Siklósi András


(a HunHír.Hu munkatársa)



2/3-dal tarolt a Fidesz, eredményes a Jobbik,


gyanúsan sok voksot gyûjtött az MSZP és az LMP


(A 2010-es választások értékelése)



Mottó: 1.) „A politika olyan, mint a pöcegödör: mindig a legnagyobb darabok úszkálnak legfölül.” (Murphy egyik törvénye)


2.) „Az MDF elõször megbokrosodott, majd herényire zsugorodott, és most alulról szagolja az ibolyát.” (köznépi bölcsesség)



1.) Magyarország tragikus állapota



Van egy 4 részes, kb. 6 órás kitûnõ film, melyben a rendezõ (Jelenczki István: „Háború a nemzet ellen”) részletesen fölleltározza hazánk gazdasági, politikai, szociális és kulturális-szellemi helyzetét, neves szakértõk megszólaltatásával. Annak dacára, hogy bizonyos kényes témákat kínosan kerülnek a közremûködõk, elég alapos képet nyerhetünk a magyarság általános züllésérõl, jelenkori körülményeinek végzetes alakulásáról. A film címe is találó, noha háborúról inkább csak akkor beszélhetünk, ha van egy támadó és egy védekezõ fél, azaz valódi harc alakul ki köztük. Ezzel szemben Magyarország ma inkább csak elszenvedi – szervezett, szívós ellenállás híján – az ellene folytatott cselekményeket, tehát esetünkben helyesebb a tervszerû, erõszakos népirtás fogalmát használni. Sok évezredes és világméretekben is jelentõs történelme során népünk elõször süllyedt olyan mélyre, hogy passzívan szemléli önnön pusztítását, s jóformán semmit sem tesz azért, hogy megvédje fundamentális érdekeit, ill. megakadályozza letiprását, kifosztását, idegen gyarmatosítását, vagy netán elûzze hazai és külföldi ellenségeit, akik immár alig leplezetten az életére és szülõföldjének elfoglalására törnek.


De vajon látja-e, tudja-e a szerencsétlen többség, hogy egyáltalán kik ezek a vérszomjas hódítók, akiknek semmi sem elég, s akiknek még a nevét, fajtáját is tilos nyíltan kimondani, de még „virágnyelven” is alig szabad rájuk hivatkozni? Micsoda paradoxon az, hogy mi csupán kerülgetjük a forró kását, ám õk mérges pókként beszövik létünk összes sarokpontját, s maholnap legbensõbb gondolatainkat, álmainkat is ellenõrzik? Bele kell-e törõdnünk kegyetlen sorsunkba, amit bizonyos titkos forgatókönyvek tartalmaznak, vagy tehetünk-e érdemben valamit ellene? Lehetnek-e még önvérünkbõl származó, ügyünknek szívvel-lélekkel elkötelezett vezetõink, vagy ezután már örökre kirablóinkat, árulóinkat kell magunk fölé emelnünk és ünnepelnünk? Bizony nem akármilyen kérdések ezek, s nem is nyughatunk meg addig, amíg méltó választ nem kapunk rájuk. S ha ezt már megleltük, akkor az elméletet megfelelõképpen át kell ültetnünk a gyakorlatba, mert a legtökéletesebb stratégia is üresen kong addig, amíg kellõ végrehajtási bátorsággal, eltökélt szándékkal nem párosul, amellyel elérhetjük a gyökeres fordulatot, azaz orvosolhatjuk bajainkat, sérelmeinket, s megtalálhatjuk sajátos utunkat a biztatóbb jövõbe.


Csonka hazánkat, sõt az egész Kárpát-medencét már régen meg kívánja szerezni magának egy barbár, könyörületet nem ismerõ, „felsõbbrendû” faj, a zsidóság. Õk a mi legelvetemültebb, leggyilkosabb ellenségeink, s ezen a sziklaszilárd tényen semmit sem változtat, ha hivatalból eltagadják a ránk telepedett helytartóik, vagy keményen üldözik azokat a derék hazafiakat, akik az átlagnál tisztábban látva megszervezhetnék önvédelmünket. Ezek az ember-formájú vámpírok, akiknek kezében mérhetetlen hatalom (pénz, fegyver, sajtó, oktatás, vallás stb.) összpontosul, nem állnak meg addig, amíg mákszemnyi esélye is marad annak, hogy a magyarság öntudatra ébredjen, és szembeszálljon velük. Alantas céljaik megvalósítása végett – csak az utóbbi 100 esztendõt tekintve – ránk szabadították a két világháborút, az 1919-es patkánykurzust, Trianont, majd az 1945-ös bolsevizmust, végül az 1990-es balliberális „gengszterváltást”.


Fokozatosan fölmorzsolták immunrendszerünket, kiölték belõlünk a hitet, az erkölcsöt, az elemi szolidaritást, s nemzetünk zömét önzõ, sivár lelkû fogyasztó-gépekké alázták, akik képesek primitív, biológiai szinten elvegetálni, akiket a magasztos eszmények már meg sem érintik, égi és földi küldetésüket pedig tán végleg elfeledték. A külsõ körülményekre, a „magasabb elvárásokra” hivatkozva leépítették egészségügyi ellátásunkat, szociális juttatásainkat, elprivatizálták közmûveinket, tönkretették, elkótyavetyélték, vagy bezárták bányáinkat, gyárainkat, mezõgazdasági üzemeinket, kulturális létesítményeinket, lakhatatlanná tették falvainkat, városainkat, s immár százezreket fosztanak meg egyetlen otthonuktól tartozásuk fejében. Milliókat kergettek munkanélküliségbe, majd teljes nyomorba, esetleg bûnözésbe, miközben a bankok s az óriáscégek számolni sem gyõzik a profitjukat. Még a földjeinket, vizünket, ételeinket is körmönfontan mérgezik, magzatainkat már az anyaméhekben szétszabdalják, öregeinket könnyedén a túlvilágra segítik, hogy mielõbb kipusztuljunk az „új honfoglalók” elõl. Magyarország romokban hever, a végsõ haláltáncát járja; tulajdonképpen már nincs is, csak még elhitetik velünk, hogy rajt’ vagyunk a térképen, amíg majd lassan – egy bebábozódott rovarhoz hasonlóan – átalakulunk Nagy-Izraellé.


Egy fejtetõre állított, virtuális valóságban tengõdünk, ahol a saját hazánkban semmilyen eszköz nincs már a birtokunkban, amivel változtathatnánk, javíthatnánk keserû jelenünkön. A megkérdezésünk nélkül lenyomták a torkunkon a diktatúrával fölérõ „parlamentáris demokráciát”, a törvénytelen „jogállamiságot”, a bérrabszolgaságot jelentõ „szociális piacgazdaságot” és „adósságtörlesztést”, a területi revízióról lemondó „jószomszédi viszonyt”, valamint függetlenségünk, szabadságunk, önrendelkezésünk maradékát is odadobva, akaratunk ellenére betuszkoltak bennünket a NATO-ba és az EU-ba. Sovány vigaszul meghagyták nekünk a 4 évente esedékes országgyûlési és önkormányzati képviselõ-választásokat, hogy azért – legalább papíron – érvényesülhessen a „népfelség elve”. Persze a játékszabályokat itt is szigorúan õk alkották meg számunkra, tehát ha mi bármilyen szinten bekapcsolódunk (akár jelöltként, akár szavazóként) ebbe a választási cirkuszba, lényegében akkor is az õ céljaikat szolgáljuk. Nyilvánvaló, hogy bármilyen eredmény születik a durvaságokkal, csalásokkal fûszerezett tragikomédiában, az nekünk nem lehet hasznunkra; ellenben minél több efféle „ciklust” hitelesítünk a közremûködésünkkel, annál mélyebbre süllyedünk a közélet feneketlen, ördögi mocsarába.


Ezt a korrupt, velejéig romlott, megsemmisítésünkre törõ rendszert semmiképpen se lehet „megreformálni”; viszont leváltani, eltakarítani, fullajtáraitól megszabadulni sincs mód ezen az elaknásított, csapdákkal teleszórt ösvényen járva. Már több írásomban (lásd pl. a „Nesze semmi, fogd meg jól!” c. dolgozatomat!) foglalkoztam a választások buktatóival, ezért itt most nem térek ki a részletekre. Legyen elég annyi, hogy „demokratikus” keretek közt nem szûntethetõ meg egy totális, embertelen és istentelen zsarnokság. Másképpen szólva: a szavazófülkékben továbbra sem robbanhat ki népfölkelés (ha úgy tetszik, forradalom); a rendszerváltás pedig hamis illúzió, mert kizárólag az avult, rothadó rezsim megdöntése árán építhetõ fel egy új, mûködõképes társadalmi-gazdasági rend! Persze a választások általános bojkottja viszonylagos megoldást jelenthetne, ha a lakosság legalább 80 %-a nem járulna az urnákhoz (ezzel azonnal, vér nélkül megbukna az egész közutálatnak örvendõ democsokrácia!), viszont a kõkemény propagandával csak egy rendkívül öntudatos, harcos nemzet tudna szembeszállni, s mivel mi nem ilyenek vagyunk, ezért a távolmaradás szorgalmazása sem hozhat kielégítõ eredményt. (Legföljebb a saját hiúságunkat legyezgethetjük ezzel – s így becsületünket, önbecsülésünket valamelyest megerõsíthetjük – ám a nemzet ügyén sajnos jottányit sem mozdíthatunk elõbbre.)


Összegezve azt mondhatnám, hogy diagnózisom erõsen hasonlít 1956-ra. Legalább oly mértékben fönnáll a forradalmi helyzet, mint akkor; azonban a sikeres megvalósításhoz sajnos hiányzik az össznépi akarat, a forradalmi hit és elszántság. Egy oktalan vérfürdõbe ezért nem szabad belesodródnunk, hiszen azzal semmit sem nyerhetünk, ha legjobbjainkat brutálisan lemészárolják.



2.) Az induló pártok vizsgálata



A multináci háttérhatalom számára tulajdonképpen mindegy, hogy mely figurák (dróton rángatható bábok) és pártjaik kormányoznak egy országot, ha egyébként az õ terveiket hajtják végre a saját látszatígéreteik, ill. a népi felhatalmazásból fakadó kötelezettségeik helyett. (Lásd még erre az egyik Rothschild báró véleményét: „Ha az én kezemben vannak egy ország pénzügyei, számomra lényegtelen, hogy kik és milyen pártok uralkodnak.”) Persze nyilván szívesebben támogatnak olyan címeres gazembereket és pártjaikat, mint az MSZP, az SZDSZ, a kiherélt MDF, a régi-új LMP (amelyekben feltétel nélkül megbízhatnak), mint olyanokat, amelyek némileg több „odafigyelést” igényelnek, pl. a Fidesz, kiváltképpen pedig a Jobbik (amikben azért valamelyest föllelhetõ a renitens nemzeti szellem). Tehát ennek megfelelõen bele is maszatolnak a választási eredményekbe (eddig még mindig!), de megkerülhetetlen szabályrendszerük elfogadtatásával eleve kizárható az, hogy valódi globalizmus-ellenes, nemzeti erõ futhasson révbe. Számukra az a legfontosabb, hogy ne legyenek komolyabb lázongások, a fosztogatás és a tõkekivitel zavartalanul folyhasson, éppúgy, mint a szisztematikus népirtás, valamint a kiszemelt „telephely” fokozatos megszállása. Ha ezek rendre megvalósulnak, akkor mit bánják õk, hogy ki markol többet a felkínált koncból, s kikért lelkesednek, avagy kiket gyûlölnek jobban az agymosott „bennszülöttek”. Ezért szimpátiámtól függetlenül le kell szögeznem, hogy azok a pártok, melyek elfogadják a vonatkozó iránymutatásokat, és zokszó nélkül elindulnak a választásokon, többé-kevésbé maguk is részesei ennek a nemzetellenes, létünket romboló katyvasznak; akár tudnak errõl, akár nem, s akár örömmel dagonyáznak a miazmás, dögvészes iszapban, akár lelkiismeretük utolsó morzsáit mozgósítva ki szeretnének törni onnan.


A pártrendszer s a demokratúra úgy rossz, ahogy van, távolról sem szolgálja nemzetünk érdekeit, s persze az is megállapítható, hogy az egész világon – ideiglenes fönnállása ellenére – lényegében megbukott; noha tényleges likvidálására még nem érett meg az idõ, hiszen ez egyben a létezõ világkorszak, világrend (New Age) elhantolását is jelentené. A föntiek ismeretében (tõlük nem elvonatkoztatva) tekintsük át konkrétabban az egyes pártokat, eredményeik sorrendjében. (Érzem, hogy ezt inkább az „események” elõtt kellett volna megejteni, nem pedig esõ után köpönyegként, de jobb késõn, mint soha.)


A Fidesz–KDNP „belsõ koalíció” (egyedül a kereszténydemokraták a kutyát sem érdekelnék!) toronymagas esélyes volt, noha ezt nem maguknak köszönhetik, hiszen erre a 8 éves langyos ellenzékiséggel semmiképpen se szolgáltak rá; viszont a liberálkomcsik alulmúlhatatlan, bûnös és gyalázatos országlása miatti elkeseredett közhangulatban megnövekedett a rokonszenv irántuk. Sokan emlékeznek még Orbán Viktorék – a többihez képest – tûrhetõ kormányzására, s ahogy a fáma mondja, vakok közt a félszemû is lehet király. Hogy ez a 4 év mennyire volt hatékony és nemzeti irányultságú, azt is értékeltem már egy korábbi elemzésemben (lásd „Az Orbán-kormány bizonyítványa 3,5 év tükrében”!), ezért most nem bocsátkoznék ismétlésekbe. Az utóbbi 8 év alatt annyit romlott az ország helyzete és a magyarság állapota, hogy aligha tudják lekopírozni, pláne überelni egykori önmagukat, sõt szembesülve a rideg valósággal, borítékolhatjuk idõ elõtti bukásukat is. A Fidesz más pártok bekebelezésével, kizárólagos „jobboldaliságával” és „kereszténységével” túl kövérre hízott, arctalanná vált, s rettentõ ballasztjainak cipelésével, belsõ ellentéteinek drasztikus elfojtásával, ugyanakkor napi megalkuvásaival, állandó megfelelési kényszereivel képtelen a hatékony nemzetvédelemre; s ezen még az sem változtat sokat, hogy egyelõre Orbán a legelfogadottabb, legtehetségesebb politikus, mert a nála különb, igazi államférfiak – ilyen mostoha viszonyok közt – még be sem mutatkozhattak. A Fidesz olyannyira elzsidósodott, s tele van egykori cucilistákkal, okádék neoliberálisokkal és egyéb sötét lovakkal, hogy nem várható tõle komolyabb áttörés. Külkapcsolataikban is az USA, Izrael (a szadista Likud a testvérpártjuk!) s az EU áll a középpontban, ahelyett, hogy nyitnának a Kelet, elsõsorban a magyarok rokonnépei felé. Fennállásuk óta olyanokhoz törleszkednek, akik nyilvánvaló ellenségeink, s mint a félig vak bányaló, észre sem veszik, hogy fönnmaradásunk érdekében másfelé is illene tájékozódni. Most a háttérmaffia zöld utat biztosított nekik, miután kellõ garanciákat adtak arra, hogy nem térnek le az elõírt csapásról, folytatják a megszorításokat, a kamatok fizetését, s továbbra is elkötelezetten képviselik a globális törekvéseket, ill. segítik a zsidó és egyéb söpredék betelepítését; vagyis a saját bajaink, betegségeink hatékony gyógyítására már nem marad energiájuk, sem lehetõségük. Ezzel viszont csak a haláltusánkat, végsõ agonizációnkat hosszabbíthatják meg, mert néhány látszatintézkedéssel, „hangulatjavító mézesmadzag” kifeszítésével vajmi keveset segíthetnek rajtunk. Programjuk csak az utolsó pillanatban készült el, kampányuk során bármiféle konkrét ígérettõl óvakodtak, s még egy vitára sem mertek kiállni ellenfeleikkel szemben. Ez hát a Fidesz dióhéjban. Elõre sajnálom azokat, akik bármi pozitívumot remélnek tõlük


Az MSZP örökre eljátszotta a hitelét 8 éves ámokfutásával. Számomra az a felfoghatatlan, hogy egy ilyen rovott múltú, érzéketlen rablóbanda (lásd Horn, Medgyessy, Gyurcsány!) egyáltalán miképp juthatott az elmúlt 20 esztendõben háromszor is a kormányrúdhoz, ahelyett, hogy az akasztófákon himbálná õket a szél. Ilyen elvtelen, gyáva, önzõ és mohó hiénafalka még nem grasszált szerencsétlen hazánk testén. Semmi mással nem törõdtek, mint saját zsebeik megtömésével, pozícióik bebetonozásával, s ugyanakkor persze az idegen utasítások szervilis végrehajtásával. Annyira nyeregben érezték magukat, hogy azt képzelték, sátáni rémuralmuk megingathatatlan, mivel élvezték a külföldi tõkés oligarchák bizalmát, s ócska árulásukért mindenhonnan begyûjtötték a vállveregetéseket és a júdáspénzeket. Nemhogy hazafi, hanem egyetlen emberarcú lény sincs soraikban, mert ha akadna ilyen, már rég elmenekült volna tõlük. Szinte kivétel nélkül börtönben kéne megrohadniuk, annyi helyrehozhatatlan kárt okoztak nekünk, s annyi felmérhetetlen gaztettet követtek el a hátrányunkra. Félõ azonban, hogy zömmel most is büntetlenül megússzák, vagy külföldre szöknek, hiszen a gyõztes Fidesz meghatározó „vitézei” maguk is vastagon sárosak különbözõ korrupciós ügyekben. Most az MSZP néhány évre háttérbe vonul (akár 1990-ben), beéri egy kicsit soványabb zsákmánnyal; de árgus szemmel figyeli az új kormány minden intézkedését, hogy „elevenen megnyúzhassa” (lásd Szanyi Tibor böffenetét!), s alkalmasint diadalittasan visszatérjen a hatalomba, ahonnan valójában egy percre sem távozott. Mivel a komcsik nem hülyék (csupán jellemtelenek és erkölcstelenek), megérezték, hogy számukra most nem teremhet babér, ezért nem is nagyon kampányoltak, programot is csak tessék-lássék írtak; inkább a többieket mocskolták, legfõképpen pedig a „szélsõséges, fasisztoid és rasszista” veszélyre összpontosítottak, melyet a Jobbikban véltek megtestesülni. Épkézláb miniszterelnök-jelöltet se állítottak (az udvari bolondnak tán alkalmas Mesterházy Attila nem nevezhetõ annak!), hiszen nyilván senki sem óhajtotta magát fölöslegesen lejáratni, akinek késõbb még politikai ambíciói támadhatnak.


A Jobbik vitathatatlanul a legvonzóbb jelenség ebben a siralmas pártkínálatban. Az egyetlen olyan alulról feltörekvõ erõ, amely nem vett részt az ország tönkretételében és kirablásában, s eddigi mûködését nem szennyezik korrupciós ügyek. Ha másért nem, legalább ezért érdemes volt rájuk szavazni mindazoknak, akik magyarnak érzik még magukat, hiszen az összes többi párt nem ér egy hajítófát sem. A programjuk is a legátfogóbb, legnemzetibb volt, ráadásul elsõnek álltak ki vele a porondra, amikor a többiek még csak a tervezgetés szakaszában jártak. (Loptak is tõlük derekasan mások, elsõsorban a Fidesznél köszönnek vissza egyes gondolataik.) De azért ebben is akadnak hiátusok, hadd ragadjak meg közülük néhányat. Köntörfalazás nélkül szólnak a cigánybûnözésrõl, de meg sem említik a sokkal félelmetesebb zsidóbûnözést; nem beszélnek adósságmegtagadásról, csupán a törlesztési feltételek újratárgyalásáról; nem akarnak kilépni a NATO-ból s az EU-ból, maximum rabbilincseinken és hátrányos megsarcolásunkon lazítanának, ill. elvetik a Lisszaboni Szerzõdést, ami már csak okozat, hiszen a szervezet lényegébõl fakad; egyesíteni kívánják a szétdarabolt magyarságot, de kerülik a területi revízió fölvetését; csökkentett létszámú, kétkamarás parlamentet szorgalmaznak, anélkül, hogy világosan megfogalmaznák azok szerepét, feladatait; nem meggyõzõ az sem, miként próbálnák megteremteni a vidék élelmiszer-önellátását s a nemzeti bankrendszert, hogyan tartanák meg termõföldjeinket hazai kézben, amikor lényegében nem ellenzik a liberális piacgazdaságot s a virtuális pénzforgalmat, de a magyarsághoz való tartozást sem határozzák meg szentkoronai értelemben; stb. (Nem hallgathatok arról sem, hogy „Radikális változás” c. programjuk lényegében a Pajzs Szövetség elnöke, Halász József, „Gondoskodó Magyarország” címmel írt – mindmáig a legkiválóbb, legátfogóbb – .programjának leegyszerûsített, „fékezett habzású” változata, mely számos ponton az eredeti közvetlen átvétele.) De más gondokról is szólnom kell még. A képviselõjelöltek névsorát böngészve bizony alig akad ismert személyiség, aki már bizonyította rátermettségét és elkötelezettségét a magyarság szolgálatában. Az egyes tárcák élére jelölt miniszterek közt egyedül Gaudi-Nagy Tamás ügyvéd méltó a tisztségére. A párt kétségtelen húzóegyéniségei Vona Gábor elnök és Morvai Krisztina EU-s képviselõ. Utóbbi liberális elõélete, zsidó „sztárriporterrel” kötött házassága miatt sajnos igen komoly kockázati tényezõ, legalábbis sallangmentes „pálfordulása” nehezen emészthetõ. Késõbb súlyosan megbosszulhatja magát az is, hogy a Jobbik bárkit válogatás nélkül a tagjai közé fogad. Volt kommunisták, zsidók, deviánsok is szép számmal találhatók soraiban, sõt nemegyszer ezek szorítják ki a leglelkesebb alapító tagokat. Kétségtelen, hogy a médiában igen sok sunyi rágalommal is illették a pártot és a Magyar Gárdát, de gyakran saját maguk adták fel a magas labdát (pl. a pornószínésznõvel, a buzifesztiválon pózoló szóvivõvel stb.). Szerintem haladéktalanul hozzá kellene látniuk egy általános tagrevízióhoz, s a beléptetési szabályok megszigorításához. Nem ártana az sem, ha kiépítenék értelmiségi holdudvarukat, de csak minõségi, nemzethû emberekbõl. Indokolatlan nagyképûség volt részükrõl a választások megnyerésével kecsegtetni híveiket, mikor erre semmi esélyük sem volt. Ha szerényen megelégednek az MSZP legyõzésével, ez valószínûleg sikerül is, s ma nem lenne annyi fölöslegesen csalódott, letargiába zuhant aktivista közöttük. Pedig le kell szögeznem, hogy eredményük így sem megvetendõ, hiszen az EU-s választáshoz képest tovább emelkedtek. Még valami. Az Állami Számvevõszék is jelezte, hogy a Jobbik még egyszer sem tett eleget a minden pártra kötelezõ évenkénti pénzügyi mérleg benyújtásának. Errõl megfeledkezni, vagy csak többszöri felszólítás után, késedelmesen elkészíteni felér egy morális öngyilkossággal. Arra sem adtak kielégítõ magyarázatot, hogy honnan származik a választási propagandára fordított több mint 100 millió forintos bevételük, mert tagdíjakból és kisvállalkozók adományaiból aligha. Nos, aki másokkal szemben magasra teszi a mércét, az igyekezzen maga is megfelelni a feltételeknek. Amiket felsoroltam, kiküszöbölhetõ hibák, mulasztások, ha tisztességgel a végükre járnak; csak ne kövessék õket újabbak, mert a lejtõn nehéz a megállás. Számomra egyik legvisszataszítóbb jelenség a személyi kultusz, mint pl. a Fideszben a Viktor Viktorozás. Ennek jeleit már a Jobbikban is tapasztalom; õszintén remélem, hogy csírájában elfojtják. A Jobbik még túl keveset tett le eddig a nemzet asztalára ahhoz, hogy bármelyik vezetõje megérdemelné a hozsannázást! Mindent mérlegelve: hosszú távon egyedül a Jobbiktól várhatunk egy elemi erejû, felszabadító áttörést, ha okosan, céltudatosan, becsületesen és bátran vívja meg a rá váró kemény csatákat. Ne felejtsék egy pillanatig se, hogyha õk is elkurvulnak, behódolnak a csábításoknak és fenyegetéseknek, akkor általuk a magyarság jobbik része talán a legutolsó kapaszkodóját, mentsvárát veszíti el!


Az LMP (Lehet Más a Politika) maga a reinkarnálódott SZDSZ. Szóra sem érdemes héberekbõl és gátlástalan bérenceikbõl verõdött össze. A végleg amortizálódott, s a rostán kihullott elõdök követõi egy hirtelen ötlettel alapították olyan másodvonalbeli karrieristákból, akik még kevésbé kompromittálódtak. Azt próbálják beadni az agyatlan szavazóbarmoknak, hogy létezik „liberális megújulás”, s éppen ezek a kígyótojásból elõbújt viperák fogják megváltoztatni azt a politikai fertõt, amit az õ fajtájuk sózott a nyakunkba. Lehet Mindenki Patkány, de mi azért szeretnénk emberek és magyarok maradni, még akkor is, amikor õkelmék már rég a pöcegödörben aszalódnak. Egy semmibõl elõbukkanó, különös pedigréjû párt váratlan sikerének fõként két oka lehet. Az egyik – a kézenfekvõbb – a korlátlan anyagi és médiatámogatás, valamint a tudatos választási manipuláció. (Esetleg éppen a Jobbiktól csaltak el néhány százalékot a javukra!) A másik pedig az – s ez a veszélyesebb! –, hogy már oly sok talmudista betelepülõ rontja a levegõt nálunk, akikbõl könnyen mozgósítható a kellõ számú „választópolgár”, kiváltképp Judapesten. E dilemma eldöntését az olvasókra bízom. Egy azonban biztos: önerõbõl, külsõ sameszek beavatkozása nélkül meg se közelíthették volna a bejutási küszöböt, annál is inkább, mert 100-nál kevesebb egyéni jelöltet tudtak csak állítani, vagyis szavazni sem lehetett akárhol rájuk. Tehát ne örüljünk, mert az új törvényhozásban is megmarad a zsidó folytonosság (ráadásul a többi pártba is jócskán befurakodtak már a hitsorsosaik!), akik egyelõre még nem kötõdnek sehova, de kisvártatva kereshetnek maguknak egy kutya-szerû gazdatestet, amit farokként csóválhatnak.


Az MDF (+SZDSZ) páros azért indult együtt a hervadó tulipán „cégjelzése” alatt, mert mindkettõ érezte, hogy egyedül biztosan kihullna a szûrõn. (Lásd még a roppant találó 2. számú mottót!) Szerencsénkre „különös házasságuk” sem hozott elég voksot, így mindkét „rendszerváltó pártot” együtt temethetjük. Gyászolni azért nem fogjuk egyiket sem, annál inkább vigadunk a halotti tor helyett. Az istenért, nehogy valamiképpen föltámadjanak, s bánatunkra kísértetként ismét megjelenjenek! Az egész bagázsnak egy konzervatívan vérfagyasztó börtönben, avagy egy liberálisan rémes munkatáborban (pl. Recsk, Kistarcsa, Gulág) a helye!


A CM (Civil Mozgalom) úgy startolt, hogy Seres Mária abszolút kívülállóként rengeteg aláírást összegyûjtött (segítõivel együtt) egy népszavazás végett, melyben a parlamenti képviselõk bizonylatokkal, számlákkal alá nem támasztott (tehát fiktív) milliós költségtérítéseirõl dönthettünk volna. Bosszantó volt, hogy ezt a jogos népi kezdeményezést a „honatyák” kapásból lesöpörték, megint fényesen igazolva, hogy a demokráciában minden balek egyenlõ, de azért vannak egyenlõbbek. Nos, ebbõl a kezdeményezésbõl nõtt ki a pártok közös megvetésére alapozó mozgalom, mely aztán egy huszárvágással maga is párttá alakult. Ezzel el is lõtte a puskaporát, mert odalett az erkölcsi fölénye. Az emberek ritkán díjazzák azokat, akik bort isznak és vizet prédikálnak. Egyébként se lehet jelentõs a csoportosulás, hiszen még egy programot sem tudtak kiizzadni. Viszont legalább nem ellenszenvesek, de a szürke háttérbõl nem sikerült kidomborodniuk, mert ehhez azért egy értékelhetetlen kívánsághalmaznál több kell.


Az indultak még kategóriába sorolható kisebb pártokat ne bolygassuk, hiszen eredményük alig mérhetõ, még a tized százalékot sem érik el, zömmel még a kopogtató cédulákat sem bírták összeszedni.



3.) Az elsõ forduló



Az elmúlt 8 évben az MSZP-SZDSZ (MSZDSZP?) közös kormánya úgy letarolta, tönkretette az országot, hogy ennek érzékeltetésére valószínûleg nincs megfelelõ szó vagy fogalom a magyar szótárban. (Mit sem enyhített balsorsunkon, hogy a „célegyenesbe fordulva” az SZDSZ kiugrott a buliból, leginkább azért, hogy a teljes felelõsséget a boldogtalan gazdaállatra háríthassa, amely nagyságrendekkel erõsebb felhatalmazása dacára végig az õ programját hajtotta végre. Ez az angolos távozás a koalícióból az SZDSZ-hez méltóan aljas lépés volt, de a sokadik megtévesztõ manõverük ezúttal végre kudarcba fulladt, s már az EU-s választáson elvéreztek, most pedig meg se próbáltak önállóan megméretkezni, csupán az MDF-fel szimbiózisban.)


Meglepõen visszafogott volt az egész kampány, holott a helyzet élezõdésébõl inkább egy harsány, „vérre menõ” hadjáratra következtethettünk. De mindenütt néma csend és hullaszag terjengett. Egyedül a Jobbik stábja viselkedett az alkalomhoz illõen, amennyiben szónokai 3 hónapon át fáradhatatlanul járták az országot, eljutva így akár többször is a népesebb településekre, s rendszerint teltházak elõtt szerepeltek. Ebben még a Fidesz is alulmaradt velük szemben, a többiek pedig a nyomukba se léphettek. (Sajnos azonban nem kampányt és közvélemény-kutatást kell nyerni, hanem választást.) Úgy látom, még a szokásos rágalmazások, mocskolódások is elmaradtak, kivéve a Jobbik közös gyalázását. Egyedül a választói névsor törvénytelen fideszes összegyûjtése s a pártszimpátiák nyilvántartásba vétele (lásd Kubatov Gábor pártigazgató kiszivárogtatott „elszólását”!) okozott egy kis borzongást MSZP-s körökben; persze túl harsányan nem kiabálhattak, hiszen maguk is elkövették ugyanezt, sõt ennél nagyobb disznóságokat is. Visszaélések s ezekbõl fakadó reklamációk jobbára csak az ajánlószelvények gyûjtésével kapcsolatosan adódtak, melyek megszerzése bizony nem könnyû feladat; különösen a kisebb pártoknak okoz gondot, ezért tarthatatlan volta miatt mielõbb el kellene törölni.


Kampánycsend-sértésekrõl sem érkeztek ezúttal jelentések, sõt maga a szavazás is rendben zajlott. Ami sokakat földühített, az az OVB (Országos Választási Bizottság) és az OVI (Orsz. Választási Iroda) szerencsétlenkedése volt, melynek nyomán 3 órával meghosszabbították a kampánycsendet, azaz addig leállították a részeredmények közzétételét. Persze elképzelhetõ az is, hogy ez egy elõre kitervelt színjáték volt, mellyel pont a számítógépes csalások „zavartalanságát” fedezték. Ezeknek a született hazugoknak már akkor sem hihetünk, ha egyszer véletlenül igazat mondanak.


Normális esetben egy ilyen választás sorsdöntõ jelentõségû lehetne, tehát igen komoly a tétje, mert közállapotaink minden szegmense gyökeres változásokért kiált. Az a legszörnyûbb az egészben, hogy igen kevesen ismertük csak föl, mennyire közömbös a nemzet szempontjából, hogy melyik párt mekkorát szelhet az „ünnepi tortából”. Ez csak számukra fontos, de a mi nyomorúságunk mákszemnyit se könnyebbedhet tõle. Így aztán maradtak a szokásos kérdések: lesznek-e kiesõk az eddigi garnitúrából, sikerül-e bekerülni új erõknek, s vajon a Fidesz mennyit ver „kétpárti riválisára”, az MSZP-re, meg efféle unalmas talányok. Nos, a korábban 3 cikluson át kitartó duális pártrendszer ezúttal összeomlott (hurrá, mégsem leszünk Amerika!), s termett helyette egy óriáspárt (a Fidesz utcahosszal gyõzött), két középpárt (az MSZP és a Jobbik), valamint egy, a küszöböt jóval túllépõ kispárt (LMP). Ha a Fidesszel elválaszthatatlanul összeforrt KDNP-t is külön számoljuk (alighanem saját frakciót is alakítanak majd), akkor pedig 5 párt koptathatja ezután a puha ülõkéket.


Lássuk a száraz statisztikát. A részvételi arány a korábbiakhoz képest átlagos volt, országosan a jogosultak 64,3 %-a jelent meg. A Fidesz–KDNP 52,8 %-ot (2,7 millió szavazat), az MSZP 19,3 %-ot (975 ezer érdemtelen voks), a Jobbik 16,7 %-ot (844 ezer hazafi), az LMP 7,4 %-ot (375 ezer beetetett), az MDF 2,7 %-ot (134 ezer önsorsrontó) ért el (s ezzel kiesett!), a többi párt pedig 1 % alatt maradt. A területi listák alapján a Fidesz 87 (+ 119 egyéni, azaz összesen 206), az MSZP 28, a Jobbik 26, az LMP 5 mandátumot könyvelhetett el. Alig 57 körzet maradt csak, ahol a jelöltek egyike sem érte el az 50 % + 1 fõs többséget, s ezek közül is 2 kivételével a fideszes fordult elsõnek. Az MSZP 2 helyen állt az élen, többnyire a második helyre szorult, míg néhány keleti régióban a Jobbik is megelõzte, amely leginkább „bronzérmes” helyezéseket szerzett, de néhány fõvárosi kerületben az LMP mögé került.




4.) A második menet



Az elsõ fordulóban tulajdonképpen minden lényeges dolog eldõlt, így az is, hogy a Fidesz egyedül is kormányképes, tehát nincs koalíciós kényszerben. A második félidõre csupán egyetlen fontos kérdés megválaszolása maradt: vajon sikerül-e a Fidesznek megszereznie az eddig példátlan 2/3-os többséget, ami elvileg kizárólagos és korlátlan hatalomhoz juttatja. A jelekbõl ítélve ennek igen komoly esélye volt, ami végül be is következett, s csak valami fatális baklövéssel lehetett volna elpuskázni. Ezért még az elsõ fordulónál is óvatosabban, visszafogottabban kampányoltak, hiszen aki nem csinál semmit, az nagyot nem is hibázhat. Mivel a magyar választási szisztéma az arányosság elvén alapul, ezért a százalékarányok a gyõztes(ek)nél tovább növekednek, míg a kevésbé sikereseknél inkább csökkennek. Nézzük tehát ennek fényében a végeredményt.


A 386 országgyûlési bársonyszékbõl összesen a Fidesz-KDNP-é lett 263 (68,1 %), míg az MSZP-nek 59 (15,3 %), a Jobbiknak 47 (12,2 %), az LMP-nek 16 (4,1 %) jutott, s befutott egy független is (Molnár Oszkár – 0,3 %, a jobbikos jelölt visszaléptetésével). A második felvonásban még elnyerhetõ 57 egyéni helybõl 54-et kapott a Fidesz-KDNP, 2-t az MSZP és 1-et a pártonkívüli (korábban fideszes) induló, míg a Jobbiknak és az LMP-nek nincs egyéni képviselõje. (S itt álljunk meg egy pillanatra. Néhányan igen eltökélten kardoskodnak amellett, hogy töröljék el a pártlistákat, s csak egyéni megmérettetés árán lehessen a t. Házba jutni. Ha így lenne, akkor pl. a Jobbik be sem kerülhetett volna. Szerintem ez a javaslat csak akkor elfogadható, ha megszûnnének a pártok, mert amíg ebben a rendszerben mûködik minden, addig szükség van a listákra is, noha finomítani, változtatni most sem lenne haszontalan, fõként az átláthatóság érdekében.) Az országos listáról (a „töredékszavazatok” alapján) a Fideszé 3, az MSZP-é 29, a Jobbiké 21, az LMP-é 11 mandátum. A részvételi arány most lényegesen alacsonyabb volt, mint az elsõ fordulóban; országos átlagban 46,6 %. A Fidesznek legalább 258 mandátum kellett a 2/3-os többséghez, a 263 ennek bõven felette van. Megállapíthatjuk, hogy noha a többi párt közös érdeke volt a 2/3-os túlnyerés megakadályozása, ez mégsem sikerülhetett, mivel politikai alapállásuk kizárt minden együttmûködést, visszaléptetést egymás javára. Egyedül az MSZP tette ezt meg egyoldalúan 4 budapesti kerületben az LMP megsegítésére (ráadásul úgy, hogy az elsõ menetben az õ jelöltjeik szerepeltek jobban), de az átszavazásra a választók nem igazán mutattak hajlandóságot. Eredményt csupán a Jobbik edelényi visszalépése hozott, mert minimális különbséggel végül Molnár nyert.


Tulajdonképpen minden résztvevõ elégedett lehet a végeredménnyel, ezért valószínûtlen, hogy bárki is óvást nyújtana be. A Fidesz azért, mert páratlan sikert ért el; az MSZP azért, mert nem igazán büntették meg a választók; a Jobbik azért, mert ekkora ellenszélben is szépen teljesített; az LMP azért, mert a semmibõl elõbújva is magasan átvitte a lécet. A pártok tehát örülhetnek, de vajon lesz-e oka ugyanerre agyongyötört népünknek is?



5.) Mi várható a választások után?



A Fidesz nem kényszerül arra, hogy bárkivel szövetkezzen, tehát egyedül alakíthat kormányt. Elvileg bármit megtehet, akár új Alkotmányt, új választási törvényt is kreálhat, megkezdheti az elmúlt 65 év bûnöseinek felelõsségre vonását és vagyonelkobzását, a korrekt ügynöklisták nyilvánosságra hozását, a titkosított panamák feltárását, az elkótyavetyélt javaink visszaállamosítását, szembeszállhat a multik s a bankok túlhatalmával, egy halom olyan intézkedést foganatosíthat, melyekkel a szegények és elesettek sorsán javíthat (pl. közmunkaprogram, adócsökkentés, a családok támogatása, a kilakoltatások megakadályozása, az ingyenes oktatás és egészségügyi ellátás visszaállítása, a magyarság szaporodásának elõsegítése), visszaadhatja elszakított testvéreinknek a magyar állampolgárságot, megtisztíthatja a sajtót a nemzetromboló zsiványoktól, emberi légkört teremthet az egész országban, s véderõt gyakorolhat a Kárpát-medencében stb. Természetesen a kedve szerint kormányozhat, ill. irányíthatja az országgyûlést, s rajta tarthatja a kezét az összes stratégiai ágazaton. Azonban a nagy gyõzelem alázatra is int, mert a hatalommal való hitvány visszaélés még sosem vezetett jóra.


Persze mindennek az ellenkezõjét is megvalósíthatja. Tovább sanyargathat, pusztíthat bennünket, kiszolgálhatja gyarmatosítóink alantas céljait, folytathatja a zsidók betelepítését, szemet hunyhat a cigánybandák garázdálkodása fölött, elfordulhat idegen uralom alatt vergõdõ honfitársainktól, végleg eljátszhatja a jövõnket és megmaradásunk, feltámadásunk esélyeit, pokollá teheti amúgy sem rózsás életünket stb. Most még szabadon eldöntheti, melyik úton akar járni. Sokan bíznak benne feltétlenül – én nem tartozom közéjük –, joggal várják, hogy kiemeljen bennünket a szakadékból, a mesterségesen gerjesztett válságból. De a „fiatal demokraták” nem számíthatnak további türelemre, azonnali eredményeket kell produkálniuk, mert különben oly hamar elolvad népszerûségük, mint a tavalyi hó. A lehetõség adott, kérdés, hogy mire használják. Egy biztos, még a legjobb szándékkal sem oldhatják meg könnyen súlyos gondjainkat, hiszen a most távozó balliberális maffia mindenütt elhelyezte a maga idõzített bombáit, s kéjes kárörömmel lesi, hogy mikor robbannak.


Mit tehet a Jobbik ebben az ellenzéki szerepben? Saját programját nyilván nem valósíthatja meg, de következetesen és bátran sarkantyúzhatja a Fideszt, ha megalkuvásokat, vargabetûket, szélhámosságokat tapasztal. Az ország dolgát elõrevivõ ügyekben akár együtt is mûködhet vele, saját arculatának föladása nélkül. Úgy gondolom, rövidesen megindul a Jobbik felé is egy beolvasztási, ellehetetlenítési törekvés, melynek kivédésében csak magára számíthat. Kezelnie kell híveinek fokozott elvárásait is a párttal szemben, akik hiába remélnek tõle csodákat, kormányon kívül ezeket nem lehet teljesíteni. Azonban egy percig sem szabad ellanyhulnia, vagy radikalizmusának csökkentésével beilleszkedni a „szalonképes” politikai formációk közé. A hanyatlás mindig ott kezdõdik, ha egy jámbor magyar külsõ nyomásra elhatárolódik egy nála keményebb, harcosabb magyartól. A Jobbiknak további alapszervezetek megteremtésére, újabb és újabb szimpatizánsok integrálására van szüksége, s egyéb területeken is állandóan dolgoznia kell. Ne az ellenséget próbálja megnyerni, hanem a saját táborát erõsítse meg, s adjon neki feladatokat, tûzzön eléje végrehajtható terveket. Váljon alkalmassá a nemzet vezetésére, mert hamarosan ennek is eljöhet az ideje!


Azzal zárom tanulmányomat, hogy óvva intek mindenkit attól, hogy bármelyik pártra rátegye az életét. A legjobb párt is csak eszköz lehet a magyarság újjászületése érdekében, de szerintem a pártok leginkább azért vannak, hogy küzdjenek azon hibák és bûnök ellen, amelyek nélkülük nem is léteznének. A nemzetnek pártok fölötti önszervezõdésre, önrendelkezésre, összefogásra van szüksége, s ezt a nyugati típusú áldemokráciában sohasem érhetjük el. Ezért készüljünk föl a rendszer megdöntésére, s a Szent Korona eszmeiségére épülõ szabad, független, virágzó Magyarország megalapozására!



Megjegyzés: Elemzésemben nem engedtem sehol szabadon a fantáziámat, igyekeztem végig a tényekhez ragaszkodni, s az ezekbõl levonható következtetéseimmel is körültekintõen bántam. Írásom néhány ponton mégis vitára ingerelhet egyeseket. Nincs ezzel semmi baj, hiszen szerencsére nem vagyunk egyformák, s úgy érzem, bárkivel szemben meg tudom védeni álláspontomat.