Halottak napján


Október végén, november elején kigyúlnak a gyertyák és mécsek temetõinkben, elhunyt szeretteinknek az emlékezés õszi virágjaival borított sírhantján. Bár szép és illõ dolog kegyelettel emlékezni az elõttünk elment szeretteinkre, mégis az embernek igazi vigasztalása csak akkor lesz, ha hittel és reménnyel túl tud nézni a síron, az elváláson és az elmúláson a feltámadás, az új teremtés, és az örökélet hajnala felé!


Három bibliai igébõl szólaljon meg a keresztyén reménység amikor a temetõkert sírjai, az enyészet szimbólumai között járunk.


Az elsõ ige: I. Mózes 2:7. verse: „Formálta az Úristen az embert a föld porából és lehelett az õ orrába az életnek leheletét. Így lett az ember élõ lélekké". Nem élõ testté - hiszen az állatok is élnek Isteni lehelet nélkül is -, hanem élõ lélekké. Ez az ige kategorikusan kijelenti, hogy bennünk Istenbõl való lélek rejtezik. Ez az ember mibenlétének alapvetõ meghatározása. Ez minõsít minket embereket. Ez emeli az embert az állatvilág fölé. Ez határozza meg helyünket az életben. Ami azt jelenti, hogy a Teremtõ az embert „kevéssel tette ... kisebbé az Istennél" (Zsoltárok 8:6). A modern ember elfelejti, vagy számításba sem veszi, hogy úgy önmaga, mint minden egyes ember Isten lelkébõl kapott egy parányit a teremtésekor, sõt elnyomja azt magában, s megkísérli helyettesíteni maga- kitalálta vallásokkal, elméletekkel, filozófiákkal vagy éppen ideológiákkal. Ez a legmélyebb oka annak, hogy az emberiség lezuhanóban van az állatvilág hordáinak mélységei felé, melynek tragikus illusztrációja a mai világ.


Hívõ ember az, aki tudja ezt a titkot s akörül építi ki a maga életét, s ez a központ összefogja az egyébként széthulló személyiségét és életét.


A második ige: a Prédikátor könyve 12: 9. verse: „A lélek pedig megtér Istenhez, aki adta volt azt". Ez a kijelentés azt az üzenetet hordozza, hogy a bennünk lakozó isteni lélek nem pusztul el a halálban, hanem visszatér Istenbe, aki azt adta volt. Azért, mert ami Istenbõl való az nem pusztulhat el, ugyanis az Istenbõl származó lélek nincs a halandóság, az enyészet és az elmúlás evilági törvénye alá vetve, mint ahogy Isten se. Így a földi kötelékektõl megszabadult lélek természetesen visszatér Istenhez - akibõl származott. Ez azt jelenti, hogy van tehát bennünk egy „isteni szikra" amint azt Paul Tillich, a múlt századi harvardi egyetem neves protestáns professzora nevezte, ami elpusztíthatatlan és örök része emberi mivoltunknak. Az ember feladata az, hogy ekörül az isteni szikra, mintegy központ körül alakítsa ki, építse fel életét. Ez a központ mint mágnes a vasreszelékeket, elrendezi maga körül az ember életét. Enélkül az emberi személyiség és élete darabjaira hull szét: a rend helyett a rendetlenség, a káosz, majd a kétségbeesés lesz úrrá benne. Amilyen mértékben válik istentelenné világunk, olyan mértékben veszíti el összefogó és rendezõ központját, s hullik darabjaira az ember és vele kicsi és nagyobb világa. Nem látjuk-e ezt a világban, mely bizonyítja e tételt?


A nagy kérdés az, hogy az Istenhez az emberbõl visszatérõ lélek mit visz magával? A mai fogyasztói társadalom, s benne az egyedi ember megszállottsága a minél többet bírásra azt mutatja, hogy az elveszett spirituális központ helyére keres valami alternatív materiális központot - de ezt semmiben nem tudja megtalálni. Minél többet bír az ember, annál inkább kiábrándult, elkeseredett és ideges lesz - elégedetlen az emberekkel, a világgal s végül magával, s lesz örök rebellis, és örökké meghasonlott. Csak a isteni központot - az isteni lelket magában megtalált ember lesz olyan aki jól forgatja talentumait amiket kapott, elsõsorban nem a maga javára, hanem az emberek javára és Isten dicsõségére!


A harmadik íge János evangéliuma 11: 25. verse ahol Jézus ezt mondja: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is él". Ez a kijelentés különösen nekünk szól. Az a tétel, hogy az élet csak élettõl származhat érvényes a mi földi világunkra. Erre az életre jutni csak születés, tehát szülõ által lehet. S ez érvényes az örökéletre is. Oda nem vezet tudás, praktika, meditáció vagy misztikus élmény, csak a Szentlélek által való újjászületés a „második Ádám" - Krisztusban való új életre. Mindez az Egyházban történhet meg, mely Krisztustól alapított üdvintézmény, amely az isteni kegyelem eszközeivel, mint amilyen az igehirdetés, a szentségek s a hívõk közössége segíti az újjászületést. Az Egyház nem egy idejétmúlt intézmény, egyesület, múzeum vagy klub, hanem az örökélet kapuja itt e földön. Aki az Egyházba lép, s átesik az újjászületésen, s élete a megszentelõdés folyamatába kerül, annak a lelke élete befejezése pillanatában az utolsó lehelettel kilehelve a múló testbõl hazaérkezik Istenhez, az örökkévalóság világába - Isten országába.


Az ember életének tartalmas, értelmes és fenséges útja az lehet csak amely Istentõl, Istennel, Istenhez vezet!


Dr. Pungur József