Magyar Adorján 1936. IV. 9.-én irt tanító levele

Magyar Adorján 1936. IV. 9.-én irt tanító levele:

Kedves Vérem!

Miután látom, hogy mindinkább szükségetek van már jelképekre, ruhákra stb., küldöm hát az alábbiakat. Mindez csak hevenyében van összekapkodva mert ezerfelé való elfoglaltságom miatt jelenleg alig tudok magamnak idõt szakítani. Mégis az alábbiaknak nagy hasznát fogod vehetni mert bármennyire hevenyészett dolog is amit itt küldök, mégis õsvallásunk IGAZI világából való.

A legõsibb magyar bálvány vagy zászló, vagy ahogy õseink nevezték: ”istenfa” (az istenség jelképe, fája) egy meggyfa-bot volt. Ez lehetett fehér is mert szokták volt kérgét lehántani, de maradhatott kérgében is. A bot egyik végén a kivágott fiatal fácska tövébõl képezett gömb, bunkó volt. Késõbb ezen gömböt aranyból készítették. A bot a hímséget, férfit (hímtag) jelképezte. A magyarok a hímség, termékenyítõ erõ, az erõ (energia), hatalom legfõbb jelképét a Napot, azaz a Napistent vagyis Magyart (Megyer, Magyarok Istene, Magor, Moger) ábrázolták ezen botjelképpel. Az õ jelképe volt az aranygömb is, mivel a nap valóban gömbalakú, amivel õseink teljesen tisztában voltak. Nálunk a gömb a termékenyítõ magnak, a termõ gyümölcsnek jelképe is volt. A Mag-er, Mak-ar, Mag-ar, Mag-or vagy Magy-ar név értelme: mag-erõ azaz élet-erõ, férfi-erõ. Magának a meggyfából készülõ aranygombos bálványnak neve is megyer, magyar volt habár nevezték még gyombó, gyám és istenfa néven is. Magyar törzsbeli õseink tehát nem ”zászlót” tûztek ki hanem ”kitûzték a megyert”, ”felállították a magyart”. Ezen gömbfejû istenfa, azután idõvel a szobor, Magyar Napistent ábrázolta.

Ezen istenfára vagyis ezen hímségi jelképre ráalkalmazták azután a nõiség jelképeit s ezek a bálványt mintegy fenntartották, gyámolították. Õsnyelvünkben gyám = bot, rúd, oszlop. (A magyar törzsnél a nõiség egyik legköltõibb jelképe volt a gyöngyvirág. Ez volt nálunk a Földistennõnek, azaz Magyar Napisten nejének, vagyis Tündér Ilonának jelképe. Õsnyelvünkben tündér = lány, szûz. Ilona azaz il-ona pedig = élet anya.) (Tündér Ilona azaz Szûz Ilona azonban mint Magyar Napisten neje a Magyar Ilona nevet veszi fel, ahogy õt a csallóközi nép máig is nevezi. Viselte még a Boldog Ilona, Boldogasszony, Boldoganya neveket is, csakhogy ”boldog” szavunk palóc eredetû, míg magyar õstörzsünk nyelvén jelentett boldogot is, amiértis tehát Magyar Ilona még Boldog Ilona jelentéssel is bírt.)

Nõiségi jelkép volt azonban õseinknél minden lap, lapos dolog s így a szallag is, valamint a zászlólap is. A gyöngyvirág és az ezt a bálványra kötözõ szallag is tehát nõiségi jelképek voltak. (Hogy miért és miképen volt a lap és szallag nõiségi jelkép, igen világosan megmagyarázhatom, de ez itten hosszadalmas volna.) A piros-fehér-zöld színek a magyarságnak õsidõkbõl származó szent nemzeti színei. Magyar Napisten szent fájának a meggynek virága fehér, levele zöld, bogyója piros s ugyanígy van ez Tündér Ilona szent virágánál is, a gyöngyvirágnál.) Hogy miért voltak ezen színek a magyarság szent színei, szintén magyarázható de ez szintén hosszadalmas. Például a besenyõk színei a fekete-kék-piros voltak, a kabarokéi a kék-piros, a kunoké a fehér-kék stb. Ezen õsi nemzeti azaz törzsei színek képezték a nemzeti lobogók eredetét, csakhogy a mi õstörzseinknél ezen színeknek még mély értelme volt, holott a késõbbi ”nemzeti színek” már csak mondva csináltak.

Eredetileg a megyeren vagy magyaron (vagy gyámon) három szallag volt: egy piros, egy fehér és egy zöld s ezek lecsüngõ két-két vége hat szallagot képezett. (Lássad az 1. számú rajzot.) Ez idõvel úgy egyszerûsödött, hogy egy háromszínû szallag köttetett a megyerre; majd ezen szallagból alakult ki a lobogó vagy zászló.

A magyar törzs megyerére tehát gyöngyvirágcsokor volt piros, fehér és zöld szallagokkal felkötve, amiértis feltámadó nemzeti egyházunk zászlóját olyanra ajánlanám alakítani mint az 1. vagy 2. rajz. Rúdja fehér volna, tetején aranygömbbel, aranygyöngyviráglevelekkel és ezüstszárakon csüngõ, rezgõ fehér üveggyöngyökkel. (Régi magyar süvegeken, kalapokon a gyöngyvirág rezgõ gyöngyei igaz gyöngyökbõl képeztettek, amelyek vékony ezüstláncocskán csüngöttek.) A legegyszerûbb igaz-magyar lobogó pedig olyan lenne mint a 3. számú rajz.

A kereszténységben a zászló vagy lobogó rudjának értelme, fontos jelképi mivolta feledésbe ment s a lobogó lett a lényeg s ma Ti is, de tévesen, ezt tartjátok egyedül lényegesnek s így a Nap képet is, amint azt a fényképen látom, a lobogó lapjára alkalmaztátok (holott õseink megyerén a napot annak aranygömbje jelképezte). Õsmagyar szimbolika szerint a Napot a zászlólapra alkalmazni teljesen helytelen mert hiszen nálunk a lobogó lapja nõnemû dolog a Nap pedig hímnemû! Gondolom, hogy Ti a japán lobogó után indultatok, csakhogy a japán lobogó valószínûleg csak újabb csinálmány, amely az európai nemzeti lobogók hatása alatt jött létre, de ha õsi is, akkor is: a japánoknál a Nap nõnemû, ugyanúgy mint a germánoknál, vagyis a Nap náluk Amateraszu istennõben van megszemélyesítve s így a napnak a lobogó lapjára való alkalmazása ezzel is magyarázható. Mi azonban maradjunk csak magyar szimbolikánk mellett azért is mert ez a mienk s azért is mert ez a helyesebb, szebb és tökéletesebb.

Látom azt is, hogy a keresztény egyházi lobogók mintájára Ti ilyen lobogót csináltatok. Az ilyen lobogó típus azonban õsidõkben csak a mi palóc, jász és avar õstörzseinknél volt meg vagyis a rómaiakhoz, zsidókhoz is a pelazgoktól (palócok) és filiszteusoktól (jászok) származott. Tõlük származik egyébként maga a kereszt is. Az ilyen lobogótípus lényege is: kereszt. A kereszt eredete a két egymáshoz dörzsölt fadarab, amelyek segítségével az õsök tüzet gyújtottak. A függõleges része a hímség, a reá alkalmazott vízszintes rész pedig a nõiség. Mert õseinknél minden függõleges vagy álló dolog hímségi, minden vízszintes vagy fekvõ dolog pedig nõiségi jelkép volt. Az avar és palóc istenfa ezen vízszintes részére került azután szintén nõiségi jelkép gyanánt a lebernyeg, amelyet még a rómaiak is labarum-nak neveztek (lobogó). Az ilyen istenfa vagy bálvány neve például a palócoknál még Bál, Bél, Pál, Bálata volt és a palócok nemzeti istenségének Pál istennek jelképe volt, aki azonban szintén a Nap azaz a mi Magyar-unkkal azonos személy. Palóc eredetû még bálvány szavunk is. Ilona földistennõ neve pedig a palócoknál Villa, Vilona, Vilma, Balana, Belona, Liba, Libona, Livona, Levenyõ, Levenye stb. alakú volt.

Õseink szimbolikáját ismervén azonnal megértjük, hogy minden karóhoz kötözött virág is egy a hímséget és nõiséget egyesítve ábrázoló költõi jelkép volt. A férfira támaszkodó nõt illetve a nõt gyámolító férfit jelképezte. A kertekben ma is fényes üveggömbökkel szokták a virágkarót díszíteni. Senki sem tudja, hogy miért; de õseink szimbolikáját ismervén ezt is azonnal megértjük.

A MAGYAR CÍMER EREDETE:

Õseink Szent Földje a Csallóköz volt. (Õsnyelvünkben: csalló, csellõ, salló, sellõ, sajó, sijó = folyó, hullámzó). Õseink hitregéi szerint a Csallóköz volt Tündér Ilona Aranykertje, vagyis Tündérország, illetve a magyarság õshazája. (Mert Tündér-Magyar Ilona a magyarság õsanyja.) Más szóval a Csallóköz szigetei voltak az Anyaföld azon legszentebb helye, ahonnan az emberiség (azaz: a magyarság származott, mert õsnyelvünkben a magyar szó még ember értelemmel is bírt) származott. E mondából hamisították a zsidók Földi Paradicsom mondájukat, amely semmi más mint a mi õsregéink Csallóköz- azaz Boldogok Szigete mondája. A Csallóköz eredetileg négy Dunaág által képezett három szigetbõl állott. Ma már csak három ág van mert a Csiliz- Duna elapadott. Leegyszerûsítve az õsi Csallóköz úgy volt ábrázolható mint azt az 5. számú rajz mutatja. (E rajz nem lévén kéznél, egy másik levelében hozott Csallóköz rajzot mutatom.T.Zs.)

Ezen ábrázolatból keletkezett a magyar címer balpajzsa, a négy folyóvízzel. Ezek csak késõbb magyaráztattak Duna-Tisza-Dráva-Szávának. A mai hivatolos balpajzs annyiban helytelen, hogy fent pirossal kezdõdik és lent fehérrel végzõdik. A régibb címereken ez azonban nem így van hanem úgy mint az 5. Rajzon, vagyis pirossal kezdõdik és lent pirossal végzõdik, vagyis a négy folyót tisztábban és világosabban tünteti fel. Hogy a folyóvizek miért ábrázoltatnak piros mezõben azt szintén tudom, csak itt fölöslegesnek tartom magyarázni. A fehér csíkok kissé keskenyebbek is kell hogy legyenek mint a pirosak, aminthogy ez régibb címereinken többnyire így is van. A különbség azonban csak igen csekély kell legyen, mert csak így szép.

A jobbpajzs hármas halmának Tátra-Mátra-Fátra magyarázata valószínûleg szintén késõi keletû de hogy eredetileg minõ három halmot ábrázolt, még nem tudom. A mai kettõs kereszt is a kereszténységgel került az õsi megyer helyébe. (Lássad a 4. számú rajzot)

A magyar korona legbelsõ és legrégibb része egy sima aranycsésze, amely félgömbalakú. Ez õsmagyar eredetû. Vagyis nem csak a diadém rész hanem a pántok is csak késõbb rakattak rá. Mindkét ezen újabb rész idegen eredetû holmi, amely az õsi szent aranycsészét csak megszentségteleníti. E csésze több ezeréves már s az õsmagyar fejedelmek õsrégi koronája volt. Igen sok monda szól róla még idegen népeknél is. Az õsmagyar férfiak fövege ugyanis sima, félgömbalakú sapka volt, fiataloké piros, felnõtteké aranysárga színû. Ugyanez késõbb fémbõl, aranyból is készült s így válott koronává és sisakká is. Mint sisak késõbb fülvéddel, nyakvéddel is elláttatott.

A sima, félgömbalakú csésze üregével felfelé (mint csésze) pedig nõiségi jelkép. Üregével lefelé, mint sapka, a Nap jelképe is volt s õseink a Napistent is ilyennel fején ábrázolták. (A Napisten mai népmeséinkben mint arany hajú Szép Miklós, Világszép úrfi, Szép Palkó, Aranyhajú Szép Miklós királyfi szerepel. Az aranyhaj a nap sugarait jelenti. Vogul rokonaink is a Napistent aranyhajúnak képzelik s aranyhaja, (azaz sugarai) oly nagy, hogy az egész eget befogja. Az igazi õsmagyarság is szõke hajú volt. A vogulok ellenben barnák, vagyis a Napistenrõl szóló hitregéket a mi õsnépünktõl örökölték.

A lófaroknak zászlóra alkalmazása nem épen helytelen, csakhogy ez nem a tulajdonképeni magyar törzs szimbolikájába tartozó dolog. Ez csak azon õstörzseinknél volt meg amelyek lótenyésztéssel foglalkoztak; a tulajdonképeni igazi õsmagyar törzs háziállata azonban a legrégibb idõkben csak a szarvas volt. Innen származik õsregéinkben a Csodaszarvas is. De például bizonyos fehér-kún törzseinknél szerepelt a fehér ló s tehát a fehér lófarok, míg más törzseinknél, például a besenyõknél valamint a manasz vagy aszmán, oszmán törzseknél is a fekete ló és fekete lófarok. A ménló ugyanúgy az õs Égisten jelképe volt mint a magyaroknál a Csodaszarvas. Azonban az Égisten jelképe fekete sõt kéknek ábrázolt szarvas illetve ménló volt, ennek fia a Napisten ellenben sárga vagy aranyszarvas, illetve sárga vagy vöröspejjel jelképeztetett.

Man-asz, Men-esz, Asz-man, Osz-man = Mén-õs, Õs-mén, Õs-hím, Õs-férfi. (Õsnyelvünkben man, mon, men jelentett karót, rudat, hímtagot, férfit és ménlovat.) Nevezték nemzeti istenségüket azaz mondabeli nemzõ õsüket Mun, Mén, Man, Monok, Mányok, Manó, Mund-uk, Mundzuk, Mend-ük neveken is. A föntiekbõl származott a német Mann, Moon, Men = hold és holdisten szavak és nevek. Ezen Mén-atya vagy Mén-õs a fehér kún és manasz õstörzseinknél ugyanis nem a Nap hanem a Hold megszemélyesítése volt. (Habár más törzseknél a mén a Nap megszemélyesítése volt például az avaroknál is Par-ipa vagy Bar-apa, amely név egyúttal tûz-apa értelmû is volt.) De jelképeztetett ménlóval a nagy Égisten is. Ez azonos Nem-róddal vagy Mén-róttal. Ezen törzseink magukat a Hold gyermekeinek tekintették. Igen régi õsidõkben a Hold ugyanis még tüzes és ragyogó volt, sõt nagyobb közelsége miatt még forróbb és ragyogóbb is, míg a Nap õsidõkben még nem volt oly forró mint ma. A hold ellenben sokkal kisebb tömege miatt hamar kihüle.

Mén-rót (ezen rót szó = rúd, karó, hímtag, férfi) azaz a Nagy Égisten: a Nagy Mén vagyis a nagy Menny) mert menny /azaz: ég/ szavunk eredeti értelme: mén azaz: hím, épenúgy minthogy a német Himmel is a mi hím õsszavunkból származik, vagyis a Menny istensége. Ennek neje a Tejút azaz a Tejutat jelképezõ Fehér Ló vagy Fehér Kanca azaz az Õs-Anya istennõje (a görög-római mythológiában Hera-Junó) aki ott õsturáni törzseink szimbolikájából származólag azonban tehénnel jelképeztetik, vagyis õ a nagy Égi Bikának (Zeusz-Jupiter) neje a nagy Égi Tehén. Azt azonban hogy õ a Tejútnak azaz Az Õsanyagnak jelképe, hogy õ a nagy Világtápláló Õsanya Istennõ, már senki sem tudja, mert az igaz-magyar õsvallást ma már senki sem ismeri. Õ tehát a Nagyasszony, a ragyogó és szépséges Napistennek nagy Édesanyja, aki a Napistent (a jászok hitregéiben Jézzút (jézzú = izzó) szûlte. A mi máig is élõ népmeséinkben õ fiát háromszor hét esztendeig szoptatta, míg rettentõ erejû lett. (Heraklesz, az erõ istene, azaz a Nap mint energiaforrás aki azonos személy a magyar törzs Magyar Napistenével aki népmeséinkben mint Toldi Miklós is él, aminthogy Herakleszt a görögök és fönicaiak is nevezték Magar, Makar neveken.) Manasz õstörzsünk ezen a Napistennel azonosuló Holdistene (ikertestvére) ma is él tehát Fehérlófia népmesei hõsünkben. Édesapja a Nagy Mén, azaz az Ég, édesanyja pedig a Fehér Ló azaz a Tejút.

Manasz õstörzseinknél tehát holdtisztelet volt, de amint említõk e kultusz keletkezésekor a hold még ragyogó és forró volt s a földet akkoriban ugyanúgy termékenyítette meg mint ma a nap, amely utóbbi azon idõkben még csak alig kezdett volt melegíteni. A kihûlt Hold õshitregéinkben: A holt vagyis Halott, aki hófehér ménlovon lovagló, sápadt istenségként szerepelt. Mindezen dolgoknak manasz vagy oszmán törzsünknél gyönyörüen kialakult mondaköre volt, ami népmeséinkben, ha többé-kevésbé romlottan is de él még. A Nap és Hold régen egyszer egyenlõ erejûek voltak és versengtek Tündér Ilona (a Földistennõ) szerelméért. A Napisten azonban a végén diadalmaskodik, legyõzi a "Vörös Vitézt”, ”Vörös Kapitányt” vagy ahogy még népmeséink nevezik a ”Kutyafejû Királyt”. Ezen Vörös Kapitány a már alig tüzes, kihülõfélben lévõ hold. Ilona tehát az aranyhajú királyfié, azaz Istenfié, azaz a Napistené lesz. Finn és észt testvéreinktõl átvéve a germánok ma ezen legyõzött Vörös istenséget a vörösszakállú Rübezahl-ban tartják még fenn, de fogalmuk sincsen már arról hogy mit tartanak fenn! Ezen Holdisten azonban, holta után, fehér lovon, éjszakánkint mint halovány halott vitéz, a Holt, el-el jön néha és kisértve hívja Ilonát, sõt néha el is ragadja és újra legyõzi s Ilona az övé, a Napé marad.

Minderrõl számtalan ballada, népmese szól ma is, nálunk is, más népeknél is, de senki sem tudja már mindennek eredetét. Mindez a mi õsnépeinktõl származott a világ mese- és mondakincsébe, aminthogy a világ mese- és mondakincse úgyszólván teljesen a mi õsnépeink hagyatéka. Mert sémiták és árják még soha semmi szépet megalkotni nem tudtak és máig is csak azt csépelik értelemvesztetten tovább amit még világrajöttükkor a mi õsnépeinktõl készen örököltek.

Õsmythologiánk, õsvallásunk teljes ismerõje sajnos még mindig én vagyok egyedül mert a leglelkesebb magyarok is ma, árják és sémiták hazugságai, hamisításai által annyira félre vannak vezetve, hogy az igazságot felismerni sem tudják.

A manasz vagy aszmán õstörzsünk lófarkas bálványa azaz mundzuka vagy manduka eredetileg ilyen majd ilyen és végül, az értelem feledésbe menéséve ilyen lett: (l.: fentebb).