Az elmúlt három év margójára – avagy visszapillantás egy valós tükörbe

Bella Árpád: Az elmúlt három év margójára - avagy visszapillantás egy valós tükörbe

Szinte minden úgy alakult Hazánk történetében az elmúlt három esztendõben, ahogyan azt többen is elõre láttuk akkor, amikor a választások hazugságaival hatalmat nyertek a Nemzet és a Haza kifosztói. 2006. árpilisában, közvetlenül a választások után írtam le azokat a gondolatokat, melyeket újra olvasva úgy érzem, hogy azok nagy részben fedik a bekövetkezett eseményeket. A kérdés az, hogy érdemes-e visszatekinteni az idõben, újra elemezni pártok, lobbyk vagy egyéb gazdasági érdekszférák tevékenységét? Szabad-e figyelmeztetni arra, hogy vannak hozzáállások, amelyek nem változnak és célok, melyekkel a magyarság ellen törnek azok a politikai és gazdasági erõk, melyek a parlament falai között fõzik méregkeveréküket elpusztításunkra? Nemhogy szabad ezt megtenni, de kötelesség is. Figyelmeztetni kell újra és újra mindenkit, hogy a báránybõrbe bújt farkas hízelgõ hangon mindennap felcsendülõ meséje lehet ugyan kellemes a fülnek, de hamis, hazug és öl minden mondata.

Nézzük hát a ma is aktuális írást:

Egy választás margójára

Magyarország vörös rongyokba öltözött. Nem elõször a történelemben, de magától ennyire még talán soha. A média elérte célját. A választások másnapján a Batthyányi Örökmécses mellett tomboltak az önelégült, a hatalomért bármire kész posztkádári, posztrákosista elemek. A televízión keresztül úgy éreztem, mintha visszacsöppentem volna 1919-be. Pedig akkor még az apám sem élt, rólam meg azt sem lehetett tudni, hogy valaha is leszek. Szörnyû volt látni. De mi is történt itt valójában?

Ahhoz, hogy a kérdésre a választ megtaláljuk és azt meg is értsük, vissza kell egy kicsit kanyarodnunk az idõben a 2002-es választásokhoz, az azt megelõzõ kampányhoz, illetve emlékeznünk kell az akkori választásokat nem sokkal követõ Erzsébet hídi csatára.

A 2002-es választási kampány legalább annyira mocskos volt, mint maga a választás. Soha azelõtt ennyire nem tüzelték fel támogatóikat a pártok, de itt is leginkább az MSZP szavazókat saját aktivistáik. A „hevítés" odáig fajult, hogy azok már az utcán is képesek voltak leköpni, sõt megtépni azt, akirõl bebizonyosodott számukra, hogy a nemzeti oldal valamelyik táborához tartozik, legyen az fideszes vagy éppen miépes. Az egyik miépes képviselõjelöltet például baseballütõvel majdnem agyonverték. Családok, baráti kapcsolatok mentek tönkre a dicstelen egymásnak feszülésben, bár megjegyzendõ, hogy ez a fajta kampánystílus addig nem volt honos hazánkban. Ismeretlen volt valamennyiünk számára és nagyon sokak, elsõsorban a jobb érzésû, mûvelt, gondolkodó emberek mélységes ellenszenvét váltotta ki. Ezt a stílust az MSZP akkori izraeli kampánytanácsadója Ron Werber és annak csapata eszelte ki a gyõzelem babérjainak megszerzéséhez. Igaz, kellett ahhoz még valami más is. Csalás! A 2002-es választásokat bizony az MSZP-SZDSZ csalással nyerte meg.

Az igazi vesztes, akárcsak most, a Fidesz volt és persze a MIÉP, amely kiesett a parlamentbõl attól függetlenül, hogy parlamenti pártként az 1998-2002-es idõszakban jól szerepelt és lényegében támogatója volt a kormánypártoknak. Csakhogy volt egy nagy gond ezzel a párttal. Mégpedig az, hogy nemzeti és kizárólag nemzeti értékekben tudott gondolkodni. Magyarország ebben az idõszakban tárgyalta le a legtöbb fejezetet az EU-val való csatlakozási tárgyalásokon, többek között a földkérdésrõl szóló fejezetet is, melynek lényege a föld tõkeként történõ kezelése.

A magyar föld nem eladó és sosem lehet tõkealap! Ez a MIÉP mindmáig érvényes elvi álláspontja, amibõl sosem engedett. De ellene volt a nagymérvû privatizációs hullámnak és a multicégek meg nem adóztatásának is. Magyarán egy féke volt a külföldi tõke gátlástalan terjeszkedésének. Annak a tõkének, amely csak rabolni jön ide, hogy utána tovább álljon, és itt hagyja ránk azt az ipari szennyet és mocskot, valamint az utcára kidobott, korábban éhbérért dolgoztatott munkavállalók sokaságát, amire távozása után már semmi szüksége. Ilyen parlamenti pártnak egy jövendõ európai uniós tagországban Brüsszel számára nem lehet hely a törvényhozásban. Gondolkodjunk csak egy kicsit logikusan!

A magyar politikát megint külföldrõl irányítják. A „politikai elit" pedig kiszolgálja a külföldi hiénákat. Ezt kellett tennie a Fidesz elitjének is, hiszen célja volt a hatalomban maradni. Ehhez pedig meg kellett felelnie a brüsszeli elvárásoknak. Ezek többek között azt is tartalmazták, hogy a nemzeti radikálisokat ki kell szorítani a törvényhozásból. Igen ám, de hogyan? Hiszen támogatottságuk mindenki számára világosan látható volt, hogy magas. A terv ördögi és egyben zseniális is volt. Semmi mást nem kellett tenni, csak el kellett lopni a rájuk leadott szavazatokat. De mindezt úgy, hogy a tömegek figyelmét ne keltsék fel túlzottan. Ehhez önmagában kevés volt az MSZP. Kellettek hozzá a kormánypártok is, de leginkább a FIDESZ.

A választásokat mindig az éppen „aktuális" belügyminiszter felügyeli, aki akkor történetesen az a Pintér Sándor volt, aki a Horn érában országos rendõrfõkapitányként ténykedett, és aki bele is keveredett az olajgate-ként elhíresült olajszõkítõ botrányba (bár kapcsolatai révén abból kimosakodott), valamint a szintén akkortájt mindennapossá váló sorozatos robbantásos bûncselekményekbe (Klodo ügy).

Többen is feltételezik, de a reálisan gondolkodók számára másképpen elképzelhetetlen, hogy a választások elõtt a Fidesz és az MSZP háttéralkut kötött a radikális szavazatok 5 százalék feletti részének szétosztásáról. Egy volt a lényeg, a MIÉP nem lépheti át a parlamenti küszöböt.

A Fidesz naivságára jellemzõ, hogy valószínûleg elhitte szocialista partnerének a fifti-fifti alapot, de csak akkor kapott észbe, amikor rájött, hogy átverték, ebben is meglopták. Ekkor azonban már késõ volt, nem tehetett semmit. Pokorni Zoltán szájából azonban kibuggyant egy mondat, mely lényegében úgy is értelmezhetõ, ahogyan mostanában Gyurcsányék szónokolnak: Megcsináltuk! Pokorni valahogy úgy nyilatkozott, hogy „Ugyan nem nyertük meg a választást, de annak örülünk, hogy a szélsõség kikerült a parlamentbõl." Paff!!!

Medgyessy D209 következett, aki röviddel hatalomra lépése után egy normális, demokratikus államban ilyen - róla kiderült - múlt után nemhogy megbukik, de bíróság elé is kerül kémkedés és idegen érdekek kiszolgálásának vádjával. Magyarországon mindez nem történhet meg, hiszen az úgynevezett rendszerváltó pártok egyike, amely szoros koalícióban, sõt inkább szimbiózisban él a kommunista utódpárttal, fedezi azt.

Minden ép eszû ember számára világos volt, hogy ez a szimbiózis törvényesen nem juthatott a hatalomhoz. Õk, a bele nem törõdõk megmozdultak.

2002. július negyedikén, a Függetlenség napján, a függetlenségért kiáltottak. Több volt ez, mint kiáltás. Magánemberek kisebb csoportja reggel nyolc óra után nem sokkal, autóikkal lezárták az Erzsébet hidat. A rendõrök felvonultak, délre megtisztították a hidat, majd a tüntetõk egyre nagyobb számban, már több ezren követelték a Kossuth téren a szavazatok újraszámlálását. A szocialista belügyminiszter, Lamperth (Készenléti) Mónika rohamosztagosai nekiestek a tömegnek és mindenkit ott ütöttek, ahol értek. A késõ estig tartó csatában az oszlatók az Astóriánál már könnygázt is bevetettek. Pár nap múlva a hatályos törvények értelmében megsemmisítették a szavazatokat, újraszámolásra többé nem volt lehetõség.

Senki nem állt ki az újraszámlálást követelõ emberek mellett. Pedig, ha valóban csalás történt, akkor az újraszámlálás a FIDESZ-nek is érdekében kellett, hogy álljon, azonban mégsem tette. Miért? A válasz minden bizonnyal füstté vált a szavazócédulákkal együtt.

Ez volt 2002 csúfos tavasza és nyara, mely megvalósította a szimbiózisban élõk akaratát, a hatalom biztosítását számukra.

Az eltelt négy évben pedig, a szimbionisták tették dolgukat. „Ócsították" a forintot leépítették az egészségügyet, szétzüllesztették az oktatási rendszert, óriási hiteleket vettek fel a jövendõ generációk terhére, koccintottak Erdély megszállóival, és a sornak még nincs vége.

Ma 2006-ban a választások elsõ fordulója után nyilvánvaló, hogy ezt a kört az úgynevezett jobboldal elveszítette. A jobboldalt Magyarországon a közvéleménytudat formálásakor a Fideszre értik azok, aki jobboldalról beszélnek. A Fidesz pedig mindent meg is tett az elmúlt négy esztendõben, hogy ebben a címben tetszelegjen. Elfelejtkezve azokról, akik sosem adták fel a valódi nemzettudatot és félrevezetve azok tömegeit, akik azt hitték, hogy amit õk képviselnek az a valódi nemzeti oldal. A Fidesz saját vermébe esett.

A 2006-os választási kampány kezdetén, már az ajánlószelvények begyûjtésénél egy olyan arROGÁNs-i tematikát használt, amely a „mindent lesöpörni" célt hivatott megvalósítani. A Fidesz legnagyobb ellenségei ebben a választási küzdelemben bármennyire érdekes is nem a baloldali és liberális pártok voltak, hanem a nemzeti radikálisok. Azok, akik a legtöbb támogatást nyújtották nekik kormányzásuk ideje alatt, de utána a választási küzdelemben is, aminek utózöngéje volt a Pokorni „elszólás".

A Fidesz most nagy bajban van. A stratégia nem vált be, nem tudtak annyi szavazatot összeszedni, ami a kormányzáshoz elegendõ lehet. Ehhez kellene most egy társ, ami nincs. A Fidesz az MDF-et hívja segítségül, azt az MDF-et, amely vezetõségének csak Dávid Ibolya õrült ámokfutásának asszisztálása a feladata. Azt az MDF-et, mely saját alapítóját zárta ki soraiból, szemétbe dobva ezzel a lakitelki gondolatokat. Azt az MDF-et, melyet a parlamentbe kerüléshez a kormányzó pártok segítettek. Azt az MDF-et, amelynek elnök asszonya az országgyûlés szocialista elnökének állítólag legjobb barátnõje.

Ez az MDF most nyolc pontban foglalta össze feltételeit a Fidesszel szemben, cserébe a koalíciós tárgyalásokért. A Fidesz ezt nem fogathatja el, hiszen az saját önfeladását jelentené. Engedményekre persze hajlandó, még a legnagyobbra is, hiszen Orbán Viktor kész a miniszterelnöki posztot is átengedni Dávid Ibolyának a szövetségért, de az MDF-nek most semmit sem kell tennie és ezzel lényegében Gyurcsány Ferencet és társait segíti a hatalmi bársonyszékekhez. A helyzet ezekben a pillanatokban a Fidesz oldaláról nézve kilátástalan. Egy szétesett, megzavarodott Fidesz-vezetés próbálja a hajót felszínen tartani, pedig a vitorlák rongyosak, a hajófenék beszakadt, és ömlik bele a víz.

Az elhibázott, arROGÁNs kommunikációs stratégia teljes csõdje bontakozik ki a médián keresztül. Mind a közszolgálati, mind a kereskedelmi televíziók tudósításaiból tudatosan azt hozzák ki a szerkesztõk, amit küldetésük szerint kell. A nyugodt, megfontolt, olajozottan, szervezetten mûködõ erõ a gyurcsányi szimbiózis, míg a kapkodás, szervezetlenség, program nélküliség az orbáni megnyilvánulás, a valósághoz képest sokkal felfokozottabban tálalva.

A Fidesznek nincs partnere. Nincs, mert nem akarta, hogy legyen, pedig de jól jönne most az a 2.2 százalék, amit MIÉP-Jobbik elért. A Harmadik Út többször is odanyújtotta a kezét, de erre Orbánék minduntalan rácsaptak.

Vajon miért volt (van) ez a heves elhatárolódás és ellenállás? Játszunk el egy kicsit a gondolattal. Vajon jó lett volna-e, a Fidesz számára, ha a MIÉP-Jobbik bekerül a parlamentbe? Világos, hogy igen és ezt már a jelenlegi szituáció is igazolja, hiszen ellentétben az MDF-el, az együttmûködéshez nem támasztott volna önfeladást elváró feltételeket. Azonban Rogánék nem így gondolkodtak.

Ha adva van egy parlament a radikális mozgalom képviselõivel, a Fidesz két tûz közé kerül, viszont kell neki a hatalom. Ha szövetségre lép velük és megalkotja a koalíciót, akkor elveszti hitelét Brüsszelnél. Ezt ugye semmiképpen sem akarja. A másik variáció a nagykoalíció, amivel eurokomform lehet ugyan (sõt erre már itt a német példa), de elveszti szavazóbázisának azt a jelentõs részét, amelyik hitt a nemzeti „szövegben". Emlékezzünk csak, 1994-ben hasonlóképpen járt az SZDSZ-is. Ezt kívánta megelõzni Rogán Antal kampánystábja azzal, hogy több választókerületben úgy gyûjtötték a kopogtató cédulákat, mintha velük szövetségben lenne a Harmadik Út, miközben folyamatosan azt sulykolták a médián keresztül, hogy a Harmadik út esélytelen. Ez itt egy csöppnyi ellentmondás. Ha valóban ennyire esélytelen, akkor miért kellettek a harmadik utas kopogtató cédulák is? Az már más kérdés, hogy a Harmadik Útnak nem volt szinte semmi média megnyilvánulási lehetõsége, amit az OVB már el is ismert. Magyarán ez a kampány törvénytelen és esélyegyenlõtlen volt. Megszólalási lehetõségük szinte csak a parlamenti pártoknak lehetett.

Mindennek ellenére most a Harmadik Út társelnökei és vezetõsége felkérte tagjait, szimpatizánsait, hogy ahol tehetik, támogassák a Fidesz jelöltjét, mert az ország gazdasági helyzete válságos és egy újabb szimbiózis olyan mérhetetlen károkat okoz, amelyet kiheverni a nemzet rövid idõn belül nem lesz képes. Ismét világosan kiderült, hogy kik lennének a Fidesz természetes szövetségesei, olyan szövetségesek, akik nem az egyéni érdekek mentén, hanem valóban a nemzet, a haza érdekében cselekednek.

Mindez azonban már késõ. Gyurcsány és posztkommunista társulata járja már az országot, mindenkit átverõ hazárdjátékával. A média mellette, követi minden lépését és rezdülését, humorát és bölcseleteit az egyetlen helyes útirányként feltüntetve azt, és magából szinte teljesen kivetkõzve tapsol neki a nyugdíjas, miközben õt is és a többit is kiforgatják mindenébõl.

Ez ma Magyarország a gazdasági összeomlás elõtt néhány nappal. Az is lehet, hogy ez lesz a kezdet, a megtisztulás, az idegen érdekek kiszolgálóitól való megszabadulás kezdete, mert kilábalni ebbõl az erkölcsi fertõbõl és gazdasági csõdbõl csak akkor lehet, ha ezt olyan sokk indítja meg, amely gyökeres változást eredményez. Ma az ország adósságállománya több hetven milliárd dollárnál. 1989 tavaszán gazdasági csõd elõtt állt az ország. Mindezt az akkori miniszterelnök Németh Miklós jelentette be az országgyûlésben. Akkor 21 milliárd dollárról szóltak a számok. Azóta eltelt több mint tizenhat év, s az akkorinak lassan a négyszerese lesz a teher, miközben már nincs mit eladni, mert a közvagyon szép csendben szõrén-szálán eltûnt. Már csak az a kérdés, hogy hol a „lé"?

Mi csak sejtjük, a pontos válaszért valószínûleg azokhoz kellene fordulnunk, akik ma ismét a hatalomba készülnek, bár attól tartok, hogy ezek az urak elzárkóznának a válaszadástól. Egyszer ez is kiderül, mert semmit sem lehet a végtelenségig húzni s bûnöket kormányzati pozícióval palástolni. Erre még azonban úgy tûnik, várnunk kell. De meddig még?!

2006-04-13

Eddig a 2006-ban íródott elemzés. Ezek után érthetõ, hogy mára elfogyni látszik a türelem a tömegek részérõl, s ezt nevezi a rendészeti miniszter „politikai terrorizmus"-nak. A kérdés az, hogy a következõ választások nyertese, mely minden bizonnyal a Fidesz lesz - de nem parlamenti többséggel-, mit tart majd fontosabbnak? A nemzet boldogulását egy nemzeti politika megvalósításával, vagy a további feltételek nélküli függõséget az IMF karvalytõkéjétõl. Orbán Viktor mindenesetre már kilátásba helyezte újabb IMF hitelek felvételét az "újrakezdéshez", amelyet természetesen csak a nemzet kontójára tehet meg. Egy ilyen kormányzati kezdés azt bizonyítaná, hogy a leendõ Fidesz kormánynak esze ágában sincs szakítani a korábbi nemzetkiforgató szokásokkal.

A cél továbbra is a hatalom megszerzése, külföldi pénzbõl történõ fenntartása, hazánk további kiszolgáltatottságának biztosítása. Így hatalomban maradni nem mûvészet, ilyen feltételek betartásával bárki lehetne miniszterelnök (lásd: Bajnai). Az így születendõ kormány tevékenységének a keserû piruláját is természetesen a mi torkunkon akarják majd legyömöszölni. Amennyiben a Fidesz nagy magabiztosságában ezt az utat fogja választani, törvényszerû lesz a szétesése ahogyan törvényszerû lett mára a többi parlamenti egypárt széthullása is. Az átmentési folyamatok természetesen már beindultak, mindannyian keresik a kiskapukat, a menekülési útvonalakat, mert a parlament kapuján már ott dörömböl az Új Erõ, mely a valóság és az igazság kíméletlenségével hatalmas fenyegetés a nemzet vérszívóira.

Bella Árpád

Nemzeti InternetFigyelõ, Nemzeti Hírháló