Isten ádventje

Isten ádventje

Mikor pedig még távol volt, meglátá õt az atyja és megesék rajta a szíve és odafutván nyakába esék és megcsókolgatá õt."(Lk. 15:20.)

Sok festõmûvészt megihletett a tékozló fiú története. Valóban, drámai fordulatokban
bõvelkedik. Az egyik mûvészt az a mélység ragadta meg, amibe a fiú esett, s a disznók vályúja mellett ábrázolja a lázadót. A másikat az atya megbocsátó szeretete nyûgözte le, s az atya karjaiba hullva, csókoktól elhalmozva mutatja a megtérõ gyermeket. Mégis az a mûvész ragadta meg a legfontosabb pillanalot, aki a háza elõtt várakozó atyát és a közelgõ fiút az egymást felismerés pillanatában mutatja meg. Az atya erre várt, a fiú ettõl félt. A fiú megtorpant: menjen-e közelebb, vagy elfusson? De az atya szemében az eltünt aggodalom, fájdalom, keserûség helyébe megjelenik beteljesült várakozásának örömkönnye, s elõre lendül fia felé, hogy átölelje. Istennek is van ádventje!

Pedig mi azt hisszük, hogy nekünk kell Istenre várakozni. Egy-egy emberszívben Isten
felé mennyi váradalom gyûlhet össze: beteg vagyok - gyógyits meg Istenem; elhagytak - Is-
tenem tõled várom, hozd vissza õt; rossz lakásom van - segíts Istenem, hogy jobb legyen; lottózom - csak most az egyszer állj mellém Istenem; jöjj mellém Istenem - hogy gyõzzek bûneim felett! Milyen váradalmaid vannak Isten felé? Amikrõl úgy gondolod, hogy meg kellene lennie, de Isten nem teszi meg, egyre késik. Ezért Istennel szemben egyre inkább zavarba kerülünk, míg kiûl ajkainkra a zsoltáríró panasza: "...és te óh Uram míglen?" (6. zsoltár 4. v.)

Ilyenkor teljesen elfeledkezünk arról, hogy Isten is várhat valamit tõlünk. Az Ige tele
van Isten igényeivel. Ilyenekkel: nem áldozatot akarok, hanem töredelmes szívet; békülj
meg a te atyádfiával; légy szelidlelkû; tisztitsd meg szívedet a bûntõl; szentek legyetek, mert én szent vagyok; járj a keskeny úton; légy a mennyei Atya gyermeke! A keresztyéni élet ott
kezdõdik, ahol Isten váradalmait felismerik és teljesítik. Jézus így tudott imádkozni: legyen meg
a Te akaratod! Kereste és teljesitette Isten akaratát. Pál apostol így kiáltott fel a dicsõséges Úr felé a damaszkuszi úton: "mit akarsz Uram, hogy cselekedjem?" Ahelyett, hogy Isten késlekedése
miatt csendes sértõdöttségben élnénk, valljuk meg, mennyire kimaradt életünkbõl Isten felénk irányuló várakozásának felismerése és teljesítése.

Bármennyire igyekeznénk is azonban Isten kéréseit, igényeit, váradalmait kielégíteni,
alig lenne több közünk õhozzá, mint mondjuk a Jézus-korabeli farizeusoknak. Isten mindenekelõtt és legfõképpen magát az embert várja, igényli, mint a példázatbeli atya a fiát. Az atyát nem elégitette volna ki a fiától kapott levél, ajándék, hír, mert a szeme elõtt akarta látni, közelében akarta tudni, ismét szeretetközösségben akart vele élni. A tékozló fiú élete ott kezd ismét felfelé lendülni, amikor visszahelyezi magát atyja hatalmába. Ehhez pedig a fiú döntése kellett, az, hogy mély, egzisztenciális nyomrúságából eliduljon az elhagyott atyai ház felé!

Három dolog bíztat bennünket, hogy bátran mehetünk Isten felé, azaz kezére hagyhatjuk magunkat.

Az elsõ, hogy bár távol vagyunk is tõle, Isten "meglát". Azután, hogy "megesik rajta az õ szíve", azaz megkönyörült közelgõ gyermekén. Végül, hogy "elébe szaladt", hogy mihamarább keblére ölelhesse megtérõ már-már elveszettnek hitt gyermekét!

Advent azt jelenti: jön az én Istenem. Találkozás: igazi karácsony mégis csak akkor lesz, ha mi is megmozdulunk, s elindulunk bátran, de töredelmes szívvel felé, azzal a szent vakmerõségével amit a régi ének mond:

"Ki mindent szent kezébe tett,
Az nem fövényre épített."

Dr. Pungur József