A Házsongárd fényei

Amiként hajdan jött el a tavasz a ,,parttalan idõben", s ,,megállt a Házsongárdi temetõben", úgy jött el ide 1956 õszén, halottak napján a kései tavasz, tavasz az õszben, ébredés a tél küszöbén, ébredés az elnyomatás telén. Erdélyben ekkor sem tavaszodott, csak a lelkekben ébredt valami kis reménysugár.

S ez a halvány kicsi, pislákoló, gyertyafénnyi reménysugár terebélyesedett ki néma tüntetéssé, néma - a temetõi hangulat méltóságával kibontakozó - demonstrációvá, mely egyetlen ilyen tömeges megmozdulás volt a történelmi Erdély földjén. De néma, de méltóságteljes, halottak napjához illõ. Azzal kezdõdött, hogy Dávid Gyula, a magyar tanszék tanársegédje javaslatára, sugallatára (?) a magyar szakos diákok felvállalták, hogy rendbe teszik a kolozsvári magyar panteon neves halottjainak sírját.

S akiket én vittem ki sírokat rendezni október 23-a elõtt már, és folytatólag tartott, és november elsején mondtam nekik, persze hogy kimegyünk, hiszen halottak napja. Na most ott az történt, hogy ez a halottak napján a temetõbe való kimenés alkalom lett a szolidaritásnak a kifejezésére. És ettõl vált ez egy ilyen hatalmasan kiterjedtté, és ettõl tudta meg a szekuritáté is. (Dávid Gyula, Kolozsvár)

De ez már ott lógott a levegõben. Elindult egy kis csoportja a bolyaista diákoknak koszorúkkal, virágokkal a kezükben, hogy na, megkoszorúzzuk az írói sírokat. Hogy ez '56-hoz, az akkori hangulathoz kötõdött, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ilyesmire sem azelõtt, sem az utána következõ években nem került sor. Ha el is sétált egyik-másik diák egy-egy jeles elõdünk sírjához - és a Kolozsváron tanuló, az ország minden részérõl idekerült diák hová mehetett volna máshová emlékezni, kegyeletét kifejezni -, ennek máskor nem volt kollektív jellege.

Nem tudok arról, hogy a puszta szándékon kívül, tehát azonkívül, hogy virágot tegyünk neves elõdjeink sírjára, azokra a sírokra, melyeket mi tettünk rendbe az elmúlt hetekben, napokban, ezenkívül bárki szervezett volna valamit. Mi, magyar szakosok, vagy legalábbis az általam ismert magyar szakosok - és mi voltunk a sírok rendbetevõi - egyébre nem gondoltunk. Hogy szimpatizáltunk a magyar forradalommal, és valahol a lelkünkben voltak annak áldozatai, ez is természetes. A jogi karról indult el, hogy mindenki tegyen ki fekete szalagot. Nekem is a kezembe nyomtak egy tekercset, amit én az évfolyamunkon szétosztottam. De ezenkívül valami különleges elõkészületrõl nem tudok. (Szg. Kolozsvár-Sepsiszentgyörgy)

Mi felkészülten mentünk ki, jöttek a Herbák Jánosból is a munkások, tudtunk róluk, már elõzetesen egyeztettünk velük. (Bartis Ferenc, Gyergyószárhegy)

Nos, a kis mag köré, melyet mi alkottunk - vagy lehet, hogy több ilyen mag is volt -, elkezdtek csatlakozni. Mint a lavina, nõni kezdett a tömeg, részben a más karokról, más évfolyamokról, részben idegen arcok, ismeretlen emberek. Mivel sokan voltunk, s a tömeg nõttön nõtt, nem lehetett, hogy csak lerakjuk a koszorúinkat, szál virágjainkat, mondani is kellett valamit. S mindig került valaki, aki mondott. Ha mást nem, hogy ki volt Reményik Sándor vagy Dsida Jenõ vagy Berde Mózsa vagy Szentgyörgyi István. Verseket szavaltak egyesek. Valaki, minden elõzetes egyeztetés nélkül, elõlépett a tömegbõl - sokan voltunk irodalomszakosok -, s elmondott egy verset. (Szg. Kolozsvár-Sepsiszentgyörgy)

Én ott, a Dsida sírjánál mondtam el a versemet. És mégis élünk... Ott mondta velem a közönség is, ott üvöltötte. A Babeº-egyetemrõl nagyon sokan voltak románok is, akik szimpatizáltak a magyar forradalommal, és a temetõbe is kijöttek. S sokan voltak a Herbák János üzem munkásai is. Úgy éreztem, ott elég lett volna egy gyufaszálat meggyújtani, és robbant volna. (Bartis Ferenc, Gyergyószárhegy)

Félõ kezdett lenni, hogy ,,ebbõl baj lesz", Hervay Gizella javaslatára a kommunista mártír költõnek, Józsa Bélának a sírjához mentünk, ahol õ mondta el az egyik - a költõ emlékét idézõ -, kicsit vonalasabb versét. Nem egyébért, óvatosságból. Aztán tovább hömpölygött a tömeg. De jöttek a szükséges megállók, egy-egy új sír. Égett a talpunk alatt a föld! Mert nemcsak a méltóságát, hanem a veszélyességét is éreztük az eseménynek. Már sötétség lengte be a temetõt, csak a gyertyafények pislogtak. S akkor az egyik sírnál, mely az utolsó lett volna a megkeresett sírok között - teljes váratlansággal -, valaki a tömegbõl elkezdte énekelni a magyar Himnuszt. A Himnuszt, a nagy nyilvánosság elõtt Erdély földjén utoljára talán 1945. március 15-én elénekelt nemzeti imádságunkat. Szárnyalt az ének, betöltötte az egész temetõt. És akkor kiálltam én is, s egy rövid beszédet mondtam. Valahogy így: A halottak napja mindig szomorú szokott lenni, de az idei sokszorozottan az. Mert most 25 000 halottat gyászolunk. Akkor úgy hírlett, hogy kb. ennyi lehet a magyar forradalom áldozatainak a száma. És akkor felszólítottam a tömeget, álljunk meg egyperces néma tisztelgésre a nemzet új halottai elõtt. A tömeg állt! És utána felkértem az ott levõket - a koszorúink már úgyis helyükre kerültek -, hogy kellõ fegyelmezettséggel hagyjuk el a temetõt. (Szg. Kolozsvár-Sepsiszentgyörgy)

És akkor figyelmeztettek, hogy vigyázzunk, mert le fognak tartóztatni. Jött Budáker Evelin, s azt mondja: Feri, a temetõt közrefogták ezek a pribékek. Mondom, kicsodák? A szekusok, s hogy megriasszák a népet, nemcsak civil ruhások, hanem egyenruhások is vannak itt. Na és akkor Evelin meg a kollégáim, Sükösd Ferenc - nagyszerû ember volt -, jöttek, és a sírok között nem a fõbejárat felé, hanem volt egy ilyen, most sem tudom, hogy az kapu volt, vagy hiányzott egy darab a kerítésbõl, de ott is ott voltak szekusok, s akkor jött Kupán István, õ is ott volt a közönség között, diák volt, református lelkész fia, István segédletével sikerült a házak között ellógni. (Bartis Ferenc, Gyergyószárhegy)

Engem két - csak arcról ismert - bolyaista diáktárs húzott be egy bokorba, a fejemre nyomtak egy bundasapkát, a hátamra tettek egy kabátot - szép idõ volt, kiskabátban voltam -, s a fülembe súgták: tûnjél el, mert tele vagyunk szekusokkal, s letartóztatnak. A sapkát és a kabátot a diákotthon második emeletének a folyosóján levõ bármelyik fogasra akaszd fel! Hát én akkor - talán ennek köszönhetem - megmenekültem. (Szg. Kolozsvár-Sepsiszentgyörgy)

A szekuritáté emberei ott, november elsején, halottak napján kinn voltak. Ott voltak körülöttünk, és az volt nekem az egyik vádpontom, ellenségesen értelmezett kijelentésem, hogy amikor a temetõbõl mi már jöttünk lefelé - hát ott sötét is volt -, s már a temetõ bejáratánál ott van az a kis tér, ott jöttünk már le, akkor feltûnõ volt, hogy ott vannak ilyen pasasok, akik ott úgy állingálnak a kút körüli téren. Akkor mondtam ott az egyiknek, azt hiszem, Koczka Gyurinak, hogy nézd meg, ez pontosan olyan, mint amikor lefut a nagy esõvíz, és akkor ottmaradnak a kövek. Ezt lefordították románra, nem tudom, hogy honnan került az õ tudtukra, és kijött az, hogy apa trece, pietrele rãmân - a víz elmegy, a kövek maradnak. Ez egy román közmondás, aminek már politikai tartalmat is lehet tulajdonítani. (Dávid Gyula, Kolozsvár)

Volt két magántanítványom, órám volt velük ezen a napon is, s amikor este megyek a menzára vacsorázni, feltûnt, hogy üres a terem. Mi van? - kérdeztem. Nem tudja? Hát mindenki a temetõben van! Menjen maga is oda - mondta a gondnok. S ahogy odaérkezem a kapuba, épp akkor állt meg egy hatalmas teherkocsi, s rohamrendõrök ugráltak le róla. És már jött szembe a távozó tömeg! Az egyik kolléganõm karon ragadott, és suttogta, hogy mi történt. (Erõss Péter, Kolozsvár)

Hetvenben, amikor én már a Kriterionhoz kerültem, s hát mint kiadói embert ,,verifikáltak", akkor ott volt Dózsa, aki akkor a megyei pártbizottságnak ifjúsági titkára vagy nem tudom, mi volt, meg író is, költõ is civilben, de ennél a verifikálásnál ott volt. S amikor rákérdeztek, hogy mi is volt ez az egész temetõ, és én elmondtam, hogy s mint történt, akkor azt mondta: Hát igen, ez igaz, amit Dávid Gyula mond, én is ott voltam abban a különítményben, amelyiket a párt szervezett meg, mert tudtuk elõre, hogy tüntetés készül, és hogy legyünk ott, és figyeljük, mi történik. Én nem tudtam, hogy ez készül, csak azt, hogy kimegyünk a temetõbe. Ezt õk nyilván úgy értelmezték. (Dávid Gyula, Kolozsvár)

Ott volt Gyöngyössi Gábor, késõbb rendezõ lett Szatmáron, s a versemet megette. Ezt el is mondta, le is írta Gábor. A temetõben elhangzott verset. Nála volt a példány a temetõi tüntetés után. Gábort elcsípték, s most mit csináljon, összerágta s lenyelte a verset. Engem rá két napra kirúgtak az egyetemrõl. (Bartis Ferenc, Gyergyószárhegy)

És lassan, óvatosan bár, de elkezdõdött a dolgok ,,felgöngyölítése". A diákotthonokat megszállta a szekuritáté, kezdetüket vették a kihallgatások, de hogy szervezett akció lett volna, azt nem tudták bizonyítani. A vélt vezetõket elsõ lépésként a KISZ-bõl kirúgták, illetve rúgatták ki. Az összeverbuvált nagygyûlésen ott volt Nagy István író is, aki Delhiben élte át a magyar '56-ot - egy íróküldöttséggel volt ott. És mondta, hogy amikor ott is tüntetett Magyarország mellett ,,a csõcselék", akkor: ,,Elvtársak, én úgy megszégyelltem magamat, hogy magyar vagyok."