Siklósi András



Végsõ kisemmizésünk és likvidálásunk az EU-ban



(Alapelv: tõlünk mindent – nekünk semmit!)




Mottó: „A zsidó nép – egészében véve – a saját Messiása lesz. Uralkodni fog az egész világon, össze fogja olvasztani az emberi fajokat, meg fogja szüntetni a határokat, és el fogja távolítani a monarchiákat, melyek az önkényesség védõbástyái. Egy világköztársaságot fog berendezni, amely végezetül minden zsidónak polgárlevelet fog adni. Ebben az új szervezetben Izraelnek az egész világon szétszórtan élõ gyermekei, akik ugyanahhoz a fajhoz tartoznak, akik ugyanazt az áthagyományozott nevelést kapták, mindenhol ellenállás nélkül vezetõkké lesznek… Így fognak beteljesedni a Talmud ígéretei, melyek szerint, ha eljön a Messiás ideje, a zsidók az egész világ vagyonát kezeikbe fogják kapni.”


(Részlet Baruch Levi rabbi Marxhoz írt levelébõl)




Pár hónappal ezelõtt visszatetszõen nagy pompával ünnepelték kontinensünk vezetõ politikusai az Európai Unió (EU) jogelõdjének, az Európai Gazdasági Közösség (EGK) megalakulásának 50-ik évfordulóját, ill. az ezt szentesítõ Római Szerzõdés félszázados aláírását. Több városban is megemlékeztek az eseményrõl, a központi rendezvény pedig Berlinben volt, ahol egyúttal egy semmitmondóan negédes, mindenkinek hízelgõ Nyilatkozatot is megfogalmaztak. Valóban ilyen felhõtlen, problémamentes lenne az EU jelenlegi állapota és jövõje? Vagy ez a gusztustalan hurrá-optimizmus csupán a létezõ súlyos gondok takargatására szolgál? Mielõtt belefognék a kérdés tüzetes elemzésébe, hadd idézzek fel néhány mondatot abból a tanulmányomból, amit 5 éve a csatlakozási népszavazás elõtt írtam, s melynek esélye sem volt arra, hogy a széles nyilvánossághoz is eljuthasson.


„Tagok legyünk, vagy szabadok? – kérdezhetnénk Petõfivel. Sokan nem is sejtik, milyen fontos döntés elõtt állunk. Jövõnket, sorsunkat, fennmaradásunkat végérvényesen meghatározhatja egy helyes vagy helytelen voksolás. Parlamenti és önkormányzati választások 4 évenként vannak. Ezek jelentõsége egyre csökken a silány kínálat miatt, bár elvileg egy korrupt, hazug, bûnözõ társaság a ciklus végén felváltható egy kevésbé rosszal. Itt most nincs lehetõség korrekcióra. Ha elhibázzuk, akár évtizedekig, talán a végpusztulásig viselnünk kell a következményeit. A mostani formális demokráciát és függetlenséget könnyen fölválthatja egy még sötétebb fEUdális gyarmati sorba taszíttatás, a hivatalos körök lelkes EUfóriáját pedig az össznemzeti EUtanázia. Hova is akarnak tulajdonképpen csatlakoztatni, beléptetni bennünket a gonosz háttérerõk és a jól látható érdekcsoportok farizEUsai? Mielõtt nEUrózisba esnénk, vagy a szakadékba zuhannánk, vegyük elõ józan eszünket, mérjük fel a tétet, és gondolkozzunk magyarok! Elképesztõen hamis, egyoldalú és tolakodó az a propaganda, amit hosszú hónapok óta ránk zúdítanak ellenségeink; ugyanakkor feltûnõen elzárnak tõlünk minden valódi információt, hasznos külföldi tapasztalatot, hogy még véletlenül se láthassunk tisztán. Ne felejtsük: ha az ’igen’ kerül többségbe, valószínûleg a teljes beolvadás, arculatvesztés és tönkremenetel vár ránk, míg egy határozott ’NEM’-mel megõrizhetjük viszonylagos szabadságunkat, önrendelkezésünket s a reményt egy majdani felemelkedésre. 2003. április 12-én tehát járuljunk az urnákhoz minél számosabban, és saját érdekünkben a NEM mellé tegyük a keresztet, nehogy késõbb összeroskadjunk e kereszt súlya alatt. Az EU egy mézesmadzag, egy halálos csapda. Kívüle is van élet, sõt csak ott van!”


Világos és vállalható szavak, ma sem mondanám másként. Nézzük meg immár részletesen – a múltba is visszatekintve – az EU felépítését, közelebbi és távolabbi céljait, s mindenekelõtt hazánkra, nemzetünkre gyakorolt befolyását. Noha az elmúlt 4-5 évben alapos ízelítõt kaphattunk az EU valódi természetérõl, bátran állíthatom, hogy még mindig roppant keveset tudunk arról a borzalomról, ami bennünket érhet e torzszülött szervezet karmaiban.




1. Magyarország és Európa viszonya a történelemben




Európa legõsibb népe, legnagyobb kultúrnemzete vitathatatlanul a magyar. Ma is a legtökéletesebben õrzi az Aranykor letûnt és szétszóródott népeinek nyelvét, írását, hagyományait, szokásait, mítoszait, mese- és mondakincsét, népmûvészeti és zenei motívumait, genetikai fölépítését, egész világképét. A magyarság elõdei azonos vagy magasabb szinten álltak a történelem olyan ismert népeinél, mint a sumérok, egyiptomiak, indiaiak, kínaiak, görögök, rómaiak stb. Európa mai országai és lakói még nyomokban sem léteztek, amikor mi már benépesítettük a Kárpát-medencét, és virágzó önellátásra rendezkedtünk be. Ez a mi Istentõl adományozott õshazánk, ahonnan idõrõl idõre kirajzottunk az évezredek során a négy égtáj felé, s ahova szükség szerint vissza is tértünk bizonyos idõközönként, akár a gyermek a dajkáló anyai karokba. Mi soha nem szorultunk Európára, míg az félistenként tisztelt bennünket, s annyit tanult tõlünk minden téren, mint mesterétõl a tudásra éhes kisdiák. A „mûvelt” – és szerencsésebb helyzetébõl fakadóan immár nálunk jóval elõkelõbb anyagi és civilizációs szinten élõ – Nyugat lelkében most is barbár hozzánk képest. Kollektív emlékezetében Európa õrzi ezt az áthidalhatatlan különbséget, ezért ma is irigykedik ránk, s idült gyûlölködésében mindent elkövet, hogy tovább gyengítse, fosztogassa, pusztítsa fajtánkat, akár a végsõ enyészetig. Ugyanakkor, hogy kisebbrendûségi komplexusait álcázza, hamis históriát, nem létezõ mitológiát, komolytalan származáselméleteket kreál magának, míg a mi valódi eredetünket eltagadja, egykori nagyságunkat szánalmassá zsugorítja. De a tényeket nem képes lenyelni és megemészteni, ezért bárhogy is cselekszik, mindig mi leszünk erkölcsi fölényben vele szemben, egészen az utolsó magyarig.


A Kárpát-medence öröktõl fogva Európa dobogó szíve, s egész bolygónk szakrális központja. Földrajzi, vízrajzi, éghajlati, gazdasági, katonai téren páratlan egység. Termõföldjei kiváló minõségûek, energiában, nyersanyagokban és hõforrásokban rendkívül gazdag, természeti szépsége kiemelkedõ, növény- és állatvilága hihetetlenül változatos. Minden jelen van itt, mint egy óriási bõségszaruban, s ami véletlenül hiányzik, arra tán nincs is szükség. Nekünk nem kellett hont foglalnunk, mint Európa összes nációjának, mi az idõk hajnalán belenõttünk, belegyökereztünk ebbe a varázslatos és szentséges tájba. Az utóbbi 1000 évben mi mindenünket önzetlenül Európának adtuk, s eltékozolt kincseinkért és vérünkért cserébe csak megvetést, cserbenhagyást, csalárd hitegetést, rablóbandák garázdálkodását kaptuk. Századokon át egy méltatlan Európa s egy velejéig romlott álkereszténység hõsies védõbástyája voltunk, a saját érdekeink és fönnmaradásunk rovására. A kegyetlenül önzõ, sivár szellemû Európa térden állva kérhetne bocsánatot az ellenünk elkövetett engesztelhetetlen bûnökért, és örökké hálás lehetne a magyarság jézusi lelkületû, lovagias magatartásáért. De hol vagyunk ettõl? Noha egy nép sem tett annyit Európáért, mint a mienk, a Vén Ringyó (a büszke nõ??) most is azt lesi, mit vehetne el még tõlünk, mivel szolgálhatnánk további boldogulását; de közben fütyül gondjainkra, nyomorúságunkra, pedig jól tudja, hogy bajaink zömét éppen õ okozta rideg, érzéketlen viselkedésével. Idézzünk fel néhány példát, melyek közismertek ugyan, mégsem fölösleges õket most is hangsúlyozni.


A római birodalom Európa jelentékeny hányadával együtt meghódította Pannóniát s Erdély egy részét, de a teljes Kárpát-medencét elfoglalni képtelen volt. Nagy Károly császár (újabban a létezését is kétségbe vonják! – lásd Heribert Illig!) szétverte az avarokat (de az mese, hogy meg is semmisítette õket!), és egy szekérkaravánnal elhurcolta kincseiket. Atilla király, majd Árpád fejedelem utódai elégtételt vettek a sérelmekért, és csodás harci sikereket arattak az egész kontinensen. A magyarság Európa legerõsebb, legkiválóbb népe volt az ezredfordulóig. Szent István – bár az idegen papok és rangos elöljárók nyakunkra ültetésével, a zsidókereszténység kíméletlen meghonosításával, az õsi elveinket, hitünket õrzõ lázadók eltaposásával sokat vétkezett a nemzet ellen – ügyes diplomáciával és hadvezetéssel megvédte függetlenségünket, s egy szabad országot hagyott hátra, melyet örökösök híján Boldogasszony Anyánk kegyelmébe ajánlott. A tatárok békével jöttek hozzánk, és szövetséget ajánlottak Nyugat-Európa ellen; IV. Béla rosszul döntött, hogy elutasította. Értelmetlen volt szembeszállni a testvéri „pogányokkal” a „keresztény” brigantik védelmében. Az 1241-es muhi csatában s utána gyakorlatilag a lakosságunk felét lemészárolták vagy elüldözték. Késõbb Béla nagy király lett (második honalapítónknak is nevezzük), újjáépítette és megerõsítette az országot, de tévedését csak részben tehette jóvá. A „hitetlen” törökök szintén barátsággal közeledtek hozzánk, s nem akartak leigázni bennünket, csupán egy átvonulásra alkalmas korridort (folyosót) kértek a nyugatiak megtámadása végett. Az 1526-os mohácsi vészt s a 150 éves sanyargatást megúszhattuk volna, ha II. Lajos másképpen cselekszik. Természetesen szó sincs arról, hogy a Hunyadiak, Zrínyiek s a végvári vitézek fölülmúlhatatlan áldozatait és hõstetteit elbagatellizáljuk, ám azt sem hallgathatjuk el, hogy elkerülhettük volna annyi kiváló hazafi vérének kiontását, s a Kárpát-Duna-medence 3 részre szakítását. Csak megjegyzem, hogy a tatárok alig vonultak ki, a germánok máris megtámadták a határ menti országrészeinket, de a Habsburgok sem viselkedtek különbül velünk, mikor a török igát nyögtük. Segítséget nem kaptunk sehonnan (legföljebb kitartásra biztatást), sõt a franciák és Velence titokban még szövetkezett is az oszmán birodalommal a német-római császárság, s – ezzel közvetve – a kiszolgáltatott Hungária ellen. Mikor már teljesen legyengültünk, s a török is hanyatlani kezdett, a „bátor” Európa kiverte õket egészen a Balkánig. A „felszabadításért” persze a derék Habsburg-dinasztia rögtön benyújtotta a számlát: az elnéptelenedett vidékeket oláhokkal, tótokkal, rácokkal, svábokkal telepítette be, minket pedig vadabbul fosztogatott, mint a török valaha is tette. II. Rákóczi fejedelem is maga vívta dicsõséges szabadságharcát, mert sem a ruszki cár, sem a francia király nem nyújtott segítséget. 1848-49-ben pedig Kossuth szépreményû forradalmát tiporta sárba az osztrák-orosz túlerõ. Majd a Monarchia oldalán – kényszerpályán haladva – belekeveredtünk az elsõ, a németek mellett pedig a második világháborúba. A vesztések után megtorlásul kaptuk Európa (és Amerika) jóvoltából elõbb Trianont, aztán pedig a szovjet vörös rémuralmat, azok összes szörnyûségével együtt. Mert kérdem én, ugyan mit kerestek az egyszerû magyar bakák Doberdónál, Isonzónál, Galíciában vagy a Don-kanyarban? – ahelyett, hogy a Kárpát-medence területi épségét védelmeztük volna mohó és áruló szomszédainkkal szemben. Budapest 1945-ös nagyszerû védelmével sem magunkon segítettünk, hanem a gyilkos sztálinista horda föltartóztatásával tulajdonképpen Nyugat-Európa szétdúlását és (el)kommunizálását akadályoztuk meg. A gõgös Európa (s az USA) 1956-ban is magunkra hagyott bennünket, sõt még a leveretést követõ vérengzést sem próbálta meggátolni, noha a pesti srácok értük is dobálták a Molotov-koktélt. 1990-ben, a cucilizmus bukása után sem álltak mellénk, vagy öleltek magukhoz, s eszük ágában sem volt igazságot szolgáltatni ártatlanul szenvedõ népünknek. A déli harangszón túl ugyan mit várhatunk tõlük az EU-ban? Esetleg adósrabszolgaságot, menekülthullámot, kábítószert, kulturális EUromoslékot, nemzeti öntudatunk szétrohasztását, földjeink felvásárlását, javaink további elprivatizálását, nacionalista és antiszemita bélyegek homlokunkra sütését… azaz semmi jót.


Külön meg kell emlékeznem a Vatikán (önálló államként nemrégen létezik) és az egyes pápák enyhén szólva felemás viselkedésérõl is. Árpád-házi királyainkat annak idején keresztes háborúkra tüzelték, pénzt és fegyvert persze véletlenül sem adtak. (Az is vitatott, hogy a Szent Koronát egyáltalán Szilveszter küldte-e Vajknak!) A tatár és a török elleni heroikus küzdelmünkben is legföljebb imádkoztak értünk e „jeles” keresztények. Annál inkább próbálták királyainkat vazallusukká tenni; ennek érdekében csõstül jöttek hozzánk a magyarsággal s a jézusi tanításokkal mit sem törõdõ, fényes potrohú egyházi méltóságok. A magyar szenvedések, a keserû fohászok soha nem értek föl a magasságos pápai trónig. A 300 éves Habsburg és a 45 éves komcsi vészkorszakok alatt szavuk sem volt ezer sebbõl vérzõ fajtánkért. De a legtisztább püspökünket, Prohászkát indexre tették, Mindszenty bíborost pedig megfosztották érseki székétõl. S a „szentéletû” II. János Pál ugyan megszívlelte-e a számkivetett csángók könyörgését, vagy felvidéki testvéreinknek engedélyezte-e a magyar püspökség felállítását? – miközben eltûrte a zsidó Paskai undorító röfögését, s az új egyházmegyék területének kijelölésével tulajdonképpen szentesítette a trianoni gúnyhatárokat, ill. a magyar szakrális értékek elkobzását és tönkretételét.


Folytathatnám a tanulságos világi és egyházi példákat, de tovább kell lépnünk. Ennyibõl is megérthetjük, hogy Európa sohasem fogad be minket egyenrangú félként, annál inkább bekebelezne, fölzabálna, ha hagyjuk. Nyugodtan kijelenthetem, Európa centruma mi vagyunk, s nélkülünk csak olyan lehet, mint egy megtépázott lyukas zászló. Amíg azonban igazságunkat el nem ismeri, és nem hajlandó kielégítõen orvosolni, addig semmi közünk Európához, sem az EU-hoz (a kettõ messze nem ugyanaz!). Ezért arra kérjük, vegye le rólunk szennyes mancsát, s hagyjon végre magunkra; ne „segítsen”, ne „támogasson” semmivel, ne hozzon úgy, mintha vinne. Törvényekkel, rendeletekkel, szabályokkal, piszkos alkukkal ne kössön magához, engedjen végre szabadon élni! Ha a vesztébe kíván rohanni, ám tegye, de minket ne rántson le a dögvészes éjszakába! Nem akarunk többé sem a védõbástyája, sem a bordélya, sem a kapcarongya lenni! Egyébként szilárd meggyõzõdésem, hogy a tévelygõ Európát egyedül a szittya-magyar lelkület átvétele, a Szentkorona-eszmén alapuló államelmélet és közjog asszimilálása menthetné meg a káosztól, s kizárólag Mária Anyánk megújuló országának követése emelheti ki a mocsárból. Történelmi küldetésünk része a helyes út megvilágítása (amire elõször nekünk is vissza kell térnünk), de nem játszhatjuk tovább Európa pelikánjának hálátlan szerepét, mely önvérével táplálja tékozló fiait, hiszen magunk is betegen, legyengülve, roppant súlyokkal megterhelve fetrengünk a porban.




2. A globalizáció Európája



A világtörténelem legnagyobb átverése, legembertelenebb, leggyalázatosabb törekvése a globalizáció. A folyamat sokkal régibb, mint a fogalom. Már az Ószövetségben fellelhetõk a zsidó faji világuralom, az összes nép leigázásának és/vagy elpusztításának egyértelmû jelei. A megvalósításhoz persze türelemre és idõre volt szükség, mert a dolog nem ment könnyen és azonnal. A gazdasági-politikai-katonai-kulturális helyzetnek meg kellett érnie a nagy átalakulásra, s ez a 20. század végén következett be. A II. világháború után 2 szuperhatalom állt fel, látszólag egymással szemben, valójában mindkettõt ugyanaz a háttérbázis irányította és „szponzorálta”. Az USA filozófiájának lényege: az individuális liberalizmus, vagyis a szélsõségesen egyéni szabadságjogok elsõbbsége a közösségiekkel szemben. A SZU-ban pedig éppen fordítva: az egyéni jogok sérülése, megnyirbálása árán a kollektivizmus elõtérbe helyezése. (Fontos megjegyezni, hogy itt a közösség nevében mindig a fölkapaszkodott elit, a pártapparátus emberei hozták a döntéseket, míg Amerikában a vagyon és a hatalom birtokosai. Így a két rendszer közt már nem is tûnik oly nagynak a különbség.) A kérdés most már az, valójában kik, miféle csoport(osulás)ok, láthatatlan erõk diktálnak a színpad mögül? Sokak szerint a szabadkõmûvesek, mások szerint a cionista mozgalmak irányítják a folyamatokat. Mindkét álláspontban van igazság, de egyik sem fedi a lényeget. Miért? A szabadkõmûves társaságok (pl. az Angol Nagypáholy, a francia Grand Orient stb.) évszázadok óta valóban hírhedt szerepet játszottak a világ arculatának átszabásában (pl. még Trianonban is!), a 20. század közepére azonban kiüresedtek, befolyásukat vesztették, korábbi önmaguk árnyékává váltak. Teljesen ugyan ma sem írhatók le, az viszont tény, hogy eljárt fölöttük az idõ. Akik a cionizmusra (a zsidó nacionalizmus és sovinizmus extrém formája) esküsznek, közelebb állnak a valósághoz, de még mindig eléggé távol. Részben tájékozatlanságból, részben gyávaságból (az antiszemitizmus vádjától való félelmükben!) nem képesek a dolgok mélyére hatolni. A cionizmus csupán csekély töredéke a világban szétszóródott zsidóság körében kifejlõdött ideológiáknak, amit hiba lenne jelentõségén túlra nagyítani. A zsidóság, bár maga is megosztott (az utakat és módszereket illetõen), abban föltétlenül egységes, hogy önmagát mások fölé emeli (kiválasztottság-tudat), és uralkodni akar a világ népein, nemzetein. Az egész Föld kincseit, anyagi javait, az élet szépségét és értékeit saját hitbizományának tekinti, s miközben megveti, gyûlöli a többi emberfajtát (a gojokat), elvárja, hogy kizárólag az õ érdekeit, boldogulását szolgálják. A globalizmus tehát nem más, mint az univerzális (egyetemes) zsidó világhatalom, világállam, világkirályság megvalósításának eszköztára!


A globalizmus egy jól szervezett összeesküvés bolygónk isteni és természeti rendje ellen. A cél a kis és nagy népek lezüllesztésével, elszegényítésével, tönkretételével, majd egy jellegtelen masszába gyúrásával, önazonosságuk, gyökereik fölszámolásával egy cselekvésképtelen, kiszolgáltatott, igénytelen embertömeg kitenyésztése, egy állati szinten tengõdõ, érzéketlen, könnyen manipulálható fogyasztói társadalom létrehozása az összes kontinensen. A kommunizmus bukása, az egypólusú rendszer kialakulása után minden felgyorsult, és egyre nyíltabbá válik. A meghatározó személyek és szervezetek kisebb részét ma is homály fedi, ugyanakkor egyre többen bújnak elõ rejtekhelyükrõl, levetve humanista álarcukat, s mind gyakrabban nyúlnak gazdasági-politikai-katonai kényszerítõ eszközökhöz a vonakodó vagy ellenálló országokkal szemben. Végsõ soron a globalizációt segítik a határokon átnyúló multinacionális cégek, a NATO, az ENSZ, a Római Klub, a Világbank, az IMF (Nemzetközi Valutaalap), a WTO (Világkereskedelmi Szervezet), a FED (az USA magánkézben lévõ „jegybankja”) s maga az EU is; valamint a kevésbé nyilvános illuminátus hálózat, a Bilderberg Csoport, a Trilaterális (Háromoldalú) Bizottság, a Round Table („Kerekasztal”), a B’nai B’rith (nem „szabadkõmûves”, speciális zsidó páholy) stb. A neoliberális gazdaságpolitika lényege, hogy a mamutvállalatok államosítása helyett ma inkább az államokat vállalatosítják. Az óriáscégek szerepe és jelentõsége növekszik, a nemzetállamoké pedig csökken, az emberiség nemzetközi (internacionalista-kozmopolita) irányba mozdul, ahogy az Új Világrend (New World Order, New Age) elõírja. A termelõ gazdaságot fölváltó spekulációs pénzgazdaság, az uzsorakamatra épülõ rablókapitalizmus a földi népesség többségét tehetetlen nyomorúságba taszítja, az élet természeti feltételeit elpusztítja, a szerves õsi kultúrákat „civilizálja”; a pénz és párturalom („piacgazdaság”, „demokrácia”) által szétrombolja a létbiztonságot nyújtó szociális igazságosságot, a felebaráti szeretetet, az erkölcsi alapokat, a környezet és az ember harmóniáját. Egy egocentrikus faj(ta) szörnyû lázálmának kivitelezése végett – senkivel és semmivel nem törõdve – planétánk puszta létét is kockára teszi a globalizáció, anélkül, hogy bármi pozitívumot fel tudna mutatni a föntiek cáfolatára. Az emberiség túlnépesedett, éhség, szomjúság, járványok, háborúk tizedelik, életszínvonala meredeken zuhan, ökológiai összeomlás felé száguld, s politikai-katonai szempontból egy idõzített bombán üldögél. Látnunk kell, hogy a tõke- és hatalomkoncentráció nem folytatható tovább büntetlenül, mert hihetetlenül aljas és veszedelmes. A globalizáció roppant szenvedéseket, károkat okozva immár csúcsközelbe jutott, de a beteljesülésig sohasem érhet el, hiszen bukása eleve bele volt kódolva.


Európát történelmileg kialakult nemzetállamok alkotják, melyek sajátos gazdasági-politikai hagyományokkal, földrajzi és éghajlati viszonyokkal, egyéni nyelvvel, kultúrával, vallással rendelkeznek, s erõszak nélkül nem gyömöszölhetõk afféle közös akolba, mint a Szovjetunió vagy az Egyesült Államok. Az európai érdekek és értékek védelmére szükség van egy önkéntes és egyenrangú szervezõdésre, az önálló arculat megõrzését engedélyezõ laza konföderáció (nemzetközösség) létrehozására, melyben a tagországok szuverenitása nem sérül, s a társulás hasznát, elõnyeit egyaránt élvezhetik kicsik és nagyok, a hátrányok minimálisra csökkentése vagy teljes kiküszöbölése mellett. Méltó összefogás, szövetkezés nélkül Európa elsüllyed, a hajdani „fejlett” gyarmattartó maga is gyarmattá, alárendelt régióvá válik (elsõsorban az USA és Izrael jármában), betagozódva a Madách, Huxley vagy Orwell által vízionált „szép új világba”, falanszterbe, ahol az emberek gépies robotok csupán, s ahol mindenkit „a nagy testvér figyel”. Az a 10 + 2 ország tehát (köztük hazánk is!), mely nemrég csatlakozott az EU-hoz, lényegében a félig-meddig már leigázott Nyugat-Európa csicskásává válik (azaz a gyarmatok gyarmataivá!). Ez bizony nem túl biztató jövõkép, nem túl vonzó perspektíva. Mi hát az EU, kik hozták létre, s mit kívánnak elérni vele?


1949-ben megalakult az Európa Tanács (Strassburg), majd a gazdasági integráció elõsegítésére 1952-ben az Európai Szén- és Acélközösség (Montánunió, Luxemburg), 1957-ben (Brüsszel) az Európai Gazdasági Közösség és az Európai Atomenergia Közösség (EURATOM) 6 tagállammal (Franciaország, NSZK, Olaszország, Benelux Államok). Velük szemben jött létre 1959-ben az Európai Szabadkereskedelmi Társulás (Anglia, Dánia, Norvégia, Svédország, Ausztria, Svájc, Portugália), s mindkettõ ellenében a kommunisztikus KGST. 1965-ben Rómában a „hatok” egyesítették a 3 szervezetet Európai Közösség („Közös Piac”) néven, mely fokozatosan 15 tagúra bõvült 1973-1995 közt (Nagy-Britannia, Írország, Dánia, Görögország, Spanyolország, Portugália, Svédország, Finnország és Ausztria belépésével), s 1991-ben Maastrichtban vette fel az Európai Unió nevet. Ez utóbbi már minõségileg alapvetõen más, mint a korábbi gazdasági-kereskedelmi társulások, s még inkább azzá válik a keleti bõvítések után (Magyarország, Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Szlovénia, Málta, Ciprus, Észtország, Lettország, Litvánia, majd Románia és Bulgária).


Szó sincs itt egyenlõségrõl, önállóságról, vagy bármiféle demokráciáról. Ez egy szigorúan ellenõrzött, bürokratikus (agyonszabályozott), központból irányított, körkörös felépítésû erõszakszervezet. A kemény magot képezik a legerõsebb államok (Németország, Franciaország, Nagy-Britannia), körülöttük állnak a fejlettebb kicsik (pl. a skandináv országok, Ausztria stb.), a harmadik körbe tartoznak a periférikus országok (Görögország, Spanyolország, Portugália, Írország), végül a legkülsõ, a negyedik kört alkotják a frissen belépettek. Ez a felosztás jól tükrözi az egyes nációk EU-n belüli súlyát is: az elsõ két körben a deklaráltan nettó befizetõk találhatók; legnagyobb beleszólása a közös ügyekbe a belsõ magnak van, míg a periféria korábban az EU anyagi haszonélvezõje volt, támogatásuk azonban egyre csökken; a késõbb csatlakozott elmaradottakra pedig a szegény rokon szerepe vár, minimális javadalmazással és érdekérvényesítéssel. A szigorúan elõírt feltételeknek még a „nagyok” sem mindig tudnak megfelelni, a „gyengébbeknek” pedig esélye sincs erre. A különbségek, törésvonalak ezért mélyülnek majd, s aki nem képes teljesíteni, komoly szankciókkal, büntetésekkel számolhat. A már régebben bent levõk közül többen csak most kezdenek rájönni (pl. Ausztria), mibe keveredtek, s ha most kellene szavazniuk, bizony kívül maradnának. Az EU azonban egyirányú zsákutca, melybe csak behajtani lehet, távozni viszont nem. A több mint 100 ezer oldalnyi utasítás és szabály tengerében ugyanis egyetlen sor sem foglalkozik a kilépés lehetõségével és módjával, mondván, aligha lesz rá igény. (Az általunk sajnálatos gyorsasággal elfogadott, másutt azonban leszavazott EU-s Alkotmányban van csupán egy cikkely az „önkéntes kilépésrõl”. Nem mellékesen megjegyzem, hogy a hazai bíróságok a legparányibb civil szervezetet sem hajlandók addig bejegyezni, míg – egyebek mellett – a be- és kilépés nincs fehéren-feketén rögzítve az alapszabályukban!)


Az EU-s hierarchiában látszólag a legfelsõbb szerv a közgyûlés, vagyis az Európai Parlament (Strasbourg, létszámarányosan választott képviselõkkel); valójában a határozatokat a kormányzatot imitáló Európai Bizottság brüsszelita (lásd még moszkovita!) komisszárjai, lelketlen technokratái hozzák, az érintett egyénektõl és nemzetektõl távol, számukra átláthatatlan, követhetetlen paragrafus-halmazok sûrûjébe bújva. A behemóttá duzzasztott bürokrácia (kb. 40000 fõ!) elpazarolja a befizetések jelentõs hányadát, mûködése lassú és alig hatékony, ugyanakkor sérti a szubszcidiaritási elvet (a helyi dolgokról lehetõleg helyben döntsenek). A rendeletek uniformizálnak, megnyirbálják a helyi sajátosságokat, közömbösek az eltérõ igények iránt. Az idõ- és pénzemésztõ rendszer nem törõdik az életminõség javításával, a szociális és egészségügyi helyzettel, a környezeti ártalmak kivédésével, a munkanélküliség (7-20 %) enyhítésével; ellenben velejéig korrupt, pocsékolja a kontinens értékeit és erõforrásait, szétzilálja az erkölcsi normákat, becsapja az embereket, megcsúfolja saját alapelveit is. Kezdetétõl fogva csak a belépés elõnyeirõl s a kívül maradás hátrányairól enged beszélni; az egyenlõ versenyfeltételek megteremtése helyett a monopolkapitalista irányt támogatja; a piaci mechanizmusok kizárásával és mennyiségi korlátokkal (kvótákkal), céltámogatásokkal egyfajta központi tervgazdálkodást valósít meg, semmibe véve a kistermelõk és a fogyasztók elvárásait. A nemzeti valuták eltörlésével kötelezõvé teszi a közös pénz (euro) használatát, szûkíti a nemzeti bankok hatáskörét (a frankfurti Európai Központi Bank javára), megszünteti az önálló gazdaságpolitikát s az EU-n kívüli szabad kereskedelmet. A tagok lemondanak nemzeti szuverenitásuk jelentõs hányadáról, alkotmányukat és törvényeiket alárendelik az EU intézkedéseinek, kormányuk és parlamentjük formálissá degradálódik; területüket „régiókra” osztják, földjeik fölvásárolható áruvá válnak; az idegenek korlátlan beözönlésével lakosságuk elveszti homogenitását (ill. fehér jellegét), fokozatosan megszûnnek nemzetállamok lenni; végül az EU-s birodalmi gépezet fogaskerekévé integrálódnak.


Ha egyes országok átmenetileg élveztek is elõnyöket, hosszú távon valamennyi résztvevõ rosszul jár, és sokkal többet veszít, mint amennyit nyerhet. Az EU egy föderális szuperhatalom, egy államok feletti zsarnoki, ugyanakkor önpusztító, sõt öngyilkos szervezet. Legfõbb célja az áruk, a szolgáltatások, a személyek és a tõke szabad áramlásának biztosítása. Ezen ultraliberális (neokonzervatív?) elvvel kizárólag egy hazátlan bankárkaszt, egy ördögien gátlástalan multináci réteg profithajszolását, mérhetetlen gazdagodását és szemfényvesztõ politikáját szolgálja, százmilliók megnyomorítása, kivéreztetése árán. Az EU a gonosz birodalma. Józan gondolkodású, istenfélõ, hazáját és népét szeretõ, öntudatos ember nem akarhat elmerülni benne!




3. Mi vár még ránk az EU-ban?





A hatályos BTK (Büntetõ Törvénykönyv) 144. §-a az alábbiakat tartalmazza a hazaárulásról:


(1) Az a magyar állampolgár, aki abból a célból, hogy a Magyar Köztársaság függetlenségét, területi épségét vagy alkotmányos rendjét sértse, külföldi kormánnyal vagy külföldi szervezettel kapcsolatot vesz fel vagy tart fenn, bûntettet követ el, s 5 évtõl 15 évig terjedõ szabadságvesztéssel büntetendõ.


(2) A büntetés 10 évtõl 15 évig terjedõ vagy életfogytig tartó szabadságvesztés, ha a hazaárulást a, súlyos hátrányt okozva; b, állami szolgálat vagy hivatalos megbízatás felhasználásával; c, háború idején; d, külföldi fegyveres erõk behívásával vagy igénybevételével követik el.


(3) Aki hazaárulásra irányuló elõkészületet követ el, bûntett miatt 1 évtõl 5 évig, háború idején 2 évtõl 8 évig terjedõ szabadságvesztéssel büntetendõ.


Akkor most hány évet oszthatnánk ki az amerikai haderõk taszári állomásoztatásáért, NATO-ba és EU-ba gyömöszölésünkért, ill. a legkedvezõtlenebb csatlakozási feltételek „kiharcolásáért” felelõs pribékjeink között? Elvégre a törvény félreérthetetlen, csak be kellene tartani! Ha valakinek netán még halvány illúziói voltak, ebbõl is láthatja, hogy a jogállamiság s a népszuverenitás gyakorlatilag megszûnt Magyarországon.


Jó lesz nekünk az EU-ban, dõl majd a pénz, kolbászból lesz a kerítés, kürtõskalácsból a kémény, alig gyõzünk válogatni a sok kedvezménybõl és juttatásból, meg a remek állások közül – lelkendeztek, ígérgettek a hivatásos átverõk, akik mindig megtalálják helyüket a bõség asztalánál. Persze azzal nem törõdtek, hogy schengeni vasfüggöny ereszkedik az elcsatolt magyarságra, hogy az eladósított, gazdaságilag tönkrevágott, csontig lecsupaszított, munkanélküliektõl hemzsegõ, minden téren szétzilált és végvonaglásban vergõdõ anyaország ilyen tragikus állapotban alkalmatlan bármilyen csatlakozásra, s még a kialkudott szánalmas feltételeknél sokkal kedvezõbb ajánlat esetén is csupán görnyedt koldusként botorkálhatna az ismeretlen kihívások felé, így azonban egyenesen a saját temetésére váltott belépõjegyet. Egyszerûen fölfalnak, bekebeleznek bennünket az eurohiénák, s egy önnön vezetõitõl is cserbenhagyott, brutálisan letaglózott nemzet képtelen védekezni és talpon maradni. Ez a bõvítés nem a mi érdekünk volt, hanem az olcsó munkaerõre, biztos piacokra, filléres beszállítókra, idomított rabszolgákra, növekvõ nyereségre számító EU ragaszkodott hozzá. „Vert viszen veretlent” – mondja a népmese a buta farkasról s a ravasz rókáról; a beteg, sorvadó Magyarország cipelheti a ráesõ EU-s terheket, míg össze nem roskad. Közben az erõsebbek elszívják összes energiáját, s fölosztják maradék életterét. Bitóra való sátánfajzat, aki mindezek ismeretében s az eltelt 3 év tükrében, népünk rovására, még ma is EU-s tagságunk elõnyeit hirdeti!


A NATO-EU párosítás kísértetiesen emlékeztet az évtizedekig elszenvedett VSZ-KGST tagságunkra, azzal a különbséggel, hogy akkor legalább nem váltunk a SZU részévé, míg most beolvadunk egy hasonló formájúra tervezett szuperbirodalomba. Ehhez képest a kiegyezés utáni Osztrák-Magyar Monarchia maga volt a Paradicsom, hiszen függetlenségünket, szabadságunkat, nemzeti identitásunkat alig csorbította. Most azonban fokozatosan elveszítjük önrendelkezésünk meghatározó részét, mert jogosítványaink zömét az Unióra ruháztuk; melynek értelmében Alkotmányunkat, törvényeinket, igazságszolgáltatásunkat, hadseregünket és rendõrségünket, bel- és külpolitikánkat, hírszerzésünket, mezõgazdaságunkat, kereskedelmünket az EU céljainak rendeltük alá. Egyoldalú gazdasági függõségünk mind szorosabbá válik, s szinte bezárul elõttünk az EU-n kívüli világ; persze a bárhonnan szalajtott multik ezután is kedvük szerint ga(rá)zdálkodhatnak nálunk. Megfelelõ anyagi kondíciók hiányában kis- és középvállalkozásaink többsége csõdbe jut, szaporítva ezzel az egzisztenciájukat vesztett dolgozókat, csökkentve azonban a fizetõképes vásárlóerõt. Iparunkhoz hasonlóan a mezõgazdaság is külföldi kézbe kerül, s ami a legaggasztóbb, földjeinket is kihúzzák alólunk, ez pedig egyenlõ maradék hazánk fölszámolásával. A megnyirbált „támogatással” pont azt kívánják elérni, hogy az amúgy is elmaradott kisgazdaságok ne lehessenek versenyképesek, és tömegesen menjenek tönkre. A 100 %-os támogatási szintet csak 2013-ra érjük el, de akkor már az idegen nagybirtokosok élvezhetik a hasznát, akik közben érvényesítik zsebszerzõdéseiket, ill. jóval értékén alul fölvásárolják a kiváló minõségû termõterületeket. Míg Nyugat-Európában a családi gazdaságok kapnak prioritást, addig nálunk hatalmas magánkolhozok (kibucok?) alakulnak, melyek olcsó nyersanyagot termelnek, éhbérért gürcölõ magyar jobbágyokkal. Ugyanakkor a magyarországi kvóták (tej, hús, gabona, szõlõ, gyümölcs stb.) leszorításával azt éri el az EU, hogy a 30 millió ember élelmezésére alkalmas mezõgazdaságunk még a saját szükségleteinket sem lesz képes fedezni, nemhogy exportra szállítani. Ihatjuk majd az importált tejporból higított löttyöt, ehetjük az ízetlen gyümölcsöket és zöldségeket, megvehetjük a génkezelt és agyonvegyszerezett búzát, s a hormonokkal és halliszttel táplált, kergemarhakóros, sertéspestises, madárinfluenzás jószágokat, miközben a hazai disznóknak megtiltják az egészséges moslék fogyasztását, ill. humanitárius (állatjóléti) szempontból nem engedélyezik a libák tömését. Szánalmasan röhejes mindez!


Arról is rengeteg álhírt hallhatunk, mekkora „fejlesztési és mûködtetési pénzhegyek” jutnak hozzánk a közös kalapból. (Csak a francia parasztok kb. annyit kapnak, mint a 12 új ország együttvéve összesen!) Nos a bevétel és kiadás („tagdíj” stb.) részünkre számított egyenlege +19000 Ft/év/fõ, ami egy napra 52 Ft-ot jelent. (30 pénzt még Júdás is kapott az árulásért!) Sajnos azonban ez sem igaz, hiszen nem tartalmazza a beszedett vámtételek s az ÁFA utáni sarcot, valamint az EU-ba léptetésünk után szükséges reformok és szerkezetváltások elodázhatatlan költségeit. Ha így nézzük, bizony a mérleg már negatív számunkra, tehát a harsányan reklámozott EU-s szándékok ellenére az elsõ pillanattól fogva nettó befizetõk vagyunk, vagyis még mi segélyezzük a fejlett Nyugatot! Egyébként a nálunk már magasabbra jutott korábbi belépõk (pl. Görögország, Portugália) továbbra is 6-8-szoros 1 fõre esõ jövedelmet húznak hozzánk viszonyítva. Nesze neked esélyegyenlõség (lásd még védzáradékok!), tisztességes verseny, hátrányos megkülönböztetések kiküszöbölése! Nem mellékes az sem, hogy az ilyen-olyan juttatások jelentõs része nem automatikusan kerül kifizetésre, hanem pályázni kell az elnyeréséért. Ez még a régi tagoknak is 50-70 %-ban sikerül csupán, az újdonsülteknek nyilván még kevésbé. A pályázatok rendkívül bonyolultak, elkészítésük drága szakértõi közremûködést igényel, továbbá a jelölteknek legalább 50 %-nyi saját forrással (önrésszel) is rendelkezniük kell, s még szerencsés esetben is 2-3 évig elhúzódhat a kifizetés.


Életszínvonalunk várhatóan tovább csökken, mert a jövedelmeket befagyasztják, az árak viszont növekednek. Az Unió a béreket, nyugdíjakat, a szociálpolitikát, az egészségügyet s az oktatást nem finanszírozza, ezt magunknak kell elõteremtenünk (lásd még a mostani kohnvergencia-tervet!). Ehhez jön még a mezõgazdaságba invesztált összegek államkasszából történõ kiegészítése (ha ugyan el nem lopják ezt is elvtársuraink!), valamint az EU-s befizetések (esetleg a kiszabott büntetések) teljesítése, az eddigi „adósságok” és kamataik törlesztése, a munkanélküliek átképzése és segélyezése, a kultúra életben tartása stb., ami újabb hitelek felvételére szorítja az ország vezetõit, minek folytán sohasem tudunk kimászni az adósságcsapdából. Állást sem vállalhatunk egyelõre az EU-s országok mindegyikében; egyes helyeken csak 4-5 év múlva, ill. meghatározott keretszámok szerint. Hozzánk azonban bármely idegen jöhet dolgozni (fõképp magasabb pozíciókba!), vagy akár nyugdíjas éveit is nálunk töltheti, ha letelepszik. Ám elszakított magyar testvéreinknek horribilis értékû vízumot kell váltania, ha olykor meglátogatnának bennünket. (Ez éppenséggel kiküszöbölhetõ lenne az állampolgárság alanyi jogú megadásával, ám parlamenti pártjaink mereven elzárkóznak tõle!) Sorolhatnám még az EU-ba passzírozásunk mindnyájunkat sújtó hátrányait, katasztrofális következményeit, de ennyibõl is kitetszik, hogy a pokol kénköves bugyra sem lehet szörnyûbb, mint az Unió „mennyországa”.




4. Mit tehetünk eltiprásunk ellen?



Mielõtt bárki elfogultsággal vádolna ennyi negatívum után, le kell szögeznem, hogy a legjobb szándékkal sem mondhatok semmi kedvezõt, hiszen EU-s tagságunknak egyáltalán nincsenek elõnyei. Mert az, hogy Bécsben is nyithatunk cukrászdát (mikor itthon ebédre sincs pénzünk!), vagy útlevél nélkül utazhatunk bárhová (ámbár egy Szeged-Budapest retúrjegyre sem telik!), esetleg megvehetnénk egy spanyol olajfaligetet s egy villát a francia Riviérán (ha többszörös milliomosok lennénk!), netán a fiainkat beirathatjuk a müncheni egyetemre (ugyan mibõl?), vagy külföldön vállalhatunk valami alantas munkát (ezért hagyjuk el a hazánkat?) stb., bizony nem túl fényes ösvény elõttünk. Pedig, ha még emlékszünk rá, a csatlakozás-pártiak sunyi és egyoldalú kampányuk során szüntelenül efféle „fantasztikus lehetõségekkel” bombázták agyunkat.


Érdemes elgondolkodnunk azon is, hogy az összes hatalmi tényezõ (MSZP, SZDSZ, FIDESZ, MDF) egyöntetûen a belépés mellett agitált. Már önmagában ez is elég ahhoz, hogy szkeptikusak legyünk, hiszen ami nekik jó, az nekünk biztosan nem az. Szánalmas, hogy az egymást gyalázó, marcangoló pártok e kérdésben milyen egyformán agitáltak; szinte különbség nélkül összeforrtak a hazaárulásban. (Orbán ViktorMedgyessyvel, Kováccsal, Kunczéval s a többi léhûtõvel.) például több beszédében, nyilatkozatában elismerte a csatlakozás hátrányait, majd egy logikai bukfenccel, önmagát is megcáfolva az igen mellett foglalt állást, egy követ fújva


A vasmarokkal szorító EU-ból egyelõre nem tudunk távozni (noha fölöttébb kívánatos lenne!), sõt a roppant szerencsétlen csatlakozási feltételeken sincs módunk változtatni. Mindössze annyit tehetünk, hogy népünket megpróbáljuk felvilágosítani, mi vár rá a továbbiakban, s az erõszakkal kijelölt kényszerpályán mozogva miképpen élheti túl végromlását, s hogyan õrizheti meg sok ezer éves szabadságának, függetlenségének megtépázott maradványait. Valamint egyénenként, csoportosan és nemzeti viszonylatban is fel kell készülnünk egy szívós, kitartó érdekérvényesítésre és ellenállásra, nehogy a belsõ szálláscsináló helytartók s a globalizáló külsõ ragadozók utolsó anyagi és szellemi kincseinkbõl is kiforgassanak, majd fizikailag is szétszórjanak, vagy megsemmisítsenek bennünket. Véget kell vetni a népámításnak, a silány hazudozásnak, s tárgyilagosan meg kell vizsgálnunk a hazánkat beszippantó vízfejû birodalom mûködési törvényeit, szervezeti felépítését, ill. a politikai-gazdasági-szociális-kulturális-katonai stb. téren esetleg adódó lehetõségeinket. Fel kell mérnünk ellenfeleink és szövetségeseink(?) erejét, képességeit, szándékait; igyekeznünk kell, hogy maximálisan kihasználjuk az EU pályázati és fejlesztési kínálatait, ugyanakkor minimálisra csökkentsük a tõlünk elvont pénzösszegeket; más országok példáját követve (pl. Dánia, Málta) korlátozni kell a féktelen bevándorlást, ill. szigorú feltételek kidolgozásával meg kell akadályozni termõföldjeink elvesztését, s vissza kell szereznünk a könnyelmûen eltékozolt stratégiai jelentõségû termelési ágazatokat és piacainkat; adottságainknak megfelelõ, versenyképes gazdaságot kell kiépítenünk (kis- és középvállalkozások támogatása a multikkal szemben); el kell érnünk a külföldi adósságok és kamatok csökkentését vagy teljes elengedését; ki kell harcolnunk a szétdarabolt magyarság újraegyesítését stb. Szóval egy percig sem ülhetünk a babérjainkon, éppen elég halaszthatatlan feladat tornyosul elõttünk.


Vitatható (sõt törvénytelen!) csatlakozásunk csekély számú haszonélvezõi a kiváló anyagiakkal, biztos pozícióval, gyümölcsözõ kapcsolatokkal rendelkezõ harácsburzsoázia, esetleg még a több nyelvet beszélõ, magasan képzett értelmiség, valamint néhány fölkapott divatszakma (pl. közgazdász, nemzetközi jogász, szoftverfejlesztõ) képviselõi lesznek. A legfõbb vesztesek pedig a nyugdíjasok, a munkanélküliek, a bérbõl és fizetésbõl élõk, a kisgazdák, a kisvállalkozók, a pályakezdõ fiatalok, a panellakók s a határainkon túli honfitársaink; vagyis az elsöprõ többség átkozni fogja az uniós tagságból következõ nyomorúságát. Persze a 10 + 2 lesoványodott ország bekebelezésével az amúgy is súlyos gondokkal, belsõ feszültségekkel küzdõ EU válsága tovább mélyül, s könnyen maga is csõdbe juthat. Hiszen megoldatlan az 500 milliósra bõvült lakosság hatékony kormányzása, a halaszthatatlan szerkezeti változtatások végrehajtása (pl. a brüsszeli bürokraták megfékezése s a decentralizálás), a mezõgazdasági termelés összehangolása, a gazdasági és szociális különbségek kiegyenlítése, a támogatások és közterhek arányos, igazságos elosztása, a közös valuta (euro) gördülékeny bevezetése, az USA politikai-katonai fölényének lefaragása, hogy csak néhány aktuális problémát nevesítsünk.


Szólnunk kell még Magyarország tûrhetetlen romlásáról, mely elsõsorban a D-209-es és elQró patkánycsordájának tudatos nemzetvesztése nyomán gyorsult fel, azonban már évtizedekkel korábban elkezdõdött. A most regnáló kíméletlen posztbolsi rezsim a nyílt diktatúra bevezetésére s népünk általános tönkretételére, végsõ kiirtására készül, persze külföldi hûbéruraival szorosan összefonódva. Az „egészségügyi reform” (önmagában fölér egy genocídiummal!) pofátlan erõltetése, a forint önkényes leértékelése, az önkormányzatok ellehetetlenítése, a posták, iskolák, vasútvonalak és kultúrintézmények bezárása, a közszükségleti cikkek drágítása, a bérek és nyugdíjak relatív csökkentése, a szociális juttatások megvonása, a költségvetési hiány emelkedése, a gyakori hitelfelvételek, a kábítószer-fogyasztás propagálása, a közvélemény semmibevevése, a bûnözés állami támogatása, a kettõs állampolgárság megtagadása, az otromba leváltások és elbocsátások, a „szájkosár-törvény” elõkészítése (fõként a holokauszt-tagadás s az „antiszemitizmus” tiltására!), a hírközlésben elburjánzó magyarellenes uszítás, jelképeink és nemzeti hõseink szüntelen mocskolása, az elemi szabadságjogok és emberi jogok korlátozása, a rendõri erõszak tobzódása, az idegen söpredék betelepítése (kb. félmillió zsidó és egymillió kínai, esetleg még több!), összes javaink kiárusítása, honvédségünk maradékának távoli országokba küldése, a magyar érdekek következetes feladása stb. – mindez az EU-s gyarmatosítással párosulva – gyógyíthatatlanul kibelezi népünket, továbbá édes hazánkat jöttment bitangok paradicsomává, nemzetközi lakóparkjává zülleszti.


Tûrheti-e mindezt, akiben õseink vére lüktet? Elviselhetõ-e az elviselhetetlen? Bízhatunk-e még egy efféle sátáni elitben, várhatunk-e bármi jót egy ilyen züllött, ámokfutó maffiától? Hitemre mondom, nem! Az élve elrohadásnál, a gyáva „konszenzus-keresésnél”, az önkéntes vágóhídra menetelésnél akármi kedvezõbb számunkra. Ne felejtsük: egy csalárd, törvénytelen, korrupt és gyilkos kisebbség fojtogat bennünket! Rémuralmának megdöntésére, bûzlõ szeméthegyeinek eltakarítására valahány eszközt igénybe kell vennünk, hiszen fajtánk megmentése a cél! Kit érdekelnek most a „parlamentáris demokrácia” s a „jogállamiság” eddig is elfuserált játékszabályai, kiüresített keretei? Itt már lázadni kell, küzdeni az utolsó szívdobbanásig, az Aranybulla záradékának szellemében! Tiltakozni, tüntetni, sztrájkolni, bojkottálni kell, országos szervezettségben, minden ellenséges törekvést megbénítva.


A lamentálásnak, az önemésztõ bûnbakkeresésnek, a belterjes politizálgatásnak, a bárgyú tömeggyûlések hordószónoklatainak s a vakvágányra vivõ pótcselekvéseknek (pl. petíciók, nyílt levelek megfogalmazása, aláírásgyûjtések, népszavazások kezdeményezése, pártalapítások stb.) nincs semmi értelme. Csupán az izzó hazafiság, a mindent átható szolidaritás, a bátor elszántság, a mélységes magyar hit, a törhetetlen szabadságvágy, az össznemzeti cselekvõ erõ ragadhat ki bennünket ebbõl a feneketlen posványból! (Én legalább 10 éve hirdetem ezt, s örömmel üdvözlöm, hogy egyre többen jutnak hasonló tanulságra, de még nem elegen.) Nincs hova hátrálnunk, fölösleges tovább védekeznünk; immár határozottan kezdeményeznünk, sõt támadnunk kell! Okosan és hirtelen sújtsunk le hóhéraink leggyengébb pontjaira! Merítsünk példákat az írek, a baszkok, az albánok, a csecsenek, a palesztinok, az irakiak és más népek élethalálharcából! Bizonyítsuk be, hogy mi sem vagyunk hitványabbak sem náluk, sem saját dicsõ elõdeinknél. Inkább legyünk hõsök néhány pillanatig, mint bamba rabszolgák egész életünkben!


Egy „mindenható vezér” helyett több irányításra alkalmas, elkötelezett nemzetszolgálatra és felelõsségvállalásra kész, feddhetetlen vezetõt kell követnünk! Önvédelmünk elsõ lépcsõjében hosszú távlatú jövõképet és civil kitörési tervet kell kidolgoznunk! Újra birtokba kell vennünk valódi történelmi és kulturális örökségünket; ki kell terjesztenünk életterünket az egész Kárpát-medencére, elsõsorban úgy, hogy teleszüljük egészséges, teherbíró magyarokkal! Mindent alá kell rendelnünk a magyar megmaradás és feltámadás ügyének! Egy táborba kell tömörítenünk azokat a honfitársainkat, akik azonos célokért küzdenek, de megosztottságuk miatt különbözõ utakon járnak! Meg kell becsülnünk a családokat (s az anyaságot), mint nemzeti létünk alapsejtjeit! A hazaszeretetnek, a jótékony nacionalizmusnak (nem azonos a sovinizmussal!), az általános segítõkészségnek, a sugárzó önbizalomnak s a kötelezõ sorsvállalásnak egybe kell olvasztania egész népünket! Véget kell vetni az áldemokratikus egyenlõsdinek, s fel kell építeni egy hierarchikus, személyes tekintély(ek)re alapozott társadalmat (nem azonos az önkényuralommal!), ahol a kiválasztódás kizárólag az értékek mentén történhet! Rendet, biztonságot, tiszta és egyszerû közéletet, nemzeti szellemû hírközlést, világos törvényeket és garanciákat kell teremtenünk! Vissza kell állítanunk õsi Alkotmányunkat (a Vérszerzõdéstõl Werbõcziig s a Szentkorona-tanig – némi korszerûsítéssel) és államformánkat (alkotmányos monarchia – szigorúan magyar királlyal vagy kormányzóval), s mindenekelõtt a Korona legfõbb közjogi méltóságát! S mindeközben egy pillanatig sem feledkezhetünk meg róla, hogy Boldogasszony országa (Regnum Marianum), az Égi Fény és Tudás népe vagyunk, a táltosok és apostolok nemzete. Vagyis szakítanunk kell a világot romba döntõ, egyformán a „cion bölcseitõl” eredõ liberális kapitalizmussal és ateista kommunizmussal, s az egyedül üdvözítõ teremtõ Isten (a Hadak Ura, a Magyarok Istene) akaratának kell engedelmeskednünk! Ha így teszünk, akkor nincs okunk félelemre, mert földi öröklétünket (legalábbis áldott Napunk kihûléséig) az alvilág kazánfûtõi sem rövidíthetik meg.



e-mail: Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.