Gyõzelem a sötétség fölött

Gyõzelem a sötétség fölött

December a visszatekintõ számvetés hónapja. Ilyenkor merülök el az emlékek tengerében, s ilyenkor gondolom át, hogy mit végeztem és mit rontottam az elmúlt esztendõben. Idén azonban messzebbre is visszatekintek, hogy átadjam a szüleimtõl kapott ismereteimet másoknak, s visszaemlékezzek azon hagyományokra, amiket még gyermekkoromban tanultam.

Amint az valószínûleg mindenki számára közismert: december 21.-rõl 22.-re, virradóra születik újjá a fény, s kezd növekedni a nappal és fogyni az éjszaka. Ezen az estén - mesélte el sokszor az édesanyám -, õseink tiszta tüzet gyújtottak, s a hiteles vagy a táltos meghívta a négy égtáj szellemét. Turult (kerecsent) röptettek azért, hogy segítse a Nap útját minél magasabbra. A napot dobolva és énekkel hívták, csalogatták vissza, s virrasztottak a tiszta tûznél a napfelkeltéig. Tudták, hogy most indul a világosság növekedése, s rövidesen eljön a tavasz, de ehhez nekik is hozzá kell járulniuk. Õseink nem voltak pogányok, csak nem Jahvét hitték, hanem a teremtõ Jóistent.

Ismerték az esztendõ két legfontosabb kezdõpontját. A fényünnepet, azaz „kerecsenyt” (Jézus születése napját) és a tavaszvégi újjászületést vagy feltámadást, amely a húsvét ünnepe. Tudták, hogy húsvétkor születik újjá minden esztendõben - jézusi áldozat révén - a határ. Akkor lesz valóságossá a teremtés, a csírázó mag csodája. Ám a csoda, a Kerecseny vagy Karácsony ünnepén kezdõdik el a sötétség feletti gyõzelemmel. Amióta az eszemet tudom, karácsonykor mindig bekopogtatott hozzám a gyermeki boldogság és az öröm. Számomra, azóta is ez a nap az otthon melegének a kifakíthatatlan emléke.

Minden alkalommal megérkeztek a kifordított kucsmás betlehemesek, hozták magukkal az istálló kicsinyített változatát a Kisjézussal, vagy a templom alakú betlehemet, ahol a Szent Családon kívül még kicsi állatok is voltak. A pásztor öltözetû szereplõk botjaikkal nagyokat koppintva énekelték és játszották el, az õsi misztériumjátékot. A templomot kicsi angyalkának öltözött két gyermek hozta, s a pásztornak öltözöttek pedig, egy jó nagy bajuszt föstöttek maguknak korommal a szájuk fölé. A tréfás párbeszédek között szólt az ének, majd a bibliai születéstörténet után jöttek a jókívánságok. Édesanyám meleg innivalót, s kalácsot adott nekik, de néhány forintot is nyomott a markomba, hogy óvatosan csúsztassam a zsebükbe. A gonoszt mindig sikerült nekik elûzniük a házunktól. De az öreg Vecsernyés bácsit – aki a lovaink szerszámait javítgatta – nekem sikerült „elûzni” egy alkalommal. Szegény öreg egyedül élt és valahogy mindig karácsony napjának kora estéjére készült el, egy-egy megjavított darabbal. Talán éppen egy istrángot vagy egy gyeplõt hozott vissza abban az esztendõben - amikor már nagyon várva a Jézuska érkezését -, én nyitottam neki ajtót. Lehettem vagy hét esztendõs akkor. Nem is tudom, hogyan tehettem, de megköszöntem, átvettem és letettem a kapu mellett a szépen összehajtott lószerszámot. Udvariasan elköszöntem, majd becsuktam elõtte az ajtót. Izgatottan futottam vissza a majdnem kész vacsoraasztalhoz. Édesapám kicsit csodálkozva megkérdezte, hogy: ki volt az, kisfiam? Csak Vecsernyés bácsi hozta a lószerszámot, volt a válaszom. Édesapa kicsit tûnõdött és Jóska bátyámat kérte meg, hogy szaladjon az öreg után és hozza vissza. De az öreg már nem volt sehol. Szépen esett a hó és a nyoma sem látszott, hogy merre mehetett el. Valószínûleg a szemben lévõ „átjárósházon” mehetett keresztül, mert Jóska bátyám nem találta, pedig kifutott utána mind a két irányban a sarokig. Apám akkor nem oktatott ki, de néhány nap múlva elmentünk az öreghez - kóstolót vinni a disznóvágásból -, s útközben megmagyarázta nekem, hogy miért kellett hirtelenjében „disznóvágást” rendezni. Én adtam át az öregnek a kóstolót röstelkedve. Ott álltam a mûhelyét és lakását jelentõ kicsiny szobácskában, s örökre a lelkembe vésõdött, hogy a magyar ember kicsit sem tolakszik, nem gátlástalanul erõszakos, de még a szükségben sem szeret kérni, ám becsületesen megdolgozik minden fillérért. Megbocsátó, ha megbántják, de nagyon büszke, ha megsértik. Az öreg Vecsernyés megsimogatta fejemet, s azt mondta apámnak: nem tudom én ezt viszonozni Bene úr. Nem vágok én disznót soha.

Alig tudta apám rábeszélni az öreget, hogy fogadja el a hurkát-kolbászt tartalmazó kis csomagocskát. A sötétség feletti gyõzelem többértelmûsége ebben a ki epizódban is benne van.

De térjünk vissza a karácsonyi asztalunkhoz, amely a hálaadás eszköze és a családunk hagyománytiszteletének az oltára is volt egyben. Édesapám keresztet rajzolt a kenyérre de ezen az estén nem szegte meg. A hagyományos ételek ezen az estén nem kívántak kenyeret. Az asztali áldást követõen elõször a karácsonyi „negyed-alma” került terítékre. Édesapám szegte annyi részre az „aranyosvízbe” merített, legszebb almát, ahányan az asztal körül álltak. A példabeszéd pedig így szólt: ”Gyerekek! Ha eltévedtek az életben, akkor csak gondoljatok arra a helyre, ahol megettétek az utolsó karácsonyi „negyedalmát”, s megfogjátok találni a hazavezetõ, helyes utat.” Mennyi bölcsesség és paraszti egyszerûség van ebben a mondatban. A család összetartozása, a tisztesség -mint értékrend - burkolt, de jól érthetõ, s a mindenséggel való szerves kapcsolat megfogalmazása ez. A következõ „fogás” az egy gerezd mézes fokhagyma volt. Nekünk – gyerekeknek – ismét egy érdekes és különleges rítus, amelynek valódi értelmét csak felnõttként értettem meg. Akkor ezt így vezette be édesapám: Ezt azért kell ennünk, hogy ne csípjen meg bennünket a kígyó! Ma a vírusok és biológiai fegyverek világában különösen nagy jelentõségû azt tudnunk, hogy a magyarság évezredek óta erõsíti az immunrendszerét a méz és fokhagyma együttes fogyasztásával. Igen, ez segíthet, hogy ne csípjen meg semmilyen gyártmányú kígyó, s ne higgyünk semmilyen módon a pénz és a reklámok kígyóinak.

Úgy gondolok vissza ezekre a karácsony esti rítusokra, mintha tegnap történt volna minden. Emlékszem, hogy minden családtag kiválasztott egy diót a kosárból, s amikor megtörtük, a dió „egészségi” állapota megmutatta részünkre, hogy milyen egészségesek leszünk a jövõ esztendõben. A nagybeteg édesanyámnak ilyenkor igyekeztünk a keze ügyébe irányítani a legszebb és legegészségesebb diókat, hogy legyen hite a jövõben, legyen egy jelzés számára, amely a mindig remélt gyógyulást szimbolizálja. Az asztalra kerülõ egyéb egészség és szerencsejósló gyümölcsök már csak a fõétkezés után következhettek.

Az étkezõ helyiség négy sarkába – a paraszti munkát végtelenül tisztelõ iparosemberként, de titokban -, búzaszemeket helyezett el apám. Mielõtt a leves elfogyasztásához láttunk, édesanyám elmondta, hogy a nagytányérunk mellé készített kicsi tálka arra szolgál, hogy minden ételbõl tegyünk ki egy falatot a halott õseinknek. Egyet a közvetlen családi õsök részére, s egyet a nagycsalád – a nemzeti õsök – részére. Ezzel jelezzük azt, hogy karácsony estéjén gondolunk rájuk, együtt vagyunk velük és gondoskodunk is róluk. Minden rítus egy és ugyanazon értékrend szerint volt tehát tálalva: az õsi és a keresztény világ ötvözeteként.

A bablevest mákos guba követte és édesapám sajáttermésû bora, amelyet soha nem fogok elfelejteni, mert annak valami hihetetlenül egyedi volt az illata és aromája. A bor után a közös ima, s a család egy felnõtt tagjának „felderítõ” elvonulása következett annak érdekében, hogy kiderítse megérkezett-e már a Jézuska? A gyönyörûen feldíszített fához együtt sietett be a család. A Pásztorok, pásztorok örvendeznek, a Mennybõl az angyal és más karácsonyi dalok éneklése közben a csillagszórókat mindig Jóska bátyám gyújtotta meg. A gyermeklélek persze azonnal nyitotta volna ki a csomagokat, de tudtuk, hogy ahhoz is rítusok tartoznak, amelyeket már az édesanyánk iktatott be a családi hagyományok sorába.

Amikor kigyönyörködte magát a fában és a saját készítésû diós-cukros szaloncukor utánzatát is megkóstoltuk, akkor kért meg engem – mint a család legfiatalabb tagját –, hogy egyenként bontogassam ki a csomagokat. Istenem, hogy szerettem volna tudni: Vajon melyik rejti az én kívánságaimat? Ám ez lehetetlen volt, mert néha egy egészen kicsi ajándék is óriási dobozba volt csomagolva, hiszen édesanyám jól tudta: éppen a bontogatás izgalma jelenti a legnagyobb élményt a gyermek számára. Ám az élmény mellett ott volt az önfegyelem tanulása és erõsítése is.

Csak a csomagbontáskor derült tehát ki, hogy azt az ajándékot ki kapta. Akkoriban ugyanis, még nem a reklám keltette kívánságok domináltak, hanem a praktikum, hogy éppen mire is volt szüksége a gyermeknek, felnõttnek, s így nagyon sokszor "váratlanul ért" engem is a kapott ajándék. Amikor már egyértelmû volt, hogy a kibontott ajándék kit illet, akkor „ki kellett váltani” az ajándékot egy vers elmondásával, énekkel, prózával, vagy valamilyen más produkcióval. A Jézuska - nagyon igazságosan -, még a felnõtteket is erre inspirálta. Édesapám szépen énekelt, anyácskám gyönyörû verseket mondott, s mi gyerekek követve ezt a mintát, már jó elõre készültünk is erre az ünnepi „megmérettetésre”! Ez volt a családi értékrend, amely gondolkodóvá érlelt.

A mai értékvesztett világ „toronyóra lánccal” típusú ajándékvásárlási õrülete felõl nézve, szegényes, csendes, de áhítattal és méltósággal volt teljes minden gyermekkori karácsonyom. A csomagbontások közötti produkciók legalább olyan fontosakká váltak, mint maguk - a többnyire igen szerény ajándékok. Mindig nagyon boldogok voltunk és hihetetlenül örültünk minden apró vagy praktikus ajándéknak. Én nem is emlékszem arra, hogy valaha elégedetlen lettem volna bármely ajándékkal, amit, a nehéz munkát végzõ édesapám és a központi idegrendszeri bénulásban szenvedõ édesanyám „lobbizott ki” a Jézuskától: nekem.