Siklósi András

Az egyházaknak nemzeti törekvéseinket is szolgálniuk kell!

Talán nincs még a földgolyón olyan megértõ, barátságos nép, mint a magyar. Történelmünk során számos eszmeáramlat, vallás, világnézet honosodott meg a Kárpát-medencében. A nemzet mindig átvette, magába olvasztotta a hasznos, építõ jellegû gondolatokat, s hozzáadva a sajátját, létrehozta a világ egyik legmagasabb rendû tárgyi és szellemi kultúráját. A mi fajtánk soha nem volt erõszakos, kegyetlen vagy durva. Méltányolta az eltérõ szokásokat, tisztelte a másságot, biztosította a kisebbségek önálló életét, fejlõdését és gyarapodását. Inkább segítette, mint akadályozta õket. Inkább védte és fölemelte, mint elnyomta, beolvasztotta õket. Ilyen jó dolga sehol nem volt az idegeneknek. Évszázadokon át jól érezte itt magát rác, tót, sváb, oláh, ruszin, szívesen jött ide lengyel, görög, zsidó és cigány. Megtarthatta hagyományait, beszélhette anyanyelvét, büszkén vallhatta nemzetiségét, szabadon hódolhatott vallásának. Nálunk nem volt fajgyûlölet, hazánkat elkerülte az inkvizíció és a vallásháborúk. Más országokban megvetették, sokszor üldözték, és törvényesen vagy törvénytelenül irtották az idegeneket. Ezzel szemben itt még a magyar nyelvhasználat sem volt kötelezõ, a minimális asszimiláció is elmaradt. Templomok, iskolák, politikai, kulturális intézmények épültek minden felekezetnek és népcsoportnak. Jobban éltek körünkben az idegenek, mint a saját hazájukban. Ám ez a példamutató tolerancia, ez a példátlanul modern nemzetiségi politika sajnos nem talált termékeny talajra sem a szomszédainknál, sem másutt. Mondhatnám, a saját sírunkat ástuk századokon át ezzel a lovagias fölfogással, ezzel a becsületes, liberális magatartással. Végsõ soron ennek az „eredménye", rettenetes kicsúcsosodása lett Trianon, s õsi földünk mindmáig tartó idegen megszállása.

Erõnk csökkent, tartásunk megrogyott, erkölcsünk beszennyezõdött, hitünk s öntudatunk végzetesen meggyengült. Fölénk kerekedtek az egykori befogadottak és pártfogoltak. Egyre éhesebbek lettek, s úgy tûnik, étvágyuk ma is csillapíthatatlan. Eluralkodott rajtuk a féktelen gyûlölet, a fasisztoid hajlam, a romboló sovinizmus. E káros elvek már nemcsak egyes vezetõket mételyeznek, hanem a népeket is megfertõzik. Vérszomjas fenevadak készülnek lecsapni ránk, dögevõk várnak halotti torunkra. Miközben õk folyton izmosodnak, addig mi most is fogyatkozunk, s rohamléptekkel menetelünk a végsõ pusztulás felé. Vajon lehet-e reményünk, hogy megállítsuk mindezt? Vajon bízhatunk-e még abban, hogy megfordíthatjuk e káros folyamatokat?

Isten s a Magyarok Nagyasszonya mindig megóvta ezt a nemzetet. Mert hittünk, és élni akartunk! Mert volt bátorságunk a harchoz, mert lélekben nem adtuk föl soha! Ezért vészeltünk át tatárt és törököt, németet és oroszt. Ezért maradtunk meg ennyi földrengés, ennyi vad vihar és ellenséges támadás közepette. Nem fogtak rajtunk a gyilkos jóslatok, lepergett rólunk az átok és a rontás. Képesek voltunk megvédeni magunkat, mert eleink csontkezét fogtuk, mert egymásba s a Teremtõbe kapaszkodtunk. Ha vesztettünk is gyõztünk, mint a súlyos betegségeken túljutott szervezet, mint a vadhajtásokat is elbíró termõ gyümölcsfák. Sajnos napjainkban minden megváltozott. Beborult fölöttünk a mennybolt, elszürkültek a csillagok az égen, kifordult alólunk a megtartó anyaföld. Soha nem volt ekkora a veszély, soha nem nyílt meg ennyire a pokol kénköves bugyra, soha nem ölelt még ilyen halálos szorítással a Sátán.

Ránk különösen igaz a mondás: Ha Isten velünk, ki ellenünk?! Mi évezredekkel ezelõtt sem voltunk hitetlen pogányok, sem barbár ázsiai hordák. Múltunkban, eredetünkben nincs semmi szégyellni és kivetni való. Mindig a kor színvonalán, vagy afölött álltunk. Írásunk egyidõs a sumér ékírással, mûveltségünk elemei a história elõtti idõkben gyökereznek. Származásunkra joggal lehetünk büszkék; nincs rá okunk, hogy eltitkoljuk, vagy meghamisítsuk. Azok a népek, melyek ma gúnyosan leszólnak, megvetnek bennünket, valójában boldogan vállalnák ezt a múltat, amit mi könnyelmûen az enyészetnek adtunk. A mi történetünk nem a honfoglalással kezdõdött, a mi hitünk a kereszténységnél sokkal korábbi Magyar Vallás. Hol voltak még a nílusi piramisok, a jeruzsálemi zsinagógák, a buddhista barlangtemplomok, a római katakombák, az iszlám mecsetek, amikor mi már a Napistennek hódoltunk, s lépteinket Boldogasszony Anyánk vigyázta. Mélyen hívõ, istenes nép voltunk, s a vallás szervesen kapcsolódott mindennapjainkba. Több volt ez, mint egyszerû istenkeresés, vagy szigorú, dogmatikus rendszer. Tapasztalataink gazdag tárháza volt, bölcsességünk kincses ládája, életfilozófiánk kristályos foglalatja. Tele gyönyörû gondolatokkal, okos, elõremutató tanácsokkal. A természet törvényein alapult, de az emberi lelket sem erõszakolta meg. Ez volt vezérlõ csillagunk, pajzsunk és fegyverünk a bölcsõtõl a koporsóig. Oly mélyen a génjeinkbe ívódott, hogy a jóval késõbb, kényszerûségbõl fölvett római rítusú kereszténység sem tudta kiirtani. Tiszta forrásként, friss hegyi patakként áramlott ereinkben minden tiltás, minden máglyatûz ellenére.

1000 éve már, hogy (judeo)keresztények lettünk. Nem állítom, hogy csupán emiatt, de ekkor kezdõdött mindmáig tartó sorvadásunk s egyre gyorsuló haláltáncunk. Mert nemcsak egy ismeretlen vallás, hanem egy eltérõ életforma, jog- és szokásrendszer, egy félrabszolgaságon alapuló feudális társadalmi rend szakadt a szabad magyarság nyakába. Ellenálló képességünket, legyûrhetetlen immunitásunkat ekkor érték az elsõ borzalmas csapások. Megindult az idegenek bevándorlása, s mind a világi, mind az egyházi hatalomban rövidesen övék lett a legnagyobb befolyás, a vezetõ pozíciók döntõ többsége. Mindezt sajnos nem a befogadók épülésére használták, hanem önzõ, magyarellenes céljaik megvalósítására. Nem rajtuk múlt, hogy a nemzet nem jutott az avarok sorsára. Megmaradásunkat a jobbágyi, paraszti néptömegeknek, s az idõrõl-idõre kiválasztódó gerinces hazafiaknak, a feladatokhoz fölnõni képes királyoknak, fejedelmeknek, nemes és nemtelen vezéreknek köszönhetjük. Szerencsére a katolikus s a protestáns egyházakban is voltak tántoríthatatlan, ügyünknek elkötelezett szellemi-erkölcsi nagyságok. Az Árpád-házi szentek, Julianus barát, Anonymus, Temesvári Pelbárt, Pázmány Péter, Kapisztrán János, Fráter György, Prohászka Ottokár, Zadravecz István, Bangha Béla, Mindszenty József, Apor Vilmos, Ravasz László, Ordass Lajos, Márton Áron, Tempfli József, Hegedûs Loránt, Tõkés László és mások jelzik azt a vonulatot, melyben eredményesen párosult Isten szolgálata s a haza szeretete. Úgy is mondhatnám, õk azok, akik egyszerre hordozták a kardot és a keresztet, azaz legfontosabb nemzeti jelképeinket.

Vajon a mai keresztény egyházak eleget tesznek-e e kettõs hivatásnak? Tehát a lélekgondozás mellett ellátják-e a nemzetmentés feladatát is? Tiszta lelkiismerettel állíthatom, hogy nem! Kényelmesebb ugyanis elvonulni a világtól, s a világi hatalomról való lemondással párhuzamosan a politizálásról, a köznapi dolgokba való beleszólás jogáról is lemondani. Most, amikor egész népünk szenved, amikor 40 évnyi diktatúra után sem javult a helyzet, elképesztõ gyávaság és megbocsáthatatlan megalkuvás, ha a papság csak a keresztet fényesíti, a kardot pedig rozsdásodni hagyja. Most, amikor a magyarság élethalálharcát vívja külsõ- belsõ ellenségei ellen, minden lehetõséget és alkalmat meg kellene ragadnia a védekezésre, a nemzet fölvilágosítására és talpra állítására, s egy Krisztusnak tetszõ, magyar és keresztény Magyarország fölépítésére.

Nem akarom bántani az egyházakat; bár intézményesen alaposan behódoltak a bolsevizmusnak, azért sok hasznosat is cselekedtek, s mindig akadt néhány bátor képviselõjük, akik szembeszálltak a gonosszal, akik vállalták a meghurcolást, a börtönt vagy az internálást, s nem egyszer saját elöljáróik igaztalan ítéleteit is. Bizony a jelen s a jövõ egyházainak e tiszta jellemekre, e kipróbált vitézekre kellene épülniük. Nem pedig a hóhérainkkal kollaboráló és lepaktáló békepapokra. A rendszerváltás nemcsak a gazdaságban s a politikában elengedhetetlen, hanem az egyházak körében is. Ahhoz, hogy jó példával segítsék gyógyulásunkat s fölemelkedésünket, hogy ismét megnyerjék a tévelygõ lelkeket, elsõsorban önmagukban kell megtisztulniuk. Örömmel vennénk, ha a pártállam által kinevezett vezetõ méltóságok önként lemondanának. Azoknak, akik bármi okból szolgálták a zsarnokságot, el kell tûnniük a vezetõ pozíciókból! Itt nem a törvény vaskezére, vagy külsõ behatásra van szükség. Az egyház lelkiismereti problémája kell legyen, hogy háttérbe szorítsa bukott hangadóit.

Milyen legyen, s milyen ne legyen az új évezred egyháza? Mindenekelõtt tartózkodjon az ártó világi hatásoktól. A marxizmus után õrizkedjen a liberalizmustól, a kozmopolitizmustól s a szabadkõmûves befolyástól. Ne legyen szekularizált (elvilágiasodott), arctalan és túlzottan ökumenikus. Aki mindenkivel kiegyezik, végül ön-magát veszejti el. Legyen viszont nyitott, politikus és harcosan magyar. Foglaljon állást fontos ügyeinkben! Ne csak azért vesse el az abortuszt, mert a magzat is ember, hanem azért is, mert a folyamatos nemzetpusztítást meg kell végre állítani. Ne csak a szegényeken és elnyomottakon sajnálkozzon, hanem ítélje el a társadalmi igazságtalanságokat, a bolsevizmus szörnyûségeit s a jelenkor elitjének szabad rablását is. Ne hirdessen képmutató megbocsátást ott, ahol nyoma sincs bûnbánatnak, s ahol egy egész nép vár felszabadulásra és igazságtételre. (Ezt természetellenes önfeladásnak, vagy éppenséggel közönséges bûnpártolásnak is nevezhetném, hiszen Jézus sehol sem állította, hogy fogadjuk el a bûnt, és bocsássunk meg a javíthatatlan, megrögzött gonosztevõknek. A megbocsátás egyébként sem lehet akadálya a törvényes igazságtételnek, a jogos felelõsségre vonásnak!)

Azt aláírom, hogy az egyház õrizkedjen a pártpolitikától, s ne tegye le kizárólagos voksát egyetlen párt vagy társadalmi szervezet mellett sem. Már csak azért se, mert több hazai párt és csoportosulás vallja magát keresztény alapokon állónak. Az más kérdés, hogy ebben mennyi a hatásvadászat, s mennyi a tényleges elkötelezettség. Sehogy sem értem, miért tilos a papságnak a nyilvánosság elõtt (akár a szószéken s akár név szerint!) kimondani, hogy kik a nemzetrontók, kik a hazaárulók, kik az idegen érdekek ügynökei, kik a legelvetemültebb pokolfajzatok. Ha korábban nem tehette, legalább most lépjen fel a „keresztény kurzust" meggátolni kívánó parazita kisebbséggel szemben! És ne féljen az egykori iskolák és más elkobzott javak, megszüntetett juttatások határozott visszakövetelésétõl; hiszen eredményes mûködéséhez ezek nélkülözhetetlenek.

A keresztény templomok nem arra valók, hogy bennük csak az Ószövetséget, a judaizmust, a zsidó messianizmust prédikálják (erre szolgálnak a zsinagógák!), hanem arra, hogy a keresztény életszentséget, Jézus Krisztus tanításait és a hazafiságot hirdessék. A zsidó-keresztény szellemiség egyébként is fából vaskarika, hiszen a kettõ egymásnak szöges ellentéte. Hogyan békülhetnénk össze ideológiailag is azokkal, akik Üdvözítõnket és vallásalapítónkat a keresztre juttatták. Nem a párbeszéd ellen vagyok, hanem a sajátos arculat megtartása mellett. Szûz Mária országában senki sem lehet hiteles lelkipásztor, ha nem ízig-vérig magyar. Ne csodálkozzunk, ha egy elszürkült, „politikamentes" egyház elõbb-utóbb elveszti a tömegek bizalmát. (Talán éppen ez a célja bizonyos kártékony köröknek!) Mert a magyar ember türelmes, jóhiszemû bárány, de nem fejetlen és hazátlan birka!

Meglepõ számomra az is, hogy II. János Pálra hivatkozva, a Magyar Katolikus Püspöki Kar néhány éve feltûnõen és élesen elítélte a szélsõséges megnyilatkozásokat, a faji megkülönböztetést és az antiszemitizmust. Vajon a határon belüli és kívüli magyarellenességet, magyargyûlöletet mikor ítéli el?! A testet és a szellemet egyaránt romboló szekták szaporodása, s a népünk alapvetõ érdekeit veszélyeztetõ külföldiek beözönlése ellen mikor emeli fel szavát? Meddig tûri, hogy a csángók még Istent sem imádhatják édes anyanyelvükön, hogy a kárpátaljai és felvidéki magyaroknak szláv püspökei vannak, hogy a trianoni országrablást immár az új egyházmegyei határok is szentesítik?!

Az egyházaknak hívekre, a híveknek az egyházak szellemi-lelki támogatására, útmutatására lenne szüksége. Egy apátiába, bûnbe süllyedt országot, egy kizsigerelt, lezüllesztett, öntudatától, becsületétõl és erkölcsi tartásától megfosztott nemzetet kell kiragadnunk a Sátán karmaiból. Ám ez aligha megy az egyházak tevékeny segítsége nélkül. Mindnyájan ugyanazon Atyának a gyermekei vagyunk, csakhogy mi magyar gyermekei. Ezért közösségünknek nem valamiféle nemzetek fölötti, kozmopolita egyházakat akarunk, hanem MAGYAR katolikus és protestáns egyházakat! Ha úgy tetszik: Istent alázatos hívõként, de büszke magyarként szeretnénk szívünkbe és elménkbe fogadni. Reméljük, Õ is szeret és pártfogol minket; hiszen számunkra Õ elsõsorban a Magyarok Istene.