A CUKORBETEGEK ÉRDEKÉBEN SZÓLOK

Szõnyi Bartalos Mária

Magyarország

A CUKORBETEGEK ÉRDEKÉBEN SZÓLOK

Eljött az idõ, hogy megszólaljak a cukorbetegek érdekében.

Történt 2000-ben, hogy megállapították: magas a cukrom és kivizsgálásra be kell feküdnöm a kórházba; illetve a cukrom beállítására.

Gondoltam, rendben van, van rá hét napom, de nem több.

Bementem a kórházba és közöltem, hogy hét napnál nincs több idõm erre a betegségre.

A doktornõ azonnal megtanította az inzulint beadni magamnak.

Késõbb bejött a kórterembe és közölte mindnyájunkkal, hogy „Önök inzulint kapnak és ez olyan, mint a drog, nem tudnak leszokni róla, mert a hasnyálmirigyük nem, vagy csak részlegesen mûködik.”

- Micsoda?! – kérdeztem felháborodva. – Gyógyszer erre nem jó?

- Önnek nem jó. – válaszolta.

Kaptam egy könyvet, hogy olvassam el a cukorbetegségrõl. Elolvastam, de nem illettem egyik csoportba sem.

Mivel hét napnál tovább nem szándékoztam bent lenni a kórházban, ezért nagyon kedvesen minden útmutatóval elláttak. Kaptam étkezési táblázatot is. Kértem a zárójelentésemet. Megkaptam. A doktornõ megígértette velem, hogy rendesen adom az inzulint magamnak.

Mondtam neki, hogy megpróbálok leszokni róla. Azt válaszolta, hogy meg ne próbáljam, mert meghalok. Az inzulint és az injekciós adagolót szintén megkaptam.

Na, tessék! Még ez is! Mi az, hogy meghalok? Na, Nem! Van nekem még rendesen dolgom e földi létben és egyébként sem érek rá meghalni!– gondoltam.

Tehát, megkaptam minden instrukciót, a dátumot is, hogy mikor kell mennem ellenõrzésre.

Irány a gyógyszertár, mert be kellett szereznem a vércukormérõt, vérnyomásmérõt, tesztcsíkot, és ki kellett váltanom a gyógyszereket. No, meg az inzulint, ami ingyenes volt.

Nem kis befektetés egy cukorbetegnek.

Otthon átnéztem, hogy a táblázat szerint mit is ehetek egyáltalán…

Rémisztõ volt számomra, hogy naponta ötször kell ennem és utána mindig be kell adnom magamnak az inzulint. Ráadásul még az éjszakai inzulint is!

Szörnyû! Én, aki megszoktam, hogy naponta csak egyszer ettem kutyafuttában, ahhoz képest tulajdonképpen „zabálnom” kellett.

Az elsõ dolgom az volt, hogy felül bírálva a doktornõ étkezési javaslatát, csak háromszor ettem és evés után adtam be az inzulint.

Mivel, mindenképpen le akartam szokni az inzulinról, ezért 3 naponta egy egységgel csökkentettem az adagot.(Ezt nem ajánlom senkinek! Nekem szerencsém volt, így utólag átgondolva. Tulajdonképpen kísérleti alanynak tekintettem magamat.) Természetesen a rendszeres háromszori étkezésre odafigyeltem, és az ételek minõségére, mennyiségére, kalória értékére, cukortartalmára szintén. Igen, nem kis pénzbe kerültem magamnak!

December 6-án kellett mennem kontrollra. Közöltem a doktornõvel, hogy hoztam egy kis mikulási ajándékot: önmagamat, ugyanis leszoktam az inzulinról.

Hat évig nem kellett inzulin, hanem odafigyeltem az étkezésemre.

Nyertem hat esztendõt!

Azután ismét elõjött a magas cukorérték.

Visszamentem a doktornõhöz.

Nekem a stressz okozta a cukrot egyértelmûen. Megfigyeltem.

Most már folyamatosan szükségem van inzulinra, vérnyomáscsökkentõre és szívgyógyszerre is.

Most már tudom, hogy nem szokhatok le róla életem végéig.

Igaz, hogy annyira megfigyeltem a szervezetem mûködését, hogy érzem, mikor, mennyi a cukrom, a vérnyomásom. Mérnem sem kell, csak akkor, ha idõjárás változás van. Már azt is tudom, hogy a hidegfront nekem jót tesz, felgyorsulok, de a melegfront nem. Fõleg attól kezdve, hogy érsebészeti mûtéten is átestem.

A mozgás fontos számomra. Szeretek a kiskertemben tenni-venni.

Természetesen már megszoktam, hogy sokat kell önmagammal foglalkozni.

Igen, félévenként kellett eddig kontrollra járnom és a vérképem egyre jobb eredményeket mutat.

Most pedig, hogy hallom és olvasom: micsoda drákói szigort akarnak bevezetni a cukorbetegek gyógyszerezésére, és az inzulinfajták minõségi változtatásával akarják a cukorbetegeket „megzabolázni”, ez annyira felháborít, hogy kénytelen voltam fentebb megírni a saját történetemet. Igazolva azt, hogy minden cukorbeteg szervezete más. Nem egyformák a cukorbetegek, nem egyformán kell étkezniük, nem egyforma egységnyi inzulint kell beadniuk maguknak. Ráadásul ezzel a hírrel megijesztik, felháborítják, stresszelik a cukorbetegeket, és csodálkozni fognak, hogy valami nem mûködik jól; de arra végképp nem gondolnak, hogy pontosan a cukorbetegeknek van szükségük nyugalomra, harmóniára, a megszokott életvitelükre, a megszokott gyógyszereikre, stb..

Nem kívánom senkinek, hogy cukorbeteg legyen. Azoknak sem, akik felforgatják a cukorbetegek lelkivilágát, a gyógyszerezését, és azzal ijesztgetik ezeket a betegeket, hogy a rendes áron juthatnak csak hozzá a gyógyszereikhez, az inzulinjaikhoz, ha a vizsgálati eredményeik esetleg romlanak.

Sajnálom hölgyeim és uraim, önök embertelenek, humánellenesek és én önökben ettõl kezdve egyetlen percnyi idõtartamra sem bízom. Önöket a sorsuk fogja „megzabolázni” azért, amiért embertömegeket küldenek idõ elõtt a halálba.

Nem tudom, hogy mit szólnak az önök rendelkezéseihez a diabeteszes orvosok.

Nagyon remélem, hogy õk nincsenek benne az önök pénzcentrikus, halálosan üdvtelen táborába. Amennyiben az önök partnerei lesznek a diabeteszes orvosok, abban az esetben csak azt tudom mondani, hogy orvosi esküjükhöz méltatlanokká válnak, mert tudatosan átsegítik a túlvilágra a cukorbetegeket. Ezt viszont tiltja a törvény!

Komárom-Szõny, 2012. április 25.