Felelõsség terhe alól felmentve

Felelõsség terhe alól felmentve

Irta: Kiss Sándor

Mi kell vagy mi kellene legyen egy törzs, egy csoport, egy közösség, egy nemzet vezetõinek a célja, feladata, legfontosabb elfoglaltsága, alapvetõ szándéka? Másképpen fogalmazva: mi kell vagy mi kellene legyen egy társadalom minden rangú és rendû vezetõinek kötelessége a társadalmat alkotó individumok, azaz maga a nemzet iránt? Ez függ az adott társadalom szükségleteitõl, amelyek sokrétûek és bonyolultak. A teljesség igénye nélkül megemlítek ezek közül néhányat.

Talán a legfontosabb az okos, világos, átlátható, egyértelmû törvényeken alapuló magas szintû társadalmi szervezettség, amelynek szintjét, minõségét írott és íratlan szabályok, hagyományok, mentalitások egyaránt befolyásolják vagy meghatározzák. Egy társadalomban igen nagy a biztonság iránti igény, legyen szó akár a közbiztonságról, akár a normális élethez szükséges feltételekrõl (lakás, munkahely, anyagi források). Nagyon fontos a jó egészségügyi ellátás, a képzési, oktatási lehetõségek és ezek színvonala, az igaszságszolgáltatás korrektsége, a vallások szabad gyakorolhatósága, a szórakozás, a szabadidõ biztosítása, a közösségi élet iránti igény kielégítése, a gondolat- és véleménynyílvánítási szabadság, stb., stb.

Már ebbõl a részleges felsorolásból is világosan látszik, hogy egy társadalom milyen sokféle igény kielégítését kell vagy kellene ellássa, amelyek a társadalmat alkotó tagok, a különbözõ foglalkozási csoportok és más közösségek igényeibõl adódnak össze. Természetes elvárás egy ország, nemzet minden szintû vezetõitõl, hogy alapcéljuk ezen igények kielégítése legyen, méghozzá egy adott kor fejlõdési szintjén.

Egy ország, nép irányítása, vezetése, igazgatása óriási feladat és felelõsség, akár az egyéni vezetõ, akár egy csoport (párt) oldaláról közelítjük is meg ezt a fontos kérdést. Nos, milyen vezetésrõl, irányításról beszélünk valójában? Röviden szólva, egy olyan vezetésrõl, amely elõmozdítja a közboldogságot. Részletesebben pedig, amely elõsegíti, biztosítja a társadalom minden tagjának haladását, gyarapodását úgy anyagi, mint szellemi téren. Amely felszabadítja egy nép szunnyadó energiáit, alkotó képességeit és ezeket nagy tettek véghezvitelére egyesíti. Olyan vezetésre, amely jó közérzetet teremt egy országon belül, kifejleszti az állampolgárok adottságait és azokat a fejlõdés szolgálatába állítja. Amely ösztönzi a mûvelõdési vágyat, a tudományos kutatást, a mûvészetek szabad fejlõdését, stb. Olyan vezetõkre van vagy lenne szükség, akik legjobb képességeiket a nép, a haza, a köz szolgálatába állítják és ezeket lelkiismeretesen szolgálják.

Ebbõl a magaslatból szemlélve országunkat Romániát és annak vezetõit, van csak esélyünk jól érteni a körülöttünk és a velünk zajló eseményeket, helyesen értelmezni a különbözõ szintû társadalmi jelenségeket. Egy világos elméleti tisztánlátás és egy magasfokú erkölcsi igényesség teszi csak lehetõvé, hogy tudjuk mit kell elvárnunk a saját vezetõinktõl és azt is, hogy tetteiket, cselekedeteiket, eredményeiket helyesen ítéljük meg.

Már az eddig elmondottakból is érzékelhetõ, hogy a lelkiismeretes vezetõ, köztük az elkötelezett politikus, kissé eltúlozva, feláldozza magát a közjó érdekében, szolgálja embertársait, önmagából a legjobbat adja nemzetének. Cserében pedig köszönetet, szeretetet, elismerést kap az emberektõl, munkája eredményességének mértékében. De ez a tisztességes alapelv nemcsak a vezetõkre kell érvényes legyen. Egy társadalomban mindenki e társadalom haladásának érdekében kifejtett hasznos munkájának függvényében kell vagy kellene anyagi, erkölcsi vagy más természetû elismerésekben részesüljön. Tudom, hogy az eddig általam leírtak egy mintaszerûnek, tökéletesnek tekinthetõ társadalomhoz állnak inkább közelebb, mint a mi valóságos román társadalmunkhoz, de vannak olyan nemzetek, emberi közösségek, amelyek igyekeznek közelíteni ezt az ideált.

Ennyi elméleti bevezetés után vegyük most szemügyre annak a társadalomnak néhány jelenségét, amelyben élünk. Romániában országos szintû jelenség a lopás, amirõl már-már kedélyesen, szégyen nélkül szoktak bizonyos személyek beszélni különbözõ tévémûsorokban, újságokban vagy a hétköznapi életben. Közszereplõk, allamférfiak szájából hallani az alábbi mondatot: „Romániában annyit és annyian loptak, hogy már nincs mit ellopni.” Hogyan? Itt már mindent elloptak? De mégis, kik voltak azok? És honnann loptak? Hát a közpénzekbõl és a közvagyonból, ami mindenkié és mégis senkié, illetve azé, aki ellopja. És kik férnek hozzá a közpénzekhez? Azok, akik hatalmon voltak és vannak, akiket a nép megválasztott, hogy intézzék az ország ügyeit. És csakugyan elõfordul(t), hogy ezek a választott politikusok-vezetõk a közpénzeket nem a nagy többség érdekében használták fel vagy költik el? Ez szinte hihetetlen! Lehet, hogy országunk vezetõi, ahelyett, hogy a legjobb képességeiket a nemzet szolgálatába állítanák, lopják a nép vagyonát? Ahelyett, hogy hozzájárulnának az ország és lakosainak gyarapodásához, meglopják azokat? Szónoki kérdések, amelyekre ki-ki maga kell válaszoljon.

A lopás jelenségéhez kötve érthetünk meg igazán egy másikat: az óriási tülekedést, törtetést a politikai pálya felé. Ha azt veszem alapul, hogy a politikusi foglalkozás egy nép, közösség érdekében kifejtett szakadatlan munka, önfeláldozás, elkötelezettség, akkor számomra a jelenség teljesen érthetetlen. Csak nagyon kevés ember képes és hajlandó ekkora áldozatra, õk a társadalom legkiválóbb tagjai, de ritkák, mint a fehér holló. Na, de mégis, akkor miért lesz valakibõl politikus vagy miért vállal vezetõ tisztséget? Az biztos, hogy a legtöbbjüknek nem a népszolgálat lebeg a lelki szemei elõtt, hanem a hatalommal járó agyagi-vagyoni gyarapodás, a könnyû pénzszerzés, a lopásokból való anyagi részesedés lehetõsége.

Ha a politikus tisztában is lenne a rá váró nehéz feladatokkal, megválasztása után ezekrõl hamar el szokott feledkezni és csak a harácsolás, a gyors meggazdagodás lehetõsége foglalkoztatja (közel került a húsosfazékhoz). És most itt szögezzük le, hogy minden tiszteletünk azoké a kivételeké, akik nem ilyenek és ezt mindig így gondoljuk a továbbiakban is. Ahogy Hofi Géza szokta volt mondani: akinek nem inge, az ne vegye magára a mondottakat, de akinek igen, az öltözködjön végre fel. Folytatva az elõbbi gondolatot: a politikusok zöme a választóinak tett igéretek teljesítését is elodázza, háttérbe szorítja vagy egyszerûen elfeletkezik róluk, a fõ cél (az anyagi gyarapodás) elérése marad csak fontos. A választók nem, csak mikor szavazni kell.

Az utóbbi 20 évben, közvetlenül választások elõtt, sok levelet kaptam politikusoktól, akaratom ellenére, mivel egyikkel sem vagyok sem baráti, sem levelezõi, sem semmilyen más viszonyban. Ezeknek a leveleknek a lényege, hogy szavazzak rájuk vagy a pártjukra. Két választás között viszont már nem léteztem egyetlen politikus számára sem. (Pedig bármelyik megtehetné, hogy idõnként beszámoljon arról, amit értünk, választókért vagy az országért, nemzetért tett.) Ja, hogy ez aljas mesterkedés, átverés a politikus részérõl? Igen, valóban ez így van, ti. a politikusok nagy hányada nem a választóknak akar jót tenni, hanem csak önmagának. Ehhez én, te, Ön és a többi valasztó csupán eszköz, pedig mi cél kellene legyünk. A politikus elsõsorban a valasztók érdekében kellene cselekedjen, nem pedig önérdekbõl.

És itt elérkeztünk az önzés, a gátlástalanság kérdéséhez. Sok állami vezetõ, köztük sok politikus is, milliomos vagy töbszörös milliomos (euróban). Végeztem egy számítást, amelyet bárki szintén elvégezhet. Tegyük fel, hogy valaki össze akar gyûjteni egymillió eurót vagy ennek megfelelõ vagyont. Ha egy eurót csak négy lejnek számítunk és feltesszük, hogy az illetõ személy havonként 5000 (öt ezer) lejt félre tud tenni, akkor is ehhez kb. 66 évre lenne szükség. Tízezer lejes havi megtakarítás mellett pedig kb. 33 évre. Tehát az világos, hogy állami alkalmazott ilyen nagy vagyont a fizetésébõl egy életen át sem tud összehozni. Egy politikus sem, még több mandátum alatt sem. De akkor mégis honnan keletkeznek az óriási politikus-vagyonok? És most gondoljunk azokra a milliókra, akiknek a havi jövedelme alig száz vagy pár száz euró, azokra akik alig tudnak megélni, mert szegények. Micsoda égbekiáltó igazságtalanság ez a természetellenes polarizálódás a román társadalomban, ahol egy szûk csoport, vezetõ réteg ellopja, megszerzi, ellorozza az anyagi javak óriási hányadát, emiatt pedig sokmillió ember szegényen kénytelen tengetni életét.

2008 óta a kapitalizmus válságban van világszerte. Romániában ez a válság nemhogy megszünni látszana, inkább még mélyül, aminek egyik oka talán az, hogy itt nem is alakult ki igazi kapitalizmus 1989 után. Az utóbbi 20 évben nálunk sokkal inkább szabadrablás volt. A gazdasági válságot még tetõzi egy igen komoly erkölcsi és értékválság is. Az tény, hogy országunk most, 2010 közepén, kétségbeejtõen lezüllött helyzetbe került. Ennek a szinte kilátástalan állapotnak az egyik oka a szakadatlan hazugság, a társadalom egy másik negatív jelensége. Arcpirító az, ahogyan felnõtt emberek, magas államtisztségeket betöltõ politikusok, vezetõk szemrebbenés nélkül képesek hazudni. Micsoda (silány) politikusok ezek? Más, lovagiasabb korokban a hazug embereket a társadalom egyszerûen kilökte magából, kiközösítette, a periféirára szorította. Ma a legnagyobb hazugok országot vezethetnek. Gondoljunk bele, hogy hova jutottunk?

El tudja valaki azt képzelni, hogy egy matematikatanár a Pitagorász-tétel tanítása közben hazudik vagy hogy a hegedûmûvész Bach-muzsikát jelent be és Vivaldit játszik vagy hogy a színész kijelölt szerepe Nagy Sándor és õ Drakulát alakít? Jó, nem tudásból vagy felkészületlenségbõl adódó tévedések, hibák elõfordulhatnak és elõ is fordulnak minden szakmában. De annyi félrevezetés, hamis tájékoztatás, a valóság és az igazság eltussolása, titkolózás, tudatos törvényszegés, alkotmánysértés, amennyi a román politikai életbõl naponta zúdul ránk, semmilyen szakmában nem fordul elõ, nincs, nem létezik. És ne gondoljuk, hogy ez azért van, mert a politikusok munkahelyi kötelességei között szerepel az állandó hazudozás. Nem, ilyen kötelezettsége nincs egyetlen politikusnak se, egyetlen vezetõnek se, sõt egyetlen állampolgárnak se. A magyarázat máshol van.

A tiszta, nemes szándékú ember nyílt, õszinte, becsületes, nincs rejtegetnivalója. Például a tudományos kutatók, a tudósok a természet és a társadalom törvényeit, igazságait keresik, fürkészik. Õk azt mondják, mondhatják amit gondolnak, mert céljuk az igazság feltárása, terjesztése, másokkal való közlése. Hazudni annak kell, aki leplezni akar valamit (tudatlanságot, járatlanságot, a szakértelem hiányát, stb.) vagy valami nemtelen, alantas, rossz szándékot. A hazudozás vagy az erre való hajlam tehát elsõsorban neveltetési, jellembeli, erkölcsi és nem foglalkozáshoz vagy valamely társadalmi csoporthoz, szakmai közösséghez kötõdõ kérdés. Ezért nem fogadható el az a nézet, hogy a politikában a hazugság megengedhetõ és elnézhetõ. Soha, mert hazugságokra jövõt építeni nem lehet. A kompromisszumokra való hajlam és képesség igen, mert maga a politika a kölcsönös engedményekkel járó megegyezés mûvészete. Sovány vigasz annak tudata, hogy a politikusok között is vannak jellemes, tisztességes, becsületes emberek, ha a többség nem ilyen. Pedig egy ország vezetõi minden szempontból példaképek kellene legyenek az ott lakó állampolgárok számára.

Amint a tanár felel a rábízott tanulókért, az orvos a betegeiért, a színész játéka minõségéért, stb., úgy természetes lenne, ha a politikus is felelne a tetteiért és azért, ami a száján kijön beszéd formájában. Hogyan lehetséges, hogy egy politikus össze-vissza hazudozhat, hogy megszeghet törvényeket, hogy politikusok egy csoportja tönkretehet, meglophat, kiszipolyozhat egy országot, egy népet a legkisebb büntetõjogi felelõsségrevonás nélkül?

Ha egy asztalos, történész, ács, ügyvéd, festõ, stb. nem jól dolgozik, az természetesen elítélendõ és büntetendõ. Rossz munkájuknak viszont általában nincsenek olyan súlyos következményei, mint a vezetõk, a politikusok múlasztásainak, akiknek a tevékenysége ezreket, százezreket, milliókat érinthet jó vagy rossz értelemben egyaránt. Egy kormány határozatai, intézkedései életeket segíthetnek vagy tehetnek tönkre, ösztönözhetnek az alkotásra, a nagyobb teljesítményekre, de elvehetik a reményt is, szegénységre, kilátástalanságra, nyomorra is kárhoztathatnak.

A jelenlegi helyzetben komolyan fel kell vetni a kérdést: az ország mostani politikai vezetése miért csak elvenni akar mindenkitõl, a politikai klientúra kivételével? Elvenni anyagi forrásokat, munkahelyeket, elvenni a reményt a normális élet lehetõségétõl azzal, hogy a lakosság zömét elszegényítik még jobban, elvenni a távlatot azzal, hogy az országot eladósították, stb. Hova, merre tart ez az ország? Ki vagy kik a felelõsök a mostanra kialakult siralmas állapotokért?

U. i. Aki hozzá van szokva a tények, az értékek, a természeti törvények, az objektív tudományos és társadalmi igazságok tiszteletéhez, az értetlenül, elborzadva áll a fentebb vázolt eltorzult jelenségek elõtt és nem érti, hogy egy szûk politikusi vezetõ réteg hogyan képes ennyire elszegényíteni egy fizikai adottságaiban szép és gazdag országot, mint Románia. Nem érti, hogy az ország jelenlegi vezetése hogyan képes szétrombolni a román társadalom kohéziós erõit, erkölcsi alapjait, önbecsülését, büszkeségét, alkotó energiáit, stb., azaz a nemzeti létet meghatározó legfontosabb alapértékeket, csak azért, hogy egy ideig még gátlástalanul, önzõen, kényére-kedvére uralkodhasson, a felelõsség minden terhe alól felmentve.

Szatmárnémeti, 2010 júliusa