Értünk szólnak a harangok




‘56 emlékeit felidézve a jelen és a jövõ számára szól az üzenet, az önzetlen hazaszeretetrõl, a becsületrõl, a tisztességrõl, a szabadságvágyról és a zsarnokság gyûlöletérõl.



Európában minden délben értünk, magyarokért szólnak a harangok. A magyar nép évszázadokon át Európa védõbástyája volt. A maga szabadságküzdelmeivel Európa szabadságát is védte. Mégis, amikor ez a kis nemzet a maga szabadságküzdelmeit vívta, a világ bár elismerte, magára hagyta.



Így volt ez 1956-ban is.



A diadal napjai



1956. október 23-a „a bátorság, az öntudat, a diadal napja volt”. A magyar nép felkelt a szovjet elnyomás és kiszolgálóik, az ávósok uralma ellen.


Ilyen egységes és fenséges talán még nem is volt ez a nemzet. A fegyverrel küzdõ fõvárosi és vidéki felkelõk mögött ott állt az egész ország, a megszállókat kiszolgáló törpe kisebbség kivételével, akiknek utódai ma is a nemzeti érdekeink ellen tevékenykednek.


Az ’56-os forradalmat, akárcsak az 1848-ast, a magyar ifjúság vitte gyõzelemre. A hatalmon lévõk megpróbálták vérbe fojtani a felkelést. Október 24-én már szabadságharc kezdõdött. Az itt tartózkodó 5 szovjet hadosztály mellé további 17érkezett, szállta meg és támadta Magyarországot


A Néphadsereg tisztességes katonái otthagyták az egységüket, és a felkelõk mellé álltak. Megtagadták a népellenes parancsok végrehajtását.


A változásokba az ávósok nem nyugszanak bele. Szervezkednek a Köztársaság téren a pártházban. November 3-án tárgyalások folytak a szovjet kivonulásról. Maléter Pál honvédelmi miniszter este küldöttséggel Tökölre ment, ahol letartóztatták.



Hõsök és árulók



Kádár János November 1-én Moszkvába repült, ahol a szovjet vezetõk közremûködésével új kormányt alakítottak, és november 7-i Parlamentbe érkezését követõen legalizálta a szovjet megszállókat.


Szovjet tankok ezrei dübörögtek az országban a fõváros felé, mielõtt a – második intervenciót – a november 4-i hajnali támadást megindították volna. November 2-án már a Fehérvár felõl jövõ országúton szovjet tankok százai álltak bevetésre várva. De jöttek Pécs felõl, a keleti határ felõl egyaránt. Bevonultak a vidéki városainkba, megszállták a repülõtereinket, körbezárták a fõvárost és az országot.



A megszállóknak pontos információik voltak a fõvárost védõ szabadságharcos csoportok elhelyezkedésérõl. Ezeket többek között a Tökölre menõ küldöttség egyik tagja, Szûcs Miklós ezredes hozta tudomásukra, de segítettek nekik az ávósok is.


Vecsés felõl Kispesten át jöttek végig az Üllõi úton, a Soroksári úton, hogy a ferencvárosiakat megsemmisítsék. A Juta és Hangya dombon Mecséri ezredes és Kálmán Béla százados a szabadságharcosokkal nem tudták megállítani õket. A budai oldalon Budaörs sem tudta tartani magát a Dunántúlról özönlõ páncélosok elõtt.


A Boráros téri, Tompa utcai, Práter utcai, Tûzoltó utcai csoportokhoz szinte pontos címre mentek. A Corvin-köz, mint célpont egyértelmû volt. A Baross térieket a Thököly út felõl támadták. A kõbányaiakat a Zalka Máté térnél és az Élessaroknál. Budán a Móricz Zsigmond körtér, a Vár, a Széna tér és a Schmidt-kastély volt a fõ célpont. Csepelt bombázták is.


Iszonyatos pusztítást végeztek. Halottak és kiégett háborús romok maradtak utánuk mindenütt. A szabadságharcosok, amíg tudtak védekeztek, de menekülniük kellett. A Néphadsereg vezetés nélkül volt, és nem védte az országot, sõt erre a HM-ben lévõ hazaáruló katonai vezetõktõl parancsot kaptak.


Ha néhány tisztességes magyar katonatiszt egységével nem szállt volna szembe a megszállókkal, a néphadsereg egészét árulással lehetne megbélyegezni.


A szabadságharcosok a budai hegyekbe húzódtak. Sokukat útközben mészárolták le.



Arccal a föld felé



A fõvárosi utcákon válogatás nélkül szedték össze a fiatalokat. A statárium jegyében a szovjetek legtöbbjüket helyben kivégezték. Ezreket hurcoltak el a Szovjetunióba.


Magyar kiszolgálóik pedig börtönökbe, internálótáborokba gyûjtötték be a szabadságharcosokat.



Grebenyik gárdaparancsnok 1.sz. napiparancsa statáriumot hirdetett, és leszögezte, hogy a magyaroknak a szovjet egységeknek kell engedelmeskedniük.



Megteltek a börtönök Magyarország színe-virágával. Az ifjúság, az értelmiség, a munkásvezetõk rácsok mögé kerültek.


Az ’56-os szabadságharc leverését követõen minden eddigit felülmúló megtorlás és bosszú kezdõdött.


Haynau egyéves rémuralma eltörpül az ’56-ot követõ megtorlás mellett.


A halálraítéltek búcsúszavaitól visszhangzottak a börtönök.


A hõsök elkaparva, arccal a földbe, egymásra dobálva temetetlenül hevertek.



’56 igaz történéseirõl még beszélni sem lehetett.



A megtorlás statisztikai adatai még korrigálásra szorulnak.



A KSH adatai - objektív okok miatt - lényegesen alacsonyabbak a valódinál. Kahler-M. Kiss: Kinek a forradalma?- c. tanulmányukban közölt adatok szerint indokolt 23.761 elítéltrõl beszélni, és szerintük a kivégzett áldozatok száma is 400 körül van ( ennél sokkal több lehet ). Elõbbieken kívül 16-18.000 magyar polgár került közbiztonsági õrizetbe, többek közt a tököli, kistarcsai és más táborokba. 200.000 körül van azoknak a száma, akik elhagyták az országot.


A börtönben lévõ szabadságharcosok is vezették az un Gyûjtõ vagy más néven Csitvári krónikát, a kivégzésekrõl, pontosabban a siralomházba vittekrõl. Ha számolunk is tévedésekkel, igen megdöbbentõ a hivatalosan elfogadott 239-400 kivégzett személy mellett az õ ötezer feletti számadatuk, ami ’56 elõtti adatokat is rögzített.



A szovjetek által kivégzettekrõl nem rendelkezünk adatokkal. Õk utcákon, tereken is agyonlõttek embereket, valamint a Ludovika-Akadémia épületében mûködött egy „Hadbíróságuk”, ahol tolmács és védõ nélkül ítélték azonnali halálra az elfogottakat.



A Kárpátaljára történt internálásokkor a foglyokat az uzsgorodi (ungvári) börtönön kívül Sztrij, Drogobics, Csernovci és Sztanyiszlav város börtöneiben helyezték el. Csak az ungvári börtönben a november 15-i jelentés szerint 846 magyar fogoly volt, köztük 23 nõ és 68 kiskorú, köztük 9 kislány. Szerov november 19-i jelentésébõl kitûnik, hogy ezen kívül is voltak deportálások. A deportálások a szabad világ tiltakozása miatt maradtak félbe.



A magyarok vére



Ez a világot is formáló magyar forradalom sajnos nem teljesülhetett ki. Nem tehette szabaddá Magyarországot.


Az akkori nemzetközi politikai helyzetben a Hruscsov vezette szovjet agresszió szabad utat kapott a világ másik vezetõ nagyhatalmától Eisenhower személyében.


Büntetlenül vérbe fojthatták a magyar szabadságot, és megszállhatták az országot.



Egy fél évszázadnak kellett eltelnie, hogy a szovjet csapatok elhagyják Magyarországot. Az, hogy a Szovjetunió szétesett, az valahol a macskaköves pesti utcákon kezdõdött.



Ha végignézünk a magyar történelmen, tapasztalhatjuk, hogy gyõzelmeink az összefogással, kudarcaink a széthúzással függnek össze. Ellenségeink az oszd meg, és uralkodj elvet alkalmazva kerekednek ma is fölénk.


Mindent meg kell tennünk, hogy ne tudjanak megosztani bennünket. Csak így õrizhetjük meg 56 ifjú hõseinek méltón az emlékét.



Albert Camus világhoz kiáltó szavai ma is érvényesek.



Élõk! Emlékezzetek!



„...A magyar vér oly nagy értéke Európának és a szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét. A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármely nép a világon... Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömõ, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullania - s ez a vérfolyam most már lassan alvad az emlékezetben... Csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk azt, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol, még közvetve sem igazoljuk a gyilkosokat. Nehéz minékünk méltónak lenni ennyi áldozatra.


A magyar munkások és értelmiségiek... királyi örökséget hagytak ránk, amelyet ki kell érdemelnünk: a szabadságot, melyet õk nem nyerhettek el, de egyetlen nap alatt visszaadtak nekünk!”



Soha ne felejtsük el;



’56 igazi céljait - szabadság és függetlenség, semlegesség, nemzeti összefogás és nemzeti út. Melyekbõl a legtöbb, még ma is várat magára.




Orbán Éva