A szólamok ideje lejárt, itt az új generáció

Bella Árpád

A szólamok ideje lejárt, itt az új generáció

Az idei március 15-ének semmi köze nem volt 1848. megünnepléséhez. Annál inkább köze volt egy féktelen diktatúra elleni harchoz, mely markánsan megmutatta fizikai létét Budapest utcáin. Ide jutottunk. Egy olyan országban élünk, ahol a diktatúra „ünnepel” és ünnepelteti magát. Ahol nem lehet kétségünk, hogy ez csak úgy alakulhatott ki, hogy hagytuk a gonosz hatalmát kiteljesedni. Bár így ez mindenkire ugyan nem igaz, hiszen kialakulásának megakadályozása csak azoknak állt módjukban, akik ott, a parlament padsorai között, a nép szavazatainak felhatalmazásával valódi parlamenti képviselõként, nemzeti érdeket képviselnek. Nem tették, ezért a felelõsség õket is terheli.

A szólamok ideje lejárt, a prédikációkból már elegük van az embereknek. Ezt tegnap nagyon jól lehetett érzékelni azokon a politikai rendezvényeken, melyek a legjelentõsebbek voltak a nap folyamán. Az úgynevezett állami rendezvények - amelyekhez nekünk magyaroknak igazából nem sok közünk volt - nem voltak mások, mint ingyenes mutatványosok semmitmondó bábszínháza külföldi vendégek és nagykövetek részére. Olcsó színház, drága pénzen.

Március 15-én a hatalom csakúgy, mint tavaly gyakorlatilag egymagában parádézott az adófizetõk pénzén. Igazából úgyis nagyon kevesen lettek volna kíváncsiak a szánalmasok délelõtti színjátékára. Demszky elõadása egy bohóc tragikomikuma volt. Lényegében önmagának és a késõbb Budapest utcáin randalírozó rendõrségi állománynak tartott beszédet.

A legfontosabb rendezvények mindenképpen a Jobbikhoz kötõdnek. Ahhoz a párthoz, mely valós rendszerváltó párt lehet, s mely nem köthetõ egyetlen jelenlegi parlamenti párthoz sem. Ahhoz a Jobbikhoz, mely alulról szervezõdik, ezért valamennyi parlamenti pártnak kényelmetlen, s melynek ennyire komoly megerõsödésével egyik sem számolt igazán.

A Jobbik a gárdisták avatásával kezdte, majd egy valódi nagygyûléssel folytatta a fõváros szívében. Több mint 12 ezer ember vett részt rendezvényén, jóval többen, mint a Fidesz ünnepi megemlékezésén. Az emberek egyre fogyatkozóan kíváncsiak Orbán Viktorra. Az emberek másra vágynak. Valódi változásra, a hangzatos szólamok után tettekre, melyek kézzelfoghatóan jobbíthatják életüket. A Jobbikban látják már egyre többen a jövõt. Bíznak benne, úgy érzik már csak ez az egy remény maradt. Miért is ne? Hiszen veszteni való nincs, meghátrálni már nem lehet, az életünk a tét. De nem csak a miénk, hanem gyermekeinké is. A magyarságé. Ha nem kapaszkodunk egymásba, elfúj bennünket az európai uniós, globalista szél, s mindaz, amiért elõdeink és mi is dolgoztunk, oda lesz. Ezt nem hagyhatjuk. Ehhez nincs jogunk.

A Fidesz csillaga leáldozóban van, bármennyire is kapaszkodik. Túlnõtt rajta az idõ. Látja már, hogy legnagyobb vetélytársa egy új generáció, a Nemzet ereje. Ezért a parlamenten kívül akarja azt már ellehetetleníteni. Ezzel nincs egyedül. Társakra talál majd elõbb-utóbb. A politika a hatalom megszerzésének és megtartásának mûvészete. Ha kell, majd összefog akár a jelenlegi hatalmat birtoklókkal is. Ha kell, majd elnézi a választási csalásokat, hiszen az alkalomadtán neki is jól jöhet. Ez az érdeke, és mindent az érdekek vezérelnek. Megismertették már velük a hatalom élvezetét, és mivel ebbe bele is kóstoltak, nem szívesen válnak meg tõle. Egy a lényeg tehát, a hatalom - akár kormánypártként, akár ellenzékként.

Közhely már, de mégis igaz, hogy a történelem ismétli önmagát. A „szegénylegények” pártja a Jobbik, s a többiek, mint egy letûnt kor haszonélvezõi, a neokon-cionista pártok oltalma alatt, leginkább bûnszövetségben gyakorolják a hatalmat a többségi magyarság felett.

Az, ami 2009. március 15-én este civil emberekkel, köztük a Jobbik EP listavezetõjével történt, az a Gyurcsány-rezsimet jellemzi, mely az ötvenes évek gyalázatos eseményeit idézi fel. Gyáva rendõrök, orvul támadtak békés emberekre a nyílt utcán. Ez történt. Ez a lényeg. Ugyanúgy cselekedtek, ahogyan tették azt 2006. október 23-án, bár akkor nem csupán magyar rendõrök randalíroztak Budapest utcáin. A jelenlegi hatalom bûnei Magyarság elleni bûnök, melyek el nem évülhetnek soha. Ezekért a gaztettekért, amelyeket bûnszövetségben követnek el azok, akik a Magyar Köztársaság kiszolgáltatását idegen erõknek végzik, viselniük kell tetteik következményeit. A hallgatás cinkosság, az országgyûlés fel nem oszlatása, az alkotmányozó nemzetgyûlés össze nem hívása, a régi-új alkotmány törvénybe nem léptetése, és a nem erre való törekvés mind eredménye annak, amiben a mai magyar társadalom vergõdik.

1848-ban a függetlenségért, a nemzeti megmaradásért kellett küzdeniük eleinknek. Ma talán másként állunk? 161 év telt el és ki kell jelentenünk, hogy mindaz, amiért a tizenhárom aradi vértanú és az elsõ felelõs magyar kormány miniszterelnöke életét adta, 2009-ben ugyanúgy igaz, mint 1848-ban volt. Önálló hadügy, külügy, pénzügy. Ez a három fõ stratégiai pontja egy állam önállóságának. Ha ez nincs meg, azzal az állammal bármi megtehetõ. No, meg annak elnökével is.

Újra a közhely: a történelem ismétli önmagát. A magyarság történelme pedig vérzivataros idõszakok sorozata. Ezen változtatnunk kell nekünk magyaroknak, együtt. Jöjjön végre egy új idõszámítás! Jöjjön, mert a változás úgy kell már, mint egy falat kenyér. Egy változás, mely megtisztulást, nyugalmat, békességet, jövõt és nemzetépítést jelent. Nincs mire várni. A természetes önvédelem beindult, a magyarság újraszervezõdik. Ez látható a hatalom vergõdésén és idegbajos, elmeháborodott kapkodásán. Az õ hatalmuk a pénz és az erõszak hatalma. A mi hatalmunk a Nemzet, a Hit, a Szeretet és az Összetartozás hatalma. Ennél nincs sem nagyobb, sem tisztább erõ! Ezt õk is tudják, ezért félnek. Hát féljenek csak, van mitõl.

Bella Árpád