Siklósi András

Éteri és naturális tûnõdések össze nem függõ témákról

1.) A (magyar) költészet feladata – ars poetica helyett

A költõ (író és minden valamirevaló mûvész) népe lelkiismerete is egyben. Legalábbis hazánkban így volt ez mindig az évszázadok során. Sokszor a költõk, írók végezték el (mûveikben is!) azt a munkát, amire az ország „felkent” vezetõi alkalmatlannak, vagy jellemtelennek bizonyultak. Aki hátat fordít a közéletnek (a politika klasszikus értelemben mindig közszolgálatot jelent!), aki nem vesz tudomást a nemzet gondjairól, bajairól, nyomorúságáról, az embernek is, magyarnak is hitvány, hát még költõnek! Szerencsésebb korokban, boldogabb sorsú népek fiai általában nem kényszerülnek aktívan politizálni, tehát bármirõl szabadon dalolhatnak, s ettõl még kiváló képviselõi, példái lehetnek „szakmájuknak”, hivatásuknak. Igazi nagy magyar költõt viszont egyet sem ismerek, aki ne alkotott volna legalább néhány hazafias, politikai töltésû verset is. Az már persze emberi és mûvészi alkattól, vérmérséklettõl is függ, hogy valaki pályájának mekkora hányadában foglalkozik efféle ügyekkel, s mennyi idõt szán az élet egyéb dolgaira.

Rendkívül fontos azonban leszögezni, hogy a költészet sohasem válhat semmilyen hatalom és egyáltalán a politika „cselédjévé”, érdekeinek direkt szószólójává. Ennek dacára számos negatív mintát találhatunk a honi s a világirodalomban arra is, amikor a talpnyaló „plakátköltészet” virágzott, sõt néha ezt még kötelezõvé is tették, gyomorforgató módon. Kvalitásos, gerinces, humanista értelmiségi sosem szolgálhat politikai és egyéb divatokat (pl. tételes vallások és ideológiák, „izmusok”, avantgarde, posztmodern stb.), ám mindig az „Igazság, Szabadság, Örökkévalóság!” (ez egyéni írói-nemzetvédõi jelmondatom) és népe boldogulása, megmaradása mellett kell állnia; s ebbõl persze az is következik, hogy nem dughatja homokba a fejét még akkor sem, ha a nyilvánosságot, a közlés lehetõségét olykor megvonják tõle, vagy éppenséggel – mûvei, szereplései miatt – komolyabb megtorlások is érik. A lényeg mindig az, hogy bármirõl beszél a költõ, azt magas színvonalon, töretlen hittel, félelem nélkül, teljes szellemi-érzelmi odaadással tegye. Önmagában a témaválasztás (a mûfaj, a hangulat, a hangnem s a versforma) még nem jelent egzakt mércét, akármirõl lehet jól és rosszul is írni.

Valódi magyar poétának lenni különlegesen nehéz küldetés, talán a legmagasabb rendû feladat, már-már isteni misszió. Tehetség és ihletettség nélkül biztosan nem megy; azonban a legremekebb adottság is kevés, ha a lírikus életét, gondolatait és érzéseit nem hatja át állandóan az õszinte ember- és nemzetszeretet, a szegények és elesettek sorsán való aggódás és jobbító szándék. A költõ iránytûje sohasem külsõ elvárásokat követ, hanem mindig az egyetemes égi és földi értékekhez igazodik; vezérlõ csillaga a saját lelkében-szívében lakozik, s fénye onnan világít a millióknak, ha megfelelõképpen tudja azt fölragyogtatni mások számára is.

Költészet (és mûvészet) nélkül lehet élni, ám nem érdemes. Nélküle csak sivár biológiai (állati vagy növényi) szinten vegetálhatunk, vagyis üres konzum-idiótákká, barbár fogyasztókká, média-barmokká züllünk. Az életünk elértéktelenedik, kilúgozódik, ember alattivá deformálódik. Sajnos ma – kevés kivétellel – a mûvészetek is nagyjából erre a nívóra süllyedtek (no, nem véletlenül, hanem tervszerû pusztítás hatására!), azaz egyáltalán nem töltik be kiemelkedõ tudat- és lélekformáló szerepüket, nem végzik el kultúrmissziós feladataikat; ezért is tartottam szükségesnek az iménti gondolataim lejegyzését.

Végül hadd említsek meg annyit, hogy személyes költõi-írói utamon is mindig a föntieket tartottam szem elõtt, noha ilyen tömören és lényegre törõen még sohasem fogalmaztam meg ars poeticámat. De ennél is elõbbre való az a reményem, hogy az olvasóknak is sikerült valami sajátosat és újszerût mondanom. Hiszen végsõ soron minden teremtõ tevékenységnek ez lenne az egyik legfõbb célja, létjogosultsága…

Harcos múzsát

Harcos múzsát nékem és szeretõ szívût

nem kurva komédiást s vizenyõs szemût

De keményet erõst ki véd ezer vészben

bölcset igazat ki megtart emberségben

Aki teljesíti szertelen vágyaim

s megáldja ijesztõ átkozott álmaim

Aki szülõanyám társam és istenem

mindig mellettem áll és soha sincs velem

Aki napom fénye éjszakám csillaga

sorsom szenvedélyes vezérlõ angyala

2.) Megjegyzések, tanulságok a mexikói olajkitörés kapcsán

Tanult (noha már nem mûvelt) szakmám a geofizika. A minap valaki a véleményemet kérte errõl a folyamatban levõ, sokakat érintõ ipari katasztrófáról. Válaszképpen neki és más potenciális érdeklõdõknek az alanti gondolataimat gereblyéztem össze.

Sima, szárazföldi olaj- és fõként gázkitörések kezelésében és elfojtásában viszonylag nagy gyakorlata van a hazai szakember-gárdának is, sõt bizonyos tekintetben világelsõk vagyunk, pl. az égõ (a nagy súrlódási hõtõl begyulladt) kitörések repülõgép-turbinával történõ elfújását mi alkalmaztuk elõször (pl. Kuvaitban is, az Öböl-háború idején).

A tenger alatti kitörések kiküszöbölése más módszereket igényel, ráadásul a környezetszennyezés is rendszerint jóval nagyobb, amit a mostani mexikói eset is alátámaszt. Nyilván bonyolult az ügy (bár a konkrétumokat nem ismerem pontosan, ezért felelõtlenül nem akarok véleményt nyilvánítani), hiszen már több mentési kísérlet is kudarcba fulladt eddig, s egyelõre semmit sem mondhatunk arról, vajon még meddig ömlik az olaj az óceánba.

Szárazföldön pl. a sérült csõfejszerelvény lecserélhetõ, majd elzárható mozgó (lánctalpas) daru és csörlõs (drótköteles) traktorok segítségével + állandó vízhûtéssel (hogy a tûz be ne lobbanjon); de a tenger alatt csak búvárharangokkal (mini tengeralattjárókkal) és gépi manipulátorokkal lehet dolgozni, persze a mélységtõl és nyomástól függõen. Eredményt hozhat, ha sikerül viszonylag pontosan ugyanoda egy másik lyukat fúrni, s az olaj (ill. gáz) zömét ezen az új csõrendszeren keresztül elvezetni egy kontrollálható helyre. Nem lehetetlen az sem, hogy túlnyomásos öblítõ iszappal, majd gyorsan kötõ cementtej befecskendezésével – szerencsés esetben – elszigetelik a szénhidrogén-rétegeket.

Már a jelenlegi igen kiterjedt és vastag olajszennyezés „lehalászása”, vegyszeres közömbösítése is óriási gondot jelent, hát még ha kiszámíthatatlan ideig folytatódik az erõteljes szivárgás. Halvány tippem sincs arról, meddig tart még, és miként végzõdik az ügy, de nyilván mindent elkövetnek a szakértõk a legkedvezõbb megoldás érdekében. Azonban az (egy vagy akár többszöri) atomrobbantással járó végkifejlet (ugyanis ez is fölvetõdött a lehetséges variációk között) szerintem kerülendõ, mert ez más káros, elõre beláthatatlan vonzatokkal is járhat (pl. földrengések, tengerrengések, cunamik indukálása; a romboló radioaktív sugárzásról nem is beszélve).

A szénhidrogének kitermelése bizony elég veszélyes üzem, mert a természet mindig szolgálhat váratlan meglepetésekkel. Ha nem ilyen haszonelvû, profit-központú világban élnénk, akkor sokkal körültekintõbben végezhetnénk ezeket a mûveleteket, s a biztonságosság növelésével (ami hatalmas költségráfordításokat igényel!) csökkenthetnénk az ehhez hasonló kockázati tényezõket. Régi igazság, hogy kétszer (vagy többszörösen) fizet az, aki a kutatási összegeket meg szeretné spórolni!

Nagyjából ennyit tudnék mondani dióhéjban, ami aligha kielégítõ; de félrevezetõ állításokat tenni, vagy pánikot kelteni – a politikához hasonlóan – e téren sem szabad. A legkomolyabban még azt tenném hozzá, hogy valamennyien a mindenható Isten kezében vagyunk (ha hiszünk ebben, ha nem), tehát bátran forduljunk hozzá, s Õ bizonyára most is megsegít bennünket a bajban.