VÉGÍTÉLET-

SZÉKELYHIDI ÁGOSTON DRÁMÁJA

2009.november 29.

Recenzió: Szíki Károly

Egy színdarab. Valahonnan a reménység heroikus mélyérõl, a reménytelenség
megcsontosodott országából. A gyorsan feledett Apokalipszisbõl. Végítélet. Ahol egy nép
feltápászkodott a térdelésbõl és egy idült, krónikus, velejéig romlott világra mondott nemet.
Egy történelmi játék a közelmúltból, a félmúlt cserepeibõl összerakva. Memento a temesvári
forradalomról. A lassan feledett, kilúgozott emberi maximumról, a vox humánáról, melyet
beárnyékolt szép lassan a voks humána, a megereszkedett emberi érték: a pénzzel vett emberi
tekintély. Tõkés László nagysága sejlik fel a háttérben, még a darab elején és a nézõ próbálja
elnyomni szerénnyé alázott lelkében, de gondolatában is, hogy felismerje és felismerve
kikiáltsa: ez õ, aki értünk…akivel együtt…akik mind valamiben bízva…Aztán letérdel benne
a forradalmár és uralkodni kezd gondolatain az alázat, amelyre hazug kormányok tanították
már 1990 márciusában Marosvásárhelyen, fémfogú vasgárdistákkal, mint egykor Maniu terror
kommandójával. Sütõ szemének kiverésével, a Székház ostromával.

És igen, térdre omlik benne a bátor felismerés, amikor még õ is hitt valamiben. Valami
demokratikus erõben, mely lózunggá hõbörödött mára, ócska kis offshorrá, strómanná,
megélhetési vigéccé. De azután csak kapaszkodik újra fel a lélek,

ahogyan Székelyhidy Ágoston darabjában újabb és újabb jelenetek szaggatják fel lelkében a
kitalált gátakat, az önvédelmi létrákat és lassan õ is felkapaszkodik arra a lajtorjára, mely ha
még nem is az égbe, de az ég felé menekíti õt is a tiszteletes családjával együtt, a papi lak
megtámadása idején. Már együtt lélegzik a szereplõkkel, a cselekmény végérvényesen
bedarálja védõ pajzsait és sodródik elõre, a forradalom kitörése óráiba. Emlékezik és együtt él
azzal, amiben ott lüktetett és végül térdre borult, mert a despota suszter, a paranoiás népnyúzó
elterült a mocskos kövezeten. Ahonnan indult, ott bukott orra. A koszos, retkes bakancsok
nyomában. Már újra emlékezik. Idegpályáján megjelennek a besúgók, ócska ribancok,
alkoholgõzös barom arcú secusok, rettegett hóhérrá kiképzett szomszédok, barátok, rokonok.

Ebben a Végítéletben élt. Azt hitte, hogy örökké tart és kõvé merevül, mert neki találták ki, õ
a kísérleti alany, a halálra kiszemelt magyar, oláh, szász. Nem sejtette, hogy a bumeráng
belerág, belerághat a hóhér bõrébe is. Mikor a Duna –delta, a Securitate épületébe való
berendelés, a mérhetetlen megalázás egyszer a múlté lesz. Köddé válik. Miként a népnyúzók
is. Felszívódtak, mint a köd. A lehallgató mikrofonokkal együtt õk is eltûntek. De nem a
szemétre, hanem szemétként köztünk, vérünket isszák, lélegzetünket is figyelve készülnek a
visszavételre. Ahogyan Marosvásárhelyen is. Miként az utcatáblákkal és emléktáblákkal és
temetõinkkel bántak el, úgy akarnak minket is kigyomlálni, igen, magyarokat a magyar
földbõl. Aztán románnak nevezik el a Trianon bõségével kapott talajt. Lehet, hogy nem
kellenek hozzá az egyen-husángok, mikkel a hodáki bunkók betörtek Vásárhelyre, elég csak
egy ceruza vonás…De ez már a következõ rész tartalma. Csak azért lendült meg a
gondolatom, mert nem jót láttam Debrecenben és nem látom a nyüzsgést Erdélyben sem,
hogy Temesvár ostromára, mint legnagyobb, korszakos mementóra emlékezni akarnak.
Mintha minden rendben lenne - érzés uralja a politika veres tóit, miközben Nagyvárad nem
hogy visszanyerte volna régi helyét a temesvári forradalom óta, - tovább zuhant a magyarság
számaránya a Pece parti Párizsban. Húsz év alatta csaknem 50 %-ról 25%-ra süllyedt vissza a
magyar népesség. Kolozsvár végleg elesett és úgy tûnik, Marosvásárhely is.

Önként adtuk fel a lehetõséget, hogy magyar városok magyarok legyenek újra. Ez az újkori
árulás térképe, melyet megélhetési politikusok rajzoltak a hátunkra és a lelkünkbe. Szégyen!
Erre is figyelmeznünk kéne, miközben a nagyszerû, a felemelõ élmény részei vagyunk a
színház teremben. Dánielfy Zsolt a besúgó lélektanából ad nézõinek egy kis ízelítõt, afféle
kabinet alakítás formájában. Régi kedves tehetségével már csaknem színpatikussá varázsolja a
besúgót, a lucskos szolgává alázott embert, aki pénzért minden információt képes
megszerezni. Hû segéde és asszisztense ebben a velejéig korrupt munkában Kiss Töreki
Ildikó. Kicsit megigazgatja olykor-olykor a besúgó lebernyeget az õ hites urán, de a nézõ
hátán hideg futkos így is. Mert az „élni kellett, valahogyan élni” szlogen mellett, a
megélhetési karakterekbe ágyazva betüremkedik az ember agyába a csoportos politikai
csótányok csoportja is, amit köhögve-hörögve elfogadott akkor is a köznép, miként ma is
elfogad. A szereplõk színezik- forgatják, élére és fonákjára állítják a figurákat, de addig nem
bocsáthatunk meg nekik, míg nincs ítélet felettük. A rendezõ, Meleg Vilmos tart felettük
ítéletet, de csak színpadi értelemben. A nagy és végsõ számadást már megtartotta a Teremtõ
az elmúlt húsz évben. Bizonyára nyüszítõ állatként távoztak közülünk, kik eddig elhulltak. És
sok szenvedés vár még azokra, akik jó nyugdíjjal és egzisztenciával közöttünk lopják a
levegõt a szenvedõk elõl. Meleg Vilmos átható ismerettel nyúlt Székelyhidy darabjához, s

kiegyenlítve a hullámzó metamorfózisokat, a megigazulás útjára vitte az elõadást. Nem ad
felmentést egyetlen féregnek sem. A századost játszó Horányi László igazi profizmussal bújt
bele a Sátán bõrébe. Hideg fasiszta, könnyed gyilkoló gép, akiben egy percre sem huny ki a
szadista állat. A szájba rúgó és vizelõ tróger hóhér mintázata ez az ÁVO-s KGB-s napszámos,
összegyúrva Secus hóhérrá. Horányi a hitelesség kedvéért még egy eredeti bõrkabátot is
beszerzett. Ebben semmi különös nem lenne, ha nem egy eredeti, kigömbölyödött hóhér adta
volna el néhány tízezerért. Itt vannak tehát, rogyassza rájuk az Úr a megélhetés légterét! Még
emlékeinkben él, ha jól és felelõsséggel bánunk múltunkkal az a néhány filmkocka, amelyben
egy kicsi lámpást vittek, himbáltak emberek, amiben a Tõkésrõl készült interjút menekítették
valami riporterek. Ezzel próbálkozott a darabbéli újságíró is(Szíki Károly), hogy valamit
megtaláljon, valami információ morzsát, amit külföldi szerkesztõségeknek leadhat. A
mozgásterülete szûk, miként az idõintervallum is, ami megadatott számára, mert ebben az
életveszélyes vállalkozásban bármikor az elveszettek listájára kerülhet. Ebben a néhány
órában kell kicsempészni az információkat a svájci szerkesztõségbe, hogy Tõkés köré
megszervezzék a nemzetközi védelmet …

Mindenben az élet írta a forgatókönyvet. Az emberek birtokba vetté a parókia utcáját és nem
volt megállás. A forradalom elsodorta a gyilkos rezsimet, hogy azután átadja helyét a
fehérgallérosoknak. Akkor mi marad nekünk, mint remény? Talán mégis marad valami. A
nép. Az egyszerû néptömeg, amelyet sosem sikerül hülyére venni. Azok, akik a decsíziót
akkor is és ma is begyûjtik, bárhol éljenek is. Szemben a besúgókkal és a politikai
strómanokkal is. Õk a mindig útra kelõk, akik élelmet vittek a forradalom idején is a
városokba és õk azok, akik mindig józan kontrolljai maradnak a hatalmi megalomániának.

Kiválóan állította elénk az õ példázatukat Varga Vilmos. Felpakolt hûséggel és hitelességgel.
Megbékéletlen, lecsillapíthatatlan történelem az övé. A miénk. Akivel szemben mindig
fenekedik egy-egy Biliárdos(Meleg Vilmos) és kisbetûs billiárdos. Egyik kezében dákó,
másikban a dáko-román elmélet. Átböngészhetjük a történelmet, vitázhatunk reggelig, de a
végén mindig ez a két típus áll. Az álromán és az állig vértbe öltözött magyar.

Székelyhidy Ágoston felpakolta a színre egy letûnt kor figuráit, de bizonyára õ is tudja, ez
nem azt jelenti, hogy az a kor el is tûnt. Tüntetõleg megszólalt valami ezeken a feledhetetlen
esteken, ahol díszvendég Tõkés László volt és még megannyi politikus, közéleti személyiség,
papok, apácák, mendikánsok és mindenféle fráterek, de átérezte-e valahány, hogy ezt az
összegyûrt papírt, a 20 évvel ezelõtti történelmet egyszer azért ki is kell simogatni. Hogy a
helyére kerüljön, mint az egyenruha. Mint a fegyver…