Siklósi András

II. János Pál fölmutatta az élõ Istent

Ezt az értékelést kb. 3 éve, röviddel a Szentatya halála után írtam. Mint mindenkor, ebben is igyekeztem tárgyilagos és elfogulatlan maradni, s a pápát erényeivel és hibáival együtt megragadni. Elsõsorban persze az vezérelt, hogy az egyetemességen túl a magyar nemzet szempontjából közelítsem meg életútját. Dolgozatomat eddig a Tárogató c. folyóiratomon kívül sehol sem adtam közre. Napjaink egyházakról, kereszténységrõl, vallásokról fellángoló vitái azonban indokolttá teszik, hogy ezekhez egyfajta adalékkal szolgáljak én is, anélkül, hogy a konkrét polémiákban állást foglalnék. Újraolvasva írásomat, úgy gondolom, hogy semmit sem veszített aktualitásából, s akár ma is készülhetett volna.

Mottó:

1. „Nem magunk mögött az Üdvözítõ keresztjével, hanem az Üdvözítõ mögött a saját keresztünkkel." (Cyprian Norwid)

2. „A hit s a haza szeretetét kell fölébresztenünk, e kettõben kell a boldogulás reményét keresnünk." (Prohászka Ottokár)

A régi latin közmondás eredetileg így szól: „Halottról csak az igazat.". Késõbb ezt elferdítették a következõképpen: „Halottról vagy jót, vagy semmit.". Óriási a különbség! Utóbbit nyilván olyan esetekre találták ki, amikor az elhunyt élete nem volt makulátlan, s ezért nem kívánták holtában megszégyeníteni hibái és bûnei felhánytorgatásával. Azaz nem az igazságra, hanem csak a jóra és szépre akartak emlékezni. Számomra ez a megalkuvó szemlélet elfogadhatatlan, így az öröklétbe távozott pápáról írandó elemzésemben is igyekszem a tényekhez ragaszkodni, még akkor is, ha ezzel esetleg ünneprontó leszek. Egyébként is úgy gondolom, hogy senki nem tökéletes, még a szentek sem. Egy kiváló, nagy formátumú ember jelentõsége nem kisebbedik attól, ha néhány tévedésére, mulasztására, melléfogására is rámutatunk. Dicshimnuszt tehát senki ne várjon tõlem, viszont ahol indokolt, nem fukarkodom majd az elismeréssel. Ahogy Zrínyi Miklós fohászkodott Istenhez, úgy kiáltok én is: „Adj pennámnak erõt, úgy írhassak, mint volt!".

1. Karol Wojtyla életútjának állomásai

A világsajtóban sokféle jelzõt aggattak rá: „A béke és a remény pápája", „a legek és rekordok pápája", „a fiatalok pápája", „az imádkozó pápa", „a zarándok pápa", „az ökomenikus kiengesztelõdés pápája", „a konzervatív, keményfejû pápa" stb. Mindben van némi igazság, azonban egyik sem fejezi ki tökéletesen az egyéniségét. Szerintem életmûvének lényege abban áll, hogy Jézus hiteles követõje volt, aki az egész emberiségnek (származástól, vallástól függetlenül) - személyes példájával - fölmutatta az élõ Istent. Határozottságával, rátermettségével, bölcs és türelmes kitartásával méltóvá vált a bizalomra, mely magas tisztségébe helyezte. Közvetlenségével, õszinte emberszeretetével, elmélyült hitével meghódította a tömegeket, s valószínûleg a 20. század legismertebb, legnépszerûbb vezetõje volt, miáltal utódainak is alaposan föladta a leckét. Nem az én feladatom megítélni, hogy szent volt-e valóban, az viszont nem kétséges, hogy rövidesen boldoggá, majd szentté avatják, azaz felvételt nyer az egyház kiválasztottainak sorába.

A Krakkó közelében, Wadowicében, Galícia Lengyelországhoz tartozó részén (ahol kb. 30 % zsidó élt!) született 1920. május 18-án, egy katonatiszt s egy tanárnõ fiaként. Édesanyját s bátyját hamar elvesztette, s így egyedül apja nevelte, aki a II. világháború alatt (1943-ban) szintén meghalt. 9 évesen volt elsõáldozó, 18 éves korában bérmálkozott. Az elemi iskolát s a gimnáziumot szülõvárosában végezte, majd a krakkói Jagelló Egyetemen tanult filozófiát. Játékos, pajkos természetû, értelmes gyermek volt, aki különösen szeretett sportolni (focizni, síelni) és kirándulni, barangolni a hegyi erdõkben. A náci megszállás alatt bezárták az egyetemet, ezért néhány évig egy kõbányában, majd egy vegyi üzemben dolgozott, hogy megélhetését biztosítsa. Erõsen vonzódott a színházhoz, titokban részt vett a „Rapszodikus Színház" társulatának tevékenységében, ugyanakkor álnéven verseket is írt. Papi tanulmányait is illegálisan kezdte meg 1942-ben, az Adam Sapieha érsek által vezetett szemináriumban, aki mindvégig nagy pártfogója, szellemi mentora maradt. (A legendás bíboros-hercegprímással, Stefan Wyszynskivel Wojtyla sohasem jutott bensõségesebb viszonyba, de nyílt vitára, ellenségeskedésre nem került sor közöttük.) A háború után folytatta tanulmányait az újból megnyitott krakkói szemináriumban, ill. a Jagelló Egyetem teológiai szakán. 1946-ban szentelték pappá, majd rögtön Rómába küldték, ahol doktori címet szerzett, s közben bejárta Itáliát, Franciaországot s a Benelux államokat. 1948-tól visszakerült szülõföldjére, ahol megkezdte szolgálatát Krakkó több parókiáján. Tovább ismerkedett a filozófiával, majd a krakkói s a lublini egyetemen a teológia s az etika professzora lett. 1962-tõl (már püspökként) aktívan részt vett a II. Vatikáni Zsinat ülésszakain, s annak szellemét magáévá tette. 1964-ben VI. Pál kinevezte Krakkó érsek-metropolitájává. 1967-ben (szokatlanul fiatalon) bíborossá kreálták, így hazája katolikus egyházának második legfõbb méltósága lett. Munkáját segítõ missziónak tekintette, a szolgálatra s az igehirdetésre helyezve a hangsúlyt. Érseksége alatt minta-egyházmegyét szervezett, közvetlen kapcsolatot tartott papjaival és híveivel. Látogatta a túrázó fiatalokat, meghívások nyomán bejárta a fél világot, részt vett a római szinódusokon, fogadta külföldi bíboros társait; közben hadakozott a bolsevista pártbürokráciával, és fáradhatatlanul írta újságcikkeit, ideológiai tanulmányait, szépirodalmi opuszait. A lengyel egyház különleges szerepet töltött be a diktatúrában; tele voltak a templomok, egyre nõtt a papi hivatások száma, s eredményesen küzdött a hitet romboló ateizmussal, materializmussal szemben.

XII. Pius, XXIII. János, VI. Pál, majd I János Pál (Albino Luciani) rövid uralkodása után, az 1978. október 16-i pápaválasztó konklávé nyolcadik fordulójában, nagy meglepetésre elsöprõ többséggel (111-bõl állítólag 99 szavazattal) az 58 esztendõs Wojtylát emelték a pápai trónra, Szent Péter 264. utódjaként, aki a II. János Pál nevet vette fel közvetlen elõdje iránti tiszteletbõl. Igen nagy elszántsággal fogott küldetése megvalósításához, s hamarosan kilépett a Vatikán dohos falai közül. Ablakot nyitott a világra, számos újítást vezetett be, támogatta az elnyomottak és kifosztottak szabadságküzdelmeit, jó pásztorként megkezdte a szekularizációval (elvilágiasodás) szembeni újraevangelizáló tevékenységét, ugyanakkor szívósan ragaszkodott egyháza 2 évezredes valláserkölcsi hagyományaihoz s a zsinati reformokhoz.

Közel 27 éves pápasága alatt 144-szer kereste fel Olaszország településeit, 104 utazást tett a világ 140 országába, ebbõl 43-szor járt Európában (8-szor Lengyelországban), 42-szer Afrikában, 4-szer Észak-, 17-szer Közép- és 11-szer Dél-Amerikában, 17-szer Ázsiában, 6-szor pedig Óceániában, de nem tehette lábát kínai és orosz földre; 1340 boldogot és 475 szentet avatott (kevesebb tán több lett volna!); kb. 1500 állam- és kormányfõt, ill. egyéb fontos személyt fogadott (pl. Andrej Gromikó, Jimmy Carter, II. Erzsébet, Lech Walesa, Ronald Reagen, Jasszer Arafat, Mihail Gorbacsov, Wojczek Jaruzelski, Jichak Rabin, Mohammad Khatami, Fidel Castro stb., ill. Antall József, Horn Gyula, Orbán Viktor, Gyurcsány Ferenc); mintegy 18 millió ember vett részt szerdai audienciáin; 14 enciklikát, 13 apostoli buzdítást, számos körlevelet bocsátott ki, kb. 10 ezer beszédet mondott, s 201 bíborost avatott fel; 455 év óta õ volt az elsõ nem olasz pápa, s a 3. leghosszabb idõt töltötte hivatalában; elsõként kért bocsánatot (Istentõl s az érintettektõl), a Szentszék nevében, a katolikusok által a múltban elkövetett bûnökért, elsõként látogatott el egy zsinagógába s egy mohamedán mecsetbe; diplomáciai kapcsolatot létesített Magyarországgal (1997-ben államközi szerzõdést is kötött velünk), a Szovjetunióval és Izraellel; rehabilitálta Galileit, s Giordano Bruno máglyahalála fölött sajnálkozását fejezte ki - ennyit ízelítõül a száraz statisztikákból.

Kb. 20 merényletet kíséreltek meg ellene, melyek közül a legsúlyosabbat 1981. május 15-én (pápasága 3. évében) a török Mehmet Ali Agca követte el (mindmáig tisztázatlan háttérrel), akit 1983-ban börtönében felkeresett, majd megbocsátott neki. A Szentatya kis híján belehalt sérüléseibe, megmenekülését az isteni gondviselésnek és (a fatimai) Szûz Mária közbenjárásának tulajdonította, akihez különös gyengédséggel ragaszkodott már korábban is. Tömör jelmondata: Totus Tuus (egészen a Tied) is erre utal, bár Jézusra is vonatkoztatható. Heroikus munkája közben mindig szakított idõt az imádkozásra s a rózsafüzér elmondására, valamint olykor sportolásra is.

Egészsége fokozatosan romlott; 1992-ben vastagbelébõl daganatot távolítottak el, 1995-ben csípõmûtétet hajtottak végre rajta, majd combnyaktörést szenvedett, s az utolsó 8-10 évben mindinkább elhatalmasodott rajta a Parkinson-kór. Hihetetlen önuralommal viselte fájdalmait, s amennyire fizikuma engedte, zokszó nélkül igyekezett ellátni kötelességeit. Ekkor már sokan a lemondására célozgattak, s a sajtóban megindult a találgatás lehetséges utódjáról, noha nem állt szándékában visszavonulni. (A tömegkommunikáció egyébként sem bánt vele kesztyûs kézzel; rendkívül durva, otromba stílusban támadták egész pályafutása során. Csupán a halála és temetése kapcsán váltottak hangnemet a média bértollnokai, de azóta ismét felerõsödtek a rosszindulatú „bírálatok".) 2005 tavaszán (85 évesen) beteljesült sorsa: légzési nehézségei gyógyítására gégemetszést alkalmaztak, ám átmeneti javulás után vírusos vérmérgezést kapott, szív- és keringési elégtelenség lépett fel, amin már a leggondosabb ápolással sem bírtak segíteni. Az utolsó kenet (a betegek szentsége) felvétele után, április 2-án visszaadta lelkét a Teremtõjének. Isten akaratában megnyugodva, csöndes békességben halt meg. Elsõ pápai szózatában arra biztatta testvéreit, hogy „Ne féljetek, nyissátok meg szíveteket Krisztus elõtt!". Utolsó üzenete pedig az volt az érte virrasztó és imádkozó millióknak: „Legyetek derûsek, mint én!". A Szent Péter-bazilikában ravatalozták fel, ahol két napig búcsúztak tõle a magas rangú és egyszerû emberek százezrei. 8-án szentmise keretében kísérték végsõ útjára, a bazilika pápai kriptájába. Ilyen temetést még nem látott a világ! Csak a helyszínen vagy 4 millióan szorongtak, a tévéken keresztül pedig az összes kontinensen nézték a ceremóniát. II. János Pál sírja valószínûleg zarándokhely lesz, pláne ha oltárra emelik.

2. II. János Pál szellemi-lelki öröksége

A pápa úgyszólván eszköztelenül, csupán roppant erkölcsi tekintélyére és saját képességeire támaszkodva, valamint Istenre hagyatkozva érte el, hogy megkerülhetetlen világpolitikai tényezõvé vált, s el is követett minden tõle telhetõt az igazságosság, a szabadság, az esélyegyenlõség, az emberi jogok, az egyetemes béke érvényesítése érdekében. Mindig a kitaszítottak, az üldözöttek, a védtelen szegények oldalán állt; ellenezte a háborúkat, a terrorizmust, s nem rajta múlt, hogy békéltetõ kísérletei többnyire kudarcot vallottak (pl. balkáni mészárlások, USA-Afganisztán, USA-Irak, Izrael-Palesztina, afrikai törzsi villongások stb.). Komoly szerepe volt a bolsevizmus megbuktatásában, pl. a lengyel Szolidaritás nélküle biztosan összeomlott volna; de nem osztom azok véleményét, akik túlzott jelentõséget tulajdonítanak neki bizonyos változások kapcsán, hiszen egy fecske nem csinál nyarat, s a hajnal sem azért jön el, mert a kakas kukorékol. Amennyire egyértelmû szembenállása a marxista ideológiával s a kommunista rezsimekkel, annyira felemás a kapitalizmushoz s a globalizmushoz való viszonya. Elítélte ugyan a társadalmi visszásságokat, a gyarmatosítást, egyes népcsoportok vagy országok leigázását, de kínos gonddal kerülte a lényeg kibontását, vagyis hogy a két látszólag ellenséges tábor tulajdonképpen azonos gyökerû (mondhatnám: tejtestvérek!), mert mindkettõ ugyanannak a szabadkõmûves-zsidó világuralmi maffiának az édes gyermeke.

A zsidókérdéssel egyébként is nagyon óvatosan bánt (hogy „szalonképes" maradhasson!), ami manapság talán érthetõ is valamelyest (bár nem helyeselhetõ!); azonban olyan lépéseket is tett, melyek abszolút fölöslegesek, akár hazafias, akár katolikus alapokról indulva. Néhány konkrét adalék ehhez: megerõsítette a zsinat gyalázatos határozatát arról, hogy a zsidók nem vétkesek Jézus keresztre feszítésében (hát akkor ki, talán a bantu négerek??); a zsidókat a keresztények idõsebb testvéreinek nevezte (testvérük ám az ördög!!); bevezette és elterjesztette a zsidókereszténység (judeokrisztianizmus) káros fogalmát, ami általános megütközést keltett, ráadásul fából vaskarika; az összes becsületes hívõt megalázva bocsánatot kért a zsidók elleni (nemlétezõ!) katolikus bûnökért, míg azok sohasem meaculpáznak a keresztények rovására elkövetett disznóságaikért; ellátogatott a római zsinagógába (vajon egy ortodox rabbi mikor teszi hivatalos tiszteletét egy felszentelt templomban?) és Auschwitzba, sõt ezen koncentrációs táborból késõbb a zsidók tiltakozására eltávolíttatta a lengyel karmelita apácák keresztjét (noha ugyanott szép számmal lengyel ellenállók és papok, valamint más népek nem zsidó fiai is elpusztultak), s ezért Jozef Glemp bíborossal is vitába keveredett; megírta „Levél egy zsidó barátomhoz" c. „épületes" esszéjét (melyet magyarul is kiadtak) stb. Tarthatatlan az az álláspontja is, hogy valamennyi európai ország (köztük hazánk) EU-hoz történõ csatlakozását szorgalmazta, hiszen az EU maga is a sátáni globalizálók egyik fedõszerve.

[A hibák sorolása helyett álljunk meg egy pillanatra, s világítsuk meg a pápa cselekedeteinek mozgató rugóit. Amikor I. János Pált (a „mosolygó pápát") megválasztották, azonnal nekifogott, hogy rendet tegyen az elkanászodott Vatikánban, pl. kivegye a pénzügyeket a kikeresztelkedett zsidók kezébõl, eltávolítsa a bomlasztó szabadkõmûves elemeket stb.; 33 nap múltán ezért meggyilkolták. II. János Pál elõdje iránti rokonszenvbõl választotta nevét, s munkáját is folytatni kívánta, persze jóval körültekintõbben. De a farkasok még ezt sem viselték el, ezért dördültek el Agca lövései. Az ügyeletes hírmagyarázók szerint a KGB állt a paraván mögött, mivel a bolsik nem tûrték a pápa aktivizálódását. Ez tetszetõs indoklás, azonban az oroszoknak nem állt érdekében a „mártírcsinálás", bármennyire utálták is õt; kézenfekvõbb, hogy a szálakat a Moszad mozgatta, esetleg a CIA bevonásával, hogy megvédje a zsidók vatikáni érdekeit. A Szentatya tanult a „balesetbõl", s utána mintha kicserélték volna, végleg felhagyott a további próbálkozásokkal, sõt megtette az említett filoszemita gesztusait. Szomorú dolog ez, de a helyében ki mert volna bátrabb lenni, ha az életével játszik?] Így már talán érthetõ, hogy II. János Pál nem feszíthette tovább a húrt, hiszen akkor egész küldetése veszélybe jut. Ezzel a meg nem kezdett tisztogatás máris befejezõdött (megint a kaftánosok jártak jól!), viszont más területeken kibontakozhatott a pápa igazi nagysága.

Szépirodalmi írásai felejthetõk. A verseléshez nem volt sok tehetsége, hiányzott belõle a lírai véna. Túlbeszélte a dolgokat, s valamiféle misztikus ködbe (biblikus utalásokba) burkolta. Színmûvei (pl. Az aranymûves boltja) sem jók, amolyan „papírízû" tandrámák, banális „tanulságokkal". Általában jellemzõ rá a vallásos túlfûtöttség, ami béklyóba veri az alkotói szenvedélyt és szabadságot. Egyéb munkái közül a filozófiai-etikai-teológiai tanulmányok már többet nyomnak a latban (pl. Szeretet és felelõsség, Ajándék és titok, A tudósok és mûvészek feladatai); legkiválóbbak pedig az enciklikái [pl. Redemptor hominis (Az ember Megváltója), Redemptoris Mater (A Megváltó édesanyja), Centesimus annus (a Rerum novarum 100. évfordulóján), Veritatis splendor (Az igazság fénye), Fides et ratio (Hit és értelem harmóniája)], az apostoli buzdításai [pl. Familiaris consortio (a család lelkipásztori kérdései)], egyes diplomáciai levelei és beszédei, valamint a közérdekû kérdésekre adott válaszai (pl. Átlépni a remény küszöbén) és elmélkedései. Ezek többnyire könnyen emészthetõek, bonyolultságukban is egyszerûek, mély gondolatiságot, szilárd erkölcsiséget tükröznek, s felvilágosító hatásuk sem elhanyagolható. Persze nem valószínû, hogy valamennyit egyedül írta, de ez semmit se von le az értékükbõl.

Talán nem fölösleges, ha néhány kedvemre való passzusát most ide idézem, közös okulásunkra:

„Az igazság és a szabadság vagy egymásba fonódnak, vagy mindketten elpusztulnak."

„Nem szabad megengedni a könnyû népszerûségre való törekvést, ha népszerûtlen az igaz tanítás. Tudnunk kell, melyik a nagyobb teher: az Igazság akkor is, ha nagyon igényes, vagy pedig az Igazság látszata, amely az erkölcsi korrektségnek csupán illúzióját adja."

„A hit hasznosságának lényege az a tény, hogy általa az ember megvalósítja a racionális természetébõl adódó Jót. Istennek válaszolva valósítja meg, eleget téve kötelességének. Ez nemcsak Istennel, hanem saját magával szemben is kötelessége."

„Csakis az Isten adhatja meg az embernek az üdvösséget, de elvárja együttmûködését. Az ember Istennel együtt 'teremti' a világot, és 'teremti meg' az üdvösségét."

„Az ember úgy talál önmagára a legteljesebben, ha ajándékul adja önmagát. Ez a szeretet krisztusi parancsának a legteljesebb magvalósítása, egyben pedig az emberrõl a legteljesebb igazság. Ha nem fogadjuk el, hogy önmagunkat ajándékul adjuk, akkor az egoista szabadság veszélye merül fel."

Végül néhány magvas gondolat a fiataloknak a Népstadionban mondott beszédébõl (1991. aug. 19-én):

„Ne várjátok azt, hogy mások gondoskodjanak rólatok. Legyetek vállalkozó szellemûek és nagylelkûek. Házatok akkor lesz igazán a tiétek, ha magatok építitek. Ha holnap visszagondoltok mai fáradságos törekvéseitekre, akkor még nagyobb örömötöket találjátok majd benne.

Legyetek erõsek! De mit is jelent erõsnek lenni? Legyõzni a gonoszt, akármilyen formában jelentkezik is. Rossz például, ha hiányzik az, amire szükségünk volna, rossz a betegség és a fájdalom, rossz minden merénylet az emberi élet és személy ellen. Még súlyosabb rossz a közöny, az igazságtalanság, az önzés, de mindeneknél rosszabb Isten elutasítása. Egyszóval rossz a bûn, amely körülöttünk eluralkodik, rengeteg szenvedést okoz, sõt bensõnket is eltöltheti, rossz irányba alakítva viselkedésünket. Ha tehát helyes az, hogy elkötelezzük magunkat a gonosz elleni küzdelemre mind egyéni életünkben, mind a társadalomban, akkor a hívõknek elsõsorban a bûnt kell legyõzniük, Isten segítségével ellenállva minden alattomos csábításnak.

Legyetek 'tiszták, hõsök, szentek' (ahogyan gyakran éneklitek a templomban), és legyetek azon, hogy Isten megmenthesse hazátokat a ti nagylelkû erõfeszítésetek segítségével. Bízzátok rá magatokat Krisztus irányítására, hogy meglássátok, hogyan tudjátok teljesen megvalósítani önmagatokat. Készüljetek föl arra, hogy egészséges és boldog családok megteremtõi legyetek, olyanoké, amelyekben a nyílt párbeszéd és a kölcsönös megértés békéjének légköre uralkodik."

A Szentatya mindig az élet pártján állt, soha nem engedett a „halál kultúrájának", vagyis a neoliberalizmus s a kozmopolitizmus tévtanainak. Szerinte minden rossz, ami az élet fogantatását és kibontakoztatását gátolja, ill. szembehelyezkedik a természeti és isteni törvényekkel. Ennél fogva kategorikusan elvetette az abortuszt („Egy nemzetnek, mely megöli saját gyermekeit, nincs jövõje!"), az eutanáziát (az önkéntes halált), a fogamzásgátlás összes formáját, a klónozást (génmanipulációt), a vadházasságot (együttélést), a homoszexualitást és egyéb perverziókat, továbbá a papok nõsülését s a nõk pappá szentelését stb. Ugyanakkor hitbeli kérdésekben sem ismert tréfát, lásd például a marxista beütésû „felszabadítás teológiájának" és vezéregyéniségének, a salvadori Oscar Romero érseknek a megbélyegzését (pedig õ vértanú lett!!); a szakadár Hans Küng svéd teológus, a perui Gustavo Guiterrez s a brazil Leonardo Boff eltiltását a tanítástól; vagy a francia ultrakonzervatív Marcel Lefebre érsek kiátkozását (aki egyebek közt szembeszállt a zsinati reformokkal, helyenként jogosan!). Viszont kiállt az Isten, haza, család „szentháromsága" mellett, a nõi egyenjogúságért, a vallásszabadságért, a keresztények egységéért (ökumenia), a nagy vallások (pl. kereszténység, iszlám, buddhizmus, hinduizmus stb.) kölcsönös toleranciájáért, hogy csak a legfontosabb törekvéseit említsem. A fenti merevségével ellentétben a közéletben s a média világában meglepõen rugalmasan mozgott; szeretett például rögtönözni, s mindenkit az anyanyelvén megszólítani (kitûnõ nyelvérzéke volt!), szívesen vett részt a fiatalok bohóságaiban (ének, tánc, játék); felismerte a technikai fejlõdés szükségszerûségét (pl. számítógép, internet) s az információk fontosságát, de figyelmeztetett visszásságaikra is.

II. János Pál a kezdete volt egy hitbéli reneszánsznak, hatalmas bölcsességet, szelídséget, morális tartást és életerõt sugárzott, minden ember szívét megérintette. Lengyel hazafi volt, de egyetemes ember is, aki összekötötte az eget a földdel, aki egész életével, betegségével, szenvedéseivel, sõt még halálával is a rábízott feladatot szolgálta: hogy az Üdvözítõ útján járva elvezesse népét Isten országába. Tele volt megértéssel, megbocsátással, jósággal; sokan szerették õt, de kevesen követték. Nem támadott senkit és semmit, de megerõsítette az egyház védelmi bástyáit, s egy megújulni képes világot hagyott maga mögött. Istenáldotta vezetõ, diadalmas pápa, valóban Krisztus földi helytartója volt!

3. Kapcsolata a magyarsággal

Sajnos a Vatikán (akkor még csak pápaság Rómában) és Magyarország viszonya a múltban sem volt felhõtlen. Említhetném pl. a keresztes háborúkat, melyekbe érdekeink dacára kényszerítettek bennünket, ráadásul anyagi támogatás nélkül. Aztán, amikor a kereszténység védelmében vívtuk élethalálharcainkat a tatár és török hódítókkal szemben, a pápák nemhogy nem segítettek, hanem utóbb még alattomosan hátba is szúrták a magyarságot, mivel Velencével s Franciaországgal együtt titokban szövetkeztek a Török Birodalommal, úgymond a germánok ellen, valójában persze a mi rovásunkra. Az alvilági Habsburg-dinasztia hungáriai térfoglalását is készséggel kiszolgálták, elvégre õk „megbízható katolikusok" voltak.(Ezek után nem csoda a protestantizmus gyors elterjedése hazánk bizonyos részein, hiszen akkoriban ez a nemzet megmaradását jelentette, az idegenség elleni „vallási fegyvert".) Az 1848-49-es szabadságharcunk leverését és megtorlását, majd a trianoni fölszabdalásunkat is zokszó nélkül jóváhagyta a Vatikán, amiként 46 éves ruszki megszállásunkat is. Olyan „apróságokról" már nem is beszélek, mint Prohászka Ottokár püspök indexre tétele, vagy a mártír Mindszenty József hercegprímás sunyi leváltása, s helyette Lékai László elvtárs kinevezése, vagy a vakolók közé tartozó Agostino Casaroli államtitkár folytonos kártételei. Korántsem teljes a lista, bõvíthetnénk még napestig, de ízelítõnek ennyi is elég. Persze II. János Pál nem felelõs elõdei viselkedéséért, azonban az õ tetteit sem foglalhatjuk éppen aranykeretbe. Vajon miért?

A pápa elõször 1991 augusztusában repült hazánkba, ahol 5 nap alatt meglátogatta Budapestet, Esztergomot, Pécset, Szombathelyt, Máriapócsot és Debrecent, s találkozott egyházi, politikai és kulturális vezetõkkel, részt vett a Szent István napi ünnepségen, valamint több szabadtéri misét is celebrált nagy tömegek elõtt. Ittlétekor a fél ország szeretete és megbecsülése övezte, sõt a Kárpát-medence minden tájékáról özönlöttek a látására honfitársaink. Személyisége, apostoli igehirdetése, bátorítása pozitívan hatott a nemzet vérkeringésére, s utána néhány hónapig a vallási élet is felpezsdülni látszott. A második villámlátogatása 1996 szeptemberében már kevésbé volt sikeres. Csupán 2 napot töltött nálunk a millecentenárium (1100 év telt el a „honfoglalás" óta), valamint a pannonhalmi bencés apátság 1000 éves fennállásának alkalmából. A többnyire zártkörû megbeszéléseken, fogadásokon és megemlékezéseken kívül mindössze Gyõrben misézett egyet a közönségnek, amivel nem kényeztetett el bennünket. No de sebaj, ettõl még mindenkire süt az Isten napja. Az eb másutt van elhantolva...

A Magyar Katolikus Püspöki Kar összes tagját már II. János Pál nevezte ki. Legkapitálisabb baklövése a kifejezetten magyarellenes Paskai László elvtárs bíborossá avatása. S miután birkatürelemmel kiböjtöltük õexcellenciája „áldásos" regnálását, fölkent a helyébe egy másik zsidót, Erdõ Pétert! Ez már nem lehet véletlen! Aztán szentté avatta Árpádházi Kingát, boldoggá Batthyány Strattmann Lászlót, Romzsa Tódort és Apor Vilmost (eddig rendben van - mondaná a székely), de a gyûlölt Habsburg-házból származó IV. Károlyt is, akinek annyi köze volt hozzánk, mint hajdúnak a harangöntéshez (finoman fogalmazva!). Ugyanakkor Prohászka, Minszenty vagy Márton Áron püspök évtizedek óta hiába vár a sorára. Aztán itt van a szegény csángók ügye. Hosszú ideje alázatosan könyörögtek, hogy hadd legyenek magyar papjaik, s a szentmiséket anyanyelvükön hallgathassák. Akár a falra hányt borsó! Felvidéki és kárpátaljai magyar testvéreink is hiába kérték a pápát, hogy nevezzen ki magyar püspököt számukra, mert nem bírják már a keresztény szellemiséggel is ellenkezõ tót, ill. ukrán klérus soviniszta elnyomását. Ez sem hatotta meg Õszentségét. Aki egyébként Romániába is ellátogatott a szõröstalpú ortodox pópákkal barátkozni, de erdélyi magyar katolikus híveit cserbenhagyta, amin még a híresen jámbor Tempfli József püspök is megbotránkozott. (Utólag persze megint „megmagyarázták", hogy az oláh hatalom nem engedélyezte Csíksomlyó, Gyulafehérvár vagy Kolozsvár érintését, de akkor mi a fenének ment el a pápa Canossát járni?) És a leghelyrehozhatatlanabb vétke az új magyarországi egyházmegyék kialakítása (ebben persze a saját püspökeink is elvetették a sulykot!), amivel transzcendentális szinten is szentesítette a trianoni rablóbéke gúnyhatárait. Erre nincs bocsánat! Néhány távoli áldás, üdvözlõ levél vagy audiencia nem gyógyítja be vérzõ sebeinket. A példák további szaporítása helyett megállapítom, hogy II. János Pál sajnos sok vonatkozásban mostohán bánt velünk (meglehet, szándéka ellenére), s nem voltunk igazán édes gyermekei. Pedig a hagyományos lengyel-magyar barátság jegyében elvárható lett volna, hogy különleges megbecsülésben részesítsen minket; számunkra azonban „szláv pápa" maradt, aki inkább húz az övéihez (tótok, ukránok, rácok, horvátok, oláhok, csehek stb.), s bennünket csupán aprópénzzel fizet ki.

A tárgyilagos képhez az is hozzátartozik, hogy a mi kákabélû posztbolsi-internacion(al)ista élõsködõink sem kényeztették el a Szentatyát. Gondoljunk csak a „Cápalátogatás" c. förmedvényre, valamint Eörsi István, Petri György hasonszõrû irományaira, Kóserné Kovács Magda becsületsértõ kijelentésére (a Vatikán „lenyúlja" a fél világot!) és egyéb övön aluli ütésekre, mocskolódásokra (Heti Hentes, Élet és Irodalom stb.). Vagy a magnós templomi megfigyelésekre, „adatgyûjtésekre", a Regnum Marianum keresztjének elfûrészelésére, a keresztények kiirtására uszító rádiószózatokra, az egyházi iskolák támogatásának megvonására, Gyurcsány vatikáni ámokfutására, egyszóval a totális keresztényüldözésre. (S még volt bõr a pofájukon e címeres zsiványoknak a temetés elõtt ájtatoskodni, megrendülést színlelni, országos gyászt elrendelni, magasztalást imitálni! Pfuj!) Lehet, hogy ezek zömérõl mit sem tudott a pápa, de ha ismerte is a helyzetünket, „bosszúállást" nem feltételezhetünk róla, ahhoz túlságosan nemes jellem volt. Tekintsük tehát az egészet szomorú véletlennek (vis majornak), s nyeljük le a tõle eredõ sérelmeinket. De azért a csalódásainkat valakinek végre ki kellett mondani! Az ítélkezést pedig bízzuk rá Istenre.

4. Az új pápa és az egyház jövõje

Igen gyorsan, már a 4. forduló után felszállt a fehér füst („Habemus Papam!"), mivel a Sixtus-kápolnában a 115 tagú konklávé (a 80 évnél fiatalabb bíborosok), április 19-én este a szükséges arányban megválasztotta Péter székének 265. örökösét, a 78 éves német (bajor) Joseph Ratzinger kardinális személyében; aki a XVI. Benedek nevet vette fel, nyilván Európa védõszentje, az ókori Nursiai Szent Benedek, ill. XV. Benedek iránti tiszteletbõl (meg tán azért is, mert II. János Pál gigászi mûve aligha folytatható hasonló módon és eszközökkel, III. János Pál néven). Emberi oldaláról nem sokat tudunk még (fölkészültségérõl magyarul is kiadott könyvei árulkodnak, pl. az „Isten és a világ", „A föld sója", „Beszélgetés a hitrõl", „A liturgia szelleme", „A Katolikus Egyház Katekizmusa" stb.), de a jelek szerint jó választás volt, s bizalmat elõlegezhetünk neki. Ratzinger egy Passau melletti kisvárosban született 1927-ben. A II. világháború legvégén behívták katonának a légvédelemhez. 1946-51-ig filozófiát és teológiát tanult, majd pappá szentelték, és doktori fokozatot szerzett. 1954-tõl a freisingi , a bonni, a münsteri s a regensburgi egyetemeken tanított alapvetõ hittant, teológiát és dogmatikát 1977-ig, amikor münchen-freisingi érsekké, s fél éven belül bíborossá avatták. A II. Vatikáni Zsinaton teológiai tanácsadó volt, majd II. János Pál a Hittani Kongregáció (az egyház tanításainak tisztaságát õrzi) prefektusává nevezte ki, s ezzel elõdje legszorosabb munkatársa, segítõje lett. Folyamatosan Rómában él, tehát kitûnõen ismeri az egyház ügyeit, feladatait, szervezetét. Briliáns elme, aki vagy 10 nyelven beszél is. Idõs koránál fogva nagy változásokra aligha képes, inkább a folytonosság, az értékõrzés pápája lesz. Számunkra elõny lehet, hogy közép-európai származása révén üzembiztosan eligazodik a térség problémáiban. Úgy hírlik, hogy az elhunyt pápával szemben EU-szkeptikus, s talán a zsidókhoz is kevésbé vonzódik; egyebekben elõdjéhez hasonló nézeteket vall (pl. békevágy, evangelizáció, keresztény egység, erkölcsi és szociális kérdések, életvédelem, a zsinati törekvések kiteljesítése stb.). Csendes, szerény, kiegyensúlyozott, ugyanakkor befolyásos ember, aki bizonyos dolgokban hajlíthatatlan (a bulvársajtó szerint „Isten rottweilere"). Ha bírja egészséggel, energiával, s megfelelõen nyitott lesz a világra, méltó pápa válhat belõle. Mindenesetre roppant hagyatékot s tömérdek kötelességet kell átvennie.

Az emberiség s az egyház állapota jobb is, rosszabb is annál, mint amikor II. János Pál trónra lépett. 27 év alatt sokat fejlõdött a tudomány s a technika, ami kétségtelenül kényelmesebbé tette az életünket, de egyben kuszábbá, sivárabbá is. A globalizáció legalább annyi nyomorúságot, értékvesztést, egyéni és nemzeti tragédiát okoz, mint a kétpólusú rendszer (a hidegháború). Fogyatkozik a hit, a remény, az életkedv s a szolidaritás; mélyül a válság, terjed a gonoszság, halmozódnak a megoldhatatlan gondok; az egyház nem képes választ adni a kor kihívásaira, s belsõ bizonytalanságok is marcangolják. Európában s Észak-Amerikában krónikus népességfogyás van, másutt túlszaporodás. E két kontinensen súlyos a paphiány, s erõsödik a szekularizáció (elpogányosodás). Afrikát éhség, szomjúság, törzsi viszályok, fertõzõ betegségek (pl. AIDS, Ebola) gyötrik. Ázsia egyes részein háborúk és vallási ellentétek dúlnak. Közép- és Dél-Amerikában nõ a szegénység, és virágoznak a romboló szekták. A katolikusok közel 50 %-a Amerikában él, Európában már csak 26 %, Afrikában 13 %, Ázsiában 10 %, Óceániában 1 %, tehát a vén kontinens (a hit hajdani bölcsõje) is missziós területté válik.

Az egyház elsõdleges küldetése továbbra is a szellemi-lelki irányítás, az üdvözülés útjának kikövezése, s Krisztus hatékony követése. Nem vállalhatja magára olyan terhek cipelését, ami a gazdaság és a politika dolga, mert akkor összeroppan, s identitása (azonosságtudata) is szétforgácsolódik. Viszont a híveken keresztül meg kell próbálnia együttmûködni a világi szférákkal, s a hatalmaskodókat, önzõ harácsolókat a helyes ösvényre terelni, vagy legalább figyelmeztetni õket felelõsségükre, s fals tetteik apokaliptikus következményeire. A látható egyház nemcsak a klérusból áll, hanem a hívek közössége is. Adjunk nekik értelmes megbízatásokat, mielõtt végleg passzív közönybe süllyednek. A világ (az állam) s az egyház kölcsönösen feltételezik egymást, egyik sem lehet meg a másik nélkül. Vagy együtt boldogulnak, vagy együtt hullnak a Semmibe!