Siklósi András

Erdélyben a Csodaszarvassal

Jó néhányszor jártam már Erdélyben, a történelmi Magyarország egyik legszebb vidékén. Ezek közt akadt pár napos villámlátogatás, de több hetes körutazás is. Elég alaposan megismertem tehát a Trianonban meghagyott Csonkaországnál nagyobb Erdély városait, falvait, tájegységeit; persze azért léteznek jócskán fehér foltok is a térképen, ahova még nem sikerült eljutnom eddig. A mára össznemzeti szempontból is kultikus zarándoklattá vált csíksomlyói pünkösdi búcsúban egyszer voltam, 1988-ban, s azóta többször is készültem, hogy visszatérjek, de idõ vagy anyagiak hiányában erre mostanáig nem kerülhetett sor. Idén májusban kaptam egy kedvezõ ajánlatot a Magyar Csodaszarvas Egyesület egyik vezetõjétõl, így azt elfogadván megvalósult régi tervem. Egy öreg Forddal négyen (Csaba László, Csaba Zoltán, Zétényi Zsolt és jómagam) vágtunk neki a 6 napos útnak, mely több volt egyszerû kirándulásnál, hiszen könyveket és egyéb adományokat is vittünk elszakított testvéreinknek, elsõsorban Böjte Csaba árvaházainak, s akadt néhány félhivatalos programunk is. Általában nem szeretem a kötöttségeket vagy az alkalmazkodást utazás közben, de a baráti társaság s a kiváló szervezés hatására rövidesen beláttam, hogy annak is lehetnek elõnyei, ha nem mindenrõl magamnak kell gondoskodnom, s viszonylagos kényelemben tölthetem az idõ túlnyomó részét. (Fiatalabb koromban gyalogszerrel, ill. autóstoppal, hátizsákkal, szálegyedül barangoltam be egész Európát és Törökországot, de azóta eljárt fölöttem az idõ, s ma már aligha vágnék neki ilyen embert próbáló, fizikailag roppant megterhelõ kalandozásoknak. Ahogy öregszik az ember, úgy csökken a romantika varázsa a biztonság javára.)

A többiek Budapestrõl indultak, míg én Szegeden csatlakoztam hozzájuk. Nagylaknál keltünk át a határon, ahol a korábbiakban megszokott vámhatósági szõrözések ezúttal szerencsére elmaradtak. (Ennyi haszon tán minket is megillet Románia EU-s tagságából!) Az elsõ megállónk Aradon volt, ahol megtekintettük Zala György páratlanul tökéletes Szabadság-emlékmûvét, melyet kínos huzavonák után néhány éve sikerült ismét felállítani a város egyik félreesõ részén, egy rendkívül ízléstelen oláh diadalkapu társaságában. (Utóbbi jól tükrözi a megszállók erõszakosságát és primitívségét, ha úgy tetszik: a magyar kultúrfölényt. Csak megjegyzem, hogy késõbb Gyulafehérvárott hasonló érzelmeket keltett bennem a gyönyörû õsi katolikus székesegyházunk mellé odarittyentett 20. századi hagymakupolás ortodox „katedrális".) A következõ állomás Máriaradna híres kéttornyú zarándoktemploma volt, mely egy dombocskán épült érett barokk stílusban, a 18. század derekán. A hozzá tartozó egykori ferences kolostor ma aggok háza. Ezután néhány percig leróttuk tiszteletünket Bethlen Gábor marosillyei szülõházánál. A többször átépített reneszánsz várkastély oldalán feliratos kõ hirdeti a nagy fejedelem emlékét. A romos, elhanyagolt állagú épületet a Böjte-féle alapítvány vásárolta meg, ahol a restaurálás befejezése után kultúrházat, ill. vendégszállást terveznek kialakítani. Sajnos a hozzá tartozó park is meglehetõsen elvadult állapotba jutott a kommunizmus évtizedei alatt.

„Magos Déva vára" a Kõmûves Kelemen balladából is ismert. Azt szimbolizálja, hogy komoly eredményeket gyakran csak véres áldozatok árán érhetünk el; s egyúttal megfontolásra is késztet, hogy a bizonytalan siker vajon megéri-e a ráfordított hatalmas energiát. Ha már itt jártunk, föltétlenül megnéztük a kb. 400 m magasan emelkedõ falmaradványokat, annál is inkább, hogy kipróbáljuk a pár hónapos korszerû felvonót, ami gyorsaságával és olcsóságával kellemes meglepetést okozott. Föntrõl messzire ellátva élveztük a körpanorámát. Maga a város elég ronda, amolyan lepusztult ipartelep, elég siralmas blokkházakkal. A fõ célunk Déván természetesen Csaba testvér központi árvaházának megtekintése volt, mely elõször a hajdani ferences kolostorban vetette meg a lábát, s késõbb több panelház megvásárlásával bõvült, míg mostanra egész Erdélyt behálózó intézményrendszerré fejlõdött. Csodálatos az az embertõl emberig ívelõ önzetlen szeretet, ami a semmibõl sok ezer rászorulónak meleg családi otthont teremtett, s a minden bizonnyal elzüllésre ítélt apróságokból értékes utódokat nevel a magyarságnak. A vállalkozás részére mindenünnen érkezõ bõkezû támogatások persze azt is mutatják, hogy létezik még összmagyar szolidaritás, segítõkészség, ha valóban nemes ügyrõl van szó. (Ezt a példát más vonalakon is követhetnénk, s megfelelõ összefogással nagyot fordíthatnánk sorsunkon, még akkor is, ha a politika lépten-nyomon keresztbe tesz nekünk.) Körbejártuk az egyes létesítményeket, átadtuk ajándékainkat, megnéztük a templomot, s a gondozókkal és gondozottakkal folytatott rövid ismerkedés után tovább utaztunk elsõ szálláshelyünkre, a közeli Szászvárosba.

Az itteni templom melletti kolostorban is egy kisebb létszámú árvamenhelyet rendeztek be (Szent Erzsébet Otthon), ill. néhány vendégszobát is kialakítottak, ahol mi is helyet kaptunk. Lepakoltunk, megvacsoráztunk, aztán a lemenõ nap fényében megtekintettük (nem túlzás!) az édenkertet. Hát ilyen csodát nem minden nap élvezhet az ember. Egy pompás veteményeskert, zöldségekkel, gyümölcsökkel, mesterséges halastóval, kerti pihenõvel stb. Csupa haszonnövény, sehol egy gaz vagy gyom, s mindez a gyerekek munkája nyomán, egy örökifjú szerzetes, a 95 éves Bíró Antal irányító felügyeletével. Szegény már menni is alig tud, fogni még kevésbé, de naponta kapát, sarlót, kaszát ragad, s a körötte csicsergõ kicsinyekkel együtt mûveli Isten virágoskertjét. Hosszan elbeszélgettünk az öreggel lefekvés elõtt. Mesélt nagy idõket átívelõ, megpróbáltatásokban bõvelkedõ életpályájáról, mindvégig derûs hangon, teljes szellemi frissességgel és naprakész tájékozottsággal. Jó volt hallgatni õt; erõs hitébõl, emberi helytállásából, nemzeti elkötelezettségébõl és sajátos értékrendjébõl mi is példát meríthettünk. Másnap reggeli után még megnéztük a néhány utcányira levõ óvodát, majd elindultunk Gyulafehérvár felé.

A régebben püspöki és fejedelmi, mostanában érseki székhely Erdély egyik legpatinásabb városa, sajnos egyre fogyó magyar lakossággal. Legkiemelkedõbb mûemléke a csillag alakú erõdítményben (a néhai középkori vár területén), szobrokkal, dombormûvekkel díszített barokk kapukon át megközelíthetõ 13. századi román, ill. gótikus stílusú, háromhajós, kereszthajós, egytornyú (a másik tornya elpusztult!) székesegyház, késõbbi reneszánsz és barokk kiegészítésekkel. Belsõ berendezése a fosztogatások és gyújtogatások következtében többször megsemmisült, de pillérei, boltozatai, kõfaragványai, szarkofágjai ma is lenyûgözik a látogatókat. Nagy történelmi személyiségek, egyházi méltóságok nyugszanak falai közt, pl. Hunyadi János és László, János Zsigmond, Martinuzzi Fráter György, Bethlen Gábor, I. Rákóczi György, Márton Áron, hogy csak hirtelen néhányat említsek (a román õsiség nagyobb dicsõségére!). Közel hozzá áll az érseki palota, mely elég szerény épület, középkori magját többször átépítették. Kertjében római emlékek találhatók. Csak úgy mellesleg: 1918-ban a gyülevész oláhok e városban „mondták ki" Erdély egyesítését a Regáttal, amit aztán el is raboltak tõlünk, remélhetõleg nem véglegesen!

Innen Balázsfalva, Medgyes, Segesvár, Székelyudvarhely érintésével (Fehéregyháza és Héjjasfalva közt megálltunk a Petõfi-kútnál) jutottunk Székelylengyelfalvára. (Ez nem volt egyszerû, mert öreg autónk többször megmakacsolta magát, s utóbb szerelõt is kellett fogadnunk a javításához.) Itteni vendéglátónk Hajdó István nyugalmazott fõesperes volt, aki hosszú ideig szolgált Gyergyószentmiklósban, majd súlyos szívbetegsége után kérte magát ebbe a csöndes, nyugalmas székely falucskába. A plébános úr híre már hozzám is eljutott, elsõsorban remek, bátor hangú 2005-ös somlyói beszéde kapcsán, ami messze kiemelkedett az utóbbi évek hasonló prédikációi közül. Az élõ ember se cáfolt rá várakozásunkra. Nagy szeretettel fogadott bennünket, s noha sokan keresték ügyes-bajos dolgaikkal, igyekezett minél több idõt velünk tölteni. A templom egész jó állapotban van, egyébként éppen 200 éves, s ennek örömére egy ünnepi szentmise is volt, melyet a távoli vidékekre elszármazott testvérek is fölkerestek a helybélieken kívül. Utána minket is meghívtak a kultúrházban rendezett finom lakomára, ahol ételben-italban nem szenvedtünk hiányt. A falut szelíd dombok ölelik körbe, s Orbán Balázsnak, a legnagyobb székelynek is van itt egy takaros emlékmûve (kopjafás, székelykapus sírja néhány kilométerre található Szejkefürdõn, de ez nem esett útba).

Tovább haladva megálltunk még Szentegyházasfaluban, mely valamikor bányásztelepülés volt, ebbõl fejlõdött üdülõcentrummá, falusi panziókkal, kocsmákkal és éttermekkel. Gyógyfürdõ is van a közelben, valamint túrázni lehet a Tolvajos tetõre s a Hargita távolabbi pontjaira. Már besötétedett, mire ideértünk, így nem sokat láttunk, de azért betértünk a Múzeum Fogadóba, mely onnan kapta nevét, hogy folyosóin, szobáiban és termeiben gazdag néprajzi anyag van kiállítva, miközben folyamatosan ellátják benne az étkezõ és szállóvendégeket is. Mi csupán szétnézni jöttünk be, hiszen már vacsoráztunk. Meg kell még említeni, hogy van itt egy messze földön híres székely gyermekkórus (a 140 fõs Gyermekfilharmónia), mely rendszerint kirobbanó sikerrel, eredeti viseletekben énekli komolyzenei repertoárját. (Bár a másnapi hangversenyükre meghívtak bennünket, erre sajnos nem sikerült visszajönnünk, de most egy-két tagjukkal s a vezetõjükkel szóba elegyedtünk.) Innen már csak egy bakugrásnyira volt Csíkszereda, de így is éjfél körül járt már az idõ, mire ágyba kerültünk a Sapientia Egyetem kollégiumában. (A búcsú idején nem könnyû helyet szerezni, még elõzetes foglalással sem, ám a Csodaszarvas ezt a terhet is levette a vállunkról!)

Mielõtt átsétáltunk a csíksomlyói nyeregbe, reggel még megnéztük Makovecz Imre pár éve felszentelt templomát, mely igazán szemet-lelket gyönyörködtetõ alkotás. Itt egy rövid elmélkedéssel ráhangolódtunk a továbbiakra, hiszen ilyenkor a Kegytemplomba bejutni szinte lehetetlen, mert rengeteg zarándok törekszik a segítõ Máriához, hogy áldást kérjen tõle magának és szeretteinek. Egyébként a monumentális kéttornyú, késõ barokk ferences templom a 19. század elején épült az eredeti gótikus helyén. Mûvészileg nem kiemelkedõen értékes, de orgonája mestermû, s a fõoltárt uraló Szûz Mária (a Napbaöltözött Asszony) 16. századi faszobra is finom, érzékeny alkotás. A tõle balra és jobbra álló, késõbbi készítésû, rusztikus Szent István és Szent László szobrokról ugyanez nem állítható. A templom kriptájában szerzetesek és jeles közéleti személyek vannak eltemetve. A kolostor ma is mûködik, de kevesebb az állandó lakója, mint fénykorában. Érdemes megemlíteni még a közeli Csobotfalva barokk templomát is, ahol a csángó miséket tartják a búcsú délutánján. (Ide is készültünk, de a vihar áthúzta tervünket.) A Kissomlyó oldalában van egy meredek Kálvária, a tetején pedig több régi kápolna, melyek közül a Salvator a legfontosabb, festett kazettás deszkamennyezetével, gótikus szentélyével, régi képeivel és érdekes külsõ felirataival. Leereszkedve, már a nyeregben áll a szintén Makovecz-féle Hármas oltár, mely az õsi címerbéli hármas halmot és kettõs keresztet jelképezi; színpadán egyházi szertartásokat és világi elõadásokat (néptánc, rockopera stb.) egyaránt tartanak. Szemben magasodik a Nagysomlyó, melynek tetejére minden évben - nagyon helyesen - kitûzik valakik a magyar zászlót.

Már régi probléma, hogy Szeredából Somlyóra csupán egy keskeny földút vezet, ami a vásári árusok révén még tovább szûkül, s áteresztõképessége oly csekély, hogy gyakorta bedugul rajta a gyalogos forgalom, ill. esõben sártengerré válik. Már rég le kellett volna aszfaltozni, s még vagy két párhuzamos utat nyitni mellette, hogy ez az óriási sokaság könnyebben célhoz érjen oda és vissza egyaránt. (Ám 8 esztendõ alatt sem változott e téren semmi, s bizonnyal így marad a következõ évtizedben is. Pedig nem öröm, ha egymás sarkát tapossa ennyi ember.)

Meglehetõs melegben, lépésben haladtunk csak a tömegben, s jó másfél órába tellett, mire a nyeregbe értünk. Alig jutott már hely, minden talpalatnyi földet betöltöttek a keresztalják, s a távolabbi vidékekrõl, valamint külföldrõl érkezõ zarándokok. Azért valahogy sikerült elvegyülnünk, s a följutás kellemetlenségét hamarosan feledtette a ránk váró élmény. Közel 300 ezresre becsültem a tömeget (mások szerint félmilliónyian is voltunk, de ez szerintem túlzás), s nem gyõztem kapkodni a fejemet a sok szebbnél szebb zászló és népviselet láttán. A szentmisét Jakubinyi Gyögy érsek celebrálta, a prédikációt pedig Borbély Gábor pápai prelátus, ny. fõesperes mondta. Fõleg a nõk, az édesanyák szerepét emelte ki a nemzet megmaradásában, de szólt az elhivatás, a becsületes munka, a segítõkészség, a szolidaritás s a hit fontosságáról is. Szentjeink közül Árpád-házi Szent Imrét, Szent Erzsébetet, Mindszenty Józsefet, Apor Vilmost és Márton Áront nevezte meg példaként az erények hõsi fokon történõ gyakorlására. Nem volt rossz beszéd, de valahogy hiányoltam belõle a nemzetnek szóló direkt üzenetet, a kissé „politikusabb" hangütést, ami igencsak ránk fért volna jelenlegi siralmas állapotunkban. A mise közben több egyházi énekünk mellett elhangzott a Boldogasszony Anyánk is, majd a végén a pápai, a magyar és a székely Himnusz. Ezután szép rendben megkezdõdött a levonulás. Mi még eltöltöttünk egy órácskát ismerõsöket, barátokat keresve (találtunk is bõven!), aztán elindultunk. Már majdnem leértünk, mikor hirtelen kitört az égiháború. Dörgött, villámlott, ömlött az esõ, majd a diónyi méretû jég. Szinte beszakadt az ernyõm, akkorákat koppant. Próbáltunk fák alá állni, de nem sokat használt, egészen bõrig áztunk. Haladni sem lehetett, mert bedugult az egyetlen út. Ráadásul a tömegbe szekerek ékelõdtek, s ha a lovak megvadulnak, bizony komoly baleseteket okozhattak volna. Csak remélem, hogy sehol se történt efféle baj. Mi volt ez? Istenítélet, utolsó égi figyelmeztetés, vagy a megkínzott természet halálhörgése?! Annyi biztos, hogy nem véletlenül történt mindez, s búcsú ide vagy oda, ennek jelzésértéke volt. (Eb, aki nem így gondolja!)

Csuromvizesen, nyakig sárosan jutottunk el a ránk váró székely családhoz, ahol végre rendbe szedhettük magunkat, s egy finom ebéddel, meg némi pálinkával kúráltuk ki a nagy ijedelmet. A nap hátralevõ részében szabad programunk volt. Én Csíkszeredában tettem egy nagy sétát, a Mikó-kastélyt is útba ejtve (ahol éppen egy Munkácsy-kiállítást hirdettek a plakátok, de ezt Pesten is láttam, ezért itt nem szántam rá idõt). Sajnos a város áldozatul esett a Ceausescu-féle barbárságnak, így az egyetlen sétálóutca kivételével szinte mindent leromboltak, s helyette modern szörnyeket emeltek, szóval alig maradt említésre méltó mûemléke. (Székelyudvarhely pl. sokkal kellemesebb városka, legalábbis régi emlékeim szerint, mert most nem álltunk meg benne.) Jó idõ esetén a szocreál fõtérre hirdettek egy esti szabadtéri zenés programot - jótékonysági céllal - a helybéli Role együttes közremûködésével. Gondoltam, egy életem, egy halálom, megnézem, legföljebb otthagyom, ha nagyon gyengék. Vihar már nem volt, de végig lógott az esõ lába, ezért óvatosságból bevitték a rendezvényt a szakszervezeti székház színháztermébe, ami zsúfolásig megtelt érdeklõdõkkel. Igazán kellemesen csalódtam. Fõként csángó népdalokat és balladákat játszottak rockos feldolgozásban, mozgással is fûszerezve, egészen magas színvonalon. Késõbb megtudtam valakitõl, hogy elég régen együtt vannak már, s nemcsak Erdélyben népszerûek, hanem külföldön is gyakran szerepelnek. Mindent összevetve, kár lett volna elszalasztanom õket. Egy eseményben dús nap után ismét a Sapientián aludtunk. (Az éjszakai virrasztást s a somlyói napfelkeltét ki kellett hagynunk, ha bírni akartuk a holnapi fáradalmakat is.)

Reggeli után máris indultunk Gyimesfelsõlokra, hogy megnézzük a „kicsengetést" (nálunk ballagás) a Szent Erzsébet Gimnáziumban, ill. átadjuk az iskolának hozott ajándékokat. Ez az intézmény maga a csoda itt, hiszen székely-csángó vegyes lakosság él errefelé, s az oláhok nem veszik jó néven, ha magyar nyelven folyik a tanítás, pláne egy gimnáziumban. (Moldvában ezt egyáltalán nem is engedik, így onnan is szép számmal járnak át a csángó gyerekek, hiszen ez a legközelebbi magyar középiskola, persze nem állami, hanem egyházi kezelésben.) Egyébként egészen szép, modern, jól felszerelt épületrõl van szó, melyet fõként alapítványi pénzekbõl, ill. adományokból és külföldi karitatív támogatásokból tartanak fönn, no meg az oktatók jólelkû áldozataiból. A gimnázium talán legfõbb harcosa és elnyûhetetlen mindenese (korábban igazgatója is) Berszán Lajos atya, aki még az ünnepség alatt is folyton sürgölõdött, tárgyalt, intézkedett. Bensõséges hangulatú búcsúztatás volt, s aki itt végezhet, valószínûleg jobban megbecsüli magát az életben, mint könnyebb sorsú diáktársai. Egy jóízû ebéd elfogyasztása után a Tatros folyócska völgyében indultunk tovább az „ezer éves határra", ahol fölmásztunk a Rákóczi-vár romjaihoz, s onnan néztünk át Moldvába, de a csángókhoz ezúttal nem volt módunk elmenni. Visszafelé Gyimesbükkön még beugrottunk vitéz Deáky András csárdájába egy kézszorítás s egy kis szemlélõdés erejéig (igazán tetszett, amit láttunk!), s aztán Felcsíkon áthaladva Gyergyószentmiklós felé kanyarodtunk. Már sötétedett, mikor beérkeztünk, s ezúttal egy német segélyszervezet vendégházában (+ irodák) kaptunk szállást (Hajdó István segedelmével). Akkora nagy urak lettünk, hogy éjszaka mindnyájan külön szobában aludtunk!

Reggel Hajdó esperes utódjánál reggeliztünk a plébánián, majd megtekintettük a kívül-belül egyaránt szép, fallal körülvett barokk katolikus templomot és a belváros néhány patinás épületét. Elbúcsúztunk házigazdáinktól, s megindultunk Gyergyószárhegy felé, pontosabban a falu fölötti dombon épült templomokat, a temetõt, valamint a kolostorban kialakított és vonzó egyszerûséggel berendezett vendégfogadót, ill. az itteni Böjte-féle gyermekmenhelyet céloztuk meg. A temetõben leróttuk tiszteletünket az egy éve elhunyt kiváló költö-hazafi, Bartis Ferenc sírjánál, aki elüldöztetése miatt az anyaországban töltött évtizedei után holtában visszatért imádott szülõföldjébe. Az itteni templom inkább csak temetõkápolna, de azért bekukkantottunk egy pillanatra; a dombtetõrõl nyíló kilátás miatt pedig kívülrõl is érdemes volt körbejárni. A másik, a szárhegyi fõtemplom egyébként kezdetben gótikus stílusú volt, de késõbb többször is átalakították, míg a ferences kolostor a barokk korban épült. Itt élt a híres szerzetes, Kájoni János, aki az õsi székely vallásos énekek, zsoltárok összegyûjtésével és kinyomtatásával elévülhetetlen érdemeket szerzett (késõbb Domokos Pál Péter, az ismert zenetudós és néprajzkutató, a csángók nagy barátja dolgozta fel mûvét, s egészítette ki a dallamok közlésével). Kájoninak mellszobra van a kolostor falában, s itt is temették el. Ezután megtekintettük az egykori klastromot, melynek megváltozott funkciója is illik eredetéhez. Celláiban kényelmes és ízléses, 2-4 ágyas vendégszobákat alakítottak ki, faragott vagy festett bútorokkal, hímzett terítõkkel és függönyökkel, ill. szépen rakott cserépkályhákkal. A zegzugos folyosókat is festmények, grafikák, fafaragások és kerámiák díszítik. Aligha bánja meg, aki eltölt itt pár napot. A gyermekotthon éppen üres volt, mert ünnepeken és hétvégeken elviszik a kicsiket, de azért távollétükben is megszemléltük „rezidenciájukat", s nekik is hagytunk néhány meséskönyvet. Lett volna még egy helyi érdekesség, Lázár István fõkirálybíró reneszánsz kastélya (még csak egy töredékét restaurálták, e részben helytörténeti múzeum van), azonban belsõ földerítésére sajnos nem jutott idõnk.

Gyergyóalfalu fõterén is megálltunk egy lélegzetvételnyire, ahol 13. századi alapokon hatalmas barokk templom áll, mely belülrõl sem utolsó. Elõtte van István pap szobra; állítólag õ vezette a protestánsok ellen gyõzedelmeskedõ katolikus sereget, s ezért - a hagyomány szerint - az alfalusiak örökös joga, hogy a somlyói búcsúkon az elsõ keresztaljában meneteljenek. Következett Gyegyócsomafalva, ahol szintén megnéztük a templomot, majd Kossuth Lajos míves, egész alakos szobrát, azután pedig Borsos Miklós emlékházát, melyben az úttörõ 20. századi szobrászmûvész könyvei, egyes kisplasztikái és grafikái vannak kiállítva (fõ mûvei a budai Nemzeti Galériában találhatók). Megint „lóra pattantunk", s a vadregényes Bucsin-hágón, majd Parajdon keresztül jutottunk el Korondra. Ez a község elsõsorban fazekas mûhelyeirõl híres (nekem leginkább a régibb típusú fekete cserép tetszik), de gazdagon berendezett tájháza is figyelemre méltó. Az üzleti szellem ide is betört már, hiszen az egész fõ utca csupa boltokból áll, ahol a fafaragásoktól, báránybõröktõl kezdve a hímzett ingekig, vasárukig, szaruig és fazekakig szinte minden kapható, sajnos jelentõs százalékban kevéssé értékes kontármunkák is. Ki kell hangsúlyoznom, hogy Korondon volt egész utunk gasztronómiai csúcsa. Egy solymári ismerõsünk vett ugyanis egy takaros parasztházat, nyaraló gyanánt, s a portáján hamisítatlan székely ebéddel kedveskedett nekünk. Itt ettem elõször csorbalevest, tárkonyos csirkemellet, valamint igazán jóízû puliszkát is. Fenséges illat- és zamatharmóniában volt részünk az egyes fogások kóstolgatása közben! (Isten éltesse sokáig a szakácsunkat!) A lucullusi lakoma után újfent fölkerekedtünk, s Szovátán meg a Nyárád mentén átvágva, némi bolyongás után estére megérkeztünk utolsó szálláshelyünkre, Erdõcsinádra.

A térképen sem jelölt isten háta mögötti kisközségben Lukácsy Szilamér református tiszteletes és felesége vártak bennünket nagy-nagy szeretettel és finom töltött káposztával. Sajnos úgy tele voltunk már, hogy alig bírtunk lenyelni pár falatot, pedig máskor bizony „becsókoltuk" volna az egészet. Ezért inkább a pálinkás butykost s a boroskancsót emelgettük helyette. A tiszteletes úr ízig-vérig magyar ember, sokat mesélt küzdelmeirõl és megpróbáltatásairól, de persze az itteni s az otthoni nemzetrészeink sorsát, baljóslatú jövõjét is alaposan meghánytuk-vetettük, meg hát arról is beszámoltunk egymásnak, hogy a magunk szûkös lehetõségei közt mit próbálunk cselekedni azért, hogy legalább megfékezzük a rontásunkra fölhorgadó legsötétebb hatalmakat. Õ pl. külsõ segítséggel, de zömmel önerõbõl (és góbés furfanggal) megszerezte azokat a szomszéd telken álló faházakat, melyekben minden évben gyermekeket nyaraltat, s persze közben nevelgeti is õket a magyaros viselkedés elsajátítására. Késõre járt már, kifogytunk a pünkösd hétfõjébõl is, mikor asztalt bontottunk, s végre lepihentünk. Reggeli után még kisurrantam, s belülrõl is megnéztem a templomot. Egész szép lenne egyébként, bár a tatarozás miatti sûrû állványerdõtõl mindez alig volt élvezhetõ; leginkább a faragott, barokkos mintájú padozat ragadott meg.

Elindultunk immár hazafelé, azzal a szándékkal, hogy néhány helyen megállunk még útközben, de Váradon föltétlenül. Elõször a dimbes-dombos Mezõségen haladtunk keresztül, mely sok remekírót adott literatúránknak, gondoljunk csak Kemény Zsigmond, Wass Albert vagy Sütõ András mûveire. Kolozsvárt elhagyva máris Kalotaszegen jártunk, mely népmûvészetünk egyik legszebben virágzó tájegysége ma is. Központi városa Bánffyhunyad, ahol mindenképpen érdemes legalább az Árpád-kori eredetû, erõdszerû, fiatornyos, festett kazettás famennyezetû, faragott szószékû református templomot megnézni, melyet kezdetben Szent Erzsébetnek szenteltek, s azután többször átépítettek. Pechünkre az esõ pont akkor szakadni kezdett, mikor leparkoltunk, ráadásul a kapu is zárva volt, így nem láttuk értelmét annak, hogy a bejutás végett nyomozni kezdjünk. Megelégedtünk hát a kívül is fenséges épület látványával, s némi csalódással elhagytuk a helyszínt. Hamarosan megszûnt az esõ, s utána végig sütött a nap, mintha csak bennünket akart volna bosszantani a szeszélyes idõjárás. Rövidesen fölértünk a Királyhágóra, ahol megpihentünk egy kicsit, s miközben ettünk, gyönyörködtünk a vidék pompájában. (Hihetetlen, milyen varázslatos országot szaggattak széjjel Trianonban!) Innen már folyamatosan lefelé ereszkedtünk, s nemsokára befutottunk Bihar megye székhelyére, a Körös parti Nagyváradra. A jelenleg kb. 200 ezres várost a püspökséggel együtt Szent László királyunk alapította, s fénykorát a reneszánsz alatt élte, Vitéz János, majd Janus Pannonius idejében. Késõbb a törökök földúlták és lerombolták, csupán a 19. század második felében tért újra magához, s pár évtized múlva már „Körösparti Párizs"-nak becézték, de a román blokkosítás és iparosítás megint csak rontott rajta. Mi most csak a székesegyházat, a püspöki palotát s az egykori Kanonok-sor barokk épületeit (ma magánlakások) akartuk megtekinteni, mielõtt átkelünk a határon. A kéttornyú, monumentális barokk templom 1780-ban készült el, olasz és német mesterek tervei alapján. Külsõ, bejárati homlokzata ívelt, belsõ tere fenséges, bazilika jellegû, hajója 70 m hosszú és 30-40 m széles, falait carrarai márvány borítja, s pompás freskók, oltárképek díszítik, orgonája Mária Terézia adománya. Remek sírkövek (pl. Thurzó Zsigmond, Ipolyi Arnold püspökök), valamint I. László (egykori sírjából származó) szekercéje és ereklyéje gazdagítják még a káprázatos kínálatot. A templom elõtt magasodik László király szobra, s egy kõhajításnyira tõle a fenséges barokk püspöki palota, mely egyúttal múzeum is. Sajnos belsõ termeit, ragyogó freskóit zárás után már nem tudtuk szemügyre venni. Tempfli József püspök úrnál is meghiúsult az audienciánk, mert éppen egy vatikáni küldöttséget fogadott, s a bizonytalanra várakozni nekünk sem állt módunkban.

Biharkeresztes felé jöttünk át, majd Püspökladányt és Szolnokot érintve éjszaka érkeztünk Budapestre. Mindent összevetve: nagy élményekkel gazdagodtunk, s a somlyói jégesõt, ill. a kalotaszegi záport leszámítva az idõjárás is végig kedvezõen alakult. Egész utunk szerencsésnek mondható, s bár néhány apróbb tüske maradhatott bennünk (pl. az elszalasztott programok, látnivalók miatt), mindez eltörpül a mûvészeti és természeti szépségek, a sikeres kapcsolatépítések fényében. Nemes kaland, emlékezetes zarándoklat volt ez a néhány nap. Megérdemli a Csodaszarvas Egyesület, hogy hálás köszönetet mondjunk neki érte, s persze a csíksomlyói Babba Máriának is, hogy az elsõ perctõl az utolsóig gondoskodott rólunk, és védelmezett bennünket.