Siklósi András

Példás tüntetés a szabadságért Magna SÜNgáriában

Lassan 3 éve folyik már békés, ám mind elszántabb önvédelmi szabadságharcunk a valódi rendszer- és államforma-váltásért, a fennálló törvénytelen, posztkommunista-álliberális rezsim ellen. A hatalom érzi a közeli véget, ezért egyre durvább és aljasabb eszközökhöz nyúl rémuralmának, arrogáns diktatúrájának további elnyújtása végett. Ha itt akárcsak részleges demokrácia és jogállam lenne, ez a velejéig romlott, hazug és gyilkos söpredék egy percig sem kerülhetett volna hatalomra, nemhogy ilyen sokáig fosztogasson és sanyargasson bennünket. Persze ennek a szörnyû színjátéknak számunkra is megvannak a hasznos tanulságai. Mind többen döbbennek rá a politikától elhúzódók közül is, hogy gyakorlatilag ki akarják irtani fajtánkat a tulajdon hazánkban (valamint az egész Kárpát-medencében), ezért pártállástól függetlenül élethalálharcot kell vívnunk a puszta létünkért. Az általános ébredéssel együtt kell járjon az is, hogy alaposan megszervezzük magunkat, szolidárisak legyünk egymással, valamint ügyes és hatékony harcmodort válasszunk külsõ-belsõ ellenségeink megsemmisítése érdekében.

Budaházy György letartóztatása

Budaházy Györgyöt jó tíz éve ismerem már. Összehozott bennünket a közös magyar sors, az üldözöttség, a feladhatatlan, kemény küzdelem, s mindemellett még az eszmei-elvi rokonság is. Ennél fogva nyugodtan nevezhetem õt bajtársamnak, barátomnak, noha viszonylag ritkán szoktunk találkozni (elég távol lakunk egymástól); az utóbbi idõkben pedig jobbára csak a harcmezõn. Gyuri azok közé tartozik, akik megundorodtak már a „megmondó emberektõl”, a sehova sem vezetõ szócséplésektõl, az üres zászlólengetésektõl, a cselekvés gyáva kerékkötõitõl. Azt akarja, amit sok millió eltiport testvérünk, de õ tesz is azért, hogy összetörjük láncainkat, s a ránk kényszerített sötét nihilbõl kijussunk az éltetõ fényre. Nem a passzív ellenállást (dühöngést?) választotta, hanem az aktív szembeszegülést. Ezzel példát mutat az önsorsrontó tehetetleneknek, ugyanakkor veszélyessé is vált azokra a parazitákra nézve, akik csak abból értenek, ha határozottan az orrukra (ormányukra?) koppintunk. Lehet, hogy viselkedése keveseknek tetszik, ám ne felejtsük, hogy nem a sokaság, hanem a lélek s a magyar szív tesz csuda dolgokat!

A nagyobb nyilvánosság elõtt 2002 júliusában vált ismertté, amikor az elcsalt választások után a szavazatok újraszámolásáért indított népmozgalom élére állva megszervezte az elhíresült Erzsébet hídi blokádot, amit a hazaáruló kormány csicskásává züllött rendõrség brutálisan szétvert. Gyurka ezután is folyamatosan kivette részét mindazokban a tüntetésekben, melyekben legalább a szándék komoly volt, s nem csupán céltalan, piknikezõ „forradalmárok” kezdeményezték a saját glóriájuk fényesítésére. A Kossuth téren is sokszor felbukkant, majd a tv-ostrommal egy idõben leverte a gyûlölt ruszki emlékmûrõl a címert. Utána majd félévig bujdosott, amolyan modern betyárként, mindig túljárva a pribékek eszén, aztán sajnos az õ kezén is csattant a bilincs. Némi fogva tartás, majd házi õrizet után szerencsére kiszabadult, de ezután fokozottan figyelték a cionglobalista tetvek fizetett kopói, s csupán idõ kérdése volt, hogy az általános nemzetellenes „levadászásban” mikor kerül rá a sor.

Közben persze más hazafiakat is sûrûn letartóztattak, köztük a Magyarok Nyilai (tényleges létezése máig sem tisztázott; nem kizárt, hogy csupán az államterrorizmus egyik fedõszerve) nevû fantomszervezet vélt tagjait is, akiket Budaházyval is kapcsolatba próbálnak keverni. Ennek megfelelõen június közepén meglehetõsen súlyos vádak alapján (terrorizmus, emberölési kísérlet hazai politikusok terhére stb.) orvul elfogták (amikor épp egy tüntetést kívánt bejelenteni a rendõrség [sündõrség?] központi székházában), majd a fõvárostól távoli szombathelyi börtönbe szállították. Ezzel párhuzamosan egy ávós kommandó rohanta meg otthonát, s egy félelemkeltõ házkutatást tartott. Csak emlékeztetnék rá, hogy korábban számtalanszor leügynöközték, leprovokátorozták Gyurkát, s hogy mennyire alaptalanul mocskolták, azt világosan mutatja õrizetbe vétele is. Hiszen annyira még ez az országrontó vezetés sem gyengeelméjû, hogy a saját kipróbált, megbízható embereit vonja ki a forgalomból. Bizonyítható és õt kompromittáló ballépéseket nemigen tudtak a számlájára írni; ezért egyelõre egy hónapig elõzetesbe helyezték, s közben majd csak kifundálnak és rásóznak valami szaftos disznóságot. Bizony, most már nem babra megy a játék, mert ha a kézivezérelt bíróság „elégségesnek találja” a szintén liberálkomcsi ügyészség vádjait, akár súlyos éveket is kaphat.

Ilyenkor minden tisztességes magyar kötelessége kiállni az üldözöttek mellett. Huszadrangú kérdés, hogy azonosulunk-e minden gondolatukkal és tettükkel, netán világképükkel, kizárólag csak az számít, hogy ártatlanul meghurcolt, szenvedõ nemzettestvéreink. Aki elhatárolódik, sõt még rá is tesz egy lapáttal, az bizony hitvány, sehonnai bitang féreg. Jómagam is azonnal nyilvános szolidaritásomról biztosítottam Budaházy Gyurkát, az általam vezetett Turul Szövetség nevében is. Nincs ebben semmi rendkívüli. Megtettem ezt tucatnyi más alkalommal is az évek során: pl. a néhai Ekrem Kemál György bebörtönzésekor, ifj. Hegedûs Loránt állami és egyházi vegzálásakor, Toroczkai Laci megveretésekor, Patrubány Miklós besározásakor, és sorolhatnám még a további eseteket. (Megtettem azért is, mert amikor engem 1976-ban „politikai izgatásért” [vagyis semmiért!] 8 hónapra sittre vágtak Kádár vérebei, s máig kihatóan derékba törték egész életemet, bizony értem egy jó szót se szólt senki. Persze tudom, hogy azok más idõk voltak – noha lassan hasonló mélypontra süllyedünk, Európa kellõs közepén.)

Mindent összevetve, valamennyi igazságért és szabadságért küzdõ honfitársunk megérdemli, hogy politikai ellenállása miatt ne érhesse semmilyen hátrányos jogi következmény. Ebbõl nem engedhetünk, mert különben könnyen visszatérhet a Rákosi-korszak „kedvenc” szállóigéje: „Érted jöttünk elvtárs, nem ellened!” Itt említem meg, hogy a hónapok óta, mindmáig kellõ alátámasztás nélkül, Bolíviában fogva tartott, s brutálisan agyba-fõbe vert Tóásó Elõd szabadon bocsátása és hazatértének engedélyezése érdekében is össze kell fognunk. (Sajnos a gyalázatos körülmények közt lemészárolt, szerencsétlen Eduardo Rózsa-Floresen és Magyarosi Árpádon már nem segíthetünk.)

A Magyar Gárda betiltása

Létezik-e szélsõség(esség) a mai Magyarországon? Bizony van, s nem is kevés. Mindenekelõtt szélsõséges a 2002 óta regnáló illegitim kormány, s a háttérbázisát adó (az egykori MSZMP utódjainak tekinthetõ!) két párt, az SZDSZ és az MSZP. Tényleges jogállam esetén ezeket azonnali hatállyal be kellene tiltani kirívó magyargyûlölet, hazaárulás, nemzetrombolás, népirtás, korrupció, közpénzek és egyéb javak elsíbolása, valamint bûnszövetségben (maffia!) elkövetett bûncselekmények vádjával. (Nem csekély számban akadnak olyan „vezetõink”, akiknek a börtön szinte jutalmat jelentene, mivel bõségesen rászolgáltak az akasztófára.) Etnikumokra, nemzetiségekre lebontva a kérdést, két faj(ta) mindenképpen fönnakad a hálón: a zsidóság és a cigányság. Bátran kimondhatjuk (nem vitatva azt, hogy köztük is találhatók tisztességes, múzeumi példányok!), hogy e két kisebbségünk túlnyomó része egyértelmûen bûnözõ, s a többségi magyarságnak, ill. az egész országnak nemhogy hasznot nem hajtanak, hanem csak károkat okoznak minden téren. Cselekményeik zöme ráadásul erõszakos, sõt közvetlenül életellenes, tehát a törvény szigorával kell lecsapni rájuk. Ugyanakkor le kell szögeznünk, hogy hazánkban ennek dacára sincs semmilyen faji megkülönböztetés, tehát se intézményes zsidó-, se cigányellenesség, noha más normális országokban ennek a töredékéért már kegyetlen pogromok és kitelepítések lennének. Nálunk nemhogy ez irányú túlkapások nincsenek, hanem sajnos az elemi, egészséges önvédelem is hiányzik. Ne lepõdjünk meg ezen, hiszen egy öntudatától megfosztott, agymosott rabszolgává, „szavazópolgárrá” degradált, átkos nyomorban tengõdõ lakosság képtelen a helyzetének fölismerésére, pláne betegségeinek gyógyítására.

Régi, sziklaszilárd meggyõzõdésem, hogy a (bármilyen színezetû) pártok csak ártanak nekünk, s ezért a hosszú távú magyar jövõt, a becsületes rendszerváltást kizárólag a megosztó pártok nélkül, továbbá az álságos „demokrácia” minden formájának kiküszöbölésével tudom elképzelni. (Szerencsére egyre többen osztják ebbéli véleményemet, s talán erõnk is lesz a megvalósításához.) Következetlenségnek tûnhet (bár nem az), hogy a gengszterváltás hajnalán mégis az FKGP-t támogattam, majd annak eltorgyánosodása után a MIÉP mellé szegõdtem mindaddig, amíg a csurkizmus végzetesen meg nem fertõzte. Jó 10 éven át semmilyen párttal nem szimpatizáltam, míg az utóbbi egy-két esztendõben bizakodva tekintek a Jobbik fölívelésére, noha a további csalódásokat kerülendõ, meglehetõs óvatossággal. Annyit azonban megkockáztatnék, hogy ha õk is cserbenhagyják a nemzetet, s a húsosfazékhoz férkõzve csupán önhasznukat és önérdekeiket képviselik, akkor többé ember nem lesz ebben a hazában, aki még hinni fog a pártoknak. Egyelõre mindenképpen mellettük szól az, hogy eddig semmi galádságot nem követtek el, az ország kifosztásában, tönkretételében nem vettek részt, s néhány apró bizonytalanságot, mulasztást leszámítva még nem hibáztak. A kérdés inkább az, hogy följebb jutva is meg tudják-e õrizni tisztaságukat, hiszen könnyû addig a helyes úton járni, amíg a gazemberségre nincsen alkalom.

A Jobbik dinamikus, fiatalos, radikális nemzeti párt (szemben pl. a hasonlónak véletlenül sem tartható, balliberális Zsidesszel), noha hitvány alvilági erõk folyamatosan a jobbszélre próbálják tolni, s olyan valóban szélsõséges, soviniszta, rasszista pártokkal összemosni, mint a Slota-féle Szlovák Nemzeti Párt, vagy a Funar-féle Nagy-Románia Párt, a németországi neonáci mozgalmakról nem is beszélve. A Jobbik eddig is többször állt olyan egyetemes magyar ügyek mellé, amit egyetlen parlamenti párt sem mert nyíltan fölvállalni: pl. meghirdette a nemzeti értékek, stratégiai ágazatok s a termõföldek védelmét, a multik megadóztatását s a hazai kisvállalkozások támogatását, ill. a globalizáció-ellenes és a cigánybûnözés elleni küzdelmet stb. (Kár, hogy a zsidóbûnözéssel szembeni harcot már nem szorgalmazza akkora lendülettel – nehogy „antiszemitának” bélyegezzék? –, pedig jelenleg ez az egyik megkerülhetetlen kulcsproblémánk!)

A Jobbik kiváló ötletei közül a legfrappánsabb a Magyar Gárda megalapítása. Természetesen, ha itt jogegyenlõség lenne, s a hatalmi szervek (parlament, kormány, bíróságok, rendõrség, önkormányzatok, sajtó stb.) az igazságot, valamint a nemzeti törekvéseket szolgálnák, akkor civil rendvédelmi alakulatokra nem volna semmi szükség. Azonban, ahol tervszerû genocídium folyik, ahol a biztonság és rend nyomokban sem létezik, bizony ott nagyobb igény van efféle gárdákra, mint egy falat kenyérre. El kell ismerni, hogy a Gárda egyenruhája makulátlan, tagjai soha nem használtak fegyvert, s a legminimálisabb törvényszegést sem követték el soha. Hogy magyar vezényszavakra hallgatnak, katonásan masíroznak, netán lõgyakorlatokon vagy harci kiképzésen vesznek részt (ezen a leventék is átestek egykor, elvégre ez nem az Üdvhadsereg), s igyekeznek mindenütt jelen lenni, ahol baj és gond nehezedik ránk (pl. fölvállalják a cigányterrortól szenvedõ családok kimentését, az áradások, jégverések és egyéb természeti katasztrófák káros hatásainak enyhítését stb.), ez ellen senkinek semmi kifogása nem lehet, s egyetlen gerinces honpolgárnak sincs félnivalója tõlük. (Csak a megátalkodott sátánfiak riogatnak velük, a jóhiszemû emberek inkább becsülik és szeretik õket.)

Érthetõ, de nem elfogadható, hogy megalakulásuk óta fogást keres rajtuk a hatalom, s változatos rágalmakkal próbálja õket befeketíteni, hitelteleníteni. Számos dögevõ hiéna rögtön a betiltásukat követelte, s addig-addig vonyítottak, míg végül meghallgatták sirámaikat. Az a röhej, hogy tulajdonképpen semmi érdemlegeset sem bírtak felhozni ellenük, ám a rémdrámákba illõ koncepciós pereken és abszurd ítéleteken kies hazánkban (SÜNgáriában?) fölösleges meglepõdni. Az elsõfokú tárgyalást 2008 decemberében a Fõvárosi Bíróság bonyolította, melynek folyományaként feloszlatták a Magyar Gárda Hagyományõrzõ és Kulturális Egyesületet, de a tõle elkülöníthetõ mozgalmat (vagyis a tényleges gárdát) „futni hagyták”. Csakhogy júniusban az EU-s parlamenti választáson a Jobbik majd 15 %-kal „túlnyerte magát” (s ebben a sikerben döntõ okként szerepelt az egyre népszerûbb gárda), amit idegenszívû hajcsárjaink nem viselhettek el megtorlatlanul. Ezért másodfokon a Fõvárosi Ítélõtábla íziben helybenhagyta az egyesület megszüntetését, sõt, egy szõrszálhasogató, körmönfont fejtegetéssel – miszerint a Magyar Gárda Mozgalom is az egyesület szerves része, tehát nem választhatók külön – dr. Czukorné Farsang Judit bírónõ (valószínûleg õ is a „választott nép” leánya, de hogy nem hunvérû, az hót ziher) immár a mozgalmat is „jogerõsen” föloszlatta, gátlástalan kenyéradó gazdáinak kitörõ örömére. Szégyen, hogy a 21. században ilyen justizmord megeshet akkor, amikor egyébként vírusként tenyészik a bûnözés s a pokoli káosz, és soha semmiféle jogorvoslat vagy törvényi védelem nincsen. (Nem szeretnék a hölgyemény irhájában lenni, ha eljön az Igazság pillanata!)

A Gárda úgy okoskodott, nem belenyugodva az indokolhatatlan ítéletbe, hogy hivatalosan ugyan betiltották, azonban senki sem akadályozhatja meg, hogy egy baráti társaság bármilyen – tiltott jelképeket nem tartalmazó – egyenruhát viseljen, s éppen oda „kiránduljon”, ahova úri kedve tartja. (Legföljebb nem lesznek bejegyezve, s nem igényelhetnek állami támogatást a költségvetésbõl – utóbbit nyilván akasztófa-humornak szántam.) Spongyát rá tehát, több is veszett Mohácsnál! Persze a moralitást s a józan belátást évtizedek óta nélkülözõ, lakájlelkû zsernyákok („kiszolgálunk és verünk!” – elõbbi a hatalomra és a maffiózókra, utóbbi a „bennszülött csõcselékre” vonatkozik, kinek-kinek érdemei szerint) egész másképp értelmezték mindezt, amit rögvest gyakorlati ténykedésükbe is átültettek.

Tomboló ószövetségi erõszak

A békés tüntetést eredetileg július 4-én 17 órára a 64 Vármegye Ifjúsági Mozgalom jelentette be a budapesti Hazugságügyi és Rendbontási Minisztérium elé, Budaházy és a többi börtönben sínylõdõ politikai fogoly védelmében („Szabadságot a hazafiaknak!” jelszóval), ám ez a helyszín Gyurka Szombathelyre deportálásával okafogyottá vált. A következõ tervezett tetthely a Szabadság téren volt, amit a rendõrség elõször tudomásul vett, hiszen semmi oka nem volt a tiltására (pl. nem akadályozta a közlekedést, s egyéb rettentõ sérelmet sem okozhatott senkinek). Igen, ámde közben föloszlatták a Gárdát, s kézenfekvõvé vált, hogy ezt is figyelembe véve, immár az õ létjogaik védelmében is kiálljunk a gátra. No, ezt a bérgyilkos sündõrség már nem hagyta annyiban, ezért (tudomásom szerint) indoklás nélkül betiltotta a rendezvényt, s errõl a döntésérõl csak az utolsó pillanatban értesítette az érdekelteket. Egyébként iszonyú készültség volt mindenütt: számos utcát, teret hermetikusan lezártak, s a Duna hídjain is korlátozták a forgalmat. Szinte az egész Belváros közlekedését megbénították, persze nekik ugye mindent szabad. Innentõl már csak spontán tüntetésrõl lehetett szó, melyet a Bazilika elé hirdettek meg a szervezõk. Azonban az erõs kordonozás miatt lehetetlen volt odajutni, maradt tehát a közeli Deák és Erzsébet tér. Ez az elõzetes hercehurca bizonnyal sokakat megfélemlített és elriasztott a részvételtõl, ezért a várt hatalmas tömeg nem is verõdött össze, de néhány ezren azért így is megjelentek (köztük néhány száz gárdista, akik bölcs elõrelátással az oroszlános mellényüket zömmel ott és akkor öltötték magukra).

A korábbi nevetséges és eredménytelen, eredendõen gyáva pótcselekvésnek minõsíthetõ dzsemborikkal szemben (lásd legutóbb a Fidesz-közeli Civil Összefogás kétszeri lebõgését!) ez végre dicséretes megmozdulás volt, noha ezt is fölmorzsolta és legyûrte a tetõtõl talpig fölfegyverzett ávós túlerõ. (Emlékszünk még az általam soha nem helyeselt szlogenre, mi szerint „Magyar rendõr velünk van!”? Ha netán valakinek még maradtak illúziói e marsbéli [levantei?] halálbrigádokkal kapcsolatban, hamar kiábrándulhatott.) Nem néztek azok se Istent, se embert, hanem nekiestek a szegény hazafiaknak, mint bolond borjú az anyjának. Válogatás nélkül ütlegeltek és fújtak le mindenkit maró könnygázzal, aki az útjukba került. Egyenként, hajánál, karjánál, lábánál fogva ráncigálták ki a kiszemelt áldozatokat társaik védõkörébõl (olykor kemény dulakodások árán), aztán hátrabilincselt kézzel apránként elhurcolták õket. Több mint 200 fõt gyûjtöttek be ily módon – köztük Vona Gábort, a Jobbik elnökét s Kiss Róbertet, a Gárda fõkapitányát – a „páncélozott méhecskék” (bár szakadna szét a fullánkjuk!). Sokan elájultak a gáztól és a hõségtõl, súlyos sebesülteket is elláttak, ill. elvittek a mentõk. Alig 2-3 órát tartott az oszlatás, mégsem volt kudarc-íze a dolognak. Részünkrõl mintha megszûnt volna az eddigi fejetlen menekülés, s a körülményekhez képest gerince, tartása, oroszlánszíve volt a tüntetõknek. Ha egyszer a létszámunkat is sikerül 100000 fölé tornászni, s egymást lelkesítve, egymást támogatva még elszántabbá, még harciasabbá válunk, akkor jaj lesz a pökhendi banditáknak! Nem menti meg õket se „törvény”, se varázslat, se a gránátvetõk, sem az izraeli vízágyúk. Nem tarthat örökké a rémuralmuk, rövidesen szétrohad pünkösdi királyságuk. Nekik térkép e táj, profitszerzõ piac, mesés aranybánya, õslakói pedig kifacsarható, eldobható és megölhetõ cselédek. De hiába bitorolnak mindent, hiába rágják a testünket, isszák a vérünket, mert nálunk az igazság, mi vagyunk itthon, s velünk a magasságos Isten. Mi kell még a szabadság kivívásához?!

Most az a fontos, hogy lélegzetvételnyi pihenõt se hagyjunk nekik. Folytassuk a tömegtüntetéseket, szervezzünk határzárat, teljes út- és hídblokádokat s az egész országra kiterjedõ általános sztrájkot. Üvöltsünk teli torokból, kergessük vissza megszállóinkat a kurvanyjukba (a la Petõfi!), végül söpörjük el ezt a rablógyilkos bagázst! Nincs helye többé megértésnek, megbocsájtásnak, nem várhatnak tõlünk kegyelmet! Volt idõ, amikor magam is úgy gondoltam, elegendõ, ha elkobozzuk összeharácsolt vagyonukat, s megtisztítjuk tõlük a közéletet, valamint a vezetõ pozíciókat, egyébként pedig boldoguljanak, ahogy tudnak. De azóta naponta bizonyították, hogy képtelenek bármiféle megbánásra és javulásra, mert eredendõen gonoszok, az ördög fölkent cimborái. Semmiféle felebaráti szeretet nem gátolhat bennünket abban, hogy halálos sérelmeinkért, keresztre feszítésünkért leszámoljunk velük, és méltó elégtételt vegyünk mindazokon, akik határtalan önzésükben végzetes sorvadásunkat, kiheverhetetlen nyomorúságunkat, gyógyíthatatlan csonkaságunkat okozták. Le a zsarnoksággal, elég a magyarok kirekesztésébõl, vesszenek a nemzetpusztító brigantik, a hazánkat gyarmattá alázó mamutcégek; írmagjuk se maradhat a szentséges anyaföldön! Húzzuk ki magunkat büszkén, egyenesen, ahogy dicsõ õseink tették! Mi vagyunk a Tudás Népe s az isteni Világosság Fiai! Rajta Vitézek, Harcostársaim, föl a gyõzelemre! Teremtsünk biztos jövõt s egy szabad, élhetõ Magyarországot magunknak és utódainknak egy újabb ezredévre!