Siklósi András

Legyünk magvetõk és végvári vitézek!

(Elhangzott 1999. március 14-én a szegedi Klauzál téren)

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Honfitársak, Magyarok!

Az õszinte, alulról induló forradalmak és szabadságharcok mindig egy nemzet közös szándékát, célkitûzéseit, hivatástudatát fejezik ki, ennél fogva az illetõ nemzet történetének esszenciáját, legnemesebb sûrítményét is jelentik. Másképpen szólva: a néplélek költõi felvillanását, fölszabadult szárnyalását szimbolizálják a téridõ rideg, koromsötét, határtalan tengerében. Persze távolról sem minden revolúció ilyen. Gondoljunk csak a szabadkõmûves páholyokban kiagyalt, guillotinnal lefejezett, hamis és barbár 1789-es párizsi forradalomra; a bolsevik csõcselék által 1917-ben kirobbantott, vérgõzös nagy októberi borzalomra; a hamvába holt, férfiatlan gyámolatlansága miatt eleve esélytelen 1968-as prágai tavaszra; vagy éppenséggel a szekus ügynökök által kiprovokált 1989-es román palotaforradalomra. Nálunk is van ilyen negatív példa: elsõsorban a félrecsúsztatott õszirózsás tüntetések, majd az 1919-es moszkovita patkánykurzus; ezekhez azonban a magyarságnak semmilyen köze nincs, csupán a Trianontól napjainkig ható szörnyûséges következményeit nyögjük valahányan.

1848 és 1956 szerencsére gyökeresen különböznek a fenti tévutaktól, s mind a magyar, mind az egyetemes história legragyogóbb csillagai. Emberszeretetükkel, humánumukkal, jézusi tisztaságukkal fölülmúlhatatlan megnyilvánulásai egy üldözött, sokat szenvedett nép élni akarásának, törhetetlen hitének. A küzdelem 48-49-ben és 56-ban egyaránt ugyanazért folyt: a zsarnokság, az idegen elnyomás alóli feltámadásért, a magyar érdekek határozott megfogalmazásáért és minél teljesebb képviseléséért. Szigorúan véve egy olyan hármasság megalapozásáért, melynek mindegyik eleme kölcsönösen feltételezi egymást, s bármelyik hiányában a másik kettõ sem állhat meg magában. Azaz 48-ban és 56-ban is fõ célunk volt az állami függetlenség és nemzeti önrendelkezés megteremtése, a szabadság kivívása, ill. az õsi alkotmányunkon nyugvó igazságos törvényesség bevezetése. Aligha van közöttünk, aki ne ismerné valamelyest e gyakran emlegetett fogalmakat, mégis világítsuk meg pontosan, mit is jelentenek. Annyi kegyetlen rezsim, oly sok népnyúzó hivatalnok próbálta meg õket félreértelmezni, elhallgatni vagy velük visszaélni, hogy nem lesz fölösleges egy kis homályoszlatás.

A szabadság nem csupán a szolgaság vagy rabság ellentéte, nem valamiféle ideális külsõ állapot; amikor mindenki korlát és mérték nélkül azt tehet, amit akar, fütyölve embertársaira, környezetére. Az én szótáramban ez nem szabadság, hanem önzõ egoizmus, liberális anarchia vagy marxista szemfényvesztés. Ennél lényegesen pozitívabb, ha figyelünk másokra, ha cselekedeteink senkit sem károsítanak meg, viszont a magunk s a köz javára irányulnak; miközben kerüljük a botrányokat, a törvényszegést s az erkölcstelenséget. Ám még ez is kevés. Mert a valódi szabadság mindig belülrõl fakad, nem függ semmilyen külsõ körülménytõl, s csak ott lehet jelen, ahol lelki igény van rá. Vagyis a legzordabb elnyomásban, még a börtönben, láncra verve is lehet valaki szabad; míg a legtökéletesebb demokráciában is lehet rabszolga akár egy egész nemzet. A bûnös, hazug, megalkuvó és istentagadó ember sohasem szabad, hiszen a szabadság egyfajta kegyelmi állapot: olyan belsõ rend, melyben megvalósul az Istennel és a lelkiismeretünkkel való harmónia.

Az alkotmányosság és a törvényesség sem azt jelenti, hogy vakon betartjuk az írott paragrafusokat, akár önkéntesen, akár a büntetéstõl, a retorzióktól való félelmünk miatt; mivel maga az alkotmány is lehet nemzetellenes (lásd a mindmáig érvényben lévõ, számtalanszor módosítgatott sztálinista „alkotmányunkat"!), a törvény pedig lehet fondorlatos, igazságtalan, sõt törvénytelen. Az efféle törvényt elfogadni, elõtte hódolni, a megváltoztatásáért vagy eltörléséért folytatott küzdelmet feladni nemhogy kívánatos, hanem egyenesen becstelenség és gyávaság. A népbõl eredõ törvényesség legfõbb ellenfele, annak megrontója, fölrúgója nem ritkán maga a jogtipró hatalom: a fenyegetéssel, félrevezetéssel, demagóg ígéretekkel vagy választási csalásokkal vezetõ pozíciókba csörtetõ nemzetgyilkos hiénafalka. Ezen túlmenõen, minden idõkre általános érvénnyel megfogalmazható: Csak az az emberi törvény lehet jó, mely összhangban áll a nála magasabb rendû, tökéletes isteni törvényekkel s a Teremtõ által alkotott Univerzum természeti törvényeivel. Amelyik ezekkel ütközik, nekik ellentmond, az következésképpen rossz, gonosz és tarthatatlan; ilyenekre egészséges jogállam nem épülhet!

A függetlenséghez s az önrendelkezéshez sem elegendõ az, ha területünkrõl kivonulnak az idegen katonák. Egy ország sokféle módon megszállható és gyarmatosítható: bankokkal, multinacionális cégekkel, adósságcsapdával, (termõ)földjeinek s egyéb javainak fölvásárlásával, érdekeivel ellentétes globális szövetségekbe kényszerítésével (pl. NATO, Európai Unió stb.). Hazánk csak akkor lesz szuverén, ha önálló úton járhat, ha hagyományainak, adottságainak és lehetõségeinek megfelelõen cselekedhet, ha nem lesz többé ellenséges vagy „baráti" birodalmak csizmapucolója, ha nem idegen zsoldosok és maffiózók uralják, hanem egy abszolút feddhetetlen, felelõs, nemzethû elit kormányozza, ha öncélúan intézheti külsõ és belsõ ügyeit, s nem válik semmilyen világállami törekvés játékszerévé.

1848 és 1956 egyaránt az imént kifejtett magasztos elvek jegyében indult harcba, s bár mindkettõ elbukott, tragédiájában is fölemelõ és páratlan; hiszen a sátáni túlerõvel szemben is fölmutatta a magyar virtust, megszólaltatta egy nagymúltú nemzet elszánt halálordítását, kifejezte egy ezer sebbõl vérzõ nép reményeit és életszeretetét. S ugyan hol állunk ma, beteljesült-e már 48 és 56 szentséges eszmerendszere? Kossuth apánk éppen a mi városunkban kiáltotta: „Szegednek népe, nemzetem büszkesége!" Vajon most elmondhatná-e ugyanezt itt, vagy bárhol másutt? Nézzünk magunkba, megérdemelnénk-e egy efféle dicséretet, egy ilyen kedvezõ elismerést? Aligha. Haragos korholást, féltõ bírálatot, szigorú megrovást annál inkább.

Fennállása óta soha ilyen katasztrofális állapotban nem volt még Magyarország. Most „élvezhetjük" igazán az utolsó 50 év cucilista-internacionalista „vívmányait", majd a rendszer-nem-váltás libertinus szabadosságának és kozmopolita nihiljének csapásait. Megkezdõdött s részben befejezõdött a gazdasági s a politikai csúcspozíciók visszajátszása a telhetetlen elvtársurak kezére; a népakarat semmibe vételével, a magyarság félretájékoztatásával, öntudatának, morális és biológia védelmi képességének megmérgezésével lezajlott a közvagyon magántulajdonná privatizálása, iparunk, mezõgazdaságunk, oktatásunk, egészségügyünk és kulturális életünk jelentõs fölszámolása, a stratégiai ágazatok, a pénzintézetek, az energiaszektor s a termõföldek döntõ részének idegen elbitorlása, az igazságtétel és kártérítés elsikkasztása, a családok lezüllesztése, a nemzeti alapintézmények szétverése, történelmi egyházaink hiteltelenítése stb. Mindez a háttérben megbúvó, majd egyre nyíltabban és pofátlanabbul elõretörõ világállami klikk utasítására történt. E gyalázatos rombolás után a cél most már a kárpát-medencei magyarság végleges ellehetetlenítése, aztán maradék hazánk megkaparintása.

Élet vagy halál?, enyészünk vagy tenyészünk? - így szól ma a Hamlet-i kérdés. A szervezett pusztítással szemben csak egy sokoldalú, ravasz, huszáros taktika segíthet; a tétlenség s a lapulás árulással ér föl. Ne feledjük: nem mind magyar, aki magyarul beszél; nem mind testvérünk, aki ügyesen hízeleg, vagy jó arcát mutatja. A magyarságot nem elég „megvallani", fennen hirdetni, hanem újra és újra bizonyítani kell! Nincs semmilyen tegnapi érdem, elõdök jogán szerzett pecsétes oklevél, csupán az számít, ha naponta helytállunk, s megtesszük a tõlünk telhetõt, vagy még annál is többet. Ébredj hazám mély álmodból, tömörülj egységfrontba hóhéraid ellen! Többé ne szipolyozzon bennünket se német, se kínai, se ruszki, se jenki, se zsidó, se cigány - de semmiféle nemzeti gúnyát öltõ, magyargyûlölõ janicsár se rágja tovább meggyötört testünket! Ocsúdjatok fel honfitársaim! Talpra Petõfi népe! Kerüljön elõtérbe a kötelességtudat, az áldozatkészség, a sorsközösség vállalása, s félre minden önzéssel, kapzsisággal és széthúzással. Legyünk ismét Kossuth vakmerõ katonái, harcoljunk meg a ránk törõ túlerõvel, a mellkasunkon, homlokunkon táncoló ocsmány fenevadakkal!

Szinte felsorolhatatlan, mi mindent kéne azonnal megoldanunk ilyen kilátástalan, keresztre feszített állapotban. E fenséges, ünnepi percekhez tán nem illik, hogy bajainkat, feladatainkat leltározzuk, ezért csak 3 vezérgondolatot említek:

1. Küzdenünk kell a magunk és utódaink magyarként való megmaradásáért, rettenetes népességfogyásunk megfordításáért, fajtánk emberibb jövõjéért!

2. Magunkhoz kell ölelnünk, és hatékonyan meg kell védenünk a világ minden tájára szétszórt, nálunk is elesettebb nemzettestvéreinket!

3. Az örökkévalóságig viaskodnunk kell a 8 részre szabdalt, kibelezett, elvarázsolt Kárpát-medence visszaszerzéséért!

Ezekhez képest említésre sem méltóak olyan, egyébként kardinális problémák, mint demokratúra, piacvesztés, korrupció, költségvetési hiány, munkanélküliség, médiaháború, „Nemzeti" Alaptanterv, bankkonszolidáció, homoszexualitás, szektásodás, balliberális vagy konzervatív-jobbközép nómenklatúra stb.

„Romlásnak indult hajdan erõs magyar, / Nem látod, Árpád vére miként fajul?" - bömbölte oroszlánként kortársai süket fülébe Berzsenyi. „Pusztulunk, veszünk, / Mint oldott kéve széthull nemzetünk." - sikoltott fájdalmában Tompa Mihály. Pedig egykor mi voltunk a világ tanítómesterei, a világosság és a tudás büszke népe, s a mi magyari fajtánk évezredekkel ezelõtt belakta az egész Földet. Ha csak dicsõ régmúltunkra nézünk, már akkor sem nyugodhatunk bele „békés" fölszámolásunkba. Õstörténészeink, nyelvészeink, régészeink, néprajzkutatóink sorra tárják föl eleink tárgyi és szellemi magas-kultúrájának cáfolhatatlan bizonyítékait szerte a világban. Minket pedig irtanak sortûzzel, akasztófával, szibériai „gyógyüdültetéssel", abortusz-rendelettel, adópréssel, agymosással, drogokkal, nyelvrontással és kultúrmocsokkal. Jaj, mivé lettünk, jaj hová süllyedtünk, s ugyan mi vár még ránk?! S ahelyett, hogy összefogva csatasorba állnánk, még most is kivárunk, némán kushadunk, sõt „derék" öngyilkosként a saját sírunkat ássuk. Pedig egy kurucos rohammal lerázhatnánk kullancsainkat, széttörhetnénk bilincseinket, s átvehetnénk a rendelkezést a magunk sorsa felett. Csak bízni kell, akarni kell, s a boldogító csoda hamarosan megvalósul. Ha magyar vagy, légy büszke származásodra, vállald föl küldetésedet, ápold nemzeti hagyományainkat, keresd a testvéri magyar kezet, légy nemzeted magvetõje és végvári vitéze! Most vagy soha, nincs több lehetõség, ez az utolsó pillanat!

Befejezésül hadd idézzek Victor Hugo, a bennünket nagyra becsülõ és szeretettel pártoló francia költõfejedelem egyik írásából: „Magyarország a hõsök nemzete, a hõsiesség megtestesülése. Ez a kiváló nemzet ki fog törni a sírjából. Amíg lesz a világon függetlenségi szellem, erény, hõsiesség, dicsõség és szabadságvágy, addig élni fog Magyarország." Kell ennél több? Isten adja, hogy tényleg így legyen!