MINDSZENTY ÉLETE és KÖZJOGI SZEREPE

Dr. Bene Gábor: Hogyan egyezhetne meg Jézus Béliállal?

(Quae autem conventio Christi cum Belial?)

„A rabszolgává tett nemzet soraiban ma én vagyok Magyarország egyedüli alkotmányos képviselõje. Az alkotmányos eljárás szerint az én feladatom lenne az új kormány kinevezése, a Nemzetgyûlés összehívása és feloszlatása. Mint alkotmányos képviselõ, nem mondhatok le, annak tudatában, hogy így – ha Isten irgalmas hozzánk – legalább egyvalaki megmarad, aki alkotmányos alapon új életet kezdhet a nemzet számára a jelenleg fennálló üresedést követõen.” (Mindszenty József Magyarország prímása)

„Holtában is beszél” mondta 1974-ben König, - bécsi bíboros-érsek - aki ezekkel a szavakkal búcsúztatta Mindszenty Józsefet a hitvalló és vértanú hercegprímást, aki a XX. század egyik legnagyobb magyarja volt, s akinek ma is megszívlelendõ gondolatainak sokaságát fogom idézni a következõkben.

Jelen írás aktualitását azon évforduló adja, hogy 51 esztendeje ítélte el életfogytiglani fegyházra a Rákosi rendszer bolsevik õrülete ezt a tisztaszívû és tisztaerkölcsû, író-lelkipásztort, nemzeti hõsünket. S éppen 36 éve annak, hogy a magyar egyházi szokásjoggal ellentétes módon nyilvánította VI. Pál pápa megüresedettnek az esztergomi érsek-prímási széket. A pímást jobban megrázta ez, mint a két évvel elõtte történt vendégjog felmondás. Amikor Nixon elnök a pápával is egyeztetve elérte, hogy „önként” elhagyja a budapesti USA követség épületét. „Önkéntes döntése” akkor lett végleges, amikor hivatalosan is a tudomására jutott, hogy az elnök a „terhére van a követség személyzetének” kitételt használta. Elõször nézzünk életének vázlatos, idõrendi állomásait:

1892-ben született Csehimindszenten Pehm József néven. (1941-ben változtatta meg a nevét)

1915-ben szentelték pappá

1917-ben lett hittanár a zalaegerszegi gimnáziumban

1919-ben Károlyi és a bolsik õrizetbe veszik, de késõbb zalaegerszegi plébánossá választják.

1937-ben XI. Piusz pápa prelátussá nevezi ki, XII. Piusz pedig

1944-ben veszprémi püspökké. A Dunántúli Püspökök Memoranduma miatt letartóztatják.

1945-ben õ írja a háború utáni elsõ Püspöki Körlevelet, majd szeptemberben Esztergomi

érsek, decemberben pedig bíborosi kalapot kap XII. Piusz pápától.

1947. aug. 15-én indítja a „Boldogasszony évet”, amely a legsikeresebb hiterõsítõ akciója.

1948. dec. 26-án letartóztatják, megalázzák, megkínozzák, akaratmódosító gyógyszert kap.

1949. február 5-én életfogytiglani fegyházbüntetésre ítéli a náciból lett bolsevik OLTI bíró.

1955-ben rabtársa Grõsz érsek amnesztiát kap, õ viszont feltétel nélküli rehabilitációt követel.

1956. október 30-án honvédtisztek szabadítják ki Pálinkás-Pallavicini.Antal vezetésével.

November 3-án rádiószózatot intéz a nemzethez, amelyet Nagy Imre is megköszön.

1971-ben, tizenöt évi „félfogság” után, elhagyja az USA követségét, s Rómába megy.

1974. február 5-én VI. Pál pápa – részben Moszkva és Kádár nyomására – tisztét elvonja.

1975. május 6-án, alkotmányos felelõsségének tudati terhével a vállán, lelke visszatér az égbe.

1991. Mindszenty hamvainak hazahozatala - végrendelet ellenesen - egy olyan országba, ahol még ott vannak a nõket erõszakoló, zabráló szovjethadsereg katonái. A nép viszont spontán és némán állt sorfalat az országhatártól. Megrendítõ ellentmondás, a politikai elit és a nép között.

Mindszenty alkotmányos felelõsségének kérdése régóta foglalkoztat, hiszen õ volt az, aki megvétózta a magyar történelem legcinikusabb „törvényét” az 1946. évi I. törvényt, amely egy megszállt ország illegitim „nemzetgyûlésének”, kizsarolt döntésével bevezette az alkotmányos királyság helyett a jogtalanság ál-demokratikus köztársaságát. A vétó kimondását úgy vállalta, hogy tudta milyen személyes rizikóval jár, de számára a felelõsség és az alkotmányos jogtudat fontosabb volt a személyes biztonságánál. Mindszenty, mint hercegprímás és az ország elsõ zászlósura mindezt jogszerûen tette, s felháborító az a tény, hogy errõl minden hazai fórumon hallgatnak a jogászok, jogtudósok, újságírók, politikusok és az egyház.

Az elsõ zászlósúr kifejezést, illetve a királyság intézményét lehet nevetséges régiségnek nevezni a bolsevik maradványokkal teli mostani Magyarországon, de nem lehet ugyanezt megtenni Angliában, Hollandiában, Svédországban, stb.

Az „elsõ zászlósúr” a Prímás. Ez a hivatal alkotmányos kötelezettség vállalást is jelent, azaz a hagyományos magyar alkotmányosság folyamatosságának õreként, annak megtartását. Owen T. Jones az amerikai követség budapesti ügyvivõje nyilatkozata szerint:

„A Bíboros elmondta, tisztában van azzal, hogy alkotmányos felelõssége nagyrészt csak elméleti. Így is maradna, ha Magyarországon nem következnének be változások. De amíg ennek „csak félszázaléknyi esélye is van”, úgy érzi, meg kell õriznie a hercegprímási szerepét. Egy forradalom most lehetetlennek tûnik Magyarországon. Igaz, 1956-ban sem számított rá senki. Akkor is lehetetlennek tûnt. De amíg a minimális lehetõség fennáll, úgy érzi, neki készen kell állnia.”

A közjogi kötelezettségén túl, a bíboros már akkoriban is úgy gondolta, hogy önkéntes lemondása minden szempontból káros lenne. Hátránya származna belõle a határon belüli híveknek, mert a kommunista rezsimnek újabb lehetõsége nyílna a magyar egyház belügyeibe való beavatkozásra. Egy új érseket ugyanis (de facto) csak az Állami Egyházügyi Hivatal beleegyezésével lehetne kinevezni, s ez magával hozná a kinevezett zsarolhatóságát, vagy eleve csak beszervezett békepapot fogadna el a bolsevik hatalom.

Ám ahogy nyilatkozott abból egyértelmûen kiderül, hogy nem csak egyházi tisztségként lett prímás, hanem közjogilag is. Ha megélte volna az ún. „rendszerváltást”, akkor õt, nem tudta volna az átmentésen manipuláló bolsevik elit megkerülni, kénytelenek lettek volna felkérni Alkotmányozó Nemzetgyûlés összehívására, hiszen akkor nem köthették a volna folyamatosságot ahhoz az 1946-os „nemzetgyûléshez”, amely minden szempontból illegitim volt. Õ volt az, aki a valódi magyar alkotmányosság értelmében az állam elsõ tisztségviselõ-je volt a kormányzó után. Ezért kellett egyházi tisztességében megkérdõjelezni, hívatásától megfosztani és megpróbálni nevetség tárgyává tenni a kirakatper alatt. A Rákosi rezsimnek nem csak hitéleti munkájával volt baja, hanem zavarta õket, hogy nem hagyta szó nélkül a hatalommal való visszaéléseket, képviselte a városi-falusi kisemberek ügyét, s nem csak lelkére, de a testére is gondolva szerzett élelmet és ruhát az éhezõ és lerongyolódott országnak. Felkérte az amerikai magyarokat, hogy segítsék meg az óhazát. A kommunisták megrökönyödésére vagon számra érkezett a ruha és élelmiszer segély. Hollandiába és Belgiumba utaztatta az éhezõ magyar gyermekeket az egyház segítségével. A kommunista párt igyekezett „eltulajdonítani” érdemeit, s egy párthatározattal mondta ki: a segélyakció állami feladat! A köztájékoztatás azonban ekkorra már teljesen a kezükbe került, s így csak azok tudták, hogy mi is történt, akik a prímás közeli munkatársai voltak.

Mindszenty kiállt a jogbizonytalansággal szemben és a fosztogatást, a nõk meggyalázását, a férfiak málenkij robotra, majd Recskre, Tiszalökre, Oroszlányba hurcolását is elítélte. Hivatkozott arra, hogy a német megszállás alatt a zsidókat is védte a püspöki kar. „Ha akkor kötelezettségszerûen felemeltük a szavunkat, éppúgy lehetetlen hallgatnunk ma. A mi népünk megsokasodott szenvedései fölött is: fõként azokat a megpróbáltatásokat értjük, amelyek nem a háború velejárói, hanem melyeknek a harag, a gyûlölet, a bosszúállás és alantas indulat a szülõi.” Kiállt azok mellett is, akik „hónapok óta sínylõdnek fogságban anélkül, hogy közölnék velük helyzetük okát, ügyükben jogerõs bírói ítéletet hoznának”! Ez bizony ma is megtörténik Magyarországon, például: Budaházy György és társai esetében, sõt meg is fog történni egészen addig, amíg nem térünk vissza a történeti alkotmányossághoz.

Ugyanígy vette védelembe az igazságtalanul kitelepítésre ítélt svábokat is. A mának szóló üzenetei közül is kiemelkednek a nemzettudat erõsítésére való biztatásai. „Mindenütt szeretik a hazát, mi magyarok is merjük tehát szeretni….a magyar történelem nem ravatal (katafalk) és nem szemétdomb….a jövõben nem alacsonyíthatjuk le magunkat azzal, hogy az idegenekkel versenyre kelve ócsároljuk nemzetünket…!” Jövõbe látó szavak ezek.

Megrendítõen és büszkén szerette hazáját, s tudta az õ kötelessége arra vigyázni, hogy a hatalom (régebben a kormányzó) megtartsa az esküben foglaltakat, a kormány a jogrendet és az állam az alkotmányosságot. Nem egy esztergomi érsek elõdöt ért komoly hátrány azért, mert bátran fellépett a hatalom túlkapásaival szemben. Tudta, hogy neki sem fogják ezt megbocsátani a hatalom bûvöletében élõ erkölcsi törpék. Amikor az ÁVH terrorját kezdte kritizálni, a bolsevik- kommunista sajtó a politizálás vádját kezdte visítani. Ekkor õ, a nagy érsek elõd (Pázmány Péter) szavait idézte: ”Senki sem tilthat el attól, hogy nézeteimet az ország közügyeirõl szabadon elmondhassam. Kötelességem az ország jogai és szabadsága felett õrködnöm” (Bár a mai fõpásztorunk is ilyen bátran és határozottan állna ki a magyar és katolikus jogelvek mellett!)

1946 májusában, a máriaremetei zarándoklatra százezer katolikus férfit mozgósított, s a hatalom augusztus 20-án megrettenve tapasztalta, hogy milliós tömeg vett részt a Szent Jobb-körmeneten. Élõ tanúbizonyság volt ez akkor, a kommunista önkénnyel szemben. Ám az 1947. augusztus 15-én megkezdett „Boldogasszony Évének” sikere rádöbbentette a bolsevik hatalom képviselõit, hogy a nácizmussal is bátran szembeszálló prímást nem képesek megállítani. Minden nap szembeszállt velük, s közjogi szerepének hangsúlyozása nélkül is óriási taktikai eredményeket ért el. Két jelentõsebb esetben vállalt csak politikai szerepet. Elõször akkor, amikor az ál- nemzetgyûlés (Vorosilov zsarolására) puccsszerûen megváltozatta az államformát.(1946. évi I. tv.) Ekkor élt elsõ zászlósúri jogával, s vétót emelve felhívta a nemzetgyûlés figyelmét, hogy átlépték a hatáskörüket. Ezzel (de jure) semmissé is tette a törvényt. Természetesen a megszállás miatt a jogi elismerés elmaradt, de ez is vádlón szembesíti a 89-es „rendszerváltókat” azzal a kötelezettségszegésükkel, amelyet abban az idõszakban, vagy a megszállók távozása után – 1991-ben – követtek el.

A másik alkalom a Párizsi Béketárgyalásokra való felkészülés kapcsán történt, amikor szakértõi memorandumot készítetett, amelyben felveti, hogy a valódi megbékélés ügyét – az elsõ világháborút lezáró igazságtalan békékkel szemben –, csak a legtisztább nemzetállamok létrejötte segítené itt a Kárpát-medencében. Felveti azonban a memorandumban egy svájci mintájú dunavölgyi konföderáció tervét is, amely hosszútávon oldaná meg a nemzeti kisebbségek kérdését. Ez a gondolat, késõbb a nemzetek Európájaként szervezõdni is kezdett, s nagy kár, hogy a globalizmus kisiklatta az eredeti elképzelést.

Mindszenty emberi nagysága, hihetetlen tudása és szívóssága a bolsevik törpéknek akkor is szálka lett volna, ha õ nem vállalja fel az elsõ zászlósúri minõséget és feladatokat. Emberjogi tevékenysége, karitatív munkája, kopott ruhájú szegénysége mellett, közjogi szerepének tudata is predesztinálta õt a vértanú szerepre, amelyet jézusi lelkülettel már elõre vállalt. 1946. õszén a szülõvárosom Fogadalmi temploma elõtti Dómtéren mondta a következõket: „Ami az én szerény személyemet illeti, nem tekintem magamat egyébnek, mint a nemzet és népem szolgálattevõjének. Ezt a szolgálatot teljesíteni akarom, bármilyen árat követeljen is.” Az is bizonyítja, hogy mennyire tudta elõre a sorsát, vértanúságát, hogy elkészített egy lezárt borítékot, melyet letartóztatása esetén kellett kinyitni és nyilvánosságra hozni. A boríték a következõ szöveget tartalmazta: „Nem vettem részt semmilyen összeesküvésben.

Nem mondok le érseki tisztemrõl.

Nincs vallani valóm és semmit sem írok alá.

Ha mégis megtenném, az csak az emberi test gyengeségének a következménye és azt semmisnek nyilvánítom.”

Minden tevékenysége, a nemzetiszocializmussal és a nemzetellenes szocializ-mussal szembeni kíméletlen ellenállása a hatalom elsõ számú ellenfelévé tette, s ezt ismerte fel a kis Sztálin tanítvány: Rákosi Mátyás. A bolsevik garnitúra el is határozta, hogy véget vet a prímás ténykedésének egy szovjet mintájú perrel: hamis bizonyítékokkal és megfélemlített vagy megvett tanúkkal. A karácsony elsõ napján letartóztatott prímást Kádár János belügyminiszter „kedvence” Décsi alezredes hallgatta ki és figyelmeztette:„Jegyezze meg, hogy nálunk a vádlottak nem azt vallják, amit õk akarnak, hanem azt, amit mi akarunk. Ha nem írja alá, megtanítjuk vallani.” Ez utóbbi úgy történt, hogy többször az ájulásig verték gumibottal és ököllel. A „kihallgatások” szünetében – sem éjjel, sem nappal – nem hagyták aludni. „Ha nem vallasz, hajnalra ideszállíttatom az anyádat. Meztelenül állítalak eléje. Anyádat megüti a guta…Te leszel a gyilkosa!” Miután semmilyen célt nem értek el, Péter Gábor „tudományos” felkészítést rendelt el a tárgyalásra. Az orvos akaratgyengítõ anyagokat és hallucinogén szereket adagolt neki, hogy agya és ellenálló ereje megtörjön. Két hét múlva eluralkodott rajta a fáradtság és az idegi kimerültség. Lassan mindent aláírt, amit elébe tettek, s a kirakatperben életfogytiglani fegyházra ítélhették.

A csengõfrásztól megbénult magyar lakosság némán vette tudomásul a nyilván-való törvénytelenséget. Slachta Margit gondolatai jutottak errõl eszembe:

„Ki árulja el a belsõ frontot?
Mindenki, aki az erkölcsi törvényeket megszegi...
Aki felesküszik az erõszaknak és megtagadja a jogelveket...
Aki gyáván hallgat, mikor árva, igaz ügyek érdekében szólnia kellene...
Aki magát féltvén, kezét ölbe teszi, mikor üldözötteket védenie kellene...
Aki hatalmával visszaélve, mást megaláz, meggyötör, keserít...
Aki szívében gyûlöletet táplál és kizárja onnan a szeretetet,
Aki másnak azt cselekszi, amit nem akarna, hogy neki tegyenek...
És ha mindezt a nemzet, mint olyan cselekszi, elvesztette az egész háborút a

belsõ fronton, mert lesiklott az államfenntartó kereszténység alapjáról,

és evvel megölte saját lelkét, öngyilkos lett.”

A Bíboros még 1948-ban Zalaegerszegen mondta egyházi és világi híveknek:

„Én csak azt fogom tekinteni a jövõben, hogy mi a becsület. Nem akarom megérni, hogy – ha autómmal elhaladok valamelyik temetõ mellett – a halottak kiugorjanak a sírjaikból és öklüket rázva utánam kiáltsák: Magyarok, hol a becsület?” A prímás ennek szellemében is cselekedett, s többek között a bolsevikok által bebörtönzötteket is lelki gondozásba vette. Emlékirataiban így emlékezik vissza a háború utáni börtönlátogatások lehetõségére: „Nagy Imre belügyminisztersége alatt még sikerült látogatási engedélyt kapnom, de utóda, Rajk László idején már akadékoskodtak. Ennek utóda, Kádár János pedig már engem fogatott le.” S ezt a Kádár Jánost sírják vissza azok, akik nem vették észre, hogy a „rendszerváltásnak” nevezett hatalom- átmentõ akciót, éppen a kádárjánosok, rákosimátyások, pétergáborok utódai bonyolították le - kizárólag a saját érdekükben. Ugyanaz történt a magyar társadalommal, mint a kiegyezés éveiben, amikor a hóhér Habsburgoknak bocsátott meg a nemzet. A véreskezû bolsevik, akit „kádárapánknak” nevezett el a társadalom könnyen felejtõ része, nem csak az 1956-os joghelyreállító szabadságharcunk elárulója volt, hanem a szent életû Mindszenty József megkínoztatója és valóságos tömeggyilkos. Egy szolgalekû, aki Rákosi utasításainak végrehajtója volt, majd önállóan is gyilkolt. Mert azok a gyilkosságok, amelyeket 1956 után követtek el a magyarnak csúfolt állam nevében, ahol arccal lefelé és dróttal összekötözött kézzel temették el jeltelen sírba a forradalom fiataljait, ahol véres és törvénytelen bosszút álltak a szabadságszeretõ nemzet minden megalkuvásra képtelen tagján, az valódi bizonyíték arra, hogy semmivel nem volt különb vagy emberségesebb a Kádárizmus mint elõdei. Olyan kegyetlen és barbár tettek, amelyek a Rákosi-Kádár korban történtek, soha elõtte a magyar történelemben nem fordultak elõ, talán csak a 19-es nemzetellenes szocialisták és 44-es nemzeti szocialisták hasonlíthatóak hozzájuk. Mindszentyvel például a börtönben végig nézettek egy akasztást. Majd elõvezettette a kivégzésen mulatozó kommunista államtitkár és kérdezte: „Maga a Mindszenty? Jól van ez így, most a nép az úr! A pápa is nemsokára a maga sorsára jut!” A cellába visszavezetett Prímás leborult a földre és hálát adott az Istennek, hogy része lehetett a Heródes elé idézett Jézus sorsában. Ám a lélek ereje sokszor kevés a test fenntartásához, s a legyöngült testen betegségek jelentek meg. A csontig soványodott fõpap 40 kilósan övsömört kapott. Csak Sztálin halála utáni enyhülésnek köszönhetõ, hogy egyáltalában életben maradt. Közben a fõpásztor nélkül maradt katolikus egyházat szétverték, a többi püspököt megfélemlítették, vagy letartóztatták, a katolikus oktatást felszámolták, a szerzetesrendek épületeit államosították és szétzavarták õket, s az egész társadalommal szemben vezettek be tûrhetetlen intézkedéseket. Az állam és az egyház kapcsolata a bolsevik megfélemlítésre épült és semmit sem javult, pedig letartóztatása elõtt azt harsogta minden újság, hogy csak a Bíboros miatt rossz a kapcsolat. Igen, a Bíboros elõre megmondta, hogy: „Az az egyház, amely nem független, az ateista államban csak rabszolga szerepet tölthet be.” (ez a veszély, mintha ma is fenyegetne!?)Valójában ezzel a mondattal dõlt el a sorsa, ez volt az utolsó csepp, s emiatt kellett a valutaüzér, a hazaáruló, a kém címkéket ráragasztania a bolsevik sajtónak. Nyolc esztendõt töltött el a különbözõ börtönökben. Amikor Grõsz érseknek amnesztiát adtak 1955-ben, neki is felajánlották, de õ feltétel nélküli rehabilitációt követelt. ”Megingathatatlanná vált az elhatározásom, hogy a rabhalál vagy megalkuvó szabadulás alternatívájában az elsõt választom.”- írta emlékirataiban.

Az 1956-os forradalom napjaiban a rétsági honvédtisztek szabadították ki. A szabad Magyar Rádiónak nagylelkûen nyilatkozott, hogy „senkivel szemben sincsen gyûlölet a szívemben”. Hogy a nyolc év kegyetlen kínzásai után, mennyire nem volt benne gyûlölet, azt a november harmadikán elmondott rádiószózatának alábbi részletei is bizonyítják:

„Minden néppel és nemzettel barátságban akarunk élni… A nemzeti érzés virágozzék az egész világon a népek közös kincseit képzõ kultúrértékek területén…Mi magyarok az európai népek családi, bensõséges békéjének zászlóvivõjeként ….osztálynélküli társadalom, demokratikus vívmányokat fejlesztõ, szociális érdekektõl helyesen és igazságosan korlátolt magántulajdon alapján álló, kizárólagosan kultúrnacionalista szellemû nemzet és ország akarunk lenni…(s a máig érvényes aktualitások a jelen bolsevik posványában:)

Új, visszaélésmentes választás szükséges…A politizálás ma másodrendû ügy: a nemzet léte és a mindennapi kenyér a mi gondunk…A bukott rendszernek nagy bûnei voltak. A felelõsség eldöntése azonban a pártatlan bíróság elé tartozik… nem helyezkedünk szembe a történelmi haladás igazolt irányával, sõt az egészséges fejlõdést mindenben elõmozdítjuk…” A feudalizmus visszaállítását rákiabálókat, a szocdem Kéthly Anna hazudtolta meg: ”A Bíboros támogatta a forradalmat és nem akart annak reakciós jelleget adni.”

Ám ismerve a kommunizmus módszereit, november 4-én a közeli amerikai követséget választotta, amit így indokolt meg késõbb: „Az elkerülhetetlen lefogás és a Szovjetunióba való hurcolás helyett, így reméltem még tartalékolni magamat hazám és egyházam számára.” Tizenöt évet töltött el - mint a követség vendége - önkéntes „félszámûzetésben”. Közben megtanult angolul és lelkiatyja lett az ott dolgozó amerikaiaknak is. A vendégjogot felmondó Nixon elnöknek és a Vatikán új keletpolitikájának „köszönhetõen” a pápa kifejezett kívánságára hagyta el hazáját és utazott Rómába, ahol a VI. Pál megerõsítette: „Te vagy és maradsz az esztergomi érsek és Magyarország prímása. Munkálkodj és ha nehézségeid lennének, fordulj Hozzánk minden-kor bizalommal. Íme a sziklaszilárd jellemû magyar fõpásztor válasza a Kádár kormány utána küldött amnesztiájára: „Pár nappal azután, hogy hazámat elhagytam, arról értesültem, hogy rendszerük amnesztiát küldött utánam. Ezt az amnesztiát, amelyet az elmúlt 15 év alatt sem kértem, s el sem fogadtam, most is visszautasítom azzal, hogy a Jusztiszmord jóvátétele csak a rehabilitáció lehet, semmi más.” A Vatikán új keleti politikáját intézõk sem gondoltak arra, hogy a nyolcvanéves magyar fõpap rendkívüli hivatástudattal lát hozzá a 23 évnyi kényszerû hallgatás utáni életének. Bejárta a szétszóródott magyarság szinte minden települését és a nyugaton élõk vigaszaként lett a tragikus sorsú magyar disszidensek lelki gondozója és szabadság vágyának szószólója. De nem csak a magyar, hanem minden szabadságszeretõ népnek lelki vigaszává vált, s meglett férfiak törölgették könnyeiket, amikor a kegyetlen kommunista hóhérok börtöneit megjárt magyar fõpap áldását megkapták.

Jézusi lelkülettel hirdette azt, hogy mi nem engedhetünk semmilyen gonosznak. Prédikációiban nem érintette a politika kérdéseit, de sajtókonferenciákon kemé-nyen támadta az ateista diktatúrákat és különösen a Szovjetunió imperialista, világhódító terveit. A Vatikán új keleti politikájának intézõi valószínûleg ígéretet tehettek arra, hogy a prímás nem tesz majd olyan kijelentéseket, amelyek kellemetlenek Kádár Magyarországának. Ezt számon kérve Moszkva és Budapest megfenyegette a szentszéket, hogy következményei lesznek a magyarországi egyházzal való kapcsolatban és a hazai hitélet lehetõségeiben annak, ha a prímás nem hallgat el. Valószínûleg ennek a hatására döntött úgy VI. Pál pápa, hogy az esztergomi érseki széket megüresedettnek nyilvánítja.

Ez a váratlan pápai lépés késztette arra, hogy levelet írjon a szentatyának, amelyet ugyan nem küldött el, de a pápa jól ismerte a tartalmát, s mi most, Somorjai Ádám fordításában olvashatjuk:

„Szentséges Atya!

Nem célom az, hogy választ adjak február 5-én kelt levelére, de kötelességemnek érzem, hogy felhívjam figyelmét arra, hogy alig negyedszázaddal kevesebb mint ezer esztendõn át az esztergomi érsek – a király után – az egész Magyar Egyház és az ország fõtisztviselõinek elsõ alkotmányos képviselõje volt – nem zárva ki a nádori és a miniszterelnöki hivatalt. A szuverén uralkodó még a miniszterelnökjelölt személyére vonatkozóan is kikérte a prímás tanácsát.
A rabszolgává tett nemzet soraiban ma én vagyok Magyarország egyedüli alkotmányos képviselõje. Az alkotmányos eljárás szerint az én feladatom lenne az új kormány kinevezése, a Nemzetgyûlés összehívása és feloszlatása. Mint alkotmányos képviselõ nem mondhatok le annak tudatában, hogy így – ha Isten irgalmas hozzánk – legalább egyvalaki megmarad, aki alkotmányos alapon új életet kezdhet a nemzet számára a jelenleg fennálló üresedést követõen.
Az itt említettek alapja Szent Istvánnak II. Szilveszter pápához intézett beszámolója a Magyar Egyház megszervezésérõl, amelyben az esztergomi érsek a legmagasabb egyházi és alkotmányos méltóság. Ezt a beszámolót a pápa elfogadta, és jóváhagyta azzal, hogy a koronát, amelyet eredetileg a lengyel nemzetnek szánt, Szent Istvánnak adta. Az érsek-prímás kettõs funkcióját kell szem elõtt tartani – az érseki rang az, amelyen a prímási hivatal alapul. Az utóbbi kettõs eredetû: egyházi és alkotmányos.
Errõl a kettõsségrõl Török János, a magyar alkotmányjog klasszikusa ezt írta: „A prímás méltósága Szent István idejétõl kezdve szorosan összekapcsolódott a nemzet alkotmányának fentebb leírt intézményeivel.” A prímás pozíciójának történetét e tudományterületnek egy másik klasszikusa, Fraknói Vilmos püspök „Magyarország kapcsolatai az Apostoli Szentszékkel” címû munkájában írta le. Mindebbõl magától értetõdik, hogy történelmünk során a királyok és a két kormányzó az esztergomi érseknek nem csupán egyházi szerepét hangsúlyozták, hanem alkotmányos szerepét is, mint prímás. Ennek a pápák mindig tudatában voltak.
A jelenlegi magyarországi rezsim kategorikusan illegális és alkotmányellenes. Elérkezik majd az a nap, amikor a Nemzetgyûlés visszavonja az 1974. évi döntést, azt alkotmányellenesnek, törvényen kívülinek és a hagyomány megerõszakolásának ítéli, mert a Nemzetet egyáltalán nem kérdezték meg egy olyan kérdésben, amely pedig õrá tartozik. Letételem még nem jelenti, hogy megszûntem prímásnak lenni. Nem személyem, hanem a Nemzet függetlenséghez való joga ered az isteni akaratból és a természetjogból, s ez világos álláspont kinyilvánítására kényszerít, valamint arra, hogy õrizzem a prímás hivatalát.
Ha Õszentsége nem akarja, hogy IV. Ince árnyéka vetüljön rá, aki II. Frigyes császárnak ellenszegülve – határozott fellépéssel és fenyegetésekkel – visszaállította Magyarország függetlenségét és nagy, független hatalomnak kijáró státusát (4); ha Õszentsége nem akarja, hogy Boldog XI. Ince pápával hasonlítsák össze, aki diplomáciájának és anyagi áldozatának hatalmas segítségével megszabadította az országot a törökök szörnyû uralkodásától – akkor kérje Magyarország szuverenitásának visszaállítását.
Az lenne a kívánatos, hogy Õszentsége ne engedje meg, hogy a zsarnokság és istentelenség uralma megszakítsa az ezeréves gyakorlatot, hanem inkább mozdítsa elõ a nemzet függetlenségét. Könyörgök Õszentségének, ne ejtsen foltot történelmi emlékezetén azzal, hogy visszaveszi a hitet és a Róma iránti hûséget a Máriához, Magyarország Nagyasszonyához mindig hû néptõl és apostoli királyától, Szent Istvántól.
Ami idáig történt Esztergommal kapcsolatban, az gyakorlatilag megkönnyíti Nixon elnöknek, hogy istentelen kezekbe juttassa a Szent Koronát. Ez idáig az elnök folyamatosan megerõsítette elõttem, hogy továbbra is szent oltalomban részesíti, ám utóbb olyan nyilatkozatokat tett a tömegkommunikációban, amelyek engem nyugtalansággal töltenek el. Amit írok, az minden magyarnak a véleménye.

Ha Õszentsége ignorálja ezt, én szóltam és megmentettem lelkemet”, „hogy ne becsmérelhessék szolgálatunkat ... (majd az Újszövetségi Szentírásból vett idézettel folytatja) Mi köze az igazságnak a gonoszsághoz? ... Hogyan egyeznék meg Krisztus Béliállal?

+Joseph Mindszenty [s. k.]”

Mindszenty jövõbelátó gondolatai elõrevetítették azt is, hogy az amerikai állam istentelen kezekbe juttatja a Szent Koronát azzal, hogy az 1956. október 25.-i Kossuth téri mészárlást levezénylõ, véreskezû Apró Antal vehette át 1978-ban.

1./Át kell gondolni azt is, hogy mi késztette az amerikai adminisztrációt arra, hogy ne várja meg a számukra már elõrelátható bolsevik összeomlást, ezzel a nemzet számára alapvetõen fontos és alkotmányos aktussal?

2./Mert mi is történhetett volna akkor, ha a megszállók távozása után hozzák haza a fõhatalmat és az igazságos jogrendet jelképezõ Szent Koronát és ugyanakkor – végrendeletéhez híven – újratemetik az utolsó alkotmányos tényezõ hercegprímás hamvait? A válasz egyértelmû. Ezek az események felélesztették volna a magyarságban az alkotmányos jogtudatot és a forradalmi joghelyreállító hagyományt! Ezt akarták elkerülni! A közjogi kötelezettségén túl, a bíboros úgy gondolta, hogy lemondása minden szempontból káros lenne. Hátránya származna belõle a határon belüli híveknek, mert a kommunista rezsimnek újabb lehetõsége nyílna a magyar egyház belügyeibe való beavatkozásra. Egy új érseket ugyanis (de facto) csak az Állami Egyházügyi Hivatal beleegyezésével lehetett volna kinevezni, s ez magával hozta volna a kinevezett zsarolhatóságát, vagy eleve csak beszervezett békepapot fogadott volna el a bolsevik hatalom.

Mészáros Tibor – a bíboros másodtitkára – jegyezte fel a politizálás vádjával kapcsolatban, hogy Federico Alessandrini szentszéki szóvivõ az újságírók számára, a bíboros február 7-i bécsi sajtókonferenciáját követõen mondta: „bíborost nem mindig lelkipásztori elgondolások vezették, hanem inkább politikaiak.” Erre reagálva kérdezte meg e sorokat lejegyzõ titkárától a bíboros: „Szent Gellért püspök annak idején Aba Sámuelnek nyíltan a szemére hányta az ötven lázadó nemes megölését. Most, hogy Kádár tizenöt év alatt 3.150.000 csecsemõt gyilkoltatott meg az anyaméhekben, miért kellett volna nekem hallgatnom, s nem szembeszállnom vele?” A levél azon kitétele, hogy az „egyház nem szabad” a valóság leghívebb kimondása volt arra az országra nézve, ahol papok százai voltak börtönben, a titkosszolgálat foglalkozott a reakciós katolikusokkal, a békepapokat kitûnõen megfizette az állam, a meg-törhetetlen egyházi személyeket pedig, lehetetlen helyzetbe hozta. Nemcsak a papokat, de a híveket is kirekesztette az érvényesülés lehetõségébõl, sõt nega-tívan diszkriminálta, üldözte is õket. Mi ez, ha nem az egyház szabadságának teljes elvesztése? Csak akkor nem politizált volna a fõpap, ha elismeri a „szocialista vívmányokat” és örökre visszavonul a templom falai mögé? Ne feledjük el, hogy abban az idõben már elhalványodott az író-filozófus Albert Camus: Magyarok Vére c. írásának gondolata, amelyet esetleg nem idézek pontosan, de a lényeget igen: Akkor leszünk hûek a magyar forradalomhoz, ha soha és semmilyen körülmények között nem igazoljuk a gyilkosokat! Ám akkoriban már paroláztak Kádárral az állam és kormányfõk, s ország eladósító hitelfelvételeken gondolkodott (a manapság Gyurcsány által kitüntetett) Fekete elvtárs, és már nem az erkölcs számított Nyugat Európában sem. A hercegprímás nemzetünk és egyházunk egyik legnagyobb erkölcsi erõt adó és jövõbe mutató történelmi egyénisége volt a XX. században. Itt lenne az ideje, hogy a XXI. századi illetékesek az egész magyar néppel megismertessék a törhetetlen jellemû mártír fõpap életét és annak tanulságait. Követendõ példa-ként kellene állítani a televízió által negatívan befolyásolt társadalom, fõleg az ifjúság elé.

Én, mint az alkotmányossággal foglalkozó jogász talán elfogult vagyok. De valóban Mindszenty József bíborosban látom a magyar alkotmányosság egyik legfõbb védelmezõjét. Sajnos az is igaz, hogy minimum 66 éve élünk közjogi ûrben, mert hiányoznak még az egyházunkból is a közjogi szempontokat hangsúlyozó Mindszenty követõk. Valóban nincs megnyugtatóan tisztázva az államforma kérdése sem, s így a jelenlegi államberendezkedés minden ízében illegitim és a gyakorlat is bizonyítja, hogy a nemzet számára ez: elfogadhatatlan.

Mindszenty bíboros a fenti levélben – a nagy pápaelõdökre hivatkozva – kéri VI. Pált, hogy ne vegye vissza a hitet és a Rómához való hûséget, hiszen népe hû akar lenni hozzá, mint ahogy, az apostoli király örökségeként, hû maradt Máriához, Magyarország Nagyasszonyához. Ez a gondolat teljesen új. Szerinte tehát hazánk: Szent Istvánon Szent István tevékenységén keresztül, de pápai adományként kapta a nyugati keresztény hitelveket és életszabályokat. Ezt veszi most vissza az utód pápa (VI.Pál) azzal, hogy (közjogi ellenállás nélkül) átengedi az országot a kommunistáknak.

A pápai döntés ellenében egy jövõbeli Nemzetgyûléshez való föllebbezés kérdése már megosztotta Mindszenty bíboros védelmezõit, mert nem találtak rá koherens magyarázatot. Pedig van és milyen egyszerû. Álláspontom azonos a prímáséval, miszerint a pápa egyoldalúan nem tehette volna meg ezt a lépést. A magyar apostoli királyság ugyanis nem alárendeltje a pápának, s az egyházi vezetõink kinevezése (Európában egyedülálló módon) mindig a magyar király joga volt, a pápák valójában csak megerõsítették azt.Ha következetesek vagyunk a magyar alkotmányosság más területein, akkor itt is érdemes annak maradni.

Én tehát, Mindszenty József közjogi álláspontját szinte maradéktalanul elfogadom, s egyedül a Habsburgok elismerése kérdésében nem tudok vele azonosulni. Természetesen vannak e területen nálam sokkal komolyabb szakemberek. S, ha nem értenek velem egyet, akkor kérem, hogy gyõzzenek meg álláspontom helytelenségérõl!

Különösen arra a két kérdésre hívnám fel a figyelmét a kutatóknak, amit a Mindszenty levél kapcsán már kifejtettem:

1./Át kell gondolni azt is, hogy mi késztette az amerikai adminisztrációt arra, hogy ne várja meg a számukra akkor már elõrelátható bolsevik összeomlást, ezzel a nemzet számára alapvetõen fontos, az állam újjáépítését meghatározó és alkotmányjogilag nagyon fontos aktussal?

2./Mert mi is történhetett volna akkor, ha a megszállók távozása után hozzák haza a fõhatalmat és az igazságos jogrendet jelképezõ Szent Koronát és ugyanakkor – végrendeletéhez híven – újratemetik az utolsó alkotmányos tényezõ - az elsõ zászlósúr - hamvait? A válasz szerintem egyértelmû. Ezek az események felélesztették volna a magyarságban az alkotmányos jogtudatot és forradalmi joghelyreállító hagyományt! (Egyébként csak ez lehet az oka Petõfi újratemetésének a megakadályozása is, hiszen tudományos érvek tucatjai támasszák alá a hamvak valódiságát.) Nem csak hitembõl fakadóan, hanem száraz jogi szempontok és erkölcsi mércém szerint is úgy látom, hogy még az ateisták számára egyértelmûnek kell lennie annak, hogy Krisztus nem egyezkedhet Béliállal!

Mert ha igen, akkor valamelyikük nem valódi! (Szeged, 2010-01-14)

Forrásmunkaként:

Mindszenty József, Somorjai Ádám, Közi Horváth József, Nagy Kálmán, Füzér Julián és Mészáros Tibor írásaiért mondok köszönetet.