Siklósi András

Pongrátz Gergely immár a Hadak Útján csatázik

1982-ben elõször (s azóta több kiadásban) megjelent „Corvin köz - 1956" c. könyvének hátlapján Pongrátz a következõket írta:

„1932. február 18-án születtem Szamosújváron. A magyarságtudatot és a magyar haza szeretetét szüleink belénk nevelték, és a harmincas évek végén a román gyerekek sokszor belénk verték. A háború befejeztével elõször Mátészalkára költözött családunk, majd amikor édesapám hazajött, Soroksárra kerültünk, ahol édesapám kilenc gyermeke után 13 hold juttatott földet kapott, és azon gazdálkodott. Én agronómus lettem, és csakis õrzõangyalomnak köszönhetem, hogy börtön nélkül megúsztam a közel 12 évig tartó kommunista rendszert. Mint a szobi járási tanács takarmánygazdálkodási elõadója, majd a ceglédi városi tanács fõállattenyésztõje, alkalmam volt megismerni a magyar paraszt szomorú, elkeseredett helyzetét, és ez nagymértékben hozzájárult politikai mûvelõdésemhez. Két évig voltam katona, mely idõ alatt kétszer voltam õrvezetõ. Egyszer lefokoztak azért, mert egy politikai foglalkozáson olyan kijelentést tettem, hogy a kommunizmus nem más, mint állami kapitalizmus. Szerencsém volt, mert ez akkor 15 évi kényszermunkát is jelenthetett volna.

Az 1956-os forradalom kitörésének híre a hényelpusztai állami gazdaságban ért, ahonnan október 24-én reggel indultam Budapestre, mert éreztem, hogy testvéreim is részesei a felkelésnek. Tudtam, hogy mellettük van a helyem. A Corvin közbe 25-én hajnalban kerültem, ahol a bajtársaimmal és testvéreimmel én is részese lettem azoknak a harcoknak és tárgyalásoknak, amelyek a forradalom gyõzelméhez vezettek. Életem legnagyobb kitüntetése akkor ért, amikor október 30-án a corvinisták engem választottak meg fõparancsnokuknak. 1956. november 28-án hagytam el Magyarországot."

Fenti mûvének elõszavából idézem az alábbi gondolatokat:

„A Corvin köz területét és szerepét a magyar forradalomban elsõsorban azért írtam meg, hogy anyagot és egy kiinduló pontot szolgáltassak a jövõ magyar történészeinek, akiknek egy összetekeredett gordiuszi csomóból kell kibogozni az igazságot. Amikor majd eljön az idõ, hogy a népbíróságok jegyzõkönyvei, a vallomások és a megjelent irodalom alapján, elfogulatlan emberek összeállítsák az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc igaz történetét, legyen a kezükben egy olyan „vallomás" is, melyet egy szabadságharcos írt le. Most azonban ki kell hangsúlyoznom a szabadságharcos kifejezést! Nem állítom magamról, hogy elfogulatlan vagyok, hiszen nem is lehetek az! Résztvevõje voltam azoknak a harcoknak, melyekben bajtársaim életüket áldozták hazánkért, és naponta tucatjával estek el mellettem. Ez a tény igazolja, és nagyon is indokolja elfogultságomat a forradalom szelleme és hõsi halált halt bajtársaim emléke elõtt. Diplomata sem vagyok, hogy szép és semmitmondó szavakkal körülírjam az eseményeket. Nem is ez volt a szándékom! El akartam kerülni a lehetõségét a félremagyarázásnak. Remélem, hogy célomat elértem."

Pongrátz Gergely (alias Bajusz) egyszerû, átlagos parasztfiatal volt, miként sok százezer sorstársa a trianoni Csonka-országban. Talán csak igazságérzete, szolidaritása és hazaszeretete volt erõsebb másoknál, valamint makacs önfejûsége. 1956 nélkül aligha emelkedhetett volna ki a szürke középszerûségbõl; de a hõsök hirtelen teremnek, és ritkán jönnek onnan, ahonnan várják õket. Megértette az idõk szavát, s amikor szükség volt rá, tudta, hol a helye. Irigylésre méltó bátorsággal harcolt azokban a dicsõséges napokban, s a végsõkig kitartott a Corvin közben. Ha itthon marad a bukás után, õt is felakasztották volna (távollétében halálra ítélték!), tehát senki nem marasztalhatja el azért, mert az emigrációt választotta, hogy legalább a puszta életét megmentse. Késõbb, amikor világszerte ünnepelték, mindig azt mondta, hogy az igazi hõsök azok a pesti srácok voltak, akik meghaltak a szabadságért, õ csupán a kötelességét teljesítette.

Messze idegenben is a magyar nép felszabadításáért küzdött, valamint azért, hogy 1956 valódi történetét, szellemiségét ne hagyja ellopni vagy meghamisítani azok által, akik készséggel kiszolgálták a kommunista zsarnokságot, ill. gondtalanul élvezték gaztetteik jutalmát. Azt vallotta, hogy nincs „emberarcú" bolsevizmus, s amiként nem beszélhetünk „reformnácikról", úgy „reformkommunistákról" sem. Mindig megkülönböztette a barikád két oldalán szemben álló ellenségeket, s az õ morális kódexe szerint elképzelhetetlen volt, hogy az ávós pribékek tetemeit, továbbá a gyilkos ruszkik hulláit - elesett bajtársaihoz mérve - „mártíroknak" tekintse. Maléter Pált, Nagy Imrét (és hasonszõrû társaikat) - akiket késõbb a „rendszerváltó" komcsik „szentté" avattak - sohasem tartotta maguk közül valóknak, csupán a bolsi hatalmi marakodások szükségszerû áldozatainak.

1990-ben hazatért a számûzetésbõl, hogy immár békésebb eszközökkel befejezze az '56-os forradalmat. Azonban mélységesen csalódott, hiszen semmi sem úgy alakult, ahogy az józan ésszel várható lett volna. Mindig hangoztatta, hogy õ nem akar sem diplomata, sem politikus, sem bármilyen vezetõ lenni, kizárólag szabadságharcos. Függetlenségére kínosan ügyelve egyetlen párthoz sem csatlakozott, noha azok idõnként megpróbálták nevét a zászlóikra tûzni. Pongrátz éppúgy megvetette a nyugati kapitalizmus embertelenségét s az '56-ot cserbenhagyó USA-t, mint a barbár szovjet rezsimet. Egy olyan semleges rendszer megalapozásán szorgoskodott, amely 1956 népi örökségét bontakoztatja ki, vagyis a dolgos tömegeket juttatja jóléthez és tulajdonhoz. Ideális társadalmi igazságosságot, szabadságot, rendet és erkölcsös közéletet óhajtott Magyarországon. Kendõzetlenül nyers és õszinte beszédeiben, valamennyi fellépésén ezen értékek mellett tört lándzsát. Ezzel magára zúdított a kozmopolita, álliberális, posztkommunista csõcselék gúnyolódását, sõt dühödt átkait, de olykor megalkuvó egykori bajtársaival is ellentétbe, vitába keveredett. Nem engedett sem a fenyegetésnek, sem a zsarolásnak, sem a „baráti tanácsoknak"; a szennyes áradattal szívósan dacolva, büszkén mutatta föl '56 romlatlan eszméit.

A maga acélos kitartásával az Antall-kormány idején létrehozta a mátyásföldi lakótelepet, ahol a nyomorúságos körülmények közt tengõdõ, maggyötört harcostársai nyertek emberibb elhelyezést. Majd a kiskunmajsai Maris pusztára leköltözve megvalósította régi álmát, az ország egyetlen '56-os emlékmúzeumát; valamint a kiváló építész, Csete György irányításával egy bensõségesen szép kápolnát is emeltetett, benne az elesett és kivégzett hõsök névsorával. A fiatalok részére pedig nyári tábort szervezett, ahol a résztvevõk megismerkedhettek 1956 történetével, valamint más nemzeti hagyományainkkal. Az átélt korábbi és jelenkori megpróbáltatások lassan felõrölték egészségét. Többször került kórházba szívinfarktussal és egyéb súlyos betegségekkel. Végül 73 évesen, 2005. május 18-án, szívszélhûdésben halt meg múzeumának udvarán.

Személyesen is kötõdtem hozzá, tucatnyi alkalommal beszélgettem vele az elmúlt évek során. Elõször 1991. október 23-án találkoztunk a Corvin közben, ahol az ünnepségen „1956 tüze" c. költeményemet szavaltam. Utána a pódiumon odajött hozzám, könnyes szemmel megölelt-megcsókolt, s azt mondta elcsukló hangon: „Te betyár, hogyan tudtál ilyen gyönyörû verset írni?". Nehéz választani a szívemben õrzött emlékek közül, de kettõt mindenképpen meg kell még említenem. 1996-ban a Szeged melletti Balástyán rendeztük a hagyományos Szittya Világkongresszust, ahol meghívásomra õ is elõadást tartott „1956 mostoha sorsa a jelenkorban" címmel, amit a felszólalásokat tartalmazó antológiámban („Mentsük meg a hazát!") is közreadtam. Nem volt gyakorlott szónok, s a meghatottságtól alig tudott folyamatosan beszélni. Érezni lehetett, hogy nemcsak eseményeket, tényeket sorol, hanem minden szavának megszenvedett aranyfedezete van. Többször el-elsírta magát, s nem szégyellte férfikönnyeit a hálás közönség elõtt. Jobb elõadást bizonyára sokan tarthattak volna a témáról, nekünk mégis õ volt az etalon, a köztünk járó élõ legenda. Utoljára 2003 õszén családostól és mások társaságában (egy különbusszal) látogattam meg szûkebb pátriájában, hogy végre megtekintsük a múzeumot, a kápolnát s a többi létesítményt. Nagy szeretettel fogadott, s fáradhatatlanul kalauzolt bennünket történelmi levegõt árasztó rezidenciáján; igyekezett kielégítõ választ adni valamennyi fölmerült kérdésre. Közvetlenségével, szerénységével, megnyerõ elvhûségével maradandó nyomokat hagyott mindnyájunk lelkében.

Kár, hogy Pongrátz Gergely nincs köztünk többé. Tele volt hittel, tervekkel, célokkal. Önzetlenül mindvégig hazája, népe boldogulását szolgálta. Ha kellett, fegyverrel a kezében, késõbb a toll vagy a szó erejével, s rendíthetetlen példamutatással. Az eltiporhatatlan szabadságvágy jelképe lett minden jobb magyar számára. Most már a Hadak Útján lövi a ruszki tankokat, a jenki és izraeli bankokat, s az összes olyan sátánfajzatot, melyek (akik?) a magyar nemzet kifosztására, legázolására szövetkeztek, Nem nyughat békében addig, míg a Kárpát-medencében rab magyarok sírnak, amíg sok millió testvérének vigasztalan sorsa és jövõje megnyugtatóan meg nem oldódik. Isten veled Barátunk, az Égi Seregek segítsék értünk vívott további küzdelmeidet!