Siklósi András



A Szegedi Gondolat és aktualitásai korunkban


(Elhangzott 2011. július 26-án, a szegedi megemlékezésen.)



Tisztelt Egybegyûltek, Szegediek, Magyarok!




Napjaink egyre forróbb, világháborúval fenyegetõ földi poklában különösen idõszerûnek érezzük, hogy fölelevenítsük, és új tartalommal töltsük meg azt az eszmét, ami a rettenetes 1919-es vörösterror – ha úgy tetszik: patkánylázadás – alatt Szegedi Gondolat néven indult el, s hamarosan országszerte igen népszerûvé vált. A kitûnõ honpolgároktól származó, lelkes nemzetmentõ tervnek kettõs célja volt: egyrészt csírájában elfojtani, véglegesen felszámolni a harácsoló, hazaáruló törpe kisebbség cionbolsevizmusát és a nem kevésbé ártalmas álliberális, imperialista plutokráciát, másrészt körömszakadtáig küzdeni a trianoni vágóhídon szétdarabolt történelmi Magyarország megbonthatatlan területi épségéért.


A Szegedi Gondolat nem volt részletesen kidolgozott, írásba foglalt, kötelezõen ránk erõszakolt ideológia (ahogy évezredes Alkotmányunk sem az), mégis 25 éven át döntõen befolyásolta kül- és belpolitikánkat, s minden téren átszõtte közéletünket. Meggyõzõdésünk, hogy e nemes célkitûzések ma is vállalhatók, sõt, kibontakozásunk, emberibb jövõnk szempontjából megkerülhetetlen vezérelvek. Nélküle ma nem lenne semmilyen Magyarország, s a Kárpát-Haza keresztény-nacionalista újjáépítéséhez keresve sem találhatnánk hatékonyabb iránytût. A nemzeti alapú szociális és társadalmi szintézist jelentõ Szegedi Gondolat egyfajta „nemzeti front” (messze nem azonos a marxista „népfronttal”!) kialakításával igyekezett a magyarságot egységbe tömöríteni, s a megroggyant, porban fetrengõ országot talpra állítani.


1919. július 27-én Szeged-Alsóvároson a nép egyszerû fiaiból, fõként földmûvesekbõl, obsitos katonákból alakult meg a Nemzeti Hadsereg, mely vitéz nagybányai Horthy Miklós fõvezér (majd kormányzó), Zadravecz István ferences páter (a késõbbi tábori püspök) s mások irányításával és lelkesítésével megszervezte a hitszegõ módon lefegyverzett Csonkaország önvédelmét, s kizavarta megmaradt hazánkból az oláh, rác és egyéb betolakodó martalócokat; s a totális csõd és káosz legyõzésével törvényes rendet, biztonságot teremtett, s megakadályozta, hogy rabló szomszédaink még nagyobbat harapjanak vérzõ testünkbõl. Az évtizedeken át méltatlanul gyalázott és kárhoztatott Horthy-korszak fölszámolta a vörös mákony pusztításait, megindította az életet a szörnyûséges trianoni trauma után, s néhány éven belül konszolidálta és fölvirágoztatta az ipart (versenyképes, világhírû gyárak alapítása), a mezõgazdaságot (az önellátáson túl minõségi exportra is termeltünk), a pénzügyeket (a pengõ Európa egyik legstabilabb valutája lett), a külkereskedelmi mérlegünket (1930-tól kezdve mindig pozitív volt), a szociális helyzetünket (számos munkalehetõség, gyes, társadalombiztosítás és nyugdíj bevezetése stb.), fellendítette az oktatást (új egyetemek, fõiskolák, több ezer tanyasi iskola), az egészségügyet (klinikák, kórházak), igazságosabb, színvonalasabb sajtó-és kultúrviszonyokat teremtett (Magyar Könyvhét, Napkelet, Válasz, színházak, filmgyártás), ill. további utakat, vasútvonalakat épített (miénk az elsõ földalatti villamos!), s fejlesztette a hírközlést is (a világ elsõ telefonközpontja és hírmondója, majd a rádióadók felállítása!). Az egész országot emelkedõ pályára állította, s hihetetlen gyorsasággal felzárkózott kontinensünk fejlettebb államaihoz, a háborús jóvátételi kötelezettségek s a sokakat sújtó világválság dacára. Nem kevésbé fontos az sem, hogy megszervezte az országos cserkész- és levente-mozgalmat, valamint következetes kitartásának, szívósságának köszönhetõen visszaszerezte elorzott, magyar többségû részeink zömét is.


A gazdaságunk folyamatosan évi 0,8-1,2 %-os növekedést mutatott, lakosságunk közel 2 millióval gyarapodott ebben az idõszakban. Szigorúan felléptek a bûnözés, a korrupció, a harácsolás, az anarchia s a szélsõséges megnyilvánulások minden formájával szemben. Noha egészében nem volt felhõtlenül tökéletes a rendszer, ám hibái, visszásságai ellenére is az egyik legideálisabb, legélhetõbb fejezetét jelentette viharvert históriánknak. A kor ismertebb személyiségei közül említsünk meg néhány (kétségkívül eltérõ vérmérsékletû, s nem mindenben azonos nézeteket valló) politikust, államférfit, akiknek közös vonása, hogy valóban a magyarság érdekében tevékenykedtek: Apponyi Albert, Teleki Pál, Bethlen István, Nagyatádi Szabó István, Gömbös Gyula, Eckhardt Ferenc, Klebelsberg Kunó, Hóman Bálint, Imrédy Béla, Bárdossy László stb. Vajon az elmúlt 65 év „szocializmusa” és „parlamentáris demokráciája” alatt akad-e akár egyetlen hozzájuk foghatóan fölkészült, erényes, önzetlen hazafi? Bizony, erre nincs példa, annál inkább a fordítottjára. Becsüljük meg tehát egykori nagyjainkat, kiváltképpen Horthy Miklóst, aki föltétlenül megérdemli, hogy elsõ köztéri szobra éppen Szeged városában hirdesse áldott emlékét.




Barátaim! A kommunizmus, internacionalizmus ugyan világszerte látványosan fûbe harapott, de az egykori sztálinista zsarnokok, véreskezû hóhérok és janicsárok, vagy közvetlen utódaik ma is a nyakunkon ülnek; s liberálkapitalistává, kozmopolitává átvedlett idegenszívû eltipróink most is a legfõbb gátjai a becsületes rendszerváltás megvalósításának, ill. a magyar újjászületésnek. Amíg ezeket és nem kevésbé kártékony leszármazottaikat nem tudjuk bármi áron eltakarítani a kulcspozíciókból, addig reményünk sem lehet hazánk felszabadítására s gazdasági-kulturális felvirágoztatására. Sorskérdéseinket nem a parazita tisztviselõk és politikusok, nem a megalkuvó írástudók fogják megoldani; erre csupán egy alulról induló népmozgalom, egy széles körû, szerves nemzeti összefogás lehet képes.


Jól látjuk azt is, hogy a Trianonban kiötlött, Párizsban megerõsített ördögi békediktátum egész Európában megbukott; s a hazánk testébõl kihasított mesterséges utódállamok egymás után omlanak össze. Csehszlovákia, Jugoszlávia s a Szovjetunió már nem is létezik, de Románia is a végét járja. Úgy is mondhatjuk: az etnikai feszültségekkel, féktelen asszimilációval, folyamatos nemzeti elnyomással, barbár magyarirtásokkal terhelt közép-európai puskaporos hordó immár felrobbant, s a haláltusában vergõdõ térség igazságos, humánus rendezésért kiált. A szerb-horvát, szerb-bosnyák, szerb-albán háborúk s Koszovó kiválása kapcsán alaposan el kell gondolkoznunk azon, hogy jogos területi igényeinket végre a legmagasabb diplomáciai, világpolitikai szinten is fölvessük.


Az esetleges magyar regionális, kulturális stb. önkormányzatok (autonómiák) egyetlen szomszédos országban sem jelenthetnek megnyugtató fordulatot elszakított testvéreink számára, még garantált megvalósításuk esetén sem. 90 év embertelen pusztításai, megbocsáthatatlan törvénytelenségei, fizikai és szellemi genocídiumai világossá teszik, hogy a határrevízió elkerülhetetlen. Legalább a két bécsi döntés kapcsán átmenetileg visszanyert országrészeket ismét visszaköveteljük, de nem szabad elvetnünk a teljes Kárpát-medence Szent Korona alatti egyesítését sem.


A NATO-hoz s az EU-hoz történt oktalan csatlakozásunk kilátástalan válságunkat csak tovább mélyíti. Ezért Trianon és Párizs felülbírálata, tarthatatlanságának nemzetközi kimondása, bûneinek orvoslása nem csupán Magyarország és a magyarság érdeke, hanem Európa nyugalma, jövendõ fejlõdése is ezen áll vagy bukik.


Komolyabb lehetõségek és eszközök híján – mi, a magyarság egyszerû képviselõi és hangadói – ezúton figyelmeztetjük kontinensünk s a nagyvilág népeit, azok tisztességes vezetõit, hogy erõik teljes latba vetésével iktassák ki ezt az egyre inkább elfekélyesedõ, elrákosodó, veszedelmes problémát! Továbbá síkraszállunk azért is, hogy a globális fórumokon is elismert, valamennyi nemzetet egyaránt megilletõ önrendelkezési jog nekünk is jár, s nem tûrhetjük tovább azt, hogy Európában immár egyedül a magyarságot rekesztik ki ezen alapvetõ jogából, az egész Kárpát-medencében!


Fogytán az idõnk, elfogyott az eddigi türelem. Elegünk van a posztbolsevizmus s a nem kevésbé álságos és vészterhes liberál-kapitalista áldemokrácia összes formájából, elegünk van abból, hogy hosszú évtizedek óta különbözõ színezetû külsõ nagyhatalmak diktáljanak nekünk, s õk határozzák meg, hogy mit tehetünk, miként élhetünk a saját hazánkban! Adják vissza elrabolt szabadságunkat, függetlenségünket, azonnal szüntessék be folyamatos kifosztásunkat és rabszolgasorba taszításunkat! Követeljük mindazt, ami visszajár, akár elprédált anyagi javainkról, akár természeti kincseinkrõl, õsi kultúránkról, megtépázott hagyományainkról, vagy elcsatolt országrészeinkrõl legyen szó!


A Kárpát-medence a magyarok Istentõl kapott õshazája, melyben velünk együtt sok ezer éven át békében és jólétben élhettek mindazon népek és etnikumok, amelyek elfogadták fajtánk vezetõ szerepét, majd késõbb az isteni teremtés fényét jelképezõ Szent Korona legfõbb közjogi méltóságát, s a Szentkorona-eszmén alapuló õsi alkotmányosságunkat. Ez az Alkotmány ma is törhetetlen, jogfolytonosságát csupán helyre kell állítani; és semmilyen szervezet, vagy önkényeskedõ pártelit ne próbáljon helyette újabbat kreálni, mert aki ilyesmire vetemedik, azt „mûvével” együtt hajítjuk a szemétre!


Mondjuk ki nyíltan: Magyarország nem köztársaság többé, hanem szakrális királyság (függetlenül attól, hogy van-e koronázott királya, avagy kormányzó, nádor, esetleg fejedelem uralkodik benne), ha úgy tetszik: tekintélyelvû alkotmányos monarchia, ahol mindenkit megillet a törvény elõtti egyenlõség és a tehetségétõl, szorgalmától, gerincességétõl függõ érvényesülés esélye. Ahol az állam és a politikai vezetés nem a nemzet rovására ténykedik, hanem polgárai hasznát szolgálja; senkit sem hagy kizsákmányolni és legázolni, s mindenkinek biztosítja a munkához, otthonhoz, mûvelõdéshez, méltányos megélhetéshez való lehetõséget.


Most itt mi nem kívánunk többet, mint az egykori Szegedi Gondolat s az 1956-os forradalom és szabadságharc vezérelveinek maradéktalan érvényesülését, azaz egy radikális, általános rendszer- és paradigmaváltást. Enélkül ugyanis örökre elveszik hazánk, s széthullik népünk, a magyarság; míg ha ezt sikerül keresztülvinnünk, akkor van reményünk a feltámadásra, a megmaradásra, valamint a bizonytalan, tragikus jelenünknél sokkal szebb és boldogabb jövõ megvalósítására. Mindezt nem adják ingyen, keményen meg kell harcolnunk érte. Derék elõdeink sohasem kérdezték, hogy érdemes-e áldozatokat hozni a hazáért s a nemzetért, hanem – a sikertõl függetlenül – tették a dolgukat, mélyen a lelkükbe vésett parancs szerinti kötelességüket. Ne habozzunk mi sem, hanem oldjuk meg feladatainkat, hajtsuk végre égi és földi küldetésünket! Ha vitézül álljuk a sarat, és képesek leszünk legyõzni saját közönyünket, kishitûségünket, gyávaságunkat, majd elvetemült ellenségeinket is, a jutalmunk sem maradhat el. Ne felejtsük: Magyarország vagy nagy lesz ismét, vagy egyáltalán nem lesz! Fel hát a küzdelemre, szeretett Bajtársaim! A Magyarok Istene óvja és segítse minden lépésünket!