Siklósi András

Egy (köz)vélemény-kutatás értékelése

Nagyjából 2 éve a Tárogató 7. számában (2001. márc.-ápr.) 7 fontos nemzetpolitikai-stratégiai kérdést intéztünk olvasóinkhoz, majd ugyanezeket a 10. számban (szept.-okt.) is megismételtük. Összesen 11 levelet kaptunk (ebbõl 2 db névtelen), melyek között akadt néhány egészen részletes válasz, míg mások csak pár mondatban reagáltak 1-1 kérdésre, ill. olyan is volt, aki nem minden kérdésre válaszolt, vagy éppenséggel eltért a tárgytól. 11 levelet persze nagyképûség lenne közvéleménynek minõsíteni (a címben a „köz" szócskát ezért tettem zárójelbe), valamiféle eredmény azonban ezekbõl is kihámozható. Sajnos bokros teendõim nem engedték, hogy korábban feldolgozzam a válaszokat, noha azok végleges „elfelejtése" méltánytalan lenne a szerkesztõség részérõl. Tehát „jobb késõn, mint soha" alapon immár „lássuk a medvét", szigorúan a kérdések sorrendjében haladva, s a lehetõ legnagyobb objektivitásra törekedve. Az eredeti kérdéseinket természetesen itt is feltüntetem, hiszen kevesen tudnák azokat régi számainkból elõbányászni. Mostantól átadom a szót alkalmi „szerzõinknek", a magam beavatkozását a szükséges tömörítésekre, összecsiszolásokra s az ismétlések kiküszöbölésére korlátozva. A tanulságok levonását s a véleményalkotást meghagyom lapunk olvasóinak.

1. Ön(ök) szerint mi okozza az ország nyomorát? Mely személyek, (nép)csoportok és mely politikai erõk?

Nyomorúságunknak történelmi gyökerei is vannak. Szerencsétlen geopolitikai fekvésünknél fogva, csodálatos hazánkat, a Kárpát-medencét sokan akarták meghódítani s részben vagy egészben elfoglalni. Ugyanakkor számos népvándorlás, csetepaté, háború érintett bennünket, melyekbõl képtelenek voltunk kimaradni, s az évszázadok folyamán szinte állandó önvédelmi harcra kényszerültünk. A szüntelen vérhullás és áldozatvállalás közepette erõsen megfogyatkoztunk, legyengültünk, s egykori nagyságunk, vezetõ szerepünk, tekintélyünk mára csupán önmaga árnyékává zsugorodott. Az ország sorsát gyakran idegen érdekek vezérelték; egyes királyaink, fõuraink, fõpapjaink önzése, alkalmatlansága, olykor ellenséges hozzáállása helyrehozhatatlan károkat okozott a nemzetnek. Romlásunkért tehát egyaránt felelõsek saját rövidlátó vezetõink, ill. a külföldi romboló erõk. Utóbbiak közül a tatárok, a törökök s különösen a Habsburgok marasztalhatók el, de tágabb értelemben valamennyi rosszindulatú vagy közönyös európai hatalom is, ill. az ekkor még fénykorukat élõ szabadkõmûves páholyok; a 20. században mohó szomszédaink, a franciák, az angolok, az amerikaiak, a németek s fõként az orosz bolsevisták, valamint a zsidók ártottak a legtöbbet népünknek. Mindig akadtak belsõ lakájok, hazaárulók is, akik némi koncért, pozícióért készségesen kiszolgálták idegen „kenyéradóikat". Korunk „eszméi" közül a legalávalóbbak a Tóra és a Talmud tanaiból eredõ és azokat alkalmazó államkapitalista (materialista-kollektivista) marxizmus-leninizmus, továbbá a kozmopolita-liberális (szekularizált, individuális) vadkapitalizmus. Bennünket mindkettõ kíméletlenül érintett, s kifosztásunkban, tönkretételünkben hangsúlyos szerepet játszott. A mához közeledve többen kiemelik az elsikkasztott, „agyagba döngölt" rendszerváltást, melynek szigorúan titkos forgatókönyvei (a mégis kiszivárgott rózsadombi paktum stb.), ill. a kivitelezésben részt vevõ „kerekasztalos banda" eleve megakadályoztak minden érdemi változást; a kijelölt bennfentesek pedig egy ügyes köpönyegfordítással félrevezették a gyanútlan társadalmat, no meg tetõtõl talpig bebetonozták a korábbi hatalom sérthetetlen fõembereit és kegyenceit új tisztségeikbe. Néhány „látványos" személycsere történt ugyan, de a rendszer szerkezete, fölépítése hasonló maradt, s a fõkolomposok is ugyanahhoz a kiváltságos elithez tartoznak, vagy annak bizalmát élvezik.

A legsötétebb jelenkori figurák leltározásakor a válaszadók megemlítik Kádár János, Aczél György, Grósz Károly, Berecz János, Németh Miklós, Fekete János, Horn Gyula, Gál Zoltán, Kovács László, Szekeres Imre, Keleti György, Lendvai Ildikó, Csintalan Sándor, Kósáné Kovács Magda, Máté László, Hujber Ottó, Békesi László, Kapolyi László, Vancsik Zoltán, Csehák Judit, Nagy Sándor, Baja Ferenc, Dunai Imre, Demján Sándor, Medgyessy Péter, Suchmann Tamás, Bokros Lajos, Kis János, Petõ Iván, Tölgyessy Péter, Fodor Gábor, Tamás Gáspár Miklós, az Eörsi fivérek (István és Mátyás), Bauer Tamás, Kuncze Gábor, Demszky Gábor, Magyar Bálint, Göncz Árpád, Ungár Klára, Mécs Imre, Vásárhelyi Miklós, Zwack Péter, Hack Péter, Gadó György, Szájer József, Pokorni Zoltán, Martonyi János, Pintér Sándor, Deutsch Tamás, Orbán Viktor, Stumpf István, Matolcsy György, Antall József, Kupa Mihály, Kónya Imre, Kutrucz Katalin, Dávid Ibolya, Szabó Tamás, Furmann Imre, Szabad György, Boross Péter, Szabó Iván, Jeszenszky Géza, Kulin Ferenc, Pusztai Erzsébet, Csurka István, Széles Gábor, Palotás János, Király Zoltán, Debreczeni József, Elek István, Nagy Tamás, Torgyán József, Szabadi Béla, Zsíros Géza, Boros Imre, Surján László, Giczy György, Németh Sándor, Donáth László, Paskai László, Zoltai Gusztáv, Landeszmann György, Raj Tamás, Princz Gábor, Tocsik Márta, Surányi György, Csepi Lajos, Várszegi Gábor, Tasnádi Péter, Fenyõ János, Györgyi Kálmán, Sólyom László, Gombár Csaba, Hankiss Elemér, Konrád György, Esterházy Péter, Petri György, Popper Péter, Kende Péter, Jancsó Miklós, Nemeskürty István, Major Tamás, Kern András, Jordán Tamás, Spíró György, Szinetár Miklós, Friderikusz Sándor, Vitray Tamás, Baló György, Bánó András, Juszt László, Bolgár György, Mészáros Tamás, Havas Henrik, Verebes István, Markó Béla, Kasza József, Soros György (George Soros), Habsburg Ottó (Otto von Habsburg), Lantos Tamás (Tom Lantos), Ferenczy József (Josef von Ferenczy) nevét (olykor többször is!) - tekintélyes lista, de korántsem hiánytalan.

A kommunizmus bukását nem követte a jogállamiság kialakítása, azaz a régi alkotmányhoz és törvényekhez való visszatérés. Elmaradt a reprivatizáció (az elrabolt javak visszaadása), az igazságtétel s a felelõsségre vonás, ugyanakkor az üldözöttek méltó kártérítése. Az álságos privatizációval az elvtársurak és hozzátartozóik fillérekért szédületes vagyonokhoz jutottak, ráadásul az ország javainak zöme idegen kézbe került. Az ipart és a mezõgazdaságot zátonyra futtatták, az árakat és az adókat égig emelték, a munkanélküliség és egzisztenciavesztés ellen semmit sem tettek; a lakosságot a külföldi adósságok és kamataik törlesztésére kényszerítik, az egészségügyet, az oktatást és a kultúrát visszanyesték, a családok boldogulását és a gyermekvállalást ezernyi módon gátolják. A tiszta múltú, nemzetben gondolkodó embereket háttérbe szorították; a közéletet (a pártokat és civil szervezeteket), a hivatalokat s a tömegtájékoztatást ellepték az egykori funkcionáriusok s besúgó ügynökök, a korrupt és elvtelen zsiványok, akik minden jó szándékú, elõrevivõ kezdeményezést megtorpedóznak, esélyt sem adnak a felemelkedésre, sõt tervszerûen irtják a magyarságot. A pártok közül a legveszélyesebb az SZDSZ, és az MSZP, de a FIDESZ, az MDF, a KDNP, az FKGP, sõt a MIÉP is inkább árt, mint használ a nemzetnek. Általában sem a többpárti egypártrendszer, sem a bohózatba illõ parlamentáris áldemokrácia nem váltotta be a hozzá fûzött reményeket. Külön elmarasztalható még az igazságszolgáltatás (bíróságok, ügyészségek), az Alkotmánybíróság s a rendõrség, legfõképpen pedig a tudatmérgezõ sajtó, rádió és televízió. Egyetlen olyan intézmény sincs, mely önzetlenül és eredményesen szolgálná népünket, egyetlen kormány és politikus sem érdemel elismerést. Magyarország ma a fehérgalléros bûnözõk Paradicsoma; a szervezett maffiózók mindenkit eltaposnak, aki nem hódol be nekik, aki igazságot, szabadságot és valódi változásokat akar. Ilyen körülmények közt csoda lenne, ha nem rabságban, anarchiában és kilátástalan nyomorúságban élnénk.

2. Mely állami/politikai intézkedések, lépések, döntések okoztak gondot a lakosságnak, ill. Önnek?

A sérelmek közt akadnak egészen személyes jellegûek is, lejegyzésüktõl itt most eltekintünk, ill. csak annyiban foglalkozunk velük, amennyiben általános vonásokat tartalmaznak.

Tragédia, hogy nálunk mindent kettõs mércével mérnek. A hungarizmust s a jobboldali „bûnöket" sommásan elítélik, míg az ezerszer barbárabb zsidó-kommunizmust s a jelenlegi balliberális gaztetteket csupán „hibáknak", „tévedéseknek", esetleg „túlkapásoknak" nyilvánítják, és ma is szalonképesnek állítják be. Míg a holokausztért hetedíziglen felelõs mindenki, addig a magyarság genocídiuma szinte „természetes kortünet". A kettõs mérce szerinti véleményformálás különösen a sajtóra jellemzõ. A „rendszerváltás" kormányai kivétel nélkül jogfolytonosnak ismerték el az elõzõ 45 évet, hiszen ahelyett, hogy megtagadták volna elõdeiket, és visszatértek volna legalább a Horthy-éra alkotmányos jogállamiságához, ott folytatták, ahol az igazságot és erkölcsöt lábbal tipró szocializmus abbahagyta. Sem a toldozott-foldozott sztálinista alkotmány, sem a hatályos jogszabályok, sem a „kerekasztalos" választási törvény nem méltók a megújuló magyar élethez, márpedig érdemi módosításuk máig nem történt meg. Eddig valamennyi kabinet identitászavarban szenvedett. Ez a korábbiaknál hajszálnyival fölkészültebb Orbán-kormányra is értendõ, mely a „jobbközépre" helyezi magát, és nemzeti (polgári) elvekrõl szónokol, gyakorlatában azonban szabadelvû és nemzetközi, azaz baloldali.

A legtöbb kellemetlenséget olvasóink szerint a következõk okozták: a Bokros-csomag bevezetése, a forint folyamatos csúszóleértékelése, a külföldi befektetõk adómentessége, a hazai vállalkozók súlyos közterhei, a magas infláció, a lakbérek és lakásrezsi állandó emelkedése, az alapvetõ élelmiszerek, ruházati cikkek, gyermekholmik, építõanyagok, gyógyszerek, benzin és fûtõolaj, könyvek és tanszerek csillagászati ára, a személyi jövedelemadó csökkentésének elmaradása; a bankok nem adnak hitelt, vagy csak uzsorakamatra, ugyanakkor felelõtlen tékozlásukkal 100 milliárdos károkat okoznak (pl. VIP-lista, Mezõbank és Postabank „konszolidációja" stb.); az olajszõkítések, a borhamisítások, a privatizációs visszaélések, a korrupciós ügyek, a lakásmaffiák csalárdságai máig feltáratlanok és megtorlatlanok, a cigányok összes („megélhetési") törvényszegése büntetlen marad (pl. a zámolyi ügy); nincs létbiztonság, közbiztonság, vagyonbiztonság (és lelki biztonság), sem jogorvoslati lehetõség, az emberek minden téren kiszolgáltatottak a hatóságoknak, a hivatali bürokrácia miatt lassú és elégtelen az ügyintézés, környezetünk egyre szennyezettebb, az utcákat (különösen Budapestet!) ellepi a szemét, az IKV évtizedekig nem törõdött a lerobbanó lakások karbantartásával, s most a felújítások teljes költségét a lakókra terheli; noha ingyenes oktatást ígértek, az egyetemek és fõiskolák egyre drágábbak, a diákhitel kész átverés, a Nemzeti Alaptanterv és egyéb liberalizációk miatt az oktatás mélypontra süllyedt, számos iskolát, kórházat, szociális és mûvelõdési intézményt, kiállítást indokolatlanul „karcsúsítanak" vagy zárnak be; nincs esélyegyenlõség, kialakult egy új kasztrendszer, melybõl alig lehet kitörni, a tehetséges szegény gyerekek sorra elkallódnak, nemzeti kultúrkincseinket betemeti a lélekmérgezõ és agyzsibbasztó idegen fekália.

3. Minek a megváltoztatását látná szükségesnek az ország (másfelõl szûkebb környezete) közéletében? És hogyan?

Meg kell reformálni az államformát. A kiüresedett, diktatórikussá torzult demokrácia (valójában pártokrácia!) helyett vissza kell állítani a nemzeti királyságot, mely alkalmasint király nélküli kormányzóságként (lásd Hunyadi, Kossuth, Horthy!) is mûködhet. A jövõ a hierarchikus szerkezetû társadalomé, a tekintélyuralmon nyugvó, felelõs (számon kérhetõ!) vezetésé. A szocialista, ill. a polgári „értékrend" helyett a nemzeti érdekérvényesítésre és a keresztény erkölcsi elvekre kell az ország intézményeit alapozni. A legfõbb közjogi méltóság újra a Szent Korona legyen, régi-új Alkotmányunk pedig a Szentkorona-tanra épüljön. Ez egyben arra is kötelez, hogy a Korona elidegeníthetetlen birtokait, azaz elrabolt területeinket megkíséreljük visszaszerezni (lehetõleg vérontás nélkül!), de legalább mindenütt biztosítsuk honfitársaink önrendelkezését, politikai-gazdasági-kulturális-vallási-jogi egyenlõségét és párhuzamos magyar állampolgárságát. Lépjünk ki a NATO-ból, zárassuk be a taszári amerikai támaszpontot, és ne csatlakozzunk az EU-hoz, sem más kártékony szervezethez; azonnal mondjuk fel a szomszédokkal kötött elõnytelen alapszerzõdéseket. Minél teljesebb önellátásra kell berendezkednünk, hogy külföldi függõségünk minimálisra csökkenjen. Elkótyavetyélt javainkat vissza kell szerezni, a törvénytelen és áron aluli külföldi privatizációkat meg kell semmisíteni, a hitelek további törlesztését meg kell tagadni. Az energiaszolgáltatást és egyéb stratégiai ágazatokat vissza kell államosítani, földjeinket semmiképpen sem lehet idegenek vagy jogi személyek kezébe adni. A multinacionális cégeket felemelt adókkal és védõvámokkal távozásra kell bírni, az olyan áruk behozatalát pedig nehezíteni kell, amelyek itthon is jó minõségben elõállíthatók (pl. élelmiszer, építõanyag, könnyûipari termékek). A kötelezõ sorozást vissza kell állítani, a honvédséget létszámban és technikai felszereltségben meg kell erõsíteni, hivatásos állományban csak a tisztek és tiszthelyettesek maradhatnak.

Teljes körû igazságtétel szükséges minden téren. A jogtalanul szerzett vagyonokat és ingatlanokat el kell kobozni, az elmúlt 58 év hazaárulóit és gyilkosait felelõsségre kell vonni; a közéletet meg kell tisztítani a volt kommunistáktól, az ügynököktõl, a hazug bértollnokoktól és egyéb banditáktól; a nemzet céljaival ellentétes pártokat (pl. SZDSZ, MSZP, Munkáspárt) és titkos vagy nyílt szervezeteket (pl. destruktív vallási szekták, szabadkõmûvesek, MAZSIHISZ stb.) be kell tiltani, a romboló lapokat és tévécsatornákat föl kell számolni; a rendõrség, a bíróságok, az ügyészségek s a tömegtájékoztatás nemzeti felügyelet alá helyezendõk. A mezõgazdaságban a családi gazdaságokat, az iparban s a szolgáltató szektorban a kis- és középvállalkozásokat kell elsõdlegesen támogatni. Ösztönözni kell a gyermekvállalást, a nagycsaládok terheit csökkenteni kell; biztosítani kell a tehetségek kiválasztódását s a mellõzött szakemberek megfelelõ helyre kerülését. Meg kell szüntetni a zsidók, cigányok vagy bármilyen népcsoport kiváltságos helyzetét; a magyarságnál senki sem élvezhet több jogot Magyarországon! Az óvodáktól a felsõoktatásig meg kell szervezni a nemzettudat elmélyítését, a hamisítatlan történelem, az értékközpontú irodalom és mûvészetek megismertetését. Meg kell õrizni a falusi és városi önkormányzatok mûködõképességét, el kell kerülni azok csõdbe fulladását. Határainkat le kell zárni az idegen bevándorlók és szerencselovagok elõtt, az illetéktelenül itt tartózkodókat ki kell utasítani; Hazánkban olyan politikai légkört, életszínvonalat, álláskínálatot, közbiztonságot, tulajdon- és jogbiztonságot kell teremteni, hogy senki ne kényszerüljön külföldre távozni.

Mindez aligha érhetõ el békés úton, vagyis a jelenlegi „játékszabályok" és megmerevedett struktúrák fölrúgása nélkül. Itt minden romlott, aljas és roskatag. Bármi áron meg kell dönteni a zsarnokságot, s meg kell állítani a további pusztulásunkat és elnyomorodásunkat. Áldozatok nélkül nem vívhatjuk ki szabadságunkat és megmaradásunkat. Erõszak nélkül nem gyõzhetjük le halálos ellenségeinket. Meg kell próbálnunk egy országos tüntetéshullám mielõbbi elkezdését, meg kell kísérelnünk a rendszer megbénítását és elsöprését egy hatékony engedetlenségi mozgalommal. Akárhogy végzõdik, ki kell tartanunk, mert a rabszolgaságnál minden jobb számunkra. Az emberhez, magyarhoz illõ életnél kevesebbel nem elégedhetünk meg.

4. Milyen politikai eseményekben venne részt Ön cselekvõen?

„Idõs korom és betegségem korlátoz, ill. nem ad módot a fizikai cselekvésre. Ha írásaimmal segíthetek egy szebb jövõ kialakításában, úgy ennek lehetõségével élek, míg erre képes vagyok. Vagy addig, míg meg nem akadályoznak ebben. (Telefonjaimat már lehallgatják!)" A legtöbben szívesen vennének részt nagygyûléseken, tüntetéseken, útlezárásokban és közlekedési blokádban; néhányan akár fegyveres felkelésben is, ha ez elkerülhetetlen. Igen fontosnak tartják a sokoldalú és pontos tájékozódást, valamint mások felvilágosítását is. A békés rendszerváltásra, a liberálbolsi „szeméthegy" eltakarítására jogi úton, parlamentáris keretek közt senki sem lát lehetõséget. Valamennyien úgy gondolják, hogy egy ilyen elfajult, velejéig hitvány rendszer csak össznépi megmozdulással, a bevett formák és szokások mellõzésével törhetõ le. Az erõszakos változtatás azonban nem föltétlen jelent fegyveres lázadást vagy forradalmat, annál inkább radikális cselekvést. Vezetõ szerep, politikai pozíció vállalását senki sem jelzi, ez egyfajta ambícióhiány, közéleti csömört, esetleg szerénységet takarhat. Arra azonban hárman is utalnak, hogy a végsõkig elszánt, tiszta, rátermett emberek csak rendkívüli események nyomán kerülhetnek felszínre, mert a jelenlegi „üvegházi" körülmények közt ez véletlenül sem fordulhat elõ. Egy válaszadónk szívesen venne részt a felállítandó nemzeti számonkérõszék munkájában, vagyis az igazságszolgáltatásban.

5. Melyik országok és nemzetek tekinthetõk a magyarság barátainak, ill. ellenségeinek?

Sajnos jóval több az ellenségünk, mint a barátunk. Ez részben történelmi konfliktusainkból fakad, részben pedig az ezredforduló embertelen világának, rideg sovinizmusának, általános önzésének, másság-gyûlöletének, a fajtánk iránti oktalan irigységnek tudható be. Valamennyi néppel törekednünk kell a súrlódásmentes viszony kialakítására, ám közben az összmagyarság önrendelkezése, szabadsága, érdekei nem csorbulhatnak. Saját önfeladásunk, megalázkodásunk árán nem kell senki barátsága vagy vállveregetése, akkor inkább maradjunk egyedül. A legfontosabb, hogy a magyarságon belül szeretet, összefogás és egység uralkodjon, akkor bárkivel-bármivel szemben megvédhetjük magunkat. „A II. világháború befejezése óta nehéz lenne megállapítani, hogy melyik ország barátja, melyik ellensége a magyarságnak. Az országokra rázúdult politikai agymosás - úgy a Szovjetunió, mint az USA részérõl - egészen kivetkõztette a nemzeteket önazonosságuk tudatából. Egyesek, jelentéktelenségük dacára, illuzórikusan több jogot követelnek maguknak, mint ami járna, mások köztudott nagyságuk és pozitívumaik ellenére meghunyászkodnak a rájuk olvasott, de soha el nem követett vétkeik miatt. Pillanatnyilag azokat tartom ellenségnek, mely országok állampolgárai - a pénz mindenhatóságát vallva - föld- és egyéb ingatlanvásárlásaikkal ki akarják forgatni a magyar tulajdonost saját javaiból. Barátnak viszont az erõsebbek által elnyomott, embargóval sújtott, bombázott és elüldözött népeket tekintem, melyeket a világhatalom manapság terroristáknak bélyegez - holott csak hazafiak."

Konkrétan nézve, mai és történelmi tapasztalataink szerint ellenségeink: Izrael, USA, Anglia, Franciaország (valaki szerint van remény francia kapcsolataink javítására), Németország (normális esetben természetes szövetségesünk lehetne), Ausztria, Románia, Szlovákia, Csehország, Ukrajna, Oroszország, Szerbia, Horvátország és Szlovénia (utóbbi kettõt egyesek leendõ barátaink közé sorolják), Spanyolország, Hollandia, Belgium, Kína; barátaink: Lengyelország, Finnország, Észtország, Törökország, Kazahsztán, Irak, Albánia, Örményország, Grúzia, Írország, Baszkföld, a provanszálok és a bretonok (Franciaországban), Csecsenföld, Kurdisztán (?), Palesztina (?), Újguria (?), Tibet, Mongólia, Japán Chile; semlegesek: Olaszország, Portugália, Dánia, Svédország, Norvégia, Skócia, Wales, Izland, Lettország, Litvánia, Görögország, Bulgária, Svájc, valamint a többi kontinens fel nem sorolt országai.

6. Mi zavarja és mi akadályozza a nemzetért áldozatra kész, öntudatos magyarokat abban, hogy egyesítsék erõiket és közösen cselekedjenek?

Rossz az egész politikai szerkezet. A „demokráciák" (egyáltalán nem népuralmi rendszerek) minden országot tönkretesznek, s lassan sorozatosan megbuknak. Az „öntudatos" (valójában öntudatra vágyó) magyarok együttmûködését elsõsorban a többpárti diktatúra gátolja meg. A pártok csak megosztanak bennünket, s önnön kicsinyes céljaikon túl senkit sem képviselnek. A kormányzás s a parlamenti munka csak olcsó színjáték; a pártok veszekednek, marakodnak, gyalázzák egymást, lényegében mégis egy követ fújnak, s ha a közös zsákmány veszélybe kerül, csodálatos egyetértésben lépnek fel a saját népük (választópolgáraik) ellen. Az is nagy baj, hogy a pártok távolról sem fedik le a társadalom egészét, annak valamennyi irányzatát. Nálunk csupán baloldali és szélsõbalos pártok léteznek, a tradicionális, konzervatív jobboldal teljesen hiányzik. Némelyek ugyan „nemzetinek" és „keresztényeknek" tartják magukat, de programjukban s cselekedeteikben erre semmi sem utal. Itt olyan balliberális rémuralom van, hogy a „magukról megfeledkezõ", a nemzetért tenni akaró hazafiakat azonnal megbélyegzik (szélsõjobboldali, fasiszta, antiszemita, magyarkodó stb.), kizárják vagy háttérbe szorítják (esetleg megvesztegetik, csõbe húzzák, anyagilag lenullázzák, ill. likvidáltatják).

A lakosság atomizált (szétesett, megosztott), nemzetrõl, közös célokról már alig beszélhetünk, s kevés az esélyünk e vigasztalan kép átpingálására. A pártokat a levitézlett rendszer „megbízható" emberei hozták létre; tele vannak egykori kommunistákkal, beépített bomlasztókkal, szt-tisztekkel, jellemtelen karrieristákkal, idegenszívû lakájokkal, akik minden fontosabb posztot kisajátítanak, a tagság pedig tehetetlenül vergõdik, s nem érti, hogy mi folyik a feje felett tulajdon pártjában. Akár maradnak a pártok, akár megszûntetjük õket, a közéletbõl örökre ki kell szûrni a szennyes múltú árulókat, a színváltó kaméleonokat, s csak 77-szer kipróbált, ellenõrzött, hûséges emberekre bízhatjuk az ország sorsát. Ez a körültekintõ takarítás nem megy könnyen, de elveszünk, ha nem sikerül sürgõsen végrehajtani. Az egyéni boldogulást mindenkor alá kell rendelni a köz szolgálatának; a fõbb dolgokban egységes álláspontot kell kialakítani, s ahelyett, hogy felesleges apróságokon vitatkoznánk, olyan vonzó és hasznos nemzetstratégiát (távlatos programot) és taktikát kell kimunkálni, mely a többség által elfogadható és megvalósításra érdemes. A külföld befolyása, nyomása sohasem lehet olyan erõs, hogy a „békesség kedvéért", a „jószomszédi viszonyért" lemondjunk elemi céljainkról és küldetésünkrõl.

Nemcsak a pártok okoztak csalódást, hanem az ún. civil politikai-érdekvédelmi szervezetek, mozgalmak sem képesek a társadalomba ágyazódni, ill. összefogni és vállvetve dolgozni. Erre példa az immár tucatnyi '56-os szövetség szégyenletes acsarkodása; de a bolsevizmus áldozatainak, üldözöttjeinek kárpótlását és gondozását sem oldhatja meg a ki tudja hány egymást gyengítõ alakulat. Az összmagyarságot egybeölelni óhajtó Magyarok Világszövetsége is sajnálatosan megosztott kezdettõl fogva, a támogatások megvonásával pedig az ellehetetlenülés szélére jutott. A nemzeti összefogás létrehozásához nélkülözhetetlen, hogy 1-2 becsületes, elhivatott, karizmatikus vezetõ kiemelkedjen a szürke átlagból, aki(ke)t a tömegek hajlandók elismerni és követni. Jelenleg nem látszik ilyen személy, de ha lenne is, félõ, hogy azonnal eltaposnák a gyávák és középszerûek.

7. Ön(ök) szerint kik a nemzet ügyének legfõbb árulói?

A „rendszerváltástól" máig hazaáruló minden kormány és országgyûlés (noha nem egyenlõ mértékben), mert határozataiban, cselekedeteiben, olykor retorikájában is idegen, nemzetellenes törekvéseket szolgál(t), a magyarság rovására. Néhány példa az árulásokra: az ukránokkal, oláhokkal és tótokkal kötött alapszerzõdések, a trianoni revízióról való önkéntes lemondás s a gúnyhatárok szentesítése; az elcsatolt magyarokat „képviselõ" pártok részvétele a megszálló országok kormányaiban, a minimális kisebbségi jogok és intézmények kiharcolása nélkül; az abortusz törvény megszavazása, a népességfogyás és nemzetirtás azonnali megállításának elmulasztása; a rablóprivatizáció végrehajtása, a multik kedvezményezése, a komcsi adósságok további törlesztése, az egészségügy és szociálpolitika elhanyagolása, a nemzeti öntudat és hagyományok szisztematikus rombolása, õsi jelképeink (Szent Korona, Himnusz, Árpád-sávos zászló stb.) és tündöklõ hõseink becsmérlése; a tömegek ámítása, hazug félrevezetése, önnön törpeségünk sugallása, reményt adó hitünk és maradék bátorságunk kigúnyolása stb. stb. A címzetes gonoszoknál talán még ocsmányabb árulók azok, akik magukat jobboldalinak, kereszténynek, nemzetvédõ polgárnak minõsítik, ám csúfosan visszaélnek a beléjük vetett bizalommal. Levélíróink konkrét személyeket is említenek, akik 4 kivétellel már a fentebbi részletes névsorban is elõfordulnak: Antall József, Torgyán József, Csurka István, Orbán Viktor, Dávid Ibolya, Boross Péter, Giczy György, Maczó Ágnes, Nemeskürty István, Csoóri Sándor, Makovecz Imre, Markó Béla, Kasza József, Bugár Béla.

Derüljön ki végre a meztelen igazság! Eredetileg ezt a zárómondatot fûztük kérdéseinkhez. Nos, mi derült ki s mi nem, ítéljék meg a tisztelt olvasóink. Úgy gondoljuk azonban, ez a kis „kérdezz-felelek" játék nem volt haszontalan. Valamiképpen mindnyájan okosabbak lettünk. Új szempontok is fölmerültek, s a saját véleményünk is megszilárdulhatott a válaszokból. A szerkesztõség számára tanulságként annyi föltétlenül levonható, hogy olykor-olykor más témákban is kíváncsiskodjunk, mert „több szem többet lát" alapon ez valamennyiünket gazdagíthat, álláspontunkat pedig alátámaszthatja, pontosíthatja vagy árnyalhatja. Hivatásos „honmentõinknek" is meg kellene szívlelni, hogy a magyarság sorsának javításához, az ország fölemeléséhez elengedhetetlen a nemzet õszinte (manipulálhatatlan!) szándékainak, érdekeinek minél tökéletesebb megismerése, képviselése és gyõzelemre juttatása.