Siklósi András

Folytatnunk kell a harcot!

(Elhangzott 1999. október 23-án Budapesten, a Széna téren.)

Tisztelt ünneplõk, kedves honfitársaim, magyarok!

Minden nemzet életében vannak kivételes alkalmak, meghatározó történelmi események, melyek méltók az utódok fõhajtására s más népek megbecsülésére, elismerésére is. A magyarság viharvert, küzdelmes sorsa ugyancsak bõvelkedik ilyen dicsõséges s egyben tragikus végû fordulatokban. Legszebb gyõzelmeinket, legszomorúbb vereségeinket mindig a szabadság és függetlenség kivívásáért vagy megtartásáért folytatott harcokban értük, ill. szenvedtük el. Tisztességbõl, lovagiasságból és hõsiességbõl nemegyszer hihetetlen, lenyûgözõ példát adtunk az egész világnak. Akkor is, amikor még nagyok, erõsek voltunk, s késõbb is, mikor megfogyva, legyengülve, félig eltaposva is szembeszálltunk nálunk sokkal hatalmasabb ellenségeinkkel. Ki tudja honnan, de mindig vettük a bátorságot, és akkor is fölléptünk az önkény ellen, amikor mindenki más összegörnyedve hallgatott. A mi népünk barátságos, békés természetû, s nem könnyû „táncba vinni", de ha õsi jussát, jogait csorbították, sohasem habozott kiáltani és kardot ragadni. A magyarnak egészen máig volt gerince, tartása, hite, és tudta, mivel tartozik hazájának. Ha a szükség megkívánta, kötelességét valahányszor büszkén teljesítette, gyakran vére, élete árán is.

Honalapító Árpád fejedelmünk óta szülõföldünket nem tiporta brutálisabb, primitívebb, mohóbb hódító, mint az 1945-ben beözönlõ istentelen orosz bolsevik horda. Tatár, török, osztrák, német együtt sem okozott akkora pusztulást, mint a vörösök által ránk kényszerített, velejéig romlott, hazug és kegyetlen rendszer. 1956 októberében mégis fölszabadítottuk magunkat, pár napra széttéptük láncainkat, s csaknem fegyvertelenül, külsõ segítség nélkül legyõztük vérszomjas hóhérunkat. Európa és a földgolyó embertömegének jobbik része a mi vitézségünket dicsérte, csodának beillõ diadalunkat zengte, s a rab nemzetek ébredésének kezdetét ünnepelte. 1956 páratlan tett a világtörténelemben, egy nép lelkének, jellemének fényes megnyilatkozása, élni akarásának, szabadságvágyának legmarkánsabb bizonyítéka. Olyan tiszta, fenséges és szûzies, mint egy látomás vagy egy áldozati oltár. Beszennyezhetetlen, ellophatatlan, meghamisíthatatlan és elvitathatatlan.

1956 halálos sebet ütött a kommunizmus sátáni testén; elsöpörte a szadista ávós pribékek rémuralmát, és úgy megrendítette a behemót ruszki medvét, hogy kimúlásáig tántorgott belé. Ez az össznépi forradalom rég nem látott egységbe kovácsolta a nemzetet, valamint elõtérbe helyezte az emberi együttélés új, szolidárisabb formáját, s lerakta egy jövõbe mutató humánus demokrácia alapjait. Egyaránt elvetette a marxista-sztálinista totalitáriánus diktatúrát, de az álságos liberálkapitalizmust és imperializmust is. Olyan szabad, független, semleges és igazságos országot teremtett, mely a saját útján járva kívánta érvényesíteni népének felségjogait, érdekeit és akaratát. Nem reformálgatta a gyûlölt, aljas és javíthatatlan rendszert, hanem egy csapásra megdöntötte. 1956 elõször leplezte le egyetemlegesen a kommunizmus erkölcsi és társadalmi szélhámosságát s az egész világot fenyegetõ erõszakos mivoltát. A csöppnyi Magyarország ezúttal is Európa legszilárdabb védõbástyája volt, mint már korábban annyiszor. Abban is egyedülálló 1956, hogy a szabadságharcosok mindvégig kerülték a terrort, a bosszúállást, a lincselést s a faji megkülönböztetést. Nem volt lopás, rablás, fosztogatás sem; semmilyen folt nem esett a nemzet becsületén.

A fõvárosi gyárakban, üzemekben s a vidéki településeken pillanatok alatt megalakultak a forradalmi munkástanácsok, melyek sokkal hatékonyabban mûködtek, mint bármiféle beszûkült pártbürokrácia, vagy osztályérdekek, ideológiák mentén létrehozott kormány. Ezzel az alulról induló önszervezõdéssel egy valódi népképviseleti forma csírázott ki, lehetõséget nyújtva a természetes kiválasztódásra, a tehetséges, felkészült, vezetésre termett egyéniségek érvényesülésére. Hova juthattunk volna azóta, ha ebben az irányban mehetünk elõre, s megvalósíthatjuk valamennyi elképzelésünket! Ám a rövidlátó Nyugat nemhogy katonai segítséget, még diplomáciai támogatást sem nyújtott; egyszerûen elárult és áldozatul dobott bennünket. Így az oroszok vérszemet kaptak, s iszonyú erõvel törtek ránk újra. 19 hadosztály, több mint 5000 páncélos és rengeteg bombázó repülõ bevetésével szörnyû vendettát rendeztek; 30 ezer magyar halott és 200 ezer menekült terheli kiegyenlíthetetlen számlájukat. Ki volt a nagyobb bûnös, a tõkés hatalmak vagy a Szovjetunió? - nehéz eldönteni. Különösen most, amikor már kiderült, hogy mindkét oldalt ugyanaz a zsidó maffia pénzelte, s az egész hidegháborús komédiában ez az élõsködõ vámpírcsorda mozgatta a bábokat. Ilyen gonosz játék csak úgy nyer értelmet, ha rávilágítunk, hogy Kelet és Nyugat - minden alakoskodása dacára - a mi kiirtásunkra, fölszámolásunkra szövetkezett. Nem egymás tényleges ellenfelei voltak õk, hanem egyazon nációhoz és valláshoz tartozó sanda gyilkosaink.

Mi változott vajon 43 év alatt? 1956-ban azt harsogták a tüntetõk, hogy „Ruszkik haza!" S ma nem üvölthetjük-e ugyanannyi joggal, hogy „Jenkik haza!", vagy „Zsidók haza!", kiterjesztve persze ezt minden rosszarcú idegenre. Mert csupán rabtartóink személye és módszere cserélõdött, de a nyakunkba akasztott járom ma is ugyanaz. Helyzetünk hajszálnyit sem javult, sorsunk semmit sem könnyebbedett. Sõt, soha ekkora veszélyben nem voltunk, ilyen közel nem álltunk még a nemzethalálhoz. Úgy tûnik, az a genocídium, ami az 1956-os pufajkás sortüzekkel és az 57-es kádári megtorlásokkal kezdõdött, majd a gulyáskommunizmussal s a „rendszerváltással" folytatódott, lassan eléri célját. Népünk rohamosan fogy és öregszik, anyagi és szellemi nyomorban tengõdik, gyógyíthatatlan betegségekben szenved. Mindenben és mindenkiben csalódott, reménye sincs már egy szebb jövõre, öntudata, hite régen szétrohadt, életkedve és harci szelleme alig pislákol. Üres bombatölcsér, kopár sivatag, lidérces mocsár, bûzlõ szemétdomb az egész ország! Javait széthordták, természeti kincseit elprédálták, értékeit kiárusították a kohnbélák, róthmanók fivérei és utódai; a köpenyt fordított, „megtévedt" mészárosok, akik változatlanul agyunkban, szívünkben, gyomrunkban és zsebünkben kotorásznak mocskos mancsaikkal. 1956 egykori résztvevõi, az ártatlanul meghurcoltak pedig némán vicsorognak, vagy éppenséggel kicsinyes dolgokon marakodnak, ahelyett, hogy sírásóinkat vágnák orrba.

Magyar testvéreim, szeretett bajtársaim! Kossuth Lajos, 1848-49 legendás vezére - akit mostanában gyakorta megkérdõjeleznek és besároznak huszadrangú, föltûnést keresõ álhazaffyak -, emigrációs magányában írta egyszer: „Mi harcoltunk, ha nem is gyõztünk. Ámbár hazánkat nem mentettük meg, de a zsarnokságnak gátat vetettünk. Majd ha történelmünket megírják, elmondhatják rólunk, hogy legalább ellenálltunk." Nagyon nehéz, szinte lehetetlen fektünkbõl megint talpra ugrani és kitörni ebbõl az áldatlan szolgasorból, s ennyi külsõ-belsõ ellenséggel szemben keresztülvinni megmaradásunkat és elõmozdítani egészséges nemzeti fejlõdésünket. Muhi után, Mohács után, Arad után, Trianon után sikerült újra és újra feltámadnunk; 1956 kataklizmája s az azt követõ zord idõk után is meg kell próbálnunk magunkhoz térni. Egyedül a Teremtõ tudja, mért sújtott bennünket ennyi megpróbáltatással. Bizonyára komoly terve van még velünk, s ezt az általa kiszabott küldetést be kell töltenie a magyarságnak. Derék elõdeink, tündöklõ hõseink és mártírjaink emléke is arra kötelez, hogy ne adjuk fel a küzdelmet, hanem vigyük át életünket, sok évezredes kultúránkat, hagyományainkat a túlsó partra. Olyan fáradhatatlan kitartással, szívós eltökéltséggel, legyõzhetetlen bizalommal, ahogy õseink tették. Mert ez a pokoli globális világrend hamarosan el fog tûnni oligarcháival, talpnyalóival, helytartóival együtt. Jön majd egy jobb kor, egy nagy tisztulás, egy gyökeres átrendezõdés, amit meg kell érnünk. Folytatnunk kell a harcot, be kell fejeznünk a torzóban maradt 1956-ot, el kell kergetnünk megszállóinkat, tûzre kell vetnünk minden kártékony férget! Nem hunyhatunk szemet a gazságok fölött, nem békülhetünk meg, nem engesztelõdhetünk ki gyilkosainkkal, nem züllhetünk agymosott csürhévé! Ha meg kell halnunk, tegyük méltósággal, fegyverrel a kézben, rendíthetetlen magyarként, ahogy illik! Személyes boldogulásunk nem lehet fontosabb, mint a haza becsülete, mint a nemzet szabadsága! Védjük meg, ami megmaradt, s szerezzük vissza, amibõl a másságos ragadozók alantas módon kisemmiztek! Miénk az igazság, itt minden minket illet, nem tûrhetjük tovább, hogy sehonnai bitangok uralkodjanak rajtunk! Hitvány rongy, aki meghátrál, aki gyáva önzésében megtagadja népét, s néhány morzsáért megalkuszik az emberarcú ördögökkel! Foglaljuk el, lakjuk be végre a Kárpát-medencét, s építsük föl újra hajdani államunkat, a szabad, virágzó Magyarországot! Isten minket úgy segéljen!