Siklósi András

Polgári engedetlenséget, vagy nemzetmentõ forradalmat?

Népi-nemzeti körökben gyakran fölröppen a jelszó, hogy ezt a gyalázatos, hazaáruló, nemzetrontó elitcsordát csak polgári engedetlenséggel lehet elsöpörni. Még tisztességes, a magyarságnak elkötelezett politikusok, újságírók is átveszik ezt a frázist; sõt bíztatnak bennünket, tömörüljünk egységfrontba a szipolyozók ellen, s békés úton próbáljunk célt érni, mert ha „elszabadul a pokol", akkor mindnyájunknak vége.

Ezek a derék urak - egy újszülött politikai tapasztalatait alig meghaladva - azt a fontos kérdést mindig elfelejtik feltenni, vajon honnan származik a „kiszivárogtatott" gondolat, vajon kiknek áll érdekében az amúgy is türelmes, galamblelkû magyarságot még tovább altatni, hogy föl se ébredjen mély álmából többé. Ráadásul azt is elmulasztják közölni a „fõjámborok", mi ellen „polgári engedetlenkedjünk", illetve miképpen kellene ezt az idejétmúlt eszmét életre pofozni. Arról a csekélységrõl már nem is beszélve, hogy a polgári engedetlenséghez leginkább fejlett polgárság szükséges, ami ugyebár régóta kiveszett a társadalmunkból; hacsak az „öntudatos munkásosztályból", a „ dolgozó parasztságból" s a „velük szövetséges értelmiségbõl" (lásd még: az írástudók árulása!) álló, egyre jobban lecsúszó és atomizálódó középosztályt, valamint a nyomorszinten tengõdõ, agymosott proletár- és lumpen-tömegeket nem tekintjük annak.

Vigyázzunk - mondják -, ne engedjük az országot anarchiába és véres zûrzavarba rántani, ne üljünk föl a megsemmisítésünkre törõ provokátoroknak. Elrettentõ példaként sûrûn emlegetik az 1919-es patkánykurzust (mintha az valóban forradalom lett volna!), meg 1956-ot is, melynek - szerintük - egyetlen hozadéka a sok-sok ártatlan halott, a számtalan kivégzett és bebörtönzött áldozat, meg a világban szétszóródott szerencsétlen százezrek. Ez kétségtelen tény, de még soha nem találkoztam egyetlen 56-ot túlélt szabadságharcossal sem, aki kétségbe vonta a küzdelem hasznosságát; vagy a bolseviki terror elleni fegyveres fölkelés helyett (a végkifejlet ismeretében) utólag valamiféle erõszakmentes morgolódást, esetleg hangos káromkodással egybefûzött kocsmai ökölrázást ajánlott volna. Ellenkezõleg! Súlyos véráldozata dacára 1956 magasztos órái, napjai a résztvevõknek (s a nemzet többségének!) egy életre célt és tartást, öntudatot és önbizalmat adtak. De hasonló volt a helyzet 1848 után is. Arany János holtáig gyászolta a szabadság és Petõfi elvesztését, de föl sem merült benne a forradalom értelmének megkérdõjelezése. Ilyesmit csak az ellenségeink vagy a gyávák tesznek, akik minden körülmények között kizárólag önmagukkal törõdnek, s akik már egy langyos zápor alatt is esernyõért kiáltoznak, komolyabb zivatar esetén pedig hanyatt-homlok menekülnek bombabiztos bunkereikbe. Õk azok, akiknek egy puskalövéstõl tele lesz a gatyájuk, õk a farkasfogra való birkák, a vágóhidra tereltetést zokszó nélkül tûrõ kapitális barmok. Akik nem képesek fölfogni, hogy a rabszolgasors, az édes hazánkban ránk kényszerített hazátlan bujdosás, vagy az elvtelen tányérnyalás egy büszke, nagy múltú nemzet számára nem tekinthetõ többé kielégítõ életnek, legföljebb a sivatag homokjába fúló, tartalmatlan és jövõtlen vegetálásnak. Efféle ördögi csapdát nemhogy a magyarságnak, de a bantu négereknek sem kívánhatunk!

Egy stratégia és taktika kidolgozásánál mindig figyelnünk kell arra, hogy mit akarunk elérni s kivel szemben. Népünk 60 éve (sõt, Trianon óta közel 90 éve!) folyamatos holocaustban vergõdik, s a végsõ „Endlösung" elõtt áll. Itt nincs se jogállam, se szabadság, se demokrácia. A szuronyok segítségével vagy választási csalásokkal fölénk kerekedett törvénytelen, gyilkos banda uralkodik rajtunk, s esze ágában sincs a trónjáról lemondani, avagy pusztításunk helyett a fölemelkedésünket szolgálni. Õk csak akkor és annyira bátrak, amennyire mi félünk tõlük, és megalkuvásunkkal engedjük nekik! Vegyük észre, hogy az ország javaiból, a gazdasági-politikai-kulturális hatalomból oly mértékben részesedhetünk csupán, amennyit erõvel visszaszerzünk. Ám erre fáklyás felvonulásokkal, részleges sztrájkokkal, lagymatag tüntet(get)ésekkel, félpályás útlezárásokkal, aláírásgyûjtésekkel, népszavazásokkal és polgári engedetlenséggel reményünk sem lehet. Különösen, ha ezeket az eleve korrupt szakszervezetek, illetõleg a zsarolható, karrierista, demagóg „népvezérek" kezdeményezik. Az ilyen „mozgalmak" csak arra jók, hogy kihúzzák a tömegek méregfogát, lecsillapítsák jogos dühét, elszívják maradék energiáit, s elrabolják hitének utolsó morzsáit is. Egy efféle álliberális, újkapitalista, posztkommunista vámpírbandával nem lehet jópofáskodni, paktumokat kötni, vásári alkudozást folytatni. Ezt a kozmopolita maffiát, ezt a gerinctelen bábrezsimet bármi áron torkon kell ragadni, meg kell dönteni, s örökre ki kell radírozni a magyar közéletbõl!

1849 után megpróbáltuk sikerre vinni az általános polgári engedetlenséget, persze akkor sokkal szervezettebb és egységesebb volt a nemzet. Mégse értünk el komolyabb eredményt, hiszen a felemás, Trianonhoz vezetõ kiegyezés aligha nevezhetõ annak. Gandhi Indiája valóban képes volt vérontás nélkül (ill. csekély vérveszteség árán) elûzni az angolokat, ám ott 500 millió mindenre elszánt nincstelen állt szemben pár ezer gyarmatosítóval. Viszont a mai Magyarországon egy szíven szúrt, lefejezett, elbutított maroknyi nép néz farkasszemet egy feneketlen étvágyú, gátlástalan világhatalom zsoldosaival, akik nem nyugszanak addig, míg föl nem zabálnak vagy el nem ûznek bennünket innen.

Félre ne értsen senki. Nincs szándékomban terrorakciókra vagy fegyveres rohamra buzdítani. Jól tudom, ez milyen következményekkel járhat. Azonban azt is világosan látom, hogy a pestis terjedését meg kell akadályozni. Úrrá kell lennünk az egész nemzetet romboló dögvészen, és végre kell hajtanunk a gyökeres rendszerváltást. A forradalom tehát elkerülhetetlen, ha javulást akarunk. Ez az utolsó esélyünk. E nélkül a biztos pusztulás, a teljes elsüllyedés vár népünkre. A békés önfelszámolásnál, az önkéntes mészárszéknél, a bárgyú vigyorral kiásott tömegsírnál, a totális nihilnél semmi sem lehet szörnyûbb. Akkor inkább a tûzhányók gyomra, az ég sistergõ villámai s a pokol kénköves ölelése. Már összes kincsünktõl megfosztottak minket, legalább a becsületünket õrizzük meg! S ha így teszünk, a magyarok Istene nem hagy elveszni bennünket! De jól vigyázzunk, nehogy fölszabadító forradalmunkat „dicsõ keresztapáink" meglovagolják, s annak élére állva saját alantas céljaikra hasznosítsák. Várjuk ki a megfelelõ pillanatot, aztán sújtsunk le teljes erõvel! Szabad élet vagy halálig tartó rabság. Melyiket válasszuk felebarátaim? Felelõs hazafinak, igaz magyar embernek ez nem jelenthet problémát.

A valódi kérdés merõben más: sikerül-e végül fölszámolnunk és elkergetnünk a világ leghazugabb, legsötétebb, legelnyomóbb bûnszövetkezetét?