A szlovákiai választás margójára

A szlovákiai választás margójára

Mint ismeretes, hogy június 14-én lezajlott a szlovákiai parlamenti választás - várt és nemvárt eredményekkel. Fico a volt miniszterelnök pártja a SMR gyõzött ugyan, de nem tudott kormányt alakítani, mert egyik volt szövetségese a HZDS nem jutott be a parlamentbe. Ellenben számos ellenzéki párt összefogott: az SDKM, az SaS, a KDH és a HÍD-MOST, a magyar-szlovák vegyes párt, amit a Magyar Koalíció Pártból (MKP) kilépett Bugár Béla és négy képviselõ alapított alig egy éve. Az ellenzéki pártok koalíciója Iveta Radicová vezetésével új kormányt alakíthat, melyben a vegyes Híd-MOST pártnak három miniszteri posztot ígértek, köztük a miniszterelnök helyettesét is. Az MKP pedig a parlamenten kívûli ellenzékbe szorult. Vezetõje Csáky Pál és az elnökség a vereség miatt le is mondott. Az új magyar kormánynak az MKP volt a kedvelt pártja, miután ez tiszta magyar párt volt s nem olyan mint magyar szlovák vegyes párt. Pedig sokan az MKP parlamentbe kerülését remélték - nem így történt.

Megindult tehát a bûnbak keresése a fiaskó miatt. Az ellenzék az Orbán kormányt hibáztatja, egyrészt azért mert csak „egy lóra tett" - az MKP-ra, a Hid-Most párttal még csak szóba sem állt; másrész hibának rójják fel a nagyhirtelen megalkotott kettõs állampolgársági törvényt. Ennek legalább két hónappal való elhalszatását kérte Bugár Béla. Ennyit tényleg várhattak volna ezzel, hamár ez a kérdés a rendszermódosítás óta megoldatlan volt, jóllehet a Magyarok Világszövetsége már 1966-ban és 2004-ben is sürgette ennek megadását. Most ez a Ficó féle ultranacionalista pártcsoportnak kapóra jött választási harcában s a magyar kártya nyomatékosabb kijátszását eredményezte.

Mindezeken túl azonban az MKP vereségének jóval mélyebb okai vannak és nagyobb következményei lehetnek.

Az elsõ, mindenek elõtt az a nemzetpolitikai vacillálás amit a magyar bal és jobboldali kormáyok az elmúlt húsz évben bemutattak. Ez is megérne egy elemzõ tanulmányt. Jóllehet ennek kezdetén az új pártok nagy garral megígérték, hogy gonduk lesz a határon túli magyar tömbökre. Ám mindez csupán halogatott ígéret maradt mint ahogy egy új Alkotmány megalkotása és elfogadása is. Antall József nagylelkû ígérete, hogy õ lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke lesz - húsz éven át visszhangzott a légben, de valóság belõle alig lett. Ugyanis ennél sokkal fontosabb volt az államvagyon privatizálás útján való megkaparintása és kiárúsítása valamint az ország kormányrúdjának minden áron való kézbe vétele, lett légyen az üres ígérgetés, nyílt hazugság, manipuláció, csalás vagy éppen nyugati potentátok segítségének biztosítása. A balliberális Horn kormánynak kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy a határon túlra szakított 2.5 millióra olvadt magyarral foglalkozzék, ehelyett nyugati szorgalmazásra alapszerzõdéseket kötött a szomszédokkal az elszakított magyar tömbök feje felett. Az elsõ Orbány kormány státusz törvényt és magyar igazolványokat vezette be, amit könnyû volt megtámadni és kijátszani, miután teljesen példa nélkül álló volt a nemzetközi gyakorlaban. Aztán jött Gyurcsányi hét szûk esztendeje a nemzetpolitika terén is. Vajójában nem is volt nemetpolitikája: a Határokon-túli Magyarok Hivatalát bezárta, a MÁÉRT-et felfüggesztette. Ezt a fogalmat Kiszes korában nem tanulhatta meg, mert ez akkor sem létezett, mivel titltották. Ugyan ma sincs sem a kommunista, sem a kozmoloplitista világnézetben nemzetpolitika, legalább is nekünk magyaroknak nem lehet Trianon miatt! Mindehez járult a 2004 december 5-i arcpíritó szégyen: a külföldi magyarság népszavazás útján történt kitagadása az állampolgárságból!

Mindebbõl milyen véleményt szûrt le a határon túlra, idegen és ellenséges népek alá taszított magyarság, melyet a húsz év alatt is változatlanúl gyûlöltek, diszkrimináltak, ahol lehetett megrövídítettek, kisemmiztek, csúfoltak, fenyegettek és üldöztek? Mindenekelõtt azt, hogy az anyaországi magyar kormányokra és a népre igazában véve nem számíthatnak. Nincs egy egységes, erõs és szilárd nemzetpolitika - mint ahogy volt ilyen a két világháború között - csupán csak nagy szavak és vacillálás. Korábban ugyan beszéltek területi autonómia megszerzésérõl, mára már csak a kultúrális autonómiáról van szó! Ebbõl egyenesen következett a felvidéki magyarságnak az a felismerése, hogy a hazai magyarság elég önmagának, boldogságában vagy nyomorúságában - a külföldre lökött testvér már nem kell. Ezt a keserû felismerést, érzést és tapasztalatot fogalmazta meg a felvidéki Dobszay Károly szívszorító, tragikus versében: "Ne féljetek, nem megyünk haza..." Ez az egyik oldal.

A másik az, hogy tehát „ottmaradunk", s miután nincs már meg a lehetõségünk magyarnak maradni, hiszen az elmúlt húsz évben tömbjeinket már feldarabolták, nyelvünket meg büntetik, s iskoláinkat is ellehetetlenítik. Ezért, ha élni akarunk be kell olvadunk a többségivé vált nemzetbe: a tótságba! 1920-ban még 1:1 volt az arányunk - ma 4:1 rovásunkra! Ez az élet parancsa! Ezt ismerte föl Bugár, s erre kellett ráébredniük az ottani magyaroknak, s ezért álltak mellé szavazataikkal!

Ficó ugyan vesztett a választáson, de el tudta érni, hogy Csáky pártja az MKP megint nem kerülhetett be a szlovák parlamentbe. Felismerte, hogy a Benes Dekrétumok törvénnnyel való megerõsítése, a magyarokat sújtó nyelvtörvény bevezetése, a magyar államelnök kitiltása s a területi autonómia helyett csupán a kultúrális autonómia mellett való magyar kiállás után lehetõsége nyílt a bürokratikus, lagymatag és erõtlen EU-ban szlovák ultranacionalista politikája további gyõzelmére: Bugár új öszvérpártja bevitelére a szlovák nemzegyûlésbe, mely erre a háttérbõl bizonyára többoldalú megsegítést kapott! A külföldre szakított magyarság nagy romlása, a országrombolás mellett, báran írható tehát a négy balliberális magyar kormány számlájára!

Félõ, hogy a felidéki magyarság mai állásáspontja, magatartása és döntése dominó-hatást válthat ki a kárpátaljai, az erdélyi és a délvidéki nemzettestek körében.

Az elmúlt húsz év országveszejtõ kül- és belpolitikája, valamint a nemzetpolitikával való felelõtlen és bûnös játszadozás után itt a legfõbb ideje, hogy átgondolt, következetes, szilárd, megízható és hosszútávú nemzetpolitikája legyen Magyarországnak!

Edmonton, július 4, 2010.

Dr. Pungur József