Örök Megújulás

"Megújuljatok ..." (Efézus 4:23)

Az élet egyik alaptörvénye, hogy idõrõl idõre meg kell újulnia - egyébként elpusztul. Így van ez a Természettel, mely évente megújúl, és így kell lennie az Egyházzal is. Igaz, hogy az Egyház örök, de ehez szüntelen megújulásban kell lennie. Ez a gondolat nem új, már a reformátorok megfogalmazták ezt ebben az elvben: Ecclesiam semper reformanda - az Egyháznak mindig meg kell újulnia - ahoz, hogy betölthesse Istentõl rendelt szolgálatát!

Ez már az Apostolok korában a fiatal Egyház életében elkezdõdött az Egyház elsõ Zsintán a Apostolok jeruzsálemi gyûlésén (Ap. Csel. 15). Pál apostol javaslatára elfogadták, hogy a megtérõ pogányoknak nem kell elõbb zsidóvá lenniük, hogy aztán keresztények legyenek, hanem egyenesen keresztényné lehetnek megtérés és keresztelés áltak. Ezzel Pál apostol kiszabaditotta a kereszténységet a zsidó közösségbõl és nyitottá tette minden népek számára. Így indulhatott el a kereszténység világhódtó útjára, s lett világformáló erõvé évezredekig.

Az Egyház tanbeli reformja történt meg a hét nagy egyetemes zsinaton (I. Nicea 325 - VII Nicea 787), ahol fõleg dogmatikai tisztázás folyt Krisztus személyének helyes értelmezése körül. Szükség volt erre, mert a keresztényüldözés évszázadai alatt az egyháznak nem volt alkalma megisztítania magát különféle tévtanok elburjánzásától. Pld. az Ariánusok tévesen hitték, hogy Krisztus sem ember, sem Isten nem volt, hanem tertia aliud, azaz egy közbülsõ harmadik lény Isten és emeber között. Az I. Niceai Zsinat mondta ki, hogy Krisztus "Vere Deus et vere Homo" volt, azaz igazi Isten és igazi ember volt egy személyben.

A 10. századig az Egyház már megérett egy másik reformra. Nagy Károly birodalma 843-ban széthullott és egy hosszú harc kezdõdött a fõurak között a hatalomért, melybe az egyháziakat is bevonták Itáliában és Franciaországban. Az egyház belsõ élete is romlásak indult. A klérus elhanyagolta munkáját, a papi nõtlenség fogadalmát, az egyházi állások adása-vevése súlyosbította a helyzetet. Már alig volt olyan kolostor ahol a regulát megtarották volna. Ehez járult a normannok, a szaracénok és az új népek támadásai. A pápaság a nagy zûrzavarban képtelen volt megújulást indítani. A jobb érzésû püspököktõl és fõuraktól támogatva a franciaországi Cluny apátsága lett a megújulás tûzhelye Odo († 942) majd Odilo (994-1049) apáttal az élen. Megújították Szt. Benedek reguláit és azokat komolyan vették. Új életformát alakítottak ki, mely 200 évig megújítólag hatott egész Európára.

Assisi Ferenc (1182-1226) az Egyház evilági gazdagodásával szemben a krisztusi szegénység életformáját hirdette.

Az elõreformátorok mozgalmai is az Egyház változását igyekeztek elõmozdítani úgy a tan mint a gyaklorlat tekintetében. Ide sorolhatjuk John Wycliffe (1324-1384) csoportját Angliában, Juan de Valdéz (1500-1545) tanítását Olaszországban, és Jan Hus (Huss János, 1369-1415) mozgalmát Cseh-Morvaországban. Ezeket el lehett némítai hatalmi szóval, de nem az egyetemes vágyat az Egyház mgújulása iránt "in capite et in membris" - fejében és tagjaiban.

Ilyen elõzmények után érkezett el a 16.-i századi nagy reformáció mozgalma, mely 1517-ben kezdõdött el Németországban egy Ágoston rendi wittenbergi egyetemi tanár Luther Márton (1583-1546) teológiai vitainditó 95 tézisével, melyben a római Szent Péter Bazilika javításának befejezésése céljából a bûnbocsánatot garantáló cédulák árusítása ellen foglalt állást több okból is. Legfõbb érve az volt, hogy a cédulákat terjesztõk Tetzel János szerezetes vezetésével úgy reklámozzák: "hogy mihelyt a ládába dobott pénz megcsörren, a lélek azonnal a mennybe száll" - amit Luther emberi balgaságnak minõsitett (27. tétel).

Hogy az ilyen hangzatos de veszélyesen félrevezetõ szlogenekben hittek az akkori társadalom többségét alkotó alacsonymûveltségû laikus emberek ahoz tudni kell nehány dolgot. Mindenekelõtt azt, hogy a Biblia nem volt elérhetõ a laikus tömegeknek, részben mert csak lalinul volt meg, és a félremagyarázások félelme miatt; csupán a Zsoltárok Könyvét olvashatták kegyes életük javítására. Azután egy sajátos egyházfelfogásból kifolyólag a középkori egyház hit dolgában két csoportba osztotta az embereket. Azokra a kevesekre akiknek fides generalis - a teljes hit adatott; ezek voltak a teológiában képzett klerikusok, papok, szerzetesek A másik, a nagy laikus csoportban azok voltak akiknek fides implicita - adatott, azaz akik ki-nem-fejlett hittel bírtak csak. Ezektõl csupán azt kérték, hogy higygyenek abban amiben az Egyház hisz, de hogy az Egyház mit hitt azt nem tudták. Hamármost ezek az emberek a szerzetesektõl azt hallották, hogy bûnbcsátó cédulák vétele révén bûnbocsánatot nyerhetnek, nem csak õk, ahnem szeretett elhuntgaik is - ezt komolyan vették és készek voltak fizetni érte!

Abban a korban teológiai viták nem voltak újak, ennél sokkal súlyosabb kérdésekben sem, melyek rendszerint következmények nélkül zajlottak le - de nem most. Luther nyílvánosságra hozott 95 tétele két hét alatt futótûzként terjedt Németországban, sõt azon túl Európában is. Luther eleinte azt várta, hogy a pápa elfogadja tételeit, de nem ez történt, hanem Luherrel vissza akarta vonatni tételeit. Amikor nem sikerült Luthert tételei visszavonására bírni, erre X Leó pápa kiközösítette 1520-ban. Ami azt is jelentette, hogy bárki büntetlenûl megölhette volna. Luther a bullát pedig nyilvánosan égette el és kijelentette, hogy szakítani kíván a katolikus egyházzal. Ezzel megindult a Reformáció Mozgalma, mely minden Protestáns egyháznak az alapja lett. III. Bölcs Frigyes szász választófejedelem, hogy megmentse Luthert, elraboltatta és Wartburg várában rejtette el ahol György barátként álruhában élt s a Biblia németre fordításához fogott.

A Reformáció gyors terjedésére Róma válasza a Tridenti Zsinat volt 1545 és 1563 között, melyben a Katolikus Egyház megmerevítette álláspontját. Megtörtént az egyházszakadás, s ezzel együtt megindult a felekezeti békétlenség, a vallásháborúk és az erõszakos ellenreformáció.

A Reformáció meghatározta nemcsak az Egyház életét, hanem kihatással volt Európára, sõt az egész Világra, melyet mind-e a mai napig érzünk.

A Római Katolikus Egyház csak négyszázötven év késéssel érkezett el a megújulás küszbére a II. Vatikáni Zsinattal (1962-1965). Ennek a reform zsinatnak egyik kulcsszava volt az aggiornamento a változás igénye mely útat nyitott a megújulásra. Ilyen volt a nemzeti nyelv bevezetése a misékben a latin helyett; a Szentírás központba helyezése és a keresztény felekezeteknek testvérként való elismerése. Azonban a kezdeti lendületes megújulási folyamat lelassult XXIII, János pápa után VI. Pál, II. János Pál és XIV Benedek pápa uralkodása alatt. Bizonyára az egyházi konzevatív szárny túl soknak és túl korainak tartotta a reformzsinat határozatait. Például mindeddig nem született áttörõ döntés a papi csölibátusság ügyében, minden maradt a régiben, sõt VI. Pál pápa megerõsitette azt az 1967-ben kelt enciklikájával és XIV Benedek 2007-ben kelt Bullájában állt ki a papi nõtlenség mellett, holott világszerte a katolikus papok száma.drámaian csökkenõben van.

Az ökumenikus mozgalom, mely a keresztény egység helyreállításáéret kûzd, fontos eredményt ért el 1973-ban. A Svájcban megkötött Leuenbergi Egyezményben a Reformáció egyházai közül az Evangélikus, a Református, a Baptista, az Uniált Egyházak, a Waldensi Egyház és a Cseh Brethren Egyház testvéreként fogadták el egymás valamint a Krisztológia, a Predestináció, az Úrvasora és a Megigazulás közös, alapvetõ tanításait. Megegyeztek a szószék és az úrasztali közössében éppúgy mint a kizonyságtétel szolgálatában.

Mindezideig a Katolikus Egyház csupán megfigyelõként vesz részt az ökumenikus nagygyûléseken, jóllehet gyakorlati síkon számos vonalon együtt tudnak munkálkodni, mint például a szereteszolgálatban, vagy az ökumenikus imahét alkalmain. Azonban nem sikerült tanbeli egyességre jutniuk a Protestáns egyházakkal annak ellenére, hogy közös a gyökerük és sokkal több köti õket össze, mint ami elválasztja. Jóllehet számos kétoldalú tárgyalá folyik a keresztény egyházak között, keresve az egység útját tanban, bizonységtételben és szolgálatban.

Fontos elõrehaladást jelent az egység felé a Lutheránus Egyházak és a Római Katolikus Egyház közös álláspontja a megigazulás tanáról. Az 1998 júniusában elvileg jóváhagyott Közös Nyilatkozat tisztázta a Lutheránus Világszövetség és a Római Katolikus Egyház között a megigazulás kérdésében négy és fél évszázada fennállt nézetkülönbségeket melyek az egyházszakadásak igazi okai voltak. A közös nyilatkozat kijelenti, hogy "Közösen valljuk: Egyedül kegyelembõl, Krisztus üdvözítõ mûvébe vetett hitben, nem saját érdemünk alapján fogad el minket Isten és kapjuk a Szentlelket, aki megújítja szívünket, képessé tesz és felszólít jó cselekedetekre". Ezzel elhárult az egyik legfõbb tanbeli akadály a Protestáns Egyházak és a Római Katolikus Egyház további eredményes közeledése útjából.

A mai feszültségektõl, válságokkal megterhelt, széttöredezõ és szekularizálódó világunkban, ahol eltûnõben van a vallásos hit, az alapvetõ erkölcsi normák és mélységes kiábrándulás van a társadalmi rendszerekbõl, ideológiákból és a történelmi egyházakból - nincs sürgõsbb dologa az egyházaknak mint szakadásaik mgeszüntetése, egységük helyreállítása és az evangéliumi üzenet hathatós hírdetése: megtérésre hivás, üdvösség felkínálása és az isten szerinti béke munkálása a szenvedõ emberiség körében. Mindezzel az Egyház a keresténységet fokozatosan elvetõ és ezért lezüllõben, hanyatlóban és szétthullóban levõ az egykor keresztény, de mára már elvilágosodott nyugati társadalmak újjászületését tudná elõsegíteni.

Ezt a munkát hitelesen csak egy ökumenikus alapokon szervezõdõ egységes, ám sokszínûségét megõrzõ világegyház tudja csak eredményesen munkálni a krisztusi jövendölés beteljesülését: "és lészen egy akol, s egy Pásztor!" (János ev. 10:16).

Edmonton, 2010 Reformáció hava

Dr. Pungur József