Siklósi András

A világ, Európa és Magyarország

Kritikus, bizonytalan helyzetbe jutott az emberiség. A (negatív irányú) változások üteme s a nyomában föllépõ (zömmel káros) lehetõségek mértéke sokszorosan meghaladja a korábbiakat. Új, antihumánus életforma van születõben: egy ezer szállal integrált, globális, információ-robbanásos gazdasági-társadalmi rend. A sok-pólusú világot a burjánzó gazdaság, a csúcstechnológia, a túltelített piacok s a spekulatív, agymosó telekommunikáció mozgatják. A rivalizálás egyre élesedik. Ez fokozza az egyenlõtlenséget, növeli a feszültségeket, megoldhatatlan problémákat okoz. A környezetért való aggódás immár világjelenség. Az ózonréteg elvékonyodása, az üvegházhatás, a légszennyezõdés, a talaj, az édesvizek s az óceánok vegyi és radioaktív szennyezése, az elsivatagosodás, a savas esõk, az erdõk ritkulása, egyes állatfajok és növények kipusztulása, a géntechnológia, a tápláléklánc mérgezése már kézzelfogható valóság. Már nem két szuperhatalom áll szemben. A Szovjet Birodalom összeomlott, de az USA is súlyos gondokkal küszködik. Bár katonailag még világelsõ, számos téren már megelõzte Japán, s hamarosan követik Kína és Ázsia „kis tigrisei" is. A harmadik világ (az emberiség többsége) egyre mélyebbre süllyed; az éhségbõl, az elmaradottságból alig van reménye kitörni. Ha meg akarjuk érteni a gyorsuló átalakulás hajtóerõit és jellemzõit, ha el kívánjuk hárítani az új világválságot, alapos elemzésre, széles körû feltáró munkára van szükség. Természetesen ez a tanulmány csak érintõleges lehet.

A legfõbb hatalom ma már nem az anyagi javak (arany, pénz, bányák, ipari üzemek, földtulajdon stb.) vagy a hivatalok, hanem a szaktudás és az információ birtoklása. Egyre jobban kiépülnek a földgolyót behálózó, kormányok, országok és nemzetek fölött átívelõ hírközlõ szervezetek, multináci üzleti vállalkozások, pénzügyi maffiarendszerek. Ezzel párhuzamosan a bûnözés és a terrorizmus is nemzetközivé válik. A fegyverkezési verseny, a szegénység, a túlnépesedés, az éghajlat megzavarása, a környezet pusztítása már az emberiség létét, a Föld túlélését veszélyezteti. S ez nem rémlátomás, nem is sorscsapás, hanem egyedül az ember - a legtudatosabb, ugyanakkor legrettenetesebb lény - okozza. Ha nem akarjuk, hogy bolygónk lakhatatlan, sivár pusztasággá váljon, sürgõsen változtatnunk kell ésszerûtlen, önzõ magatartásunkon. A humanizmus nevében meg kell szüntetnünk a kiáltó ellentéteket, meg kell védenünk természeti értékeinket s az emberiség kultúrkincseit. Az infrastruktúra kiépítésével, gazdasági támogatással, az egészségügyi, szociális és mûvelõdési helyzet jobbításával föl kell emelnünk a hátrányos körülményû régiókat, egyforma esélyt kell adnunk mindenkinek. Valamennyiünket megilletnek az egyéni és kollektív emberi jogok: az élethez, az információhoz, az anyanyelvû oktatáshoz, az írástudáshoz, az állampolgársághoz való jog, a törvény elõtti egyenlõség, a szólás-, a sajtó-, a gyülekezési- és vallásszabadság, a nemzeti kisebbségek vagy népcsoportok kulturális és területi autonómiához (önrendelkezéshez) való joga, az anyanemzettel való „határtalan" kapcsolattartás joga stb. stb. Serkenteni kell az egyén és társadalom alkotókedvét, meg kell tanítani a kor emberét arra, hogy saját sorsának és jövõjének irányítója legyen. A szellemi-lelki sokszínûség, a különbözõ nézetek, változatos elképzelések, a fokozott békevágy és tolerancia tehetik naggyá, biztonságossá, otthonossá világunkat. Tehát katonai-politikai-etnikai-vallási szembenállás helyett szükség van egy jelentõs közeledésre, együttmûködésre, egy racionális egységre és hatékony egyensúlyra, a zaklató kihívásokra adott idõszerû válaszokra. Egyébként a fejlõdést fölváltja a sorvadás, az értelmetlen halál, s az egymásra utalt emberiség minden materiális eredményével és szakrális adottságával egyetemben megsemmisül a gyorsuló idõben. A helyes döntés alapja, hogy belássuk, felismerjük felelõsségünket, s elfogadjuk kötelességeinket szûkebb és tágabb családunkkal, azaz a saját nemzetünkkel s az egész világgal szemben.

35 éve viszonylagos rendszerességgel járom Európa útjait. Autóstoppos, hátizsákos csavargásaim során alaposan megismertem (Izland, Írország és Albánia kivételével) tájait, népeit, nemzeteit. Sok száz település és még több múzeum emlékeit õrzöm magamban. Persze nemcsak élményeket gyûjtögetek ilyenkor, hanem akaratlanul is összehasonlítom a látottakat a hazai állapotokkal, s el-eltöprengek Magyarország és Európa sorsáról, jövõjérõl...

Kétségkívül voltak az európai államalakulatoknál, népeknél és kultúráknál régebbiek a világtörténelemben, mégis a civilizáció talán leggazdagabb kincseivel az öreg kontinens rendelkezik. Természeti szépségekben, mûvészeti alkotásokban, írott forrásokban, hagyományokban bõvelkedik a számos etnikumot elegyítõ különféle ország. Kedvezõ éghajlati s az emberi életet segítõ egyéb adottságai miatt ez a legsûrûbben lakott földrész, és változatosságában olyan az egész, mint egy festõ palettája. Nem véletlenül irigylik a távolabbi régiók fiai, nem véletlenül lett a világturizmus központja, s az ezredfordulóra jellemzõ újkori népvándorlás kiemelten vonzó végcélja sem. Ugyanakkor meg kell jegyeznünk, hogy valószínûleg már elvirágzott, s túllépett a zeniten. Romlik, hanyatlik és pusztul, de mindenképpen leszálló ágba jutott, s alighanem rövidesen elveszti vezetõ szerepét, kivételes helyzetét a világban (ugyanez jellemzõ Amerikára is!).

A Föld más részein szüntelenül növekednek, izmosodnak azok a friss erõk, amelyek nemcsak kívülállóként szemlélik lassú erózióját, hanem agresszív törekvéseikkel maholnap a létét is fenyegetik. Szamárság lenne eltagadni, hogy a „sápadtarcúak" felsõbbrendûségérõl szövögetett mítosz immár szertefoszlott. Sõt a demográfiai robbanás következtében a fehér faj befolyása, aránya egyre csökken, s félõ, hogy teljesen elenyészik. Ezért elemi érdeke, hogy megvédje magát az ártó szándékokkal szemben, és biztosítsa fönnmaradását. Technikai fölénye miatt egyelõre még vannak esélyei, de csak akkor, ha sikerül egységet, összefogást teremtenie elõször Európában, majd Európa és Oroszország, ill. Amerika között. E téren mutatkoznak már biztató jelek, ám ha nem lett volna az egyaránt zsidó gyökerû kapitalizmus és kommunizmus (részünkrõl mindkettõ elfogadhatatlan!) mesterségesen szított gazdasági-politikai háborúskodása, máris sokkal elõbbre tarthatnánk. Sajnos a politikusok többsége képtelen nagy távlatokban gondolkodni, s ha föl is ismeri a legégetõbb kérdéseket, aligha tud rájuk megnyugtató gyakorlati választ adni.

Nemcsak a leendõ szövetségesek - azaz Európa, Oroszország és Amerika - közt feszülnek hatalmas ellentétek, hanem maga Európa is megoldatlan belsõ problémákkal küszködik, s bármikor lángba borulhat õsi földje. Kényes egyensúlyban él, vagy inkább borotvaélen táncol mindaddig, amíg föl nem tárja a bajok lényegét, amíg képtelen betegsége kórokozóit meglelni és hatástalanítani. Ilyenformán az integráció, a tervezett egység létrehozása is csak ezután következhet. Ma még igen határozottan eltér egymástól Európa keleti és nyugati fele. Míg az utóbbi századokon át szinte zavartalanul fejlõdhetett, s kiterjedt gyarmatbirodalmából busás hasznot húzott, addig az elõbbi nehéz rabigában nyögött, vagy állandó felszabadító harcokat folytatott a változatos irányokból érkezõ hódítók és megszállók ellen, majd a bolsevizmus minden korábbinál alaposabban tönkretette. Így nemcsak gazdasági téren jár messze elõttünk a Nyugat, hanem életminõsége, társadalmi rendje, szociális gondoskodása is sokkal fejlettebb, de kultúrája, hagyományvilága is merõben más. Míg a Kelet föl nem kapaszkodik egy elfogadható szintre, addig beszélni is fölösleges egy élhetõ, hatékonyan mûködõ Európai Unióról.

Vegyük észre azt is, hogy egyre inkább egy jól szervezett, szabadkõmûves-cionista irányítottságú, internacionalista-kozmopolita-globalista érdekcsoport telepszik a világra. E hazátlan, lelketlen bitangok, e mohó banditák legázolnak minden emberit, s ledöntenek bármit, ami útjukban áll, vagy világuralmi terveiket keresztezheti. Eszközeikben nem válogatnak: már most kezükben van a világsajtó, a pénzügyek döntõ többsége, a nemzetközi ipari és kereskedelmi részvények, de alaposan beférkõztek a politikai és vallási szervezetekbe s az ún. civil szférákba is. Semmi sem kerüli el a figyelmüket. Õk szabják meg a termelés ütemét, a valuták értékét, az életszínvonal mozgásait, de a tudományos eredmények, a szellemi és mûvészeti alkotások megfellebbezhetetlen bírái is elsõsorban õk. Számukra semmi sem drága, elõttük semmi se szent. Játékszernek tekintik a népeket, határokat rajzolnak át, háborúkat robbantanak ki, viszályt szítanak, vagy éppenséggel megbékélést, egységet hirdetnek, s bármit ránk kényszerítenek a totális diktatúrától a „liberális" demokráciáig.

Legújabban kitalálták a föderális (a Szovjetunióhoz s az USA-hoz hasonlító) Európa eszméjét, a határok föloldását (spiritualizálását!), s más hasonló szürreális badarságokat. A nemzetek gyökereit elvágják, öntudatát elaltatják, s egész Európát nyakon öntik egy fertõzõ, korrumpáló szabadelvû szósszal. Népek helyett tömegekben gondolkoznak, s azt próbálják elérni, hogy egy tudatlan, akarat és erkölcs nélküli masszává gyúrják, s egy általuk szabott uniformisba gyömöszöljék a világörökség legkiemelkedõbb hordozóit. Ám mi ragaszkodunk értékeinkhez, egyéni vonásainkhoz, jól fölismerhetõ, markáns jegyeinkhez, s nem kívánunk összemosódni másokkal, vagy felõrlõdni egy feneketlen étvágyú, mindent bedaráló kozmoliberális malomban. Nekünk efféle „egység" nem kell. Mert ez nem old meg semmit, csupán elvadít másoktól és önmagunktól, mivel arctalanná gyalul bennünket, s elõbb-utóbb idegen érdekek rabszolgáivá süllyeszt. (A svájciak és a norvégok is azért utasították el az EU-hoz történõ csatlakozást, mert világosan érzik, hogy mekkora árat kellene fizetniük egy ilyen kilúgozott, globalizált Európáért. De az oroszok bátor, határozott szembehelyezkedése a világbanki követelésekkel, vagy az Amerikában fellobbanó, már-már polgárháborúba átcsapó faji zavargások is azt példázzák, hogy) a világ nem tûr el egy felülrõl ráoktrojált központi hatalmat. Aligha lesz tehát egy minden népet, nemzetet maga alá gyûrõ egységes Világállam, s ha ezen káros utópia hirdetõi és végrehajtói továbbra is mereven ragaszkodnak álláspontjukhoz, az könnyen végleges bukásukat jelentheti.

Mondom, valóban közös vágyunk egy sokszínûségében sajátosan elkülönülõ, ám mégis szövetséges államokat tömörítõ Európa. Járjuk körül ennek további akadályait, vizsgáljuk meg, mi módon realizálható ez a lényeges törekvés, s végül azt is, hogy ebben a folyamatban miképpen érvényesíthetõk a magyar érdekek.

Európa legfõbb rákfenéje a szabadkõmûves imperializmus által rákalapált trianoni szerzõdés. Ez a fõ oka a II. világháborúnak, valamint az ezt megelõzõ és azóta sem csituló nemzeti-nemzetiségi villongásoknak. Mert jól mûködõ történelmi országokat rombolt szét, ugyanakkor életképtelen államokat alapított ezek rovására, s jelentõs népcsoportokat taszított szerencsétlen kisebbségi sorba. A német-lengyel, a német-francia (Elzász-Lotharingia), a lengyel-litván, az osztrák-olasz (Dél-Tirol), a román-moldovai, a szerb-albán (Koszovó) stb. határkérdések ideig-óráig elfojthatók ugyan, de véglegesen aligha temethetõk el. S akkor a két legdrámaibb esetet, az egykori Török Birodalmat és a Monarchia részét képezõ Nagy-Magyarországot ért csapásokat még nem is említettük. E problémák újratárgyalása és igazságos megoldása nélkül szó sem lehet Egyesült Európáról. A meglévõ etnikai, faji és vallási ellenségeskedések inkább egy széthulló, atomizálódó Európába vezetnek.

Az együttmûködésre készülõ Európa nem tûrheti meg a demoralizáló szegénységet, a nyílt vagy demokratikusnak álcázott diktatúrákat és a „homogén" nemzetállamokat sem. (Egyedül Skandinávia és Magyarország kezeli megnyugtatóan a kisebbségi kérdést!) A mintegy 50-60 éve befagyasztott revíziós törekvések s a kiherélt nemzeti mozgalmak most vulkáni erõvel törnek föl az egész kontinensen (írek, skótok, bretonok, provanszálok, baszkok, katalánok, flamandok, vallonok, lombardok, macedónok, albánok, ruszinok, magyarok stb.) és rövidesen elsöprik a természetellenes status quót. Törvényileg meg kell állítani, és hatékonyan kezelni kell az egyre fékezhetetlenebb belsõ és külsõ migrációt, bevándorlást és menekült-áradatot is. Az elsõsorban Ázsiából és Afrikából érkezõ színesek hullámai lassan már a fehér többséget veszélyeztetik néhány országban (pl. Franciaország, Anglia, Hollandia, Portugália), és érthetõen növelik az idegengyûlöletet (szó sincs itt rasszizmusról vagy faji megkülönböztetésrõl, csupán egészséges önvédelemrõl!). A további befogadások azonnali korlátozása nélkül (különösen vonatkozik ez hazánkra!) megint csak õrültség egységes Európát tervezgetni. Valamint nevetséges a határok megszüntetésérõl papolni addig, amíg bizonyos államok közt, sõt egyes országokon belül is elképesztõ nemzeti-nemzetiségi súrlódások vannak; ill. behozhatatlan gazdasági és életszínvonalbeli különbség, netán kulturális vagy nyelvi megosztottság áll fönn. A határok teljes „légiesítése" csak a (kábítószer)csempészek, emberkereskedõk és egyéb bûnözõk, továbbá a multináci rablótõke garázdálkodását segítené elõ, no meg a gazdasági és politikai menekültek újabb áradatát zúdítaná a fejlettebb régiókra.

Elkoptatott jelszó sok levitézlett farizeusunk szájában, hogy utol kell érnünk Európát, s mindent el kell követnünk azért, hogy igazán befogadjon. Mintha valami barbár ázsiai horda lennénk, vagy nyomorult koldusok, akik a gazdag rokonhoz törleszkednek. Hát nem! Vegyük tudomásul végre: ha súlyunk, tekintélyünk fogyatkozott is a századok során, azért még mindig mi vagyunk a kontinens közepe; és bármit is tartanak rólunk egyesek, nélkülünk semmilyen Európa nem létezhet, sem a Kárpát-medencén belül, sem azon kívül. Az elsõdleges kérdés számunkra nem az, hogy lesz-e valódi Európai Közösség, hanem az, hogy lesz-e egységes magyar nemzet Európában? Ezért igen fontos, hogy sürgõsen önállóvá és viszonylag önellátóvá váljunk; hogy senki szekeréhez ne kössük a miénket, és lehetõleg önerõvel lábaljunk ki a feneketlennek tûnõ szakadékból.

A magyarság mindig példátlan áldozatokat vállalt Európáért, míg az csak hálátlansággal, megvetéssel, jobb esetben közönnyel fizetett. Azt azonban senki sem várhatja, hogy megmaradásunkról lemondjunk, s puszta nemzeti létünket is föladjuk. Nem sikeres, hanem öngyilkos külpolitika az, amely figyelmen kívül hagyja, hogy egy hihetetlen iramú magyarirtás, egy holocaust, egy genocídium folyik népünk ellen; s erre a soviniszta, militáns gyûlölködésre nemhogy méltó választ nem ad, hanem öntudatunk, normális önvédelmi ösztöneink elfojtásával, megalkuvó hallgatásával, a gyalázatos idegen célok elvtelen kiszolgálásával visszafordíthatatlanul elszalasztja az utolsó történelmi lehetõséget fajtánk megmentésére; és Trianon, Párizs, Helsinki diktátumainak egyoldalú elfogadásával végzetes pusztulásunkat segíti. Másképpen szólva: a nem létezõ jószomszédi viszony megõrzésének, s a béke, stabilitás bármi áron való fenntartásának szándékával, a be nem avatkozás politikájával, rövidlátó, sõt vak lojalitásával vezetésünk egyenesen a nemzet sírját ássa, s vétkes könnyelmûségéért, hazaárulásáért elõbb-utóbb felelnie kell.

A megszállt területek magyarsága nem tehet többet, minthogy gazdaságilag, fizikailag és szellemileg megõrzi, fönntartja önmagát, s minden területen követeli, ill. kiharcolja egyéni és kollektív szabadságát, önrendelkezési jogait. A többletet, vagyis a trianoni revíziót s az anyaországhoz való visszacsatlakozást csak a Csonkaország és az emigráció magyarságának kitartó, fáradhatatlan küzdelmétõl remélheti.

Összefoglalva tehát: nekünk nem kell az álliberális, globalizált Európa-ház, sem a szabadkõmûves-cionista barlangokban kiagyalt Egyesült Európa (Európai Unió); de létszükségletünk egy egymást támogató, egymásra figyelõ államokból álló, folyton erõsödõ és emelkedõ, mindnyájunknak békés, biztonságos otthont nyújtó Európai Szövetség. Ennek fundamentuma, hogy „rendezzük végre közös dolgainkat" és ellentéteinket. Úgy legyünk európaiak és nemzetköziek, hogy szívünkben termékeny nemzeti-hazafiúi érzés (jogvédõ nacionalizmus!) virágozzon. Hasonlót írt egyszer Móra Ferenc is: „Új világ készül a régi helyén, el is fog jönni, és ebben az új világban csak az a nemzet kaphat lakhatási engedélyt, amely a maga képét viselõ európai kultúrával fizet érte." Bizony a korszerû Európát nem adják ingyen. Verejtékes munkával kell megvalósítanunk.