Íme a lehetõség…

Íme a lehetõség…..

A minap levelet kaptam villámposta címemre, Bóna Mária Ilonától. Azt írta, hogy nem vár választ, és bár plagizálva írom, de találó: "minden állat egyenlõ, de vannak egyenlõbbek is"! (No most valóban az állatfarmon érzem magam.)

A feltett kérdéseire nem tudok ugyan válaszolni, mert nem értek sem a bolgozáshoz, sem a feltöltésekhez. Ha úgy alakul, hogy gondom van az Internettel, akkor a lányomhoz fordulok.

A levelét és az írását viszont a megszólításom okán és a Nemzeti Hírhálón való tisztességes megjelenés bizonyítékaként, saját rovatomban helyezem el.

A nemzet ügye iránti alázat megköveteli, hogy egy aktuális írásomat „megspórolva”, pontosabban fiókba dugva – lehetõséget adjak egy értékes, bár régebbi írásának.

Abban csak bízni tudok, hogy nem engem sorol az " újonnan " megvilágosodók közé, aki sok éve szervezek szülõvárosomban közéleti vitafórumot és a közmédiából kitiltottaknak, folyamatos elõadási lehetõséget.

Abban még inkább bízom, hogy a fenti szavai ellenére nem gondolja komolyan a gyanúsítást azokkal kapcsolatban, akik nagy anyagi és szabadidõ áldozattal fenntartják a hírhálót, hogy õk (éppen õk!) valamiféle cenzúrát alkalmaznának.

Íme a lehetõség…. Elõször a nekem szóló levél, majd a csatolt írás:

BALI MIHÁLY díszmû-kovácsmester vasrózsájának üzenetérõl jutott
eszembe egy virágozó asztalosmester "üzenete" 1734-bõl.

Elgondolkodtató, hogy amirõl 1997-ben írtam még mûvelõdésszervezõként,
miért NEM jelenhetett meg egyetlen-egy újságban sem, amelyiknek
megküldtem? Miért nem tudom a blogomat megnyitni és oda írásokat
feltölteni? Miért kérdezheti tõlem még ennyi év után is meg bárki a
"mieink", vagy "mifajtánk" közül, hogy "Minek neked az a blog?"? Miért
nem tudok írásokat feltölteni mostanában a Nemzeti Hírhálóra sem -
úgy, mint pl. Bene Gábor?

A kérdéseimre már nem is várok választ, hiszen egyre nyílvánvalóbb,
hogy van, akinek lehet és van akinek még mindig NEM LEHET magyarul
szeretni és errõl írni!!!
Most az újonnan megvilágosodóké a média, a "MI" médiánk is?

Bóna Mária Ilona

Fiait vérével tápláló pelikán

"Isten segedelmével munkálota a miskolci Asztalos Imre 1734."

A szerzõi önérzettel (név, idõpont megadása) megfestett táblaképet a reformáció idején készítette alkotója.

/A noszvaji (Borsod megye) református templom mennyezetének egyik táblája, és a Dobó István Vármúzeumban, Egerben látható./

A "virágozó" asztalosok abban az idõben a városi céhnek, pl.:a miskolci asztaloscéhnek voltak tagjai. Váltakozva dolgoztak "úri" és "paraszti" megrendelésre, vagyis az "úri-városi", divatos minták és díszítõtechnikák szükségszerûen áthaladtak ugyanazoknak a kezén, akik a parasztok holmiját készítették. 1791-ben a céh kettéoszlott: az új polgári divat szerint dolgozó "német asztalosok"-ra és a régi hagyomány szerint virágozó "magyar asztalosok"-ra.

Az 1734-ben, tehát majdnem 60 évvel korábban, puhafán temperafestéssel készült kép motívumai és témája már mindkettõ jegyeit magába foglalta.

A rajta lévõ feliratból is arra lehet következtetni, hogy megrendelésre készült.

"Ez a ház Istennek hajléka. Mellynek hûséges Dajkája T. és N. Bossányi Kristina.

Valószínû, hogy T. és N. Bossányi Kristina "hûséges dajkasága" ihlette - a görög monda szerint, de hozzánk latin közvetítéssel került - a kicsinyeit saját vérével tápláló képzeletbeli madár (pelikán), mint az anyai áldozatkészség jelképének megfestésére.

Így lett, az egyébként önmagában is esztétikai minõséget hordozó pelikánból, -mint az érintetlen természet részeként "csak" egy, a "melegebb tájakon honos, nagy vízimadár, hosszú csõrének alsó része zsákszerû; halakkal és rákfélékkel táplálkozik"-ból - emberi-társadalmi tartalommal bíró, egy emberi kultúrkör szemléletmódját tükrözõ esztétikai tárgy.

Melyik kultúrkörre gondolok? Hála a kép készítõjének, a feliratokból egyértelmû, hogy a református kultúrkörre, mégpedig az 1734-es esztendõben.

"Az 1731-ben kiadott Carolina Resolutio (Károly király döntése) - másfél százados harc után - megerõsíti a protestánsok korlátozott vallásgyakorlását és kiépül mind a református, mind az evangélikus egyház területi szervezete. És továbbépülnek a református iskolaközpontok. Erõsödik Sárospatak és különösen Debrecen szerepe. Az állam katolikus jellege azonban érvényesült: az állami hivatalba lépéskor fel kellett esküdni Szûz Máriára és a szentekre. Ezt hívõ protestáns nem tehette. Így õket gyakorlatilag kizárták az állami szolgálatból. Mindenek ellenére a 18. századi mûveltségben a magyar protestantizmus az elõzõ századokban kiépült iskolarendszerben és könyvnyomtatási kultúrában õrzi pozícióit. A felekezeti háború rejtõzködõ ellentétté csitul. Egyik oldalon a Habsburgok és az arisztokrácia katolicizmusa, a másik oldalon a rendi ellenállás protestantizmusa." (A magyarok krónikája 277. old./Officina Nova/1995.)

A képet "virágozó" alkotó érzelmi elkötelezettségét a gyermekeiért vérét ontó pelikánban jeleníti meg, úgy, mint azok, akik a reformációs harcok idején vérüket hullatták és akár az életük árán is kiálltak érzelmeik, eszméik, hitük mellett.

Hogyan teszi?

Az akkori virágozó asztalosmesterek mesterségbeli tudásával, szép simára gyalult puhafára ráfesti, a talán utánzással megkomponált pelikánt és fiókáit. Lehet, hogy felötlött benne egy korábban látott kép, témaábrázolás?

/Talán éppen ez a XV. század második felébõl való, itáliai, aranyozott ezüstbõl készült Apostoli kereszt. A kereszt szárvégein, a fölsõ medaillonban látható a pelikán dombormûve. (Esztergomi fõszékesegyházi kincstár.)/

Minden összehasonlítgatási szándék nélkül szembetûnõ Asztalos Imre pelikánjának nehézkessége, az õsi erõ, a nagyság megjelenítése.

(A kereszten ábrázolt pelikán könnyed már-már kecses mozdulattal "ontja vérét".)

A „naiv mûvész" igyekszik a hõsiességet, a tett nagyságát a madár erõteljes megjelenítésével is hangsúlyozni. A testét pikkelyre emlékeztetõ toll fedi és a nyakán is a toll szinte sárkányszerû pikkelyként meredezik, majd népi motívumhoz illõ kunkorban végzõdik.

A tábla szinte kétharmad részét a pelikán fészkét tartó- a „Földanya” két emlõjére utaló- két halomból kiemelkedõ fa tölti be. A fára is, fõleg a törzsére az erõteljes, megbízható nagyság jellemzõ, mint a madárra. Koronáját kétoldalt, síkban szimmetrikusan ábrázolt ágak (6-6) képezik. Ezeken az ágakon a levelek a népi ornamentikában a rozmaring ágak leveleire emlékeztetnek. Olyanok a levélvégek, mint a "gyöngyös" rozmaring, azonban olyan szimmetrikusak és nagyok, mint egy fenyõkorona ágai. A fa törzsén kúszó inda, akár a bibliai kígyót is jelképezheti. A fa vastag, majd fokozatosan elvékonyodó törzse két, leveles-indásan ábrázolt halom találkozásából "nõ ki". A tetején - az utolsó jobbra és balra széthajló ágon - nyugszik a fészek, benne a három, már tollas fiókával. A fészek ábrázolása igen érdekes. Keresztben, teljes szélességében kiér az ágak széléig és a két vége csiga alakban, felfelé kunkorodva elvékonyodik. Az egész fészken - két, szinte párhuzamos vonal között - "keresztöltéses" minta fut végig.

A fa ágai alatt, jobb- és baloldalt is köralakban futó és az alsó sarkokban összetalálkozó leveles díszítés közepében egy-egy gránátalma látható. A gránátalma, mint motívum és mint a jelképes történet, itáliai hatásra emlékeztet.

Asztalos Imre a kép hátterének meghagyta a "nyers" fa eredeti színét, majd erre egyetlen színnel - a barnával - festette meg a jelképes történetet. Ez a „színábrázolás” hordozza a legfontosabb ÜZENETET az utókor számára!

Hiszen: Jézus Krisztus kereszthalálát nem lehet másképpen, mint a gyász színeivel megfesteni!

Hiszen: Megváltó Jézusunk is „vérét ontotta érettünk”, hogy „örök életünk” legyen!

Egy asztalos, mai szóhasználattal: „szakmunkás” 263 évvel ezelõtt mekkora kulturáltsággal rendelkezett!

Hiszen: Asztalos Imre – a „virágozó” asztalosmester – a Fiait vérével tápláló pelikán címû táblaképének megfestésekor többszörös szimbólumot örökített meg!

Ez is bizonyítéka annak, hogy egy „szakmunkás” keze-munkájával képes „elmondani” az egész teremtett világot és azt a keresztény „kultúrkört”, ami meghatározója az emberiség történelmének!

Ez maga a MÛVÉSZET!

Bizonyságul szolgálhat az is, hogy a többi, Asztalos Imre által festett - és ugyancsak a noszvaji templomban látható - mennyezeti kazetták már nem ennyire komorak, sokkal színesebbek, a paraszti bútorfestés motívumaira emlékeztetõk.

Példaértékû az évszázadokkal ezelõtt élõ asztalosmestereink és „paraszti” bútorfestõink alkotásai! Tõlük még nem vitatták el azt a mûvészi képzelõerõt, amivel kézmûves õseik rendelkeztek!

Az indás, leveles, gránátalmás, reneszánsz hatásra elterjedt díszítés a XVIII. századi magyar népmûvészet fõ témái voltak. Megtalálhatók cserépedényeken, hímzéseken, festett bútorokon egyaránt. Ezért érezzük a képet nézve, hogy akár egy írókázott mázas cseréptábla díszítése is lehetne; vagy szinte kedvet kap az ember arra, hogy lerajzolja egy vászonra és kihímezze, annyira "hímezhetõen" festette meg a "virágozó" asztalosmester.

Már csak a különbözõ motívumok õsi- magyar szimbolikus üzeneteit kellene megfejtenünk abból a korból, amikor azok keletkeztek.

Budapest, 1997. május 8.

Bóna Mária Ilona

mûvelõdésszervezõ

Kedves Mária Ilona!

Íme a lehetõség!

De ugye nem baj, ha nem tudok blogozni?

Bevallom: nem is nagyon akarok, mert Gyurcsány is tudott.

S én, még ebben sem szeretnék hasonlítani rá!

Szeged, 2009.08.10. Honfiúi szeretettel: Dr. Bene Gábor S.