Siklósi András



Gondolatok közéletünk kapcsán




1.) A liberalizmusról és a sajtószabadságról



Ismereteim felfrissítése végett föllapoztam a lexikont és az idegen szavak szótárát, s ezekben az alábbiakat találtam a liberalizmus jelentésérõl (tömörítve!):


1. Szabadelvûség; a hûbéri kötöttségektõl szabadulni kívánó polgárság (és a XVIII-XIX. században feljövõ burzsoázia) ideológiája, világnézete; lényege: a polgári szabadságjogok, a szabadversenyes kapitalizmus követelése.


2. Elvszerûtlenség, túlzott engedékenység, elnézés, lakájszellem.


3. „Nagyvonalúság”, „bõkezûség” (régies vagy gúnyos szóhasználatban).


Eredeti XVIII. századi értelmében tehát egy pozitív, toleráns eszme, de már a föntiekbõl is látszik, hogy lehetségesek bizonyos elfajzásai. Szeretném most néhány történelmi példával bizonyítani, hogy a fogalom jóval korábbi, mint a köztudatban elterjedt megnevezése. Rögtön megemlíthetem elsõ szentté avatott királyunkat, Istvánt, aki a maga korában igen liberális államférfi volt. Gondoljunk csak az idegen-ajkúak behívására és pártolására, vagy Szent Imréhez intézett Intelmeire. (Az igazság kedvéért azért meg kell jegyeznem, hogy a „kereszténység” tûzzel-vassal való terjesztése s a külföldiek vezetõ pozíciókba helyezése már kevésbé volt liberális magatartás.) Igen bátor szabadgondolkodó volt Könyves Kálmán is, aki az országban megtiltotta a boszorkányüldözést. Nagy reneszánsz uralkodónk, Mátyás sem nevezhetõ vad nacionalistának; hiszen minden külföldi kulturális és gazdasági eredményt igyekezett nálunk is meghonosítani. Bethlen Gábor pedig messze vidéken híres volt nyelvi, nemzetiségi és vallási türelmérõl. Végül megemlítem még Széchenyit és Kossuthot, akik – bár különbözõ módon – mindketten a polgárosodást, népeink felemelkedését, szabadságuk és jogaik kiteljesedését szolgálták. Külföldi példákat is sorolhatnék, de legyen elég kettõ. A filozófus Voltaire egész életmûve egy felvilágosult és liberális szellemre vall; idézem egy gyönyörû gondolatát: „Egy szavával sem értek egyet, de életem árán is küzdök azért, hogy véleményét szabadon elmondhassa”. Az író Tolsztoj gróf is messze megelõzte korát, nemcsak mûveivel, hanem azzal is, hogy birtokán a jobbágyait felszabadította.


Mindegyikük közös vonása, hogy úgy voltak liberálisok, hogy nemzeti alapokon álltak. Vagyis a tolerancia soha nem feledtette velük: kik õk, honnan jöttek, mi a kötelességük fajtájukkal, népükkel, hazájukkal szemben. Ez a liberalizmus dicséretes emberi tulajdonság, felemelõ és követendõ példa, nincs is vele semmi baj. Ám a mai „liberalizmus” távolról sem ilyen. Azt mondhatnám, a réginek csupán az eltorzult mása, ami nyomokban sem emlékeztet az eredetire. Mit is hirdetnek korunk liberális „vitézei” s az õket megjelenítõ pártok (SZDSZ, FIDESZ, MSZP stb.)? Le kell szögeznem, hogy „szabadelvûségük” a bolsevizmus egyenes következménye és folytatása. Tehát egyfajta csordaszellemet képviselnek, oktalanul a Nyugatot majmolják (elõzõleg persze a Szovjetuniót!), megtagadnak mindent, ami magyar és nemzeti, sõt durván nacionalistának, sovinisztának, szélsõségesnek és antiszemitának bélyegzik azokat, akik másként gondolkodnak. Valami felsõbb páholyból nézik a világot, ahol a mi emberi fogalmaink értelmüket vesztik. Nyoma sincs bennük a megértésnek, az egyszerû nép iránti vonzódásnak, a felebaráti s az Istenhez forduló szeretetnek. Közös vonásuk viszont a gazdasági és politikai hatalomátmentés, a felelõtlen harácsolás és önzés, a gõg, a megvetés és – nem meglepõen – a föltétlen „bûnbocsánat” hirdetése, vagyis a cinkos bûnpártolás. Örömmel segítik a cionista, kozmopolita rablótõke hazai garázdálkodását, az internacionalista maffiák terjeszkedését, az ország kiárusítását és gyarmattá süllyesztését, az idegenek beözönlését, határaink „légiesítését”, öntudatunk és életkedvünk rombolását, a kultúrszenny terjesztését, a magzatok szétvagdalását; szóval totális elnemzetlenítésünket, kifosztásunkat és elpusztításunkat.


Bármennyire is megtûrjük tehát a valódi, korai szabadelvûséget, ez a sötét álliberalizmus gyökeresen elvetendõ, mert csak kárunkra lehet. Manapság a (neo)liberalizmus olyannyira kiüresedett, lejáratódott, hogy a fogalom kapcsán csupán negatív, elmarasztaló érzéseink támadhatnak. (Megemlítem, hogy a „hivatalos” véleményformálókkal szemben a „megbocsátásról” is egész más az álláspontunk. Ehhez ugyanis nélkülözhetetlen, hogy a bûnös bevallja és megbánja bûneit, visszaadja rablott vagyonát, megszaggassa ruháit, és hamut hintsen a fejére. Ám nekik kisebb gondjuk is nagyobb ennél. Mi azonban – ha alkalmasint meg is bocsátanánk – követeljük törvény elõtti elszámoltatásukat. De mindenképpen tûrhetetlennek tartjuk, hogy továbbra is õk uralkodjanak rajtunk, s még a levegõt is elszívják elõlünk.)



Hazánkban több mint 60 éve nincs valódi és teljes sajtószabadság. Pontosabban soha nem is volt. A tájékoztatást zömmel mindig a nemzetidegen (gyakran förtelmesen galád) érdekek irányították. De olykor azért a magyarság is hallathatta hangját. Néha megfogalmazódhattak olyan gondolatok is, amelyek a Kárpát-medence õslakóinak tényleges sorsáról, vágyairól, küzdelmeirõl, dicsõségérõl vagy kudarcairól tudósítottak. Ferdítések, negatív elfogultságok, elhallgatások és gúnyos felhangok nélkül. Voltak idõk, amikor senki sem mert bennünket nyíltan gyalázni és szembeköpni, vagy röhögve megfosztani a szólás, a védekezés, a válaszadás, a szolidaritás jogától. Sajnos, jelenleg nem ilyen korban élünk.


Az új „liberálisok” „áldásos” tevékenységükhöz kitûnõ partnert találtak a „függetlenségét” foggal-körömmel õrzõ tömegkommunikációban. Mivel nálunk a sajtószabadság jószerivel definiálva sincs, talán nem érdektelen, ha megpróbálom kifejteni, valójában mit is értsünk alatta. A sajtószabadság (ide számítva a rádiót és a televíziót is!) távolról sem azonos a szerkesztõk önkényével és/vagy cenzúrájával. Alapelemei: a színesség, a sokoldalúság, az ügy iránti mélységes alázat (nem megalázkodás!), az eltérõ vélemények méltányolása és közreadása, a tárgyilagosság, az igazmondás, a józan megfontoltság, a becsületes bírálat, a bátor tényfeltárás stb.


Másképpen szólva: a sajtó csupán tájékoztató hatalom, vagyis legfõbb célja az információk megszerzése és továbbadása, s természetesen (lehetõleg) a nemzet kulturális színvonalának emelése. Nem birtokolhatja azonban a politikai hatalmat, nem irányíthatja a gazdaságot, nem manipulálhatja a közvéleményt, nem lehet szócsöve sem a kormányzó erõknek, sem azok ellenzékének, sem bármilyen egyéb csoport(osulás)nak, (kivétel a pártsajtó!). Ebbe a kategóriába tartoznak a közszolgálati rádiók és televíziók, a központi és a megyei lapok. Megengedhetetlen tehát azok eladása, pláne külföldi kézbe kerülése; fenntartásukat mindenkor az állami (megyei) költségvetésbõl kell fedezni, vagyis nemzeti (s nem kormányzati!) tulajdonban kell maradniuk.


Hogyan áll ezzel szemben a mai tömegtájékoztatás? Gyakorlatilag a föntieknek mindenben az ellenkezõje valósul meg. A kommunizmus alatt szó sem lehetett sajtószabadságról, a sajtó egyetlen dolga a diktatúra elvtelen kiszolgálása volt. Ehhez összegyûjtötték a megfelelõ „írástudókat”; az olajozott gépezetbe porszem sem kerülhetett. Az „új rendszer” örökölte, és kritikátlanul átvette ezeket a bértollnokokat s az általuk létrehozott struktúrát is. Aztán karba tett kézzel várta, hogy önmaguktól megváltozzanak, majd a demokrácia szószólói, a nemzet õszinte hívei legyenek.


Hát nem! Ki kell mondanom: az Antall- és Orbán-féle álnemzeti vezetések súlyos, sõt végzetes hibája volt, hogy a (minden téren elmulasztott) felelõsségre vonást, a „nagytakarítást” nem a sajtóban kezdték. Így nem csoda, hogy rossz volt a viszonyuk a bolseviki (pardon: liberális!) sajtóval, mivel az okkal-ok nélkül támadta õket; s állandó fanyalgásával, gátlástalan ferdítéseivel, hamisításaival, alpári hangnemével, ádáz hangulatkeltésével jóformán a mûködésüket is lehetetlenné tette. Hangsúlyozom: nem az a baj, hogy a sajtó alig titkoltan a „balliberális” pártokat támogatja, hanem az, hogy magyargyûlölõ és nemzetellenes. Tehát fertõzi önbecsülésünket, megrontja erkölcseinket, tönkreteszi hagyományainkat és kultúránkat, elkedvetleníti és apátiába taszítja a tömegeket. Azaz véleményem szerint: törékeny államrendünkben az elsõ számú közellenség!


Külön szólnom kell az Internetrõl, mint egy olyan olcsó és széles körû kommunikációs formáról, ahol még viszonylagos közlési szabadságot és cenzúramentességet élvezhetünk. Ennek persze egyszerre áldásai és átkai is jócskán akadnak. Hozzájuthatunk olyan (tiltott) információkhoz is, melyek másutt elérhetetlenek, ugyanakkor rengeteg idõrabló szemét és veszélyes romboló anyag is ránk zúdul, ha óvatlanul bolyongunk a különbözõ honlapok között, ill. élünk azokkal az interaktív lehetõségekkel, amiket a netezés felkínál. Nyilván a globalizáló hatalom is rájött arra, hogy itt (egyelõre még) kevesebb beleszólása van a dolgokba, ezért minden törvényes és törvénytelen eszközt bevet avégett, hogy e téren is kiterjessze ellenõrzõ tevékenységét, hiszen neki agyatlan rabszolgákra, öntudatuktól megfosztott fogyasztókra van szüksége, ami nem tûr semmilyen felvilágosult önállóságot. Változatos módokon igyekszik meggyengíteni vagy ellehetetleníteni azokat a weblapokat (pl. vírusokkal, feltöréssel, forgalmuk lelassításával stb.), amelyek „kilógnak a sorból”, s persze az emberek magánlevelezésére, Skype-on történõ beszélgetésére is fokozottan kíváncsi. Olyan feltételeket, korlátozó szabályokat, „elérési csomagokat” óhajt bevezetni, ill. eddig ingyenes helyeket fizetõssé tenni, hogy az igénybe vehetõ szolgáltatások spektruma csökkenjen. Tehát végsõ soron durván belerondít a sajtószabadságba és alapvetõ emberi jogainkba. Nem tûrhetjük ezt a körmönfont manipulációt, szervezetten és hatékonyan tiltakoznunk kell ellene!


Jobb késõn, mint soha, levonni a szükséges tanulságokat. Nem kell törõdnünk a „mértékadó közvélemény-formálók” lázas tiltakozásaival, mûfelháborodásaival, sem azzal, ha a „sajtószabadság” durva megtiprásával vádolnak bennünket, sem azzal, ha sztrájkokkal fenyegetõznek. A nemzet érdekében keményen és kíméletlenül be kell avatkoznunk a sajtóügyekbe; el kell távolítani korrupt, százkulacsos hangadóit, államosítani kell a már eladott lapokat, s az egész tömegkommunikációt nemzeti (ill. önkormányzati) felügyelet alá kell helyezni. Késõbb, ha már valódi szabadság és tisztesség lesz hazánkban, s létrejönnek a népakarat zavartalan mûködésének intézményei, majd lehetõség nyílik a szigorú ellenõrzés fokozatos leépítésére, s az igazi sajtószabadság megvalósítására. Ha nem így cselekszünk, a magyarságért vívott minden további küzdelmünk értelmét veszti…



2.) Az ügynökbotrányokról



A sokszorosan kártékony, idõnként elõrángatott ügynökügyek tisztázása, a hiteles listák közzététele, s az egész alvilági gépezet mûködésének leleplezése tényleg fontos lenne; persze ha se a kormányoldalnak, sem az ellenzéknek eszében sincs fülön csípni a bûnösöket, akkor az egész nem több, mint cirkuszi bohóctréfa. Szándékosan manipulált, hamisított listák bukkannak fel nap mint nap, amiken jót csámcsog a bulvársajtó; hírbe hozva ártatlan (esetleg a jelenlegi hatalomra valamiért veszélyes) személyeket, beáldozva néhány huszadrangú kishalat, de soha fel nem fedve az érinthetetlen nagykutyákat.


Már 20 éve folyamatosan amellett érvelek, hogy a rendszerváltást egy mindenre kiterjedõ felderítéssel s egy hajszálpontos leltározással kellett volna kezdeni: vagyis a kommunizmusban kik voltak a legkártékonyabb fõnökök, kik az apparátus (a nomenklatúra) mozgató emberei és beosztottjai, és milyen bûnöket követtek el, a legfelsõ polcoktól a legalsókig. Teljes nyilvánosság mellett kellett volna elõbányászni, hogy kiknek köszönhetjük az ország legatyásítását s a kiszolgáltatott lakosság megnyomorítását, ill. üldözését. A feltárásnak nemcsak papíron kellett volna végbemennie, hanem jogi következményekkel együtt: a legsötétebb figurákat megérdemelt börtönbüntetésekkel kellett volna sújtani, de a kevésbé véreskezû kiszolgálókat is hosszabb idõre ki kellett volna ebrudalni a közéletbõl s a vezetõ pozíciókból valamennyi területen (gazdaság, pénzügyek, sajtó, oktatás, kultúra, törvénykezés, rendõrség, katonaság stb.). Ugye érezhetõ, hogy ez mennyivel több, mint holmi besúgók álszent „kivesézése”? Mondanom se szükséges, hogy a tervezett (?) igazságtételbõl s a nagy söprögetésbõl semmi sem lett, ezért a mélyreható változások sem következhettek be, csupán az ismert „damaszkuszi szemfényvesztések” (Saulból Pál, bolsiból nagytõkés) és cégtáblacserék. Senkinek a haja szála sem görbült meg, sõt megõrizhette rablott vagyonát, s most is rangos tisztség(ek)et tölt be valahol. Azonban az eltiportak, a lenullázott egzisztenciák még erkölcsi jóvátételt sem kaptak, s ma is koldusként tengõdnek az élet perifériáján. Ez bizony tûrhetetlen, ezért a kérdés tisztességes rendbetétele sohasem késõ, bár egyre nehezebb. De végre-valahára el kellene már kezdenie valamelyik kormánynak!


Ha legalább az ügynökügyrõl világos képet akarunk kapni, néhány kérdést alaposan át kell gondolnunk. Például: kik és miért engedték meg a gengszterváltás után a közérdekû iratok (adatok) titkosítását, azok nyilvánosságra hozatala helyett; egyes kiváltságosok miért juthattak hozzá a másoktól elzárt bizonyítékokhoz, hogyan tudták azokat megsemmisíteni, vagy egyszerûen elsikkasztani, és ma is zsarolásra, ill. a tömegek átvágására felhasználni; miképpen épült fel a hálózat, hogyan mûködött, kik irányították, kiknek dolgozott, ténykedésével mekkora károkat okozott a nemzetnek, kik voltak az áldozatai; valóban megszûnt-e már, vagy még mindig aktív, s részesedik-e a „demokratikus” hatalomból; milyen külsõ erõkkel áll(t) kapcsolatban (KGB, Moszad, CIA s egyebek), s az idegen hálózatok mennyire épültek be a hazai titkosszolgálatba, stb. stb. Ezekhez képest jelentéktelen, hogy idõrõl idõre felelõtlenül (következmények nélkül) meglobogtatnak egy-egy hamisított besúgólistát; s nem tudható, hogy a rajta szereplõk közül valaki spicli volt-e, vagy nem; aláírta-e beszervezését, vagy nem, s ha igen, akkor kényszer hatására-e, vagy önként; a beszervezett jelentett-e, vagy nem, s ha igen, akkor mit és mi módon. Szóval undorító az egész, mint egy bûzlõ trágyadomb! Nem is érdekel komolyan senkit. Nem más ez így, mint tervszerû figyelemelterelés, politikai méregkeverés, kicsinyes bosszúállás, ócska emberek hatalmi marakodása egy nyakig érõ szarfolyóban. Ezzel szemben a volt NDK-ban, a cseheknél, szlovákoknál és a lengyeleknél régen közzétették a spicli-hálózatok névsorát; miáltal az érdeklõdõk tudomást szerezhettek tartalmukról, azaz tovább már senki sem zsarolható, az érintettek pedig tisztázhatják magukat, ha tudják. Mennyivel becsületesebb eljárás ez, mint ami nálunk folyik. Sajnos, itt a ködösítésben az összes parlamenti párt érdekelt, hiszen mindegyik tele van a bukott (?) rendszer ejtõernyõseivel, szóval korrupt és aljas az egész társaság. Ránk férne már egy sürgõs féregtelenítés!


Ha lesz még itt valaha egy tiszta szándékú, nemzetét szolgáló vezérkar, akkor az ügynöküggyel kapcsolatban nem mulaszthatja el a következõ lépések megtételét. Egy megfelelõ létszámú, levéltári és elemzõ munkában járatos, feddhetetlen elõéletû (fizetett) önkéntesekbõl álló csapat megszervezése, amelynek tagjai büntetõjogilag felelnek az általuk végzendõ vizsgálatok nyomán összeálló listák korrektségéért (senkit sem lehet ártatlanul megvádolni, ugyanakkor tilos a vétkesek nevének bármilyen címen történõ elhallgatása). A listák (melyeket a tömegtájékoztatás köteles az állampolgárok elé tárni) a következõ sorrendben hozandók nyilvánosságra: az MSZMP-s politikai elit, ill. az apparátus ragadozói, mint a legfõbb felelõsség viselõi s a titkosszolgálati hálózatok haszonélvezõi, irányítói és fenntartói; a belügyminisztériumi hivatalok, a III-as csoportfõnökségek (III/1, III/2, III/3 stb.) vezetõi, helyettesei és beosztottjai; az szt-s (szigorúan titkos) tisztek, a tartótisztek, a beszervezõk s az ügynökök nevei; a „mezei” besúgók névsora; végül a hálózaton kívüli „üzemi, vállalati spiclik” listája. Természetesen nem csupán a nevek (és fedõnevek) közlendõk, hanem a tömör bûnlajstrom is (kiket figyeltek-figyeltettek meg, mit jelentettek, mire használták fel, s a kárvallottak milyen megtorlásban részesültek).


Továbbá elkerülhetetlen a fõkolomposok törvényes felelõsségre vonása, valamint kivétel nélkül minden érintett eltávolítása a közéletbõl (a képernyõrõl se vicsorogjanak ránk!) s a vezetõ pozíciókból, ill. ezzel párhuzamosan a szerencsétlen meghurcoltak (vagy leszármazottaik) méltányos anyagi és erkölcsi rehabilitációja (sajnos a megcsonkított életek egyebekben már nem gyógyíthatók). A megbánás, bocsánatkérés és megbocsátás külön lelkiismereti kategória, azaz senkit nem mentesíthet az elszámoltatás alól, ill. nem jelenthet enyhítõ körülményt. Lám milyen egyszerû a dolog, a kellõ vitalitással 1-2 év alatt eredményesen végrehajtható. (Az álliberális-posztkommunista democsokráciáknak 20 év is kevés volt hozzá!) Az ugye vitathatatlan, hogy a vizsgálatot nem csupán 1990-ig szükséges elvégezni, hanem egészen máig, mert megfigyelés, lehallgatás, az egyházak és más célcsoportok fenyegetése most is zajlik, s ez a rezsim semmivel sem különb szörnyûséges elõdjénél.