Siklósi András

Ünneprontás egy irodalmi Nobel-díj kapcsán

Ha valamihez értek egy keveset, akkor a politika és az irodalom (no meg az irodalompolitika!) föltétlenül ide tartozik, hiszen mindkettõt több mint 30 éve aktívan mûvelem, idõmet s energiámat nem kímélve. Ennél fogva szilárd meggyõzõdésem, hogy a különféle irodalmi, mûvészeti, kulturális és tudományos kitüntetések, elismerések - köztük a Nobel-díj is - csak a legritkábban szólnak a valódi értékeknek, a tényleges teljesítményeknek, az igazán kiemelkedõ életmûveknek. Sokkal inkább politikai-ideológiai elkötelezettségen, klikkekhez, szekértáborokhoz fûzõdõ hûségen, ill. újabban faji-vallási-etnikai (nemzeti) hovatartozáson alapulnak. Nem kivétel ez alól a hazai Kossuth- vagy Széchenyi-díj, a külföldi Oscar-díj s a talán „legrangosabbnak" számító Nobel-díj sem.

Különösen az utóbbi 20-25 évben az irodalmi Nobel-díjjal (hogy tárgyunknál maradjunk) jutalmazott szerzõk 70-80 %-a zsidó, függetlenül állampolgárságától, nemzeti(ségi) kötõdésétõl. A vak is láthatja, hogy itt valami ármány van, mert a nagy számok törvénye alapján teljesen valószínûtlen, hogy a Föld 6 milliárdos népességében alig 15-20 milliónyira tehetõ zsidóság ennyi fantasztikus tehetséggel rendelkezzen, míg az elsöprõ többség összesen csupán a díjak 20-30 %-át érdemelje ki. Roppant különös az is, hogy a világirodalom legmagasabb csúcsait ostromló, páratlanul gazdag magyar irodalom (hirtelenében gondoljunk csak a 20. századiak közül Móricz Zsigmondra, Szabó Dezsõre Prohászka Ottokárra, Ady Endrére, Kosztolányi Dezsõre, Erdélyi Józsefre, József Attilára, Németh Lászlóra Nyírõ Józsefre, Illyés Gyulára, Remenyik Sándorra, Dsida Jenõre, Sinka Istvánra, Nagy Lászlóra, Tamási Áronra, Herceg Jánosra, Márai Sándorra, Wass Albertre, Sütõ Andrásra és másokra) kiválóságai ezidáig egyetlen Nobel-díjat sem kaptak, noha a tõlük létszámban is elmaradó nemzetek (finnek, dánok, svédek, norvégok, izraeliek, svájciak, írek stb.) fiai akár 3-4-gyel is büszkélkedhetnek. Igaz ugyan, hogy Magyarország más területeken (kémia, fizika, orvosbiológia) tizenvalahány alkalommal részesült a dinamit feltalálójának hagyatékából, ez azonban nem pótolhatja a jelzett súlyos mulasztást. Ráadásul az ügynek van egy olyan „apró" szépséghibája is, hogy a tudomány eme „magyar" fenoménjai közül egy sem tekinthetõ igazán közülünk valónak, hiszen kivétel nélkül valamennyien zsidók. Így magyar Nobel-díjasokról semmilyen formában nem beszélhetünk, legföljebb magyarországi vagy Magyarországon született, onnan elszármazó zsidókról. Tudományos eredményeiket most nem vitatom, ám alig hiszem, hogy ennyire fölötte állnának valóban magyar kollégáiknak; s az sem valószínû, hogy pusztán képességeiknél fogva valaha is világhírre vergõdtek volna, ha nem a „választott népbõl" ered családfájuk. Közéletünk romlottságára, sajtócenzúránkra s egész hazug világunkra persze jellemzõ, hogy soha egy félmondat, egy óvatos célzás erejéig sem meri említeni senki a fentieket, miközben fülig érõ szájjal dicsekedve „magyar" Nobel-díjasainkat ünnepeltetik velünk úton-útfélen. Szeretném hangsúlyozni, hogy az eddig kifejtettekben a legcsekélyebb rasszizmus (antiszemitizmus) sincs, mindössze annyit óhajtok leszögezni, hogy népünknek e téren is joga van a tisztánlátásra, a kendõzetlen igazság megismerésére. Vagyis ne áltassuk magunkat, s ne tûrjük el az olcsó, propagandisztikus félrevezetést, hanem nevezzük nevén a dolgokat. Egy magyarból attól nem lesz bantu néger, ha történetesen Kenyában születik, s ráadásul még a szuahéli nyelvet is beszéli.

Évtizedek óta idõszerû volt, hogy végre egy arra méltó honfitársunk is elnyerje az irodalmi Nobel-díjat. Viszont álmunkban sem sejthettük, hogy egy sehol senki által nem ismert, huszadrangú írócskát emelnek a rivaldafénybe. A „hivatásos holokauszt-túlélõnek jellemezhetõ, „liberálisan" magyargyûlölõ Kertész Imre még a hazai gyengécske zsidó irodalomban is másodvonalbeli, s itthon kiadott mûvei korábban a kutyának sem kellettek. Most persze napok alatt szétkapkodták könyveit, sõt SZDSZ-es irányultságú kultúrkomisszárjaink máris kötelezõ középiskolai tananyaggá akarják tenni Sorstalanság c. fõmûvét. És hát a sajtó, rádió, tévé egyvégtében hozsannázik, „profi" irodalmáraink pedig nem gyõznek meaculpázni, hogy eddig bizony nem méltatták érdemeinek megfelelõen hazánk nagy fiát. No de ami késik, az nem múlik. Hõsünk pillanatokon belül bekerül a magyar köztudatba (is), e felõl semmi kétség. (Várhatóan maceszpusztító esztéták lihegõ serege veti magát írásaira, s rövidesen bombasztikus recenziók, elemzések tömkelege tölti meg újságjaink, folyóirataink minden macskakaparást eltûrõ hasábjait.) Kedvezõ nemzetközi fogadtatását illetõen sem kell aggódnunk, hiszen a világsajtó is hit- és fajtestvérei zsebében van, akik nyilván pártfogásukba veszik a kedves „rokont".

De hát ki is ez a Kertész Imre? Még a bennfentesek is alig tudnak róla valamit. Sõt még önmaga is csak hitetlenkedve, kétségekkel fogadta, hogy ekkora meglepetés érte. Mint szántóvetõt a derült égbõl lesújtó villámcsapás. Kritikai értékelésére természetesen nem vállalkozhatom (sajnálnám rá az idõmet pocsékolni!), inkább néhány külföldi lapvéleményt idéznék róla. A New York Times szerint Kertész nem túl ismert, még Magyarországon sem. A holokauszt sincs az ottani emberek tudatában, de talán a díj fényében majd szembenéznek vele. Az orosz Izvesztyija nem tartja meggyõzõnek a Svéd Királyi Akadémia döntését. Magyarország már ugyan rég várományosa az irodalmi Nobel-díjnak, az esélyesek között azonban éppen Kertész senkinek sem ötlött volna eszébe. A Németországban élõ írót aligha lehet magyarnak nevezni, elismerését bizonyára elsõsorban tragikus sorsának köszönheti. A lengyel Rzeczpospolitika úgy véli, hogy a holokauszt témája még mindig nincs kimerítve. (Mi viszont annál inkább unjuk már! - S. A.) Kertész maga is úgy nyilatkozott, hogy hazájában (ez szigorúan idézõjelben értendõ!) nem történt meg az elszámolás a múlttal, és a magyar antiszemitizmus egyáltalán nem lezárt fejezet. A lap szerint Kertész Nobel-díja nemcsak regényei irodalmi értékének tudható be, hanem a „ma divatos" témának is. A német Frankfurter Rundschau azt írja, hogy néhány vitatható döntés után a bizottság most remekül választott, hiszen Kertész lényegében az elsõ olyan holokauszt-túlélõ, akit e ragyogó irodalmi díjjal tüntettek ki. A Corriere delle Sera megjegyzi, hogy a Sorstalanság Olaszországban közel sem volt akkora siker, mint amilyenre rászolgált volna. Roppant beszédes - nemzeti kötõdését, identitását illetõen - Kertész sajátos véleménye is, hogy õ „nagyrészt nem azoknak ír, akiknek a nyelvét beszéli". (Hármat találgathatunk, vajon kinek az érdekében fejti ki áldásos tevékenységét?! Aligha a palesztinokat szerencsélteti vele.)

Normális körülmények közt felhõtlenül ujjonghatnánk, hogy íme nekünk is leesett valami, s a taláros testület ítéletével közvetve az idáig mostoha sorsú magyar irodalmat emelte piedesztálra. Csakhogy az örömbe üröm is vegyül, éppen a föntiek miatt. Ezt a Nobel-díjat akár a magyar lelkület, a nemzeti kultúra arculcsapásának, kigúnyolásának is fölfoghatjuk, ha alaposan eltöprengünk rajta. Sokak szerint nyelvébe zárt, kicsinyke nép vagyunk a nagyok árnyékában (messze nem értek egyet vele!); ha így is lenne, semmi sem indokolja, hogy egy törpe kisebbségünk névtelen képviselõjét ízig-vérig magyar szellemi óriásaink fölé emeljék. Nem tagadom, képtelen vagyok igazán örvendezni; persze nem azért, mintha egy szemernyi irigység vagy féltékenység ágaskodna bennem, hanem amiatt, hogy megint (gyávaságból? balekságból? magasabb érdekbõl?) jó arcot kell vágnunk egy „zsidó magyar" („magyar zsidó"?) mennybe menesztéséhez, az idegenség és középszerûség újabb diadalához. Felõlünk Isten (Jehova?) éltesse sokáig a kiválasztottat, ellenben purimos örömtáncához ne velünk húzassák a talpalávalót! Elvégre a Nobel-díj egyebek mellett tetemes pénzmaggal is jár (kb. 250 millió Ft.), amibõl nyilván telik majd Kertész Imre mûveinek további reklámozására, ill. néhány „házi kritikus" finanszírozására. Mert abban biztosak lehetünk, hogy nem a Kárpát-medencében nyomorgó magyarság megsegítésére és fölvirágoztatására szánja a szépen csengõ krajcárokat.

Megjegyzések

1. Cikkem megírása után interjúk, értekezések jelentek meg Kertésszel, ill. róla. Fontosnak érzem néhány jellemzõ gondolatának kommentár nélküli közzétételét itt is. „Magyarországon nyílt antiszemitizmus uralkodik. Nácik, agresszív nacionalisták lépnek fel a médiákban..."; „Semmiféle nemzeti szolidaritást nem tudok kialakítani magamban az ún. 'magyarsággal', azaz nincs magyar identitásom, nem érzek s nem gondolkodom együtt a kétségbeesett magyar ideológiával."; „Nem kell nekem se haza, se otthon, se ország, nem tudok mit kezdeni a nemzet fogalmával."; Antiszemitizmus nélkül ugyan miféle identitása is lenne annak, aki szakadatlanul a maga specifikusan magyar identitásával van elfoglalva? Ugyan mi a magyar specifikum? Így kiélezve többnyire csak negatív állításokban vertikálódik."

2. Több újságban olvastam a megalapozott hírt, hogy Kertész Imre plagizálás (szellemi lopás) bûntettébe esett 1959-ben, amikor saját nevén mutatta be disszidens barátja, (a szintén zsidó) Bán Pál „Csacsifogat" c. vígjátékát. Ugyan milyen író és miféle ember lehet az, aki erre képes? Nobel-díjat aligha érdemelhet érte; de jobb helyeken örökre számûznék õt az irodalomból, sõt az úri társaságokból is!

3. Ne tekintsék szõrszálhasogatásnak, de nem állhatom meg, hogy Kertész fõmûvének legalább a címébe bele ne kössek. Sorstalanság ugyanis nem létezik. Egy ember lehet tehetségtelen, bátortalan, esztelen, hazafiatlan, szerénytelen, világtalan (vak), ízléstelen, erkölcstelen, embertelen stb., de sorstalan semmiképp. Ugyanis mindenkinek megvan a maga sorsa, amin esetleg változtathat, ám nem dobhatja el, nem bújhat ki alóla, ahogy a bõrébõl sem. Jó vagy rossz sorsunk születésünktõl a halálunkig (néha azon is túl!) kísér bennünket, mint az árnyék. Egy vérbeli „magyar" Nobel-díjasnak ezzel tisztában kell(ene) lennie!