Emlékezzünk

az ’56-os decemberi sortüzekre!

Aki megbocsájtja a gaztettet, az cinkossá válik!

Az 1956-os Szabadságharc leverését követõen – bármennyire nem tetszett ez a Kádár-kormánynak, az emberek emlékezni akartak, és nem felejteni. A magyar értelmiségiek, Obersovszky Gyuláék kiáltványban december 4-re, Nõtüntetést szerveztek a Hõsök terére. Anyák, feleségek – harminc ezren, négyes sorokban - kezükben virággal, karjukon gyerekkel vonultak, hogy a virágokat elhelyezzék az ismeretlen katona sírjára, és kitûzzék a forradalom nemzetiszínû lyukas zászlaját. A néma tüntetést, melyen csak asszonyok vettek részt, a szovjet karhatalom oszlatta fel. Másnap a Szabadság téren az USA Nagykövetségnél, valamint az Brit Nagykövetség elõtt újabb tüntetésre került sor, amelynek a karhatalom beavatkozása vetett véget.

A nõtüntetés ötlete hasonló meggondolásból született november 4-e hónapfordulójára, mint a november 23-i Néma-tüntetés, amikor déli 12 órakor senki nem tartózkodott a fõváros utcáin, megálltak a villamosok, és megszólaltak a harangok. Még a rendõrök is bementek a kapuk mögé. Üres, néma és halott volt a város, csak a szovjet tankok indultak meg a körutakon és sugárutakon, nem tudván mire vélni a némaságot. Döbbenetes néma kiáltás volt a világhoz a néma Budapest, Európa közepén.

1956. december 4-én a Hõsök terén a Nõtüntetés zajlott, ahová végelláthatatlan négyes sorokban fegyelmezetten vonultak több órán keresztül fekete ruhában az asszonyok. Onnan az Amerikai Követségre mentek a tüntetõk a város különbözõ pontjainak érintésével: Astoria, Rákóczi út. A Körúton mentek végig fekete zászlókkal. Küldöttség ment be az Amerikai Követségre, ahol átadtak egy petíciót, amelyben azt kérték, amennyiben ENSZ delegáció jönne ismét Magyarországra, engedjék õket leszállni, mivel már voltak itt, de a légtérbõl visszafordították az ENSZ repülõgépet. Azt kérték, hogy nézzék meg, hány halott van a városban a tereken eltemetve, és hogy néz ki Budapest. Nem sok differencia volt a város elpusztításában 1945 és 1956 esetében. A követségen átvették az üzenetet, és megígérték, hogy intézkedni fognak, és továbbítják az ENSZ-nek a kérésüket.

Másnap dél körül ismét több száz asszony vonult a Március 15-e térre, hogy virágokat helyezzenek el a Petõfi szobornál. A szovjet páncélosok és gyalogság megakadályozta, hogy a térre érjenek. Délután újabb tüntetés volt a Szabadság téren 2-3 ezer ember részvételével K.Sz. Menon is a térre ment. Láthatta, amint a karhatalom szétoszlatta a tömeget, és 39 tüntetõt letartóztatnak. Évtizedek múltán a tüntetésen résztvevõk közül több személyt sikerült felkutatnom, és sikerült beszélnem velük. Így emlékeznek vissza a történtekre.

„...Háromnegyed tizenkettõkor, amikorra odaértem a Petõfi szoborhoz, már körbe volt véve páncélautókkal, páncélosokkal a tér. Az utcákból özönlöttek az asszonyok. Végül sikerült a Vörösmarty téren összejönnünk. Még egyszer ki akartunk menni a Hõsök terére, de már a Szovjet Követségnél lezárták az Andrássy utat.

Ott volt az a szép kis jelenet, hogy az orosz katonák felemelték a védtelen asszonyokat, ketten egy asszonyt, és a földhöz vagdosták õket. Egyszerûen kettesével az oroszok katonák elkaptak egy-egy asszonyt, és a földhöz csapták. Mivel többükkel ez történt, mondtuk, gyorsan forduljunk el, mert ezt tovább nem bírjuk. A Szovjet Követség elõtt ugye rengeteg tank volt. Megfordultunk, és mentünk újra az Amerikai Követség elé. (…)

A Margitszigeti Nagyszállóban megkeresték K.Sz. Menont, India moszkvai nagykövetét, aki a hírre eljött az Amerikai Követséghez.

„Ekkor már elindultak a páncélosok az asszonyok felé. Én a kocsi lépcsõjén állva üvöltöttem, hogy mindenki meneküljön! …(Sebestyén Mária)

***

A Nõtüntetést követõen az Amerikai Követség elõtt nagy tömeg gyûlt össze a téren. Segítséget követeltünk. De orosz tankok jöttek déli irányból és egyszerûen, mintha agyon akarták volna taposni a tömeget. Többször utat adtunk nekik. Körbe mentek a téren. De a nép megint csak odament az Amerikai Követség elé. A tankok jöttek vissza. Több százan lefeküdtünk az úttestre, hogy ne tudjanak továbbmenni. Vagy ha mernek, tapossanak el. Az orosz tankok eljöttek egészen szorosan mellénk. Már ugráltak fel, mert úgy nézett ki, hogy gátlástalanul végigmennek a földön fekvõ embereken. A követségrõl valaki kijött az erkélyre, mondott valamit, de sok értelme nem volt.

Aznap tüntettünk az Angol Követég elõtt is. Oda is utánunk jöttek az orosz tankok, de csak egy állt be szemben a követségi bejárattal. Az orosz tank annyira lengette az ágyúcsövét, hogy elsodorta az embereket. Rákapaszkodtunk, felugrottunk rá, mert máskülönben eltaposott volna.(Bogár Gyula)

A budapesti Nõtüntetést követõen két nap múlva Veszprémben, majd december 7-én Székesfehérvárott tartottak nõtüntetést.

1956. december 4-5-ét követõen már nyíltan támadt a hatalom

Provokációkra és megtorlásokra került sor. Közismertté vált Marosán hírhedt kijelentése: ”Mától kezdve lövetünk”. Átalakították az igazságszolgáltatást, és megteremtették a megtorlás törvényes kereteit.

November 5-én Grebenyik szovjet vezérõrnagy kiadta 1.sz. napiparancsát. Ennek értelmében a fõvárosban mindenki köteles volt a szovjeteknek engedelmeskedni, különben statáriális eljárás érvényesült, azaz agyonlõtték, jobb esetben elhurcolták. Ennek az 1.sz. parancsnak alapján születtek meg a vidéki városokra vonatkozó azonos parancsok.

December 5-én kormányhatározattal elrendelték a forradalmi bizottságok és más hasonló elnevezésû szervek megszüntetését. Este 200 értelmiségi és munkástanács-tagot tartóztattak le. Megjelent az "Ellenforradalmi erõk a magyar októberi eseményekben "címmel az elsõ fehér könyv, mely a szovjet és magyar pártvezetõk érdekeinek megfelelõen meghamisítva ismerteti a történéseket. Sajnálatos, de ma is vannak olyan szélsõségesek, akik ezt elhiszik, és ezek alapján támadják az ’56-os szabadságharcot és a még élõ hõseit.

Sortüzek 1956 decemberében

December 6-án a Kádár-kormány maga mellett tudva a szovjeteket és a karhatalmat, provokatív, erõszakos támadásba lendült. A fõváros több pontján, Baross tér, Kálvin tér, Nyugati, Móricz Zsigmond körtér környékén kommunista tüntetéseket szervezett. A Népköztársaság útján és a Nagykörúton "vörös zászlós" tüntetésre kerül sor szovjet és karhatalmi egységek biztosítása mellett. A kirendelt felvonulók Kádárt és az MSZMP-t éltették. A gyárakból hazafelé tartó munkások összetûztek velük a Lenin körúton (Erzsébet körút) a Wesselényi és Dob utca közt, ahol a karhatalmisták és a szovjet páncélautó lövésekkel oszlatták szét a tiltakozókat. A November 7. téren (Oktogon) tûzharc alakult ki. A Nyugati pályaudvarnál karhatalmisták az ellentüntetõk közé lõttek, illetve helyben kivégeztek általuk gyanúsnak vélt személyeket. A Baross téren a gyülekezõket a karhatalmisták a szovjet csapatokkal karöltve fegyverrel oszlatták szét.

December 6 -12 közötti újabb sortüzeket már "tömeggyilkos szándékkal" lövették a fegyvertelen tüntetõkre. Cél a hatalom kizárólagos birtoklása, a munkástanácsok felszámolása volt. Ezért ezek a sortüzeket a fõvároson kívül elsõsorban olyan városokban vezényelték le, ahol számottevõ munkásság volt, vagy erõs volt a keresztény szellemiség. (Tatabánya, Salgótarján, Miskolc, Eger).

Salgótarjáni sortûz 1956. december 8.

Salgótarjánban a december 8-i sortûz 131 halálos áldozatot és 150 sebesültet követelt. A kétezernyi békés tüntetõt körbezárták, két oldalról támadt rájuk a Beér-csoport és a karacslapujtõi karhatalmisták, Seljupin alezredes egysége pedig a kiásott közmûárokból vette tûz alá a civileket.

Priska Tamás, aki ott volt, így emlékszik a sortûzre

Részlet Priska Tamással készített interjúból.

“Zagyvapálfalvára mentem, ahol a legidõsebb bátyám, Gyula a megyei munkástanács elnökségének tagja, és Magdolna nõvérem az Üveggyár munkástanácsának elnöke volt. Õk vezették Salgótarjánba a tüntetésre december 8-án az embereket tiltakozásul, amiért elõzõ nap a megyei munkástanács két vezetõjét letartóztatták. Én bicegve, bottal mentem utánuk, párszáz métert lemaradtam, végsõ soron ennek köszönhetem, hogy életben maradtam. Mire odaértem, már halomra lõtték az embereket. Kerestem a nõvéremet. Õ nem, de egy közvetlen jóbarátom ott halt meg.

Csak Pálfalváról több mint tiz halott volt, köztük egy 13 gyerekes asszony, akit 2 kenyérrel a kezében temették el, mert sok apró gyerekének vitte volna a kenyeret, ha hazatérhetett volna. 200* fölött volt a halottak száma, akikrõl én tudok.”

A kórház hivatalos jelentése szerint 135 sérültet vittek hozzájuk. Közülük 27 már halott volt, 9 sebesült mûtét közben, 10 mûtét után halt meg. A sérüléseket géppisztoly-lövedékek okozták. Mindössze 11 esetben elõlrõl. Ez a statisztika nem tartalmazza a be sem vitt halottak számát, valamint a környezõ településeken eltemetteket.

Tömegmészárlás Salgótarjánban

Részletek Horányi Mihály visszaemlékezésébõl.

„Elõzõ nap Nagybátonyban letartóztattak két forradalmárt. Ez óriási felháborodást váltott ki, és a környezõ helységekbõl tüntetõ csoportok indultak Salgótarjánba, a letartóztatottak szabadon bocsájtását követelni. (…) A tüntetõk oszlopai, üzemek szerint 3-4-es sorokban csendesen várakoztak. (…) Az élen a nagybátonyi bányászok álltak. A vezetõjük kezében a nemzeti zászló volt. Ott láttam meg az megszálló orosz katonákat, amint a menettõl jobbra… csatárláncban feküdtek mintegy 6-8 méterre tõlünk géppisztolyainkat ránk tartva. (…) A másik oldalnál megállva vettem szemügyre a Megyei Tanács épületét. Az emeleti ablakok nyitva voltak, de még nem kitárva. Egyik-másik ablakban pufajkás alakok álltak vagy mozogtak, vállról levett géppisztolyokkal. A távolság 100-150 méter volt. Láttam, hogy az egyik ablakban egy golyószórót állítottak a lábára gyors mozdulatokkal…, és ekkor rádöbbentem, hogy mi készül itt. Rohanni kezdtem vissza, hogy figyelmeztessek mindenkit, de már késõ volt, nem sikerült. A hátam mögött egy tompa puffanást hallottam.

És iszonyú hangerõvel megindult a sortûz. A járdaszegélyhez vágódtam le.… Borzasztó golyózápor volt.Nekem az aszfalton – elõttem és mögöttem – felcsapódó /gellert kapott/ lövedékek hangja volt a legnagyobb, de ezen is áthallatszott az emberek üvöltése, jajgatása, nõk és gyerekek sikoltása, halálhörgése.

Egyszerre elhallgattak a fegyverek. Rászántam magam és fölálltam. Talán öten-hatan állhattunk fel. Akik tudtak, a szûk helyen elfutottak. A szemközti lakóház bemélyedésében nagyon sok ember feküdt. Akik pedig a lépcsõházba akartak bejutni, azok közül sokan hullottak el az ajtó elõtt.

Még mindig azon a helyen álltam, amikor eldördült a második sortûz. A kettõ között annyi idõ telt el,amíg a tárat cserélték. És mint az elsõnél, most is addig húzták a billentyût, míg a tár ki nem ürült. Ez a tûz már csak az elfutók utolsó csoportjait érte, és azokat a földön fekvõ súlyos sebesülteket és halottakat, akik már nem tudtak mozdulni. Ezért lehetett az, hogy olyan sok találat volt bennünk. Láttam olyan terhes anyát, akinek a hasában és a hátában is találatok voltak. (…)

Nagyon sok sebesült volt sokkos állapotban, és az õrület határán. Rettenetes látvány volt a sok nõi halott, köztük a terhes anyák is, körülöttük a bevásárlószatyrok szétszórt tartalma. Két tíz év körüli cigánygyerek/testvérek voltak/, akik utcai muzsikálással kerestek némi pénzt, egymásra borulva haltak meg. (…)

Micsoda gyûlölet vezette ezeket az „embereket” ilyen iszonyú tett végrehajtására, hiszen itt már minden reménytelen volt. Az orosz megszállók itt voltak a nyakunkon, harckocsikon járták a falvakat. Miért volt erre szükség?

További sortüzek

Miskolcon például a rendõrök mellett tüntettek az emberek, megtorlásként a szovjetek és karhatalmisták sortüzet zúdítottak rájuk. 8 halott és 40 sebesült maradt a nyomukban.

Egerben a város szellemisége volt a fõ célpont. Ezért az itteni akciókat a gyûlölettõl elvakult Gyurkó László vezérõrnagy vezette személyesen. Egerben 10-én 3-4 ezres tömeg koszorúzott, és imádkozott az áldozatokért, majd elszavalták a Nemzeti dalt. A karhatalmisták elfogtak néhány tüntetõt. A tömeg a börtönhöz ment, hogy kiszabadítsa õket, majd a nyomdához. 11-én újabb tüntetésre került sor, amikor a szovjet parancsnokság elõtt elégették a vörös zászlót. Közéjük lõttek, az áldozat egy 15 éves fiú. 12-én a belvárosban tõrbe csalták a tüntetõket. Az egri és a füzesabonyi egységek elzárták a menekülési útvonalakat. A sortûznek 9 halott és 30 sebesült áldozata volt. A helyszínen lévõ szovjet tank nem avatkozott be a mészárlásba.

Pest megyében például Tinnyén a TSZ-bõl kilépni akaró 100 fõt berendelték a karhatalmisták, hogy erõs kézzel jobb belátásra bírják õket. Feleségeik követelték a szabadon engedésüket. A hangadó fiatalasszonyt a karhatalmisták homlokon lõtték, aki ebbe belehalt. A Békés megyei három sortûz közül kettõnél (Gyoma, Gyula) szintén célzott lövésekkel "kilõtték" a hangadókat.

Csepelen január 11-én bementek a gyár területére, hogy "rendet" csináljanak. A géppuskatûzek nyomán igen sok sebesült volt. A szovjet tankok a gyárkapuig merészkedtek. A karhatalmisták a kijövõ munkásokat válogatás nélkül ütlegelték. Az említetteken kívül igen sok sortûz volt még az országban. Errõl a Sortüzek II.jelentés 45.oldalán található térkép pontos és részletes kimutatást ad.

Ezek a sortüzek eleve emberiség ellenes bûntettek, mivel elõre megtervezték, hogyan zárják el a civil tüntetõk elõtt a lehetséges menekülési utakat, és a menekülõkre leadott sortüzeket. Az áldozatokat a lövések hátulról érték. A parancsadók és azt levezénylõk elismerésként elsõ alkalommal 1957. augusztus 20-án kapták meg a "Munkás-Paraszt Hatalomért Érdemérmet", mely többek közt azzal a kiváltsággal is járt, hogy gyermekeiknek - tudásuktól függetlenül - az ország egyetemeire felvételt biztosított.

A magyarságra pedig fekete karácsony köszöntött be.

Orbán Éva