot, összesen 75 ezer eurót követelve. A „modern” társadalom kényszere és erkölcsi parancsa a képmutatás. Miért éppen õ, az üldözött szerepében tetszelgõ mûvész vonná ki alóla magát?