Siklósi András

Az erõszak "demokráciája"

A demokrácia sohasem cél, legföljebb eszköz, hogy elérjünk vele valamit. Önmagában nem érték, csak ha általa megvalósul a megosztott hatalom s a többségi jólét. Nálunk (mint mostanában a világon mindenütt) sajnos nem tényleges, hanem csupán áldemokrácia mûködik. Itt nincs igazi választási lehetõség; bárkire szavazunk, ugyanaz a róka bújik elõ, legföljebb más-más kotorékból. Úgy is mondhatnám, hogy ez egy formális, tervutasításos demokrácia, de leginkább ócska paródia.

Itt a választási törvényt, a pártokat, a képviselõk zömét, a politika szerkezetét a nómenklatúra találta ki és etette meg a néppel. Ez a demokrácia csak egy álca, egy kiüresedett diktatúra továbbélése, legjobb esetben is egy demokratúrának nevezhetõ hibrid, ahol mindennek az ellenkezõje érvényes. A normál demokrácia egyfajta hatalomgyakorlási technika, csak jóléti államban mûködhet valamilyen fokon, azaz ha vannak elosztható javak. Ha nincs elég kenyér, csupán cirkusz juthat a népnek, osztogatás helyett pedig fosztogatás.

Nálunk kultuszt, már-már vallást csinálnak a demokráciából a helyettünk is zabálók, míg nekünk minden kisemmizést, megaláztatást, jövõtlenséget el kell viselnünk miatta. Nálunk a létezõ demokrácia körülbelül olyan, mint a létezõ szocializmus: a nómenklatúra bûvészmutatványa; a bolsiból liberális demokratává, a párttitkárból menedzserré, a marxistából kozmopolitává formálódás mûvészete. Mivel elmulasztottuk a kommunizmus gyökeres kitépését, a pálfordulás után megint ránk köszöntött a pártállamot csõdbe vivõ „szakértõk" paradicsoma.

Egy olyan rendszernek, ahol a népnek csak alárendelt joga van a vezetõkkel s az idegenekkel szemben, semmi köze a demokráciához; ez tán még sátánibb, mint a sztálinizmus. Az erõszak mindenkor fokozódik, ha csökken az ellenállás: ma szavazatot kényszerít ki, holnap fenyeget, holnapután megsemmisülésbe taszít (mert szétdúlja a családot, a humán kapcsolatokat, az erkölcsi normákat, állandó rettegésbe kerget, fölébreszti az állatot az emberben, és elszabadítja a poklot).

Ebben a furcsa politikai egyensúlyban, ebben a groteszk szabadságban a vezetés egyik vagy másik csoportja bírálható és támadható ugyan, de tilos a rendszer, a parlamentáris demokrácia, a paktumozás s a korrupció megkérdõjelezése, mert rögtön „szélsõségessé, antidemokratikussá", tehát üldözhetõvé, kitaszíthatóvá válunk. A korlátolt demokráciának nem lehet valódi ellenzéke, ezért egyenes folytatása a régi látszatnak; csak most államosítás helyett privatizáció (szabad rablás), tervgazdálkodás helyett piacgazdaság, köztulajdon helyett magántulajdon van. A választásokon bármi történhet, hiszen az irányító hatalmat mindig ugyanaz a monolit banda birtokolja; e szûk körbe kívülálló nem juthat be, csak ha alkalmazkodik és befogadják. A nómenklatúra fölfalta a megalkuvó értelmiséget, az áruló írástudókat. A zsarnokság réme már a lelkünkbe égett.

Az „elitnek" semmi köze a társadalomhoz; a politika csupán az egyes érdekcsoportok belsõ harca egymás ellen s az egész nemzettel szemben. A korábbi egypárt néhány kisebb állampárttá bomlott, s alulról építkezés nélkül, fölülrõl szervezett hûbéri klientúrával mûködik. Az állam elzárkózik a néptõl, annak ellenségévé, kifosztójává, eltiprójává válik. A tömeg csak a kormányra kerülésig érdekli a pártokat, céljuk a minél eredményesebb harácsolás s a meglévõ állapotok konzerválása. Nincs kiút, nincsenek igazi gazdasági és szociális programok, csupán porhintés, hazug propaganda, kettõs színjáték, csak zavarosban halászás, törvényszegés és „médiaháború". Mindenki mást mond, de egyformán gondolkodik és cselekszik. A reális problémák föl sem vetõdnek, a társadalom egészséges mozgása megbénult, a valóságot abszurd modellek helyettesítik. Az áldemokrácia kiábrándító és gyûlöletes, mégis a hullamerev rendszer szinte megdönthetetlen (legalábbis „békés, alkotmányos" eszközökkel!).

Az eszmék kora lejárt: a dialektikus történelmi materializmus, az ateista proletár-internacionalizmus után sajnos a keresztény szellemiség (jórészt az egyházak közömbössége miatt!), a hazafiság, a népi-nemzeti gondolat is megtört. Fölváltotta egy zárt kasztrendszer: a szûk körû „élcsapat", az önkiválasztottak dõzsölõ demokráciája; míg velük szemben áll a rosszkedvû, nyomorgó magyar többség tompa fájdalmú, lélektelen biológiai vegetációja, a gyomor szocializmusa.

Sürgõsen el kell tehát gondolkoznunk tisztelt felebarátaim, hogy akarjuk-e és hagyjuk-e tovább ezt a gyalázatos állapotot, vagy létrehozunk végre - külföldi minták szolgai másolása helyett - egy gyökeresen eltérõ rendszert, egy olyan államformát (a Szent Korona értékrendjén alapuló királyságot!), ami minden tekintetben megfelel történelmi hagyományainknak s a nemzet sajátos érdekeinek.