Don kanyar a lövészárokból nézve

Egy túlélõ emlékei

A véletlen során találkoztam az életvidám és kiegyensúlyozott Simonics Feri bácsival 2005-ben, aki azon kevesek közé tartozott, akik hazajöttek a „pokolból”, a Don kanyarból. A 2. Magyar Hadsereg kétszázezer magyar katonája közül nagyon kevesen térhettek haza, és közülük is alig élnek már, akik szemtanúi, megélõi voltak a Don kanyari történelemnek. Ez a lövészárokból megélt háború, Feri bácsi visszaemlékezését hallgatva ember közelibb, mint a történelemkönyveké.

- Hogyan sikerült ilyen életvidámnak, kiegyensúlyozottnak maradnia?

A ma élõk nem tudják, mi az, hogy rossz világ. Aki túlélte a doni háborút, és onnan hazakerült, az tudja, mi az, hogy rossz világ. Sajnos mi megéltük. 21 évesen vittek ki a Don kanyarba, ahol végigéltem másfél évet, a tûzvonalban, két állásban töltöttem hét hónapot. Ahová 1942. július 22-én, Szent Anna éjszakáján vezetett bennünket egy német katona. Szemben, már ott volt az ellenség. De amíg ide értünk, 1200 km utat tettünk meg.

- Mikor hívták be, mikor került ki a frontra?

1941. augusztus 11-én kaptam meg a katonai behívót, még aznapra, a Kaposvár 6.gyalogezred 1.zászlóalj 3. századához. Öt hónapon át gyalogsági lövész és nehézpuskás kiképzést kaptam. Õrvezetõnek léptettek elõ.

1942. május 28-án vittek ki a frontra, abban a hitben, hogy a Német Birodalom megszálló csapatként, és harcolóként alkalmaz bennünket.

A 2. Hadsereg parancsnoka Jány Gusztáv vezérezredes volt, a zászlóalj parancsnok vitéz Ludányi ezredes, az én századparancsnokom Kárpáthy Gyula hadnagy volt.

- Milyen útvonalon jutottak el a Donig?

Érsekújvárnál hagytuk el a határt, ahol maradék pénzünket elkölthettük, vagy hazaküldhettük. Szlovákián át Németország érintésével, Lengyelországon keresztül vitt a vonat. Ez már szomorú világ volt. Mindenütt éhes kisgyermekek kísértek bennünket, és azt kiáltozták: „Kicsi magyar kenyér! Kicsi magyar kenyér!” Hát bizony a napi kenyéradagunkból kidobáltunk a vonatból, mert nagyon sajnáltuk õket.

Több, mint egy hétig utaztunk Ukrajnában, amikor 1942. június 3-án a Dnyeper parti Recsicában kivagoníroztak bennünket. Egy hetet pihentünk, takarítottuk a szemetet, még a ruháinkat is kimostuk a folyóban.

Ekkor kezdõdött a szovjet hadsereg visszavonulása a Donig, nyomukban a németekkel, akiket nekünk is hamarosan követnünk kellett.

- Mikor indultak a frontra?

Június 16-án hajnali négykor. Napi 25-60 km-t gyalogoltunk tikkasztó hõségben és nagy esõzésekben. Július 2-ára már 600 km volt mögöttünk, amikor Ivanovkába érkeztünk.

Útközben félig elhantolt katonákat találtunk, akiknek feje és bakancsa kint volt a földbõl. Mi tisztességesen eltemettük újra az elesetteket. Mivel a konyha lemaradt, sokat éheztünk. Vacsoránkat legyûrtük, hogy legyen erõnk a másnapi útra.

Kurszk elõtt 2-3 napra egy faluban szállásoltak bennünket. A falu nevére nem emlékszem, a házigazdáéra annál inkább. Idõs, szakállas ember volt a házigazda, felesége és két leánya volt. Szép tágas udvara, rendes téglaháza, istállója is volt. Volt lova, tehene, pár kecskéje. Meglepõdtünk, amikor nehezen tördelve magyarul kezdett beszélni. Nagyatádról került ki az I. világháborúban. Szibériába vitték fogságba. Sikerült megszöknie, de elfogták, és parasztokhoz adták ki dolgozni. Hatszori sikertelen szökési kísérlet után elvette a gazda lányát, és ottrekedt. Elmesélte, mint kényszerítették õket a kolhozokba, mi is az a kolhoz, amit azután mi itthon az ötvenes években megtapasztalhattunk. Jószívvel kaptunk tõle élelmet.

Innen kerültünk Kurszkba. Ott ért minket az elsõ légitámadás. Ez volt az elsõ tûzpróba. Rengeteg volt a halott, és nekünk kellett eltemetni õket, valamint elhullott állatokat is. Ez a terület mocsaras vidék volt, ahol rengeteg volt a maláriát terjesztõ szúnyog, ami ellen kaptunk tablettákat.

- Feri bácsiék itt értesültek Horthy István hirtelen haláláról

Kurszkban kaptuk a megdöbbentõ hírt Horthy István kormányzó-helyettes hirtelen haláláról és annak körülményeirõl. Minszkben reggeli tornára indult a gépével Horthy István, de alig szállt fel, mindössze egyet fordult és lezuhant. A mai napig nem lehet az igazságról beszélni, hogy mi is történt.

Én személyesen beszéltem a legényével, aki elmesélte, hogy még a kávéját is megfõzte, s kínálta vele „igya meg Kormányzó Úr!” Azt válaszolta Horthy István: „Nem. Elõbb megcsinálom a reggeli tornarepülésem, és majd azután.” Fent a gép azonnal lezuhant. Bennünket, magyar katonákat igen rosszul érintett a halála, mert õ igen féltette a magyar hadsereget, ezért sok konfliktusa volt a német tisztekkel. Ezt követõen tudtuk meg, hogy minket nem megszálló egységeknek, hanem harcoló csapatoknak vittek ki a németek, amibe Horthy István nem volt hajlandó beleegyezni.

Lehet, hogy ezért történt a szerencsétlenség?!

Ekkor tudtuk meg azt is, hogy mi önkéntes hadsereg vagyunk. Nagyon elkeseredtünk, és ettõl kezdve már a német katonákkal nem voltunk olyan hûséges szövetségesek. Tény: magyar részrõl kiadták a szigorú parancsot, hogy a civil lakossággal emberi módon kell viselkedni, nem szabad õket magunkra haragítani. Ezt az ottani orosz emberek talán tudták is, mert a partizánok a németeknek több bajt okoztak, mint nekünk.

- Egyezik az útvonaluk, Nemeskürty István könyvében jelzettel?

Nem. Mi 50-100 km-rel távolabb voltunk, 50-60 km-rel északabbra. Mások helyiségnevek voltak, máshol volt a Don parti állásunk, a visszavonulás és a zárt rés.

Mi 1942. június 8-10 között indultunk. Útvonalunk: Csernigov, Nyezsin, Konotop, Szumi, Harkov, Kurszk, Korotojag. Liski volt az elsõ Don parti állásunk. Két hét alatt tettük meg az 1200 km utat. Július 24-én 2 napot pihenhettünk egy falucskában, ahonnan már a lakosságot kitelepítették. Itt kapták meg a tisztek a Don parti állások térképeit.

Századparancsnokunk Kárpáthy Gyula hadnagy azt kérte vitéz Ludányi Antal ezredestõl, hogy elsõként mehessünk a halálba. Engedélyezték, és így a 2. század lett a tartalék. A mi legénységünk elkeseredett, mert akkor még azt hittük, hogy hátul a biztosabb. Felsorakaztunk, még az éjjel elfoglaltuk a Don parti állást. Hadnagyunk elmondta, hogy azért döntött így, mert ha mi ássuk a lövészárkot, nagyobb biztonságban vagyunk, és a tartalékot mindig oda vetik be, ahol a legnagyobb a veszély.

- Emlékszik az elsõ, tûzvonalban töltött napra?

Sohse felejtem el. Szent Anna napja volt, július 26-a. Gyönyörû, holdvilágos éjszaka volt. Tisztába öltözve, harci felszereléssel indultunk el az elsõ vonalba. Egy völgykatlanban volt a falucska, Jasznyiki, ahol már egy német raj várt ránk. A körlettõl jobbra indultunk a német katona után egy szakasz három raj és jómagam, mint nehézpuskás. Egy km hosszú sávon helyeztek el bennünket. A Don túlsó partján már az oroszok voltak.

Ezen a részen két ága van a Donnak, és közte egy három km-s sziget. Az oroszok uralták, és elõretolt állásaikat építették ki. Mi a holdvilágos éjszakán ebbõl csak a sárguló búzatáblákat láttuk a túlsó parton.

Éjfélkor kezdtük beásni magunkat a földbe. A talaj nagyon köves volt, és a kis gyalogsági ásókkal alig tudtunk akkora gödröt ásni, hogy legalább leguggolva elbújhassunk benne.

- Emlékszik az elsõ halottjukra?

Soha nem felejtem el. Már harmadik napja tartalék élelmiszeren éltünk, nem volt ellátmányunk, mert nem tudtunk annyi futóárkot ásni, hogy a konyháig eljussunk. A századkörletünk Jasznyiki falucska gyümölcsösében volt elrejtve.

A szomszéd rajból egy 28 éves fiú hozott a rajának egy vödör ebédet. Gecsei Sándor hívták, és balatonendrédi lakos volt.

Miért nem ülsz le, még meglõnek az oroszok – mondom neki. „Meg kell itt dögleni”- válaszol és elkeseredve intett erre a kezével. Ekkor már süvített is a golyósípolás a fülem mellett. Még leguggolt. „Meglõttek” – annyit mondott. Hasbalõttek. Nézem, a kulacsomból öntöm rá a vizet, fel akarom éleszteni, próbálom itatni… Egyszerre akartam hasznát venni a bajtársi segítésnek meg az egészségügyi kiképzésnek is.

Amint vetkõztetem, látom a karján lefolyni a vért. A karján át az oldalán, a szívén keresztül, a másik oldalán jött ki a golyó. Rögtön meg is halt. Õ volt az elsõ halottunk. Nagyon megrázó élmény volt.

Különösen azért is, mert ha visszaért volna a konyhára, nagy öröm érte volna. Az édesanyja csomagja várta, benne két kilós fehér házi sült kenyér. Mindig olyan éhes volt ez a fiú… Hiába küldte az édesanyja, már nem ehette meg. Letakartam a köpenyemmel, elmásztam a többiekhez, hogy elmondjam mi történt. Esti sötétedés után bevittük a faluba, és ott temettük el koporsóban.

- A többiekre milyen hatással volt?

Az elsõ halálos hír, amikor végigfutott a vonalon, nagy hatással volt mindenkire. Megéreztük, hogy ott vagyunk a háború borzalmas ölelésében. Mégjobban, gyorsabban csattogtak a kis csákányok a köves földben, nagyobb volt az éberség, nem mertünk elaludni. Egy-egy figyelõt állítottunk, amíg a többi a védõvonalat. Nemsokára egy másik honvéd is meghalt, aki figyelõállásban volt. A fáradtságtól és kimerüléstõl úgy aludt el a futóárokban, hogy a fejét az árok felsõ szélére hajtotta. A sisakja kilátszott, és az oroszok megcélozták. Az állán egy puskalövéssel úgy ment át a golyó, hogy rögtön meg is halt. Gáspár volt a vezetékneve.

- Kik voltak a közvetlen közelükben?

Egy hét alatt úgy ástuk meg a futóárkokat, hogy el tudjunk bújni. Egy kilométerre a körlettõl volt egy vasúti bakterház. Oda ástuk be magunkat egy ékcsúcsba, nehézpuskával.

Mellettem egy golyószórós rajnak, a másik oldalon a 2. zászlóaljnak kellett volna összekötnie bennünket. Orosz támadás közben tudtuk meg, hogy nem kötötték össze az elsõ zászlóaljat a másodikkal, és közben 2 km a senki földje volt. Az oroszok ezt felderítették. Egy vízmosás volt ott, ott akartak feljönni az oroszok a hátunk mögött. Nyílván azt remélték, hogy élve visznek el minket a golyószóróval.

Volt ezen a vidéken egy kastély, nagyon szép gyümölcsössel. Ötven nõ élt itt, igen kényelmes körülmények között. Az volt a feladatuk, hogy minden évben szüljenek egy gyereket, és utána ezeket a gyerekeket bölcsödébe vitték. A nõk megpihentek, és újra következtek. Így nevelték az úgynevezett Sztálin-gyerekeket.

- Melyik nagyobb támadásra emlékszik?

Egy szeptemberi estén nagy tüzérségi támadást kaptunk, aknavetõkkel. Nem tudtuk mire vélni. Értesítettük a szomszéd rajokat is a várható támadásról. Magam is õrszolgálatban voltam. Hajnali 5 óra volt. Szép, tiszta idõ volt, láttam, amint három csónakkal a vízen át, jöttek az orosz oldalról.

Mindjárt tüzeltem is a nehézpuskával, de rövidet lõttem. A társaimnak átadtam, hogy a nehezéket állítsák át ezer méterre, mert én csak ötszáz méterre lõttem. A társam az egyik csónakot el is találta, amikor kikötött, majd a hátulsót is meglõnie. Úszógumikkal ugráltak ki egy nádas findzsás részébe, és a horhón egyenként próbáltak feljönni az orosz katonák.

Egyik emberemet a szomszédos lõ szorosba küldtem, hogy amilyen gyorsan lehet, induljanak a Halálvölgy felsõ torkolatához, mert jönnek az oroszok! Bizony, csak az ügyességükön múlott, hogy 50 méterrel elõbb értek oda, mint az oroszok, s így tûz alá vették és visszaszorították õket. Ez a küzdelem jó kilenc órán át tartott, miután fehér zászlóval az oroszok megadták magukat. 22 foglyot hoztunk el.

- Megtudtak valamit a foglyoktól?

A foglyok elmesélték, hogy már 2 nappal elõttünk itt voltak a nádasban alattunk tizenketten, és onnan irányították rádióval a tüzet, és kémleltek bennünket. Ukránok voltak, akik szerettek volna haza jutni. Nem is próbáltak visszamenekülni. A nádasban hatan maradtak, köztük két tiszt, akik megsebesültek, és elrejtõztek. Mi nem mentünk utánuk. Valószínû, hogy az úszógumikkal visszaúsztak. A rádiót, a fegyvereket, mindent otthagytak. Mi ezeket elhoztuk, amiért a századparancsnokunk magas kitüntetést kapott, miközben közülünk még bronzra sem terjesztettek fel senkit.

- Emlékszik Feri bácsi a bajtársai nevére?

Már hogyne emlékeznék! A nehézpuskás raj 5 emberbõl állt.

A rajparancsnok én voltam, Simonics Ferenc, õrvezetõ, simonacsai lakos 1920-s születésû. Irányzók: Májai János õrvezetõ, ecsei lakos, 1920-s születésû, és Komáromi Lajos honvéd, torvai lakos, 1919-s születésû. Lõszeres: Szolecsák János honvéd, zimányi lakos, 1916-s születésû. A lovászunk Lipcsák György honvéd, Kárpát-ukrajnai ruszin, 1920-s születésû. Úgy állították össze a rajokat, hogy legyen közöttük egy ruszin, aki tud az oroszokkal beszélni. És volt egy „Lovunk”, meg egy két kerekû kordé, amire a 45 kg-s nehézpuska és a fegyverek voltak felrakva.

- Ez a ló fontos szerepet játszott az életükben

Nagyon szerettük. A társunk volt. Az 1200 km-s úton, amikor átszállás helyre érkeztünk, az volt a legelsõ, hogy a lovat ellássuk enni-innivalóval, különben hogy bírta volna erõvel, a felszerelés cipelését?

Gondunk is lett belõle, mert Kárpáthy Gyula századparancsnok nem jól lovagolt, és a nyeregkápa minden lónak feltörte a hátát, és ezért sorra cserélte a kordé-századhoz beosztott lovakat. A mi lovunknak Kondor volt a neve, fehérszõrû, 8 éves ló volt. A hadnagy úr a Kondort le akarta cserélni egy lesoványodott lóért. Én meg nem adtam oda! Megmondtam neki, hogy mi egész úton addig nem ettünk, amíg elébb a lovunknak nem teremtettünk, de az egész úton ám! Erre a hadnagyúr szárazon megborotváltatta az arcom, amitõl egy hétig égett. Sajnos a végén mégis õ lett az erõsebb, de mi a hátaslovat is meggyógyítottuk. Addig borogattuk a sebét szénapelyvával, amíg meggyógyult. A hámot pedig átformáltuk komótra. A Kondor pedig – mondja huncutul csillógó szemmel – mindennap ledobta a hadnagy urat, amiért a tiszt urak bizony heccelték. Mi miután a beteg lovat meggyógyítottuk, azt javasoltuk, hogy a nyergét cserélje könnyebbre. Így azután visszament a csere, és Kondor megint velünk volt.

- Az élelmiszer megszerzésben is leleményesek voltak

Mi értettünk a méhekhez is. Üvegekbe annyi mézet sikerült összegyûjtenünk, hogy még az elsõ vonalban is tartott. 32 rubelért vettünk egy szép, tarka kecskét, és a tejét összekevertük a feketekávé adagunkkal, tettünk hozzá egy kis mézet, s ez megtartott minket jó erõben. A kecskét a kordé után kötöttük, s velünk jött az elsõ vonalba is. A lovász együtt etette a lóval.

- Munícióval hogy voltak ellátva?

Már az elsõ idõkben is csak jegyre kaptunk töltényt Ki volt ugyan adva egy bizonyos mennyiség, de azzal mindig el kellett számolni, ki és mire lõtte el. Elõfordult, hogy amikor lõszert kértünk, a századparancsnokunk azt üzente vissza: „Nem tudják, hogy jegyre kell lõdözni a nehézpuskával?”

- Félt-e Feri bácsi, és mit érzett?

Az elsõ tûzkeresztség után már nem féltem. Mindig az éberség, a figyelmesség a legfontosabb, hogy megmentsük az életünket, meg hát a Gondviselés. A Halál azonban nemcsak a tûzvonalban szedte az áldozatait. A századparancsnokunk, Kárpáthy Gyula hadnagy a saját aknazárunkon robbant fel, pedig hát nagyon ismerte az aknakapukat.

- Ez hogy történt?

A Don partján nagyon sok mogyorófa volt, és a hadnagy úr nagyon szerette a mogyorót, ezért minden éjjel lement a partra, de az egyik éjjel szerencsétlenül lépett. Szörnyû volt. Csak a törzse maradt meg. Ott temettük el a zászlóaljnál.

- Bátorságról, félelemrõl, felelõsségrõl mit mondana el?

Egy km-re a Dontól, egy Nikolszki nevû falunál építettük a második állást, ami nagyon veszélyes volt. Az oroszok csoportok át-átjöttek, és többször elõfordult, hogy foglyokat vittek a magyaroktól, ha netán az õr a kimerültségtõl elaludt.

Vidányi ezredes úr lejött hozzánk, és kiadta, hogy mi is önként menjünk át, és hozzunk oroszokat. Aki átmegy, kap két hét szabadságot és vaskereszt kitüntetést.

30 családos ember, aki nagyon vágyott már a családja után, jelentkezett, hogy átmegy. Engem választottak parancsnoknak. Én összehívtam õket, és elmondtam, hogy ez önkéntes dolog, én nem vállalom, és õk is jól gondolják meg! Nem kell a vaskereszt, de még a fakeresztet sem szeretném.

Kihallgatásra vezényeltek. Az ezredes úr megkérdezte, miért nem vállalom a „megtiszteltetést”, Katona vagyok ezredes úr. Ha parancs, teljesítem, minden további nélkül megyek. Önként nincs szívem átvinni ezeket a családos embereket, mert nem tudom mind visszahozni õket, de még magamat se biztos. Megveregette a vállam, és azt mondta: „Becsüllek fiam. Õszinte vagy. Nem parancs.” Így én nem is mentem át. Harmincan mentek át azon az éjszakán, és csak tizenhatan jöttek vissza, és még foglyot sem hoztak.

Ezen a vízmosásos Halálvölgy részen mindig próbálkoztak áttörni az oroszok. Mire kiépítettük az állásunkat, új századparancsnokot kaptunk dr. Bajnóczy Máté személyében, aki Enyingen volt ügyvéd. Õ nagyon féltette az embereit, nem akart minden áron vitéz lenni, de ha lehet minden rábízott emberét meg akarta õrizni és haza akarta hozni. Becsületes, jó ember volt.

- Repülõtámadást kaptak?

December 10-15-e között nagy tüzérségi, aknavetõ és légitámadást kaptunk. Hajnalban olyan támadást kaptunk, amilyet még nem tapasztaltunk. Másfél méteres hó volt, és annak a tetején jöttek, részegen, vodkával leitatva, le sem feküdtek. A hegy hátán jöttek. Kimondhatatlan, mennyi volt a halott. Mi is tüzeltünk. Annyian voltak, hogy nem láttuk a végét. Azóta mondjuk: annyian vannak, mint az oroszok. 41 fokos hideg volt, de a golyószóró, a géppisztoly csöve tüzes volt. Már töltényünk sem volt, amikor teljesen megközelítettek bennünket.

A távbeszélõ házba beszóltam a tüzéreknek: Hát miért nem tüzeltek!? Itt vannak az oroszok, nekünk meg töltényünk sincs. Azt a választ kaptam: „Tûzzék fel a szuronyt!”

Megköszöntem a szívességet és elbúcsúztam azzal, hogy feltûztem a szuronyt. Még öt repeszgránátom volt. Gondoltam, ezt még búcsúzóul visszaküldöm nekik. Megfordítottam a nehézpuskámat és a tüzérségünket körbelõttem egyes lövéssel. Erre azután az õ állásuk mögött 3 km-rel megindították a tüzet, csak úgy okádta a tüzérség a tüzet. Ez végül megállította az orosz támadást Az oroszoknak rengeteg veszteségük volt. Nálunk levés halottunk volt, mert nem hagytuk el a védõállást.

- Reálisan mennyire értékelhetõ a mi áldozataink száma?

A mi zászlóaljunkkal 5-600 ember ment ki a Kaposvári gyalogezred elsõ zászlóalj harmadik századával. 100-120 fõ jött vissza Tudomásom szerint a Második hadsereg 190.000 katonájából 70.000 tért csak haza. Akik visszajöttünk katonák, tisztek, ezt tartják reális adatnak. A Kassáról és Nyíregyházáról kiment magyar csapatok létszáma 270.000 fõ lehetett, akik közül 180-190.000 fõ soha nem tért haza. Sajnos ez a szomorú valóság.

- Feri bácsi mikor tért vissza?

1943. április 20-28-a között tértem haza. A visszavonulásról is sokat kellene beszélni. Volt, amikor szöktem, volt, amikor menekültünk. Fogságba is estem, ahonnan megszöktem. Hét golyó volt bennem. Szökés közben egy erdõt akartunk elérni, húszból öten maradtunk életben, mert tûz alá vettek. Akkor ment át 7 golyó a ruhámon. De velem volt az õrzõangyalom vagy az Úristen!

Egyre inkább azt érzem, le kellene írni mindazt, amin átmentünk, okolásul az utókornak. Ha Isten ad erõt hozzá, megteszem.

Orbán Éva

2006.január 11.