Idegen cikk a buzikról.

Rovatomnak az a célja, hogy hozzájáruljak a nemzetépítõ munkához és az önszervezõdõ magyar társadalom küzdelméhez biztosítsak, szellemi muníciót.

Ritkán helyezek el rovatomban más által írt cikket. Nem azért, mert önimádó vagyok. Hanem mert elfoglaltságaim miatt, ritkán jutok el mások írásainak elolvasásáig, s így azokat nem is ajánlhatom.

Jelen cikkre felhívták a figyelmemet, s én, mint a buziparádé ellen folyamatosan tiltakozó - de reálisan gondolkodó - ember leközlöm az írást. Természetesen hozzátéve, én továbbra is azt vallom, hogy csak kétféle ember létezik, az egyik tisztességes, a másik tisztességtelen. Az a buzi, aki utcára megy mutogatni magát és fütyisnyalókát osztogatni a gyerekeknek az utóbbi kategóriába tartozik. Aki viszont értékteremtõ és tisztességes munkával foglalkozik, vállalja velünk a nemzeti sorsközösséget, nem erõszakos, nem él vissza a jóindulatunkkal, nem hivalkodik a homoszexualitásával, azt tudom tolerálni.

Álláspontom szerint ugyanis az a kettõs mérce, amelyet a mai hatalombitorlók alkalmaznak, mindenkire káros. Még a "védett" személyekre is, akár zsidók, akár cigányok, akár homokosok!

Ha eljön az idõ és beleszólhatunk a nemzet jövõjébe, akkor nekünk - tisztességeseknek -, nem szabad kettõs mércét alkalmaznunk, s véget kell vetnünk annak a szemléletnek is, amely az egyének tevékenységét kizárólag a piaci haszon alapján méltányolja.

Honfiúi szeretettel: Bene Gábor S.

Néhány gondolat 1 nemzetieskedõ köcsögtõl – avagy muszáj mindenütt kötelezõvé tenni a hamburgert?

Hej, de szép dolog a szerelem...

„Közeledik a buziparádé napja, és ahogy közeledik, úgy lesz egyre idegesebb a felvonulni szándékozó homoszexuális vagy pártoló tag, a köcsögösködésre készülõ szélsõjobb, meg az utóbbi megakadályozására hivatott rendõr.”

Ezt nem én mondom, hanem Tóta W. Árpád írja Nemzeti felmelegedés címû elgondolkodtató cikkében. (http://w.blog.hu/2009/08/25/nemzeti_felmelegedes)

Idézzünk az írásból:

„Mint tudjuk, a melegek egy már-már a zsidókhoz mérhetõ világhálózatot alkotnak, és mivel valamennyire mindenhol üldözik vagy legalábbis üldözgették õket, rendkívül ügyesen érvényesülnek bizonyos területeken, éppen ahogy a földtulajdonlástól eltiltott zsidók annak idején a kereskedelemben vagy a bankászatban. Tipikus élõhelyük az úgynevezett bohém nagyvárosi értelmiség, mûvészvilág, ahol eleve magasabb a toleranciaszint. Ez így volt Oscar Wilde idején is, és aztán ebbõl a közegbõl dollárbilliós forgalmú ipar nõtt ki, a film, a média, a reklám húzóágazattá lett. Magyarán: a melegek között rengeteg a befolyásos, képzett, tõkeerõs, nagy hatalmú ember.”

Tóta W. írásában a homoszexuálisok és zsidók között von párhuzamot. Mint az köztudott, Hollywood filmipara ma már teljesen a zsidók kezében van. Jóformán egyetlen amerikai film sincs ma már, amelyben legalább egyszer ne hangozna el a Mazel Tov! Talán csak a sci-fi mûfaja a kivétel. Egyelõre még. Visszatérve még egy gondolat erejéig kis hazánkra, ha a hagyomány állításának hinni szabad, Degesz uram kutyaszaros világvárosában is valami hasonló képzõdött meg, ha Butapesten nem vagy zsidó vagy homoszexuális, nos akkor a fõvárosi mûvészvilág nem sok jóval kecsegtet számodra. Legalábbis ilyen hírek járják az Alföldi Robi-féle nemzetinek nevezett teátrum környékén.

Amennyiben ezek a kijelentések antiszemita színben tüntetnek fel, kérem, azonnal hagyja abba a cikk olvasását! A politikailag korrektséget és minden más egyéb szempontot figyelembe vevõ összes többi szempontból a többieknek no problemo, felvállalom az összes ezzel járó ódiumot – jelentsen bármit is az ódium szó –, mivel kis hazánkban, a homoszexuálisok, akárcsak a zsidóság, véleményem szerint messze túlreprezentáltak.

És akkor talán itt következik a legérdekesebb, „A lenyugvó szivárvány” címû részbõl való idézet:

„A szabad világban jogilag erõsödött, kulturálisan gyengült a meleg büszkeség az elmúlt évtizedekben. Izland leszbikus miniszterelnököt, Berlin meleg polgármestert választott, de a nyolcvanas évek tündöklõ megabuzijai letûntek, és nem jött helyükre más. Freddie Mercury comingoutolt melegként volt szupersztár, Michael Jackson haláláig tagadott. Az Erasure nyíltan buzicsapat volt a zenitjén, a mai emós srácok már váltig állítják, hogy a lányokat szeretik õk, csak heccbõl öltöznek sült buzinak. Magyarország öröksége különösen nehéz: a szocializmusban tabutéma volt a puszta létük is, majd az elsõ coming outot konkrétan Bajor Imre hajtotta végre a Szomszédok c. teleregényben, aki természetesen nem meleg, csak Horváth Ádám eljátszatott vele egy selypítve kacsázó, sztereotipikus, nevetséges debilt, aki imádja a gyíkbõr nesszeszerét. Ettõl el is ment a kedve majdnem mindenki másnak; közismerten homoszexuális celebjeink vannak ugyan, de a norma, az elvárás az, hogy tagadják le.”

Persze most feltehetné magának a kérdést a tisztelt Olvasó, hogy ugyan vajon miért is kellene nekünk feltétlenül úgy viselkednünk, mint az izlandiak, vagy a berliniek? Miért is ne különbözhetnénk mi, mondjuk példának okáért a toleranciában a fent említett nációktól? Hol van az megírva, hogy mindenütt ugyanazoknak a standardoknak kell érvényesülniük az egész világon?

Tessék mondani, muszáj mindenütt kötelezõvé tenni a hamburgert? Ugye nem?

Egyébiránt, darab idõvel ezelõtt, egy nemrégiben megbukott, miniszterelnöknek látszó tárgy mondott valami olyasmit, hogy akinek nem tetszik, „el lehet menni, tessék!”.

És ha már két olyan közül kell választanunk, amirõl a kutya nem kérdezte meg a véleményünket, hogy akarjuk-e, válasszuk a kisebbik kellemetlenséggel járót! – tanácsolja számunkra Tóta W. Mondjuk a világot romba döntõ tõzsde-spekulánsok helyett a buzikat!

„Ahol jól érzik magukat, ott velük együtt megtelepszik a tõke, munkahelyek jönnek létre stúdiókban, kifinomult éttermekben és divatmûhelyekben, és persze az éjszakai életbõl is kiveszik a részüket, ami nemcsak az annyira óhajtott pezsgést segíti, hanem szintén kenyeret ad felszolgálóknak, zenészeknek és virágárusoknak.

Ez bizonyos kényelmetlenséggel együtt jár, például el kell fogadni, hogy vannak ilyenek, és nem is szégyellik, de ez azért nem túl nagy kérés a kézzelfogható elõnyökhöz képest. Viszont szemben az arctalan spekulációs tõkével, ezek az emberek roppant hálásak tudnak lenni, ha valahol befogadják õket. Akkor arról az országról szenvedélyes, könnyekig meghatódott beszámolót tartanak odahaza, világszerte, kicsit bizonyára affektálva, de õszintén. Ahogy az akadálymentesített intézményekben embernek érzi magát a mozgássérült, ahogy a pelenkázó-helyiségért hálás a kisgyerekes anyuka, úgy a buzibarát ország is elnyeri jutalmát.”

Mintha megint csak az számítana, az lenne az elsõdleges irányelv – mint ahogyan a Nagyságos és Fényességes Európai Porta elsõ számú direktívájánál is az –, mi a jó a tõkének! Miért van az, hogy egy problémakört, ez esetben a homoszexuálisok hazai helyzetét, ismét csak, mint gazdasági kérdést, mint a pénztári fõkönyv bevételi rubrikáinak potenciális feltöltõjét veszi számításba a butapesti megmondó-ember? Hogy úgy mondjam, arra hegyezi ki. Az emberi, a morális, az etikai oldalával, amely sokak szerint elõbbre valóbb a piszkos anyagiaknál maximum csak oly mértékig esik szó, amennyiben azok akadályozzák a homoszexuálisok létezésébõl fakadó potenciális haszon megképzõdését az államkassza számára.

És vajon ezeknek a „roppant hálás” embereknek hol van az a bizonyos „odahaza”, ahol „könnyekig megható beszámolót” tartanak az õket befogadó toleráns célországról?

Egy dolog eltûrni valamit, és egy másik szeretni, egy harmadik pedig, amikor KASZF (Kötelezõen Ajánlott Szorgalmi Feladat) jellegûen elõírják számodra, hogy innentõl kezdve márpedig neked eztet muszáj szeretned!

Miért is?

De a miért-ek sora ezzel még nem ér véget.

„Amszterdam, New York, Koppenhága forró vibrálásával még sokáig nem vehetjük fel a versenyt, de lehetnénk Kelet-Európa buzioázisa, karavánszerája, ahova szívesen ruccannak át elkínzott meleg brókerek, üzletemberek, mûvészek lazítani a félfasiszta Szlovákiából, a babona sújtotta Lengyelországból, kincses Erdélybõl. Vagy akár fontolóra veszik az áttelepülést is, az adókulcsok ellenére, pusztán azért, mert ez a bajba jutott, szegény, elkúrt ország mosolyog rájuk, és elfogadja õket. De ezért tenni kell, és az a minimum, hogy nem dobáljuk meg õket semmivel. Az aktív országimázsépítéshez filmfesztivál, múzeum, meleg állatok vadasparkja, radikális benettonizáció kellene, akár állami, közösségi segítséggel. Már a következõ kormány feladata lesz, hogy ezt felismerje, és bátor legyen cselekedni, függetlenül attól, hogy néhány begõzölt ultra errõl mit „gondol”.

Ez a nemzeti érdek. Idegenforgalmi bevétel, új vállalkozások, munkahelyek, kulturális fellendülés, kreatív buzogás, és az ezek adójából emelt óvodákban a kakaótól boldog kisgyerekek kacagása. Kár mindezt kockáztatni azért, hogy pár tucat hülyegyerek elmondhassa magáról, mekkora csatát vívott õ a fegyvertelen transzvesztiták ellen.”

Miért is kellene nekünk felvennünk a versenyt Amszterdam, New York, vagy Koppenhága forró vibrálásával? Miért is kellene nekünk Kelet-Európa buzioázisának, vagy karavánszerájának lennünk? Miért is az lenne az alapérték, a normál üzemmenet, hogy Magyarország Kelet-Európa buzioázisa, vagy karavánszerája?

Bizonnyal van eltérés Tóta W. Árpád és köztem gondolkodásmódban és értékrendben, ezt elismerem, de nekem speciel elegem van abból, hogy mindent folyton csak a pénz szemüvegén át értékeljünk. Az elmúlt húsz esztendõ világosan és mindenki számára félreérthetetlenül megmutatta, hova vezet mindez. Egy embertelen világhoz! És NEM, kedves Tóta W. úr, ez nem nemzeti érdek! Sok mindennek lehetne nevezni, de nemzeti érdeknek semmiképpen nem, az hétszentség! Meggyõzõdésem szerint sok minden kellene az eddigiekben már végletekig lejáratott ún. országimázs építéséhez, de a „Kelet-Európa buzioázisa és karavánszerája” címû projektet a magam részérõl semmiképpen sem sorolnám oda.

Miért nem száll síkra legalább ekkora vehemenciával, kedves Tóta W. úr, a magyar mezõgazdaságért, vagy a tõke hiányában soha piacra nem kerülõ kitûnõ magyar találmányokért? Higgye el, sokkal nagyobb pénz van bennük.

Ön miért nem vonul az utcára intim szférájának viselt dolgaival? Miért kell nyilvánosan mutogatni bárkinek is a magánéletére tartozó dolgokat? Ki kíváncsi rá? Avagy ha másra nem tartozó dolgok mutogatása boldog-boldogtalan számára helyes és követendõ, mi szükség a banktikokra, vagy bizonyos dokumentumok több évtizedre történõ titkosítására? Hiszen az ember intim szférája, magánélete az egyén számára legalább olyan fontossággal bír, mint mondjuk egy cégnek az üzleti titok. Legalábbis én eddig azt hittem.

Milyen elbírálás alapján teszünk akkor különbséget a fontossági sorrendben? Miért vagyunk engedékenyebbek a coming out-oló celebbel, mint mondjuk egy közpénzeket elcsaló céggel és annak korrupt vezetõjével? Ki dönti el, hogy melyik viselkedésminta – az intimitást kéretlenül kiteregetõ homoszexuális közéleti szereplõ, vagy a közpénzeket felelõtlenül elherdáló vezetõ szereplése – a tolerálhatóbb a társadalom számára. És ha már a hatalmánál és eszközeinél fogva a közvéleményt formáló ún. elit megteszi ezt a különbségtételt, vajon mi alapján teszi meg? Ismét csak a várható haszon a döntõ tényezõ?

Kedves Tóta W. úr! Azért, mert Ön Mammon világában érzi jól magát engedtessék meg nekem – talán a tolerancia, talán a liberalizmus jegyében (?), tudja nyüveg –, hogy én meg Isten, valamint a képére és hasonlatosságára teremtett Ember világában érezzem jól magam. És ha Ön igazi liberális, akkor ezt az eszement retorikai ámokfutást nem folytatja tovább, mert már messze túlment azon a határon, ahol sérti mások érzékenységét.

Azoknak pedig, akik nem toleránsak a homoszexuálisok nyilvános kitárulkozásával, azt tanácsolom, hogy maradjanak otthon! A közönynél ugyanis nincs veszélyesebb fegyver!

Isten áldja Magyarországot!

1 öntudatos pécsi polgár