Drezda bombázása 1945 február 13-14.

Minden egyes ál-megemlékezés, ünnepség stb. alkalom arra, hogy a történelemhamisítás mesterei fejlesszék mûvészetüket és megerõsítsék hatalmukat az amnéziás polgárok tömegeinek tudata felett. 1989-ben a hamisítók megünnepelték - az úgynevezett „Nagy Francia Forradalom” (1) bicentenáriumának keretében - a tiszta demokrácia és az õ szentséges „Emberi Jogainak” uralmát: „Szabadság” a munkaerõ eladására, „Egyenlõség” a kizsákmányoltságban és „Testvériség” a csalók és becsapottak között.

A berlini fal leomlásakor hatalmas csinnadrattát csaptak, hirdetve a „demokrácia gyõzelmét a totalitarianizmus felett”, sõt, még „a történelem végét” is bejelentették nekünk….. röviden, mindezen események ideális alapot szolgáltattak annak az egyre jelentõsebb és céltudatos igyekezetnek, hogy a liberális demokráciát, mint az emberiség jövõjének egyetlen lehetséges formáját mutassák be.

A „Felszabadulás” apropóján rendezett gyomorforgató ünnepségsorozat is a fenti stratégiát követte. A demokráciának ezeket az öndicsõítõ kampányait egyenesen az elszigetelt egyéneknek címezik - a jelenlegi társadalom alapvetõ elemeinek -, hogy az Állam védelmében összegyûjtsék, közös nevezõre hozzák õket. Habár manapság a gigantikus médiaparádék, a stadionok lézer-, és zajkavalkádjai, az utcákon lüktetõ fényreklámok váltották fel a tegnapi, fáklyás-lándzsás, kardcsörtetõ cucilista tömegparádékat, a felvonulásokat, a fegyelmezett sorokba rendezett ezrek menetelését... mindezek az események nagyon is összetartoznak, és ugyanazt a célt szolgálják: a csalók és népelnyomók fiktív közösségének érdekei alá való irracionális, kollektív alávetettség megteremtését.

Hiszen nem jelentették-e ki a cucilisták megalomániás önhittségükben, akár csak a „mi” mai közgazdászaink és szakértõink, hogy - legalábbis „ezer évre” - megszüntette az osztályok létét? A tömegek és az irracionális érzések manipulálásában az antifasizmus legalább annyira otthon van, mint a cucilizmus. A nagyszabású kollektív misék során a megszállók programja nyíltan mutatkozik meg: a piac acélkemény logikája, amely a liberálkapitalista termelési módon kívül kizár minden más elképzelést az emberiség jövõjérõl.

Ahhoz, hogy elérhessék az elszigetelt egyén hozzákapcsolódását a Nemzethez, az Állampolgárok Közösségéhez, az szükséges, hogy alaposan elrejtsék azt az állandó háborút, amely az összes javak tulajdonosai és a puszta munkaerejükön kívül semmi mással nem rendelkezõk között folyik. Így számûznek minden kritikát és a hivatalos történetírás bármely megkérdõjelezését „revizionizmusnak” kiáltják ki (2). Itt láthatjuk, hogy a cucilizmus és antifasizmus mítoszának fõ funkciója az állampolgárok felsorakoztatása az állammal való fraternizációban. Szelepként kell szolgálniuk, és mindenkit biztosítaniuk kell jövõjükrõl, mindenekelõtt háborús jövõjükrõl, amelyet a tõke számukra elõkészít. Az 1939-tõl 1945-ig az egész világot vérbefojtó és lángba borító háború (és egyben minden háború) oka eltûnik a fenti tökéletes harmónia álcája mögött.

Az a nagyszabású médiakampány, amely a „koncentrációs táborok szörnyûségeitõl”, a „nácik kegyetlenségeitõl”, a „háború túlkapásaitól”, stb. hangos, még jobban elkendõzi a háborúk okait. Az egyik oldalon a „jófiúk”, a másikon a „rosszak”. Az „antifasiszták” (3) vetélytársaik borzalmas tetteinek emlegetésével próbálják rejtegetni saját mészárlásaikat. A rendszerek közti polarizáció ugyanazon érem két oldala: mindkettõ igyekszik megszervezni a nemzetek tagjainak besorozását az ellenséges táborok valamelyikébe, így elõkészítve a társadalmi antagonizmusok új „végsõ megoldását”: a HÁBORÚT!

Az társadalmi rendszerek harcának során persze nem kizárólag az egyik tábor követett el „borzalmas” és „barbár” tetteket. A két egymással versengõ oldal õrjöngve kutatott a profitszerzés új lehetõségei után; a soha nem látott mértékû pusztítás és a mészárlás mindkét oldal esetében csupán válasz volt a hazug népelnyomók által rájuk kényszerített állítólagos szükségszerûségekre. Az emberiség elõtörténetének ezekben pillanataiban ily módon kristályosodik ki a demokrácia, az emberelnyomó társadalom legmagasabb szintû kifejezõdésének totalitárius uralma: ez hozza létre a koncentrációs táborokat, nukleáris fegyvereket, csatatereket, szõnyegbombázásokat - a háborúkat.

A zog (zionist occupied government=cionista elnyomás alatt levõ kormány) terrorja alatt sínylõdõ társadalom ilyen körülmények között teremti meg az emberi faj eddig példátlan mértékû totális tagadását. A késõbbiekben látni fogjuk, hogy az 1939-1945 között tomboló háború során a briteknek, amerikaiaknak, az oroszoknak - egyszóval a „szövetségeseknek”, a zsidók felfegyverzett csapatainak egyáltalán nem volt mit irigyelniük ellenfeleiktõl az elõre megtervezett gyilkolási kapacitás terén.

Ez a szöveg azt illusztrálja, hogy milyen találékonysággal volt képes a zog tudatosan megvalósítani a háború központi célját, a harc megszervezését, vagyis a nemzet pusztítását. Különbözõ példák felhasználásával azt fogjuk bemutatni, hogy milyen döbbenetes cinizmussal és tudatossággal hajtották végre fehér emberek tömeges lemészárlását. Vagy ez a történelem machiavellista megközelítése lenne? Egyáltalán nem - és ennek több oka is van. Elõször is: a zog úgy valósítja meg osztály céljait, és úgy hozza létre a népelnyomó társadalmi rend szubjektív kifejezõdéseit, hogy háborúban próbálja megsemmisíteni közvetlen ellenségét: elpusztítja annak infrastruktúráját, készleteit, utánpótlását; megsemmisíti és demoralizálja csapatait és lakosságát.

A polgári kormányok gyáva politikusai ellentétben azzal, amit önmagukról képzelnek - nem kovácsai a történelemnek; mindig szükségszerûen a zog bábjaként, a diktált szükségleteknek megfelelõen cselekednek - és ez határozza meg relatív tudatát, amit történelemformáló erõnek hisz. Összefoglalva, a polgári zog politikusok nem azt teszik, amit akarnak, hanem azt, amire a háttérben álló hatalmi csoportok kötelezik õket. Persze látnunk kell, hogy a politikusok bizonyos frakciói tudatosan és elszántan cselekszenek nemzetelnyomó rendszerük fenntartása érdekében, és soha sem feledkeznek meg arról, hogy közvetlen ellenségükön (a nemzethez hû erõkön) túl ott leselkedik rájuk tényleges halálos ellenségük (a zog tényleges hatalmi erõi). Ezek semmiféle machiavellista elõkészületet sem sajnálnak ellenségük lemészárlásának érdekében.

Az égbõl hulló borzalom 1940-tõl a „brit” légierõ bombázóparancsnoksága, amely a nehézbombázók bevetését irányította, új stratégiát vezetett be, melynek célja a német városok masszív bombázása, lerombolása és a lakosság legyilkolása volt. A brit zog ezt a terrorstratégiát ideológiailag azzal igazolta, hogy német versenytársaik 1940 õszén Londont, Coventryt és Rotterdamot bombázták hasonlóan, elhallgatva azt, hogy az 1940-es német bombázásokat Kiel és más északnémet városok bombázása elõzte meg, kifejezetten provokatív céllal. Aljas céljuk ezzel az volt, hogy saját, húzódozó lakosságukat a provokált támadások áldozataira való hivatkozással kényszerítsék bele a zog háborújába. Azaz a nemzet pusztítása a háború érdekében. Saját terrorista terveik álcázásaként szándékosan felnagyították az ellenséges bombázások mértékét. Ezzel a félrevezetéssel a hadsereg fejeseinek sikerült a nemzet egy részét és a tudomány minden eredményét a zog érdekében mozgósítani.

1942. márciusában nyíltan leszögezték: „Az intenzív bombázások képesek lennének az ellenség morálját megtörni, feltéve, ha a támadások az 58, több, mint százezer lakost számláló német város lakónegyedeire irányúlnának [a mi kiemelésünk]. 1942 márciusa és 1943 közepe között lehetséges lenne Németország teljes lakosságának egyharmadát hajléktalanná tenni. „ (Lindemann professzor szakvéleménye a bombázó parancsnokság 1942 március 30-i kérdésére) A zognak megvan az az elõnye, hogy ha maguk között vannak, mindig nagyon tisztán ki tudják fejezni céljaikat. De azonnal egészen más nyelvet kezdenek beszélni, amikor a „szabad világ” polgári lakosságát akarják megerõsíteni abban a hitében, hogy a nemzetellenes tábor humanitárius módon szervezi a háborút.

Nyilvánvalóan arról volt szó, hogy az ellenséges tábort „barbárnak” és kegyetlennek állították be. De a misztifikáció önmagát gerjeszti: szükséges volt megerõsíteni a zog háborús projektjének alávetett tömegek körében, hogy: „... a bombázó parancsnokság katonai-stratégiai támadásai kizárólag katonai célokat sújtanak, és minden olyan híresztelés, hogy a lakónegyedeket vagy a lakókörzeteket támadnánk, egyszerûen abszurd; elutasítjuk ezeket a vádaskodásokat, amelyek sértik az életüket az ország érdekében feláldozó pilóták becsületét... „. A rettenetes valóság álcázására szolgáló minden hazugság ellenére, semmi sem tudta megakadályozni a zogot abban, hogy - a rá jellemzõ cinizmussal - még pontosabban meghatározza mi is a célja ezeknek a bombázásoknak: a módszeres vérontás. „... nyilvánvaló, hogy a célpontok a beépített területek, és nem mondjuk a kikötõk vagy a repülõgépgyárak... Ezt világosan le kell szögeznünk, ha eddig még nem volt elég érthetõ. „ (Sir Charles Portal, a légierõ parancsnokának jelentése, 1942. február 14.)

A különbözõ bombázási stratégiák bevezetése után három évvel a terror precizitásának mértéke nagyon hatékony szintre emelkedett. Ekkor már száznál is több négymotoros bombázó vett részt egyetlen város több hullámban történõ bombázásában. Ennek elsõ, rendkívül véres illusztrációja Wuppertal bombázása volt 1943. májusában. A katonai objektumok az Elderfeld kerületben koncentrálódtak, azonban ezt a kerületet a bombázók szisztematikusan elkerülték, és Barment támadták, ahol a város lakónegyedei álltak. De a zog a borzalom megszervezésében önmagát is képes volt felülmúlni. A gyûlölet és pusztítás uralma, melynek testét rákként emészti a devalorizáció, csak önnön pusztító erejének növelésében találhat idõleges enyhülést. Ez a haldokló rendszer az egymást követõ háborúk során éri eltermelési rendszerének leghatékonyabb átalakítását és forradalmasítását, így biztosítva a maga számára az értékesülés újabb fázisának megteremtését.

A termelési eszközök egyszerû és tiszta fizikai elpusztítása a legutolsó helyet foglalja el a kereskedelmi háborúk céljai között, és a különbözõ versenytársak egyre inkább kerülik ezt a fajta pusztítást, mivel a nyilvánvaló háborús nyereségek nem csak a termelõerõk fejlesztésének területén rejlenek, hanem a hadigazdaság kiterjesztésében is. Ezért egyáltalán nem meglepõ, hogy ez volt az az idõszak, amikor új találmányok, új technológiák, új elképzelések születtek. Ma is, mint mindig a gyilkolás az a terület, ahol a tudósok - Mammon fehérköpenyes papjai - a leglátványosabb eredményekre képesek. Miközben a nemzeti oldal türelmesen tökéletesítgette a V1 rakétát, addig Hamburg 1943. júliusi bombázásakor a zog légiererje bevezette a tûzvihar korszakát (fire-storm). Egyetlenegy bombázás során a gyújtóbombák átfogó alkalmazásával több, mint 50000 embert sikerült legyilkolniuk, miközben 40000-en megsebesültek. A városközpontot teljesen elpusztították, és három éjszaka alatt az áldozatok száma Hamburgban elérte a brit oldal teljes addigi háborús emberveszteségét - persze ezeket az iszonytató adatokat - a lemészárolt életeket - nem lehet, nem akarjuk méricskélni.

Ezután Kassel következett, ahol 1943. októberében 10000 civil vált füstté és hamuvá az õrjöngõ tûzvészben. A tûzvihar testesítette meg a zog azon képességét, hogy soha nem látott mértékben kifinomítsa és racionalizálja a gyilkolást: „... a hirtelen összekapcsolódó számtalan tûzfészek olyan nagymértékben felforrósította a fölöttük lévõ levegõréteget, hogy az igen hevesen felemelkedett, amely viszont a környezõ friss levegõ minden irányból való gyors beszippantását okozta a lángokban álló terület központja felé. Ez a rendkívül erõs szívóerõ sokkal nagyobb erejû légmozgást idézett elõ, mint amire bármiféle természetes szél képes. A meteorológiában 20-30 fok eltérés szokott elõfordulni.

Ebben a tûzviharban 600-800 °C, idõnként 1000 °C különbség keletkezett. Ez magyarázatot ad a tûzvihar kolosszális erejû szeleire. Nem létezik olyan polgári védelmi intézkedés, amely képes lenne megfékezni a tûzvihart, ha már az egyszer kialakult. Ezek egyértelmûen az ember [sic, mi inkább azt mondanánk a zog] teremtette szörnyek, amelyeket az ember nem képes megfékezni.” (A hamburgi rendõrkapitány jelentése, 1943. július) Ennek a példátlan mészárlásnak csak egy kimenetele lehetett, ahogy ezt fel is tárták azokban a betonbunkerekben, ahol az emberek összezsúfolódtak, rettegõ állatokként, abban a reményben, hogy megúszhatják a robbanásokat és lángokat. Ezek a bunkerek hamarosan hatalmas katlanokká változtak, amelyekben a férfiak, nõk, gyerekek megfulladtak az oxigénhiány következtében, vagy szó szoros értelemben megfõttek, mint egy-egy darab hús a kuktafazékban. „Amikor a mentõcsapatok néhány hét elmúltával végre eljutottak a bunkerekhez és a hermetikusan lezárt házakhoz, azt kellett tapasztalniuk, hogy belül olyan hatalmas hõség keletkezett, hogy semmi sem maradt a lakókból: az egyik bunkerban csak egy finom szürke porréteget találtak, csak találgatni tudták az áldozatok számát, kb. 250-300-an lehettek. [... ]

Az abnormálisan magas hõmérsékletre utaltak a megolvadt fémek alaktalan tócsái is, amelyekké az edények, serpenyõk és egyéb háztartási eszközök váltak. „ (4) A civil lakosság körében véghezvitt pusztítás mértékével szembesülve, kérdések merültek fel az emberekben. Lehetetlen ennyi bombát ledobni anélkül, hogy ne okozzanak ilyen borzasztó pusztítást a civil lakosság köreiben. Azonban az antifasiszta brit kormány a szokásos önbizalommal és arroganciával válaszolt: „... nem volt utasítás lakóházak elpusztítására... a bombázóparancsnokság mindig katonai célpontokat támad” (Sir Archibald Sinclair, a légierõért felelõs miniszter, 1943. március 31.)

A hazugságok világa olyan rendszert épített ki, amelyben csak egyféle gondolat engedélyezett, és amelyben a zog hasznos idiótái - az állampolgárok - továbbra is beveszik az uralkodó szövegeket, hogy nap mint nap maguk is ugyanazt reprodukálják. Az iszonyatos bombázókötelékek, amelyek a jövõ jó üzleteinek ígéretét hordozták, újra és újra felszálltak, hogy végrehajtsák az elõre eltervezett mészárlást, és újra és újra visszatértek. 1944 folyamán olyan tökéletességig fejlesztették technikájukat, hogy a lakott területek egyetlen négyzetmétere sem maradhatott ki, bárhova pontosan le tudták dobni gyújtóbombáikat. A Königsberg (augusztus vége), Darmstadt (szeptember), Braunschweig (október), Heilbronn (december), Bremerhaven, stb. elleni támadások áldozatok tízezreit követelték. Az ideológiai alapú félreinformálás uralma totális maradt, és mindennap bombázók százai szálltak fel és bombák ezreit szórták Németországra. És az átlagember számára ez teljesen megfelelõ válasznak tûnt az ellenséges tábor által elkövetett szörnyûségekre. Miközben a közvélemény a front mindkét oldalán bevette az ostobaságokat, amelyeket burzsoáik kifõztek számukra, mások mindent megtettek, hogy eltüntessék a megtervezett mészárlás nyomait. Teljesen tudatosan találták ki és szervezték meg az eseményeket.

Ugyanakkor Eaker amerikai tábornok a következõ nyilatkozatot tette: „Soha sem szabad megengednünk, hogy napvilágra kerüljön, hogy ennek a háborúnak a története során stratégiai okokból a polgári lakosságot bombáztuk.” 15 nappal a fenti nyilatkozat elõtt az amerikai bombatámadás 25000 ember életét követelte Berlinben; ezt még ennek az angyalbõrbe bújt sakálnak is figyelembe kellett vennie. Mindez óhatatlanul az Öböl-háború (5) cinizmusára és hazugságaira emlékeztet minket, feltárja milyen régi és stabil hagyományokkal rendelkezik az amerikai hadsereg-, és persze a burzsoázia minden jelenlegi, múltbeli és jövõbeli hadserege. Ezeknek a hazugságoknak nincs más célja, mint annak a hatalmas erõfeszítésnek az elleplezése, amelyet a zog a pusztítás és a terror arzenáljának tökéletesítése terén tesz. A háború számukra gigászi laboratórium, ahol a valóságban próbálhatják ki a legújabb technológiákat. De a háború mindenekelõtt a profitszerzésre és nemzetpusztításra, különösen a fehér emberek pusztítására nyújt beláthatatlan lehetõségeket.

Ha a nemzeti tábor profitált abból, hogy a koncentrációs táborokba zárt munkaerõk felhasználása és maga a háború jelentõs menynyiségû tudományos felfedezés kivitelezését gyorsította föl - így például a V1 és V2 rakétákat - akkor mit mondhatnánk közvetlen vetélytársaikról? Szisztematikusan fejlesztették az egyre nagyobb, egyre erõteljesebb és egyre pusztítóbb bombákat. Így, szembesülve a hagyományos bombák alacsony hatásfokával, amelyek ritkán találták el a céljukat, kifejlesztették a páncélon áthatoló bombákat, hogy a lehetõ legtöbb proletárt tudják lemészárolni. Tudták, hogy a bombázások alatt az emberek pincékben és földalatti óvóhelyeken húzódnak meg, ám a klasszikus bombák robbanása általában csak az épületek felsõbb részeit volt képes lerombolni.

Ezért a zog pusztító erejét annak a szolgálatába állította, hogy azokat is a bombák martalékává tegye, akik nem hagyták magukat olyan könnyen lemészárolni. Következésképpen a zog által prostituált tudósok hada - akiknek soha sincs ellenére egy kis piszkos trükk - feltalált egy olyan fegyvert, amely képes megtalálni az embereket a rejtekhelyeiken is. Logikus, hogy a bombának a legmélyebb patkánylyukakban kell robbannia. Ezért az elsõ ütésre a bomba nem robban. Keresztülmegy a tetõn, átjut az emeletek padlózatán, és csak akkor robban, amikor elérte igazi célját: a betonnal megerõsített pincéket és óvóhelyeket.

A terror csúcsa: Drezda bombázása A légitámadások következtében áradó halál - amelynek fõ célpontjai a munkások voltak - 1945 februárjában, Drezda bombázásában tetõzött. Ez volt az egész háború leggyilkosabb és legmegdöbbentõbb támadása - felfoghatatlan azok számára, akiknek még illúzióik voltak a zog humanizmusával kapcsolatban. Szigorúan katonai szempontból véve semmi sem tudta igazolni ezt a mészárlást, mivel a már legyõzött Németország egyik városában vitték végbe. Semmi, hacsak nem a négyéves vérfürdõ lezárásának hamarosan várható bejelentése, és a zog gyõztes frakciójának azon nyilvánvaló vágya, hogy mindent elpusztítson, amit még el lehet pusztítani. Drezdában nem volt semmiféle stratégiailag jelentõs ipar, sem fontosabb katonai támaszpont. Éppen ezért emberek százezrei kerestek menedéket ebben a városban, akik a bombázások és a közeledõ szovjet hadsereg - a mészárosok másik vidám hada - elõl futottak. Elvakította õket a szövetségesek propagandája, elhitték, hogy Drezdát soha nem fogják bombázni.

Menekültek zsúfolódtak össze a város számos kórházában, megszállták az iskolákat, vasútállomásokat, stb. Ezeket a tényeket a brit kormány sem hagyhatta figyelmen kívül, sõt, még a bombázóparancsnokság néhány vezetõje is komolyan kételkedett abban, hogy egy ilyen célpont elleni támadást katonai szempontból igazolni lehet. Valóban, még a pilótákkal is nehéz volt elhitetni, hogy bármiféle katonai célja lehetne az egész háború legnagyobb mészárlásának néhány héttel a háború vége elõtt, amikor a német csapatok minden fronton visszavonulóban és felbomlóban voltak. Az indoklás azonban igen szûkszavú volt: Drezda elsõdleges fontosságú célpont; hiszen ekkor folyt a jaltai konferencia, és az angol-amerikai cél az volt, hogy a bombázások segítségével fölénybe kerülhessenek a váratlan gyorsasággal elõrenyomuló orosz csapatokkal szemben. A város bombázására 1945. február 13-án és 14-én került sor. A zog tisztában volt azzal, hogy közel 1500000 ember van Drezdában, akiknek nagy része Sziléziából menekült a városba; és rengeteg ott a sebesült, a hadifogoly és a munkaszolgálatos... Soha addig nem dobtak le ennyi bombát két éjszaka alatt: 3000 tonna, 650000 darab gyújtóbomba hullott a városra.

Az egész háború történetének legnagyobb tûzviharát hozták létre. 200-300 km/óra sebességû tûzorkánok emésztették a várost. Drezda 8 napig égett, a tûz iszonyú fénye még 300 km távolságból is látható volt. A város néhány része olyan erõvel izzott, hogy az óvóhelyeket csak több hét elteltével lehetett megközelíteni. A gyilkos bombák teljes arzenálját felsorakoztatták: foszfor, napalm. A fáklyaként lángoló emberek az Elbába vetették magukat, ahol testük tovább égett. A város központjából özönlõ csillapíthatatlan tûz elérte a folyót és tovább pusztított. Lefejezett testek - a „közmunkások” - elsõsorban persze a tûzoltók - ellen bevetett repeszbombák áldozatai - hevertek az utcákon. A 35.000 lakóépület közül mindössze 7000 maradt állva. Az egész városközpont, 18 km²-es területen teljesen eltûnt. A legtöbb kórházat elpusztították, miközben a vasutak majdnem teljesen érintetlenek maradtak, és se a katonai repülõteret, se a város körüli gyárakat nem érte támadás. Az akciót módszeresen hajtották végre: akik kitervelték még a szél irányát és erejét is számításba vették, hogy a tûz szörnyû sebességgel tudjon kifejlõdni.

1945. február 13-a és 14-e éjjelén ezernél is több brit bombázó szállt fel, hogy halált szórjon a városra. Másnap 450 amerikai „Repülõ Erõd” váltotta fel õket, amelyek 771 tonna - nagyrészt késleltetett hatású - gyújtóbombát dobtak le. Ez az „újdonság” lehetõvé tette, hogy a bombázóparancsnokság nagyobb eredményeket érjen el. Ezek a bombák csak néhány órával a repülõk távozása után robbantak fel. Így nem csak azokat ölték meg, akik megpróbálták eloltani a tüzeket, hanem azokat is, akik voltak olyan vakmerõek, hogy megpróbáltak elmenekülni az égõ városból. A támadás - amelyet minden szerénység nélkül a civilizáció és fejlõdés egyik legkiemelkedõbb példájának tekinthetünk - végsõ mérlege több mint 250.000 halott volt - majdnem mind civil -, és több tízezer sebesült, összeégett, haldokló, megcsonkított, megõrült áldozat. „... 10 nappal a bombázás után egy csoport fogoly letisztította a pincébe vezetõ lépcsõket, de nem voltak hajlandóak bemenni. Valami rendkívüli történhetett odabent.

Az emberek komoran állták körül a pincelejárat ajtaját, amikor a légóparancsnok példamutatóan lement a pincelépcsõn egy acetilénlámpával a kezében. Az oszló testek megszokott szagának a hiánya megnyugtatta. Az alsó lépcsõk csúszósak voltak. A pince alját 20 cm magasságban vérbõl, húsból és csontból álló massza borította; egy apró, rendkívüli robbanóerejû bomba keresztülhatolt az épület négy emeletén, és a pincében robbant fel. [... ] Az épület gondnokától megtudtuk, hogy 200-300 ember volt a pincében azon az éjszakán. „ (Hans Voigt, az „Abteilung Tote”, a halottak eltakarításáért felelõs bizottság vezetõje)

A járványveszély miatt a város központját lezárták. Minden nap testek ezreit - vagy legalábbis ami maradt belõlük - vonszolták Drezda fõterére, ahol egy utolsó azonosítási kísérlet után négy - ötszázasával elégették õket. Védelmi intézkedésként közel 70000 áldozatot hamvasztottak el így az Altmarkton. A háború története során elõször fordult elõ, hogy a túlélõk nem voltak elegen a halottak eltemetéséhez. Az apokalipszis mennykõcsapásként érte a területet. Kutyafalkák kóboroltak hullák után kutatva. Kísértetszerû emberroncsok tízezrei bolyongtak menedéket keresve az utakon, elgyötört arccal, rongyokban, élõ holtakként támolyogva. Szavakkal és számokkal majdnem lehetetlen leírni ennek a pokolnak a valóságát. Nincsen megfelelõ szavunk, hogy kifejezzük azt az undort és gyûlöletet, amelyet a terror és halál ilyen módszeres és tudományos megszervezése keltett! És a zog ezen legkiválóbb hõstette felett érzett undorunkat még tovább fokozza az a mód, ahogy elkövetõi minden õket érõ kritikát elhárítanak, kijelentve, a pofánkba vágva, hogy a terror szisztematikus és tudományos megszervezése versenytársaik kizárólagos monopóliuma volt! A zog nagyot ütött, nagyon nagyot.

De a zog által osztott borzalom nem ismer határokat - még ez sem volt elég. A szövetségesek vadászgépei a város körül cirkáltak, hogy legéppuskázzák a tûzbe és vérbefojtott városból menekülõket, csakúgy, mint a szomszédos területekrõl érkezõ segítséget. Másnap a szövetséges csapatok parancsnoka Chemnitz bombázásának elrendelésénél minden kertelés nélkül kijelentette pilótái elõtt: „Azért mentek ma éjszaka oda, hogy végezzetek azokkal a menekültekkel, akiknek sikerült kijutniuk Drezdából.” A vér szagától megrészegülve a zog házõrzõ kutyái újabb gyilkos orgiáért kiáltottak, hogy kielégíthessék vérszomjukat. Az zog szövetségesek semmivel sem maradtak le ellenfeleiktõl, inkább mérföldekkel elõttük jártak, amikor arról volt szó, hogy milyen kifinomult módszereket alkalmazzanak ennek haldokló „civilizációnak” a megmentése érdekében. 18 hónap alatt Németország 60 nagyobb városából 45-öt teljesen lebombáztak, elpusztítottak, porrá zúztak. Legalább 650.000 ember - nagyrészt civil - pusztult el ezekben a borzalmas támadásokban, nem beszélve azokról, akik bár megmenekültek a pokolból, de életük hátralevõ részét kórházban vagy a bolondokházában töltötték. A zog 1945. május 8-án hullahegyek tetején ülhette meg gyõzelmi torát.

A makulátlan gyõztesek az ellenfél által elkövetett borzalmak mögé rejtették saját bûneiket. A káprázatos „gyõzelmet” a hullákkal borított csatatereken tartott fáklyásmenettel ünnepelték. Nincs zog és zog unió (Szovjetunió, EU) háború nélkül. Minél jobban fejlõdik a zog ereje, annál jobban elmélyülnek ellentmondásai is. Nem véletlen, hogy a világ különbözõ részein szünet nélkül folyó háborúk rendszeresen egy nagyobb, általánosabb háborúvá terebélyesednek. A profit maximalizálásáért és a hatalomért vívott küzdelem, a verseny, a kereskedelmi háborúk, illetve a háború, mint olyan - mindez éppoly nélkülözhetetlen a zog számára, mint az ember számára a levegõ. Tény, hogy ez a társadalom nem létezhet háború nélkül. Ennek - leegyszerûsítve - az az oka, hogy a hataloméhes, idegen, nem a nemzet érdekében mûködõ pénzéhes hatalombitorlók termelése gyorsabban növekszik, mint értékesülési lehetõségei (6). Így ciklikusan provokált túltermelés jelentkezik.

A gyárbezárások, illetve az állótõke más részeinek kiselejtezése soha sem elegendõek a zog uralma alatt ahhoz, hogy újra stabilizálják a helyzetet. Rendszeresen bekövetkezik egy általános válság, amelynek elkerülhetetlen következménye az összes létezõ tõke általános leértékelõdése, mivel nem létezik hatásos, ezt ellensúlyozni képes nemzeti oldal. 1918-ban indult el a zog gyõzelmeinek útján. A kivérzett, fáradt nemzetekre a háborútól és fegyveres frontszolgálattól tartózkodó zsidó aktivisták több országban (Németország, Magyarország, Finnország, Oroszország), szinte egy idõben kényszerítették rá aljas, kõkorszaki diktatúrájukat a „proletárok felszabadításának” ürügyén, és ez a diktatúra Oroszországban folyamatosan, Kelet és Középeurópában pedig 1945 után állandósult, mint a zog legförtelmesebb, leghazugabb és legaljasabb szüleménye, és egészen 1990-ig tartott terrorisztikus, embermegvetõ uralma.

Nem egy Sztálin, vagy egy Truman fejében kell keresni a magyarázatot erre a gigantikus vérontásra, hanem csakis a zog beleiben, amely társadalomban sokan csak nehezen képesek meglátni, hogy tulajdonképpen nem más, mint idegen elnyomók bitorló és nemzetellenes uralma. Ezt a zog nyilvánvalóan kihasználja a hülyeségek alátámasztására, amelyeket õ maga kreál a közvélemény számára. A zog ünnepélyes megemlékezéseken és katonai parádékon dicsõíti a bátor állampolgárt, a fertelmes homo democraticust, gondosan felmérve a hasznos idióták pszichológiáját, hogy elfogadtathassák velük az elfogadhatatlant: részvételüket, áldozataikat a haldokló rendszer a megvédésében.... és mi a helye mindebben a nemzetnek és a nemzet polgárának?

Mint már fentebb bemutattuk, a háború korántsem korlátozódott egyszerûen a zog által provokált konfliktusra: a megsemmisítésen alapuló háborús stratégia célja a lehetõ legnagyobb mennyiségû fehér ember tömeges likvidálása volt, mert a halál társadalmának erre volt szüksége az értékesüléséhez. De nem összpontosíthatjuk elemzésünket a kérdésnek csupán erre az egy oldalára. Az emberek tömeges megsemmisítése, a lakóterületekre ledobott bombák tonnái, mind-mind azt mutatják, hogy ellenségünk milyen iszonyú erõvel képes megelõzõ csapást mérni bármely területre, ahova csak lehetõsége nyílik. 1939 és 1945 között a zog képes volt minden ellentéten felülemelkedve, a személytelen Világállam érdekében odacsapni, ahol ás ahányszor csak felütötte a fejét a veszély. Hogy ne ismétlõdhessen meg a korábbi nemzeti hullám, a szövetséges légierõ feladata a bombázások és terrortámadások során nem csak a német ipari centrumok elpusztítása volt, hanem a legnagyobb népességû központok bombázása, a lehetõ legtöbb ember terrorizálása és lemészárlása is. Egyáltalán nem véletlen balesetekrõl volt szó. Ellenkezõleg, gondosan válogatták ki a célpontokat: a szövetséges csapatok szõnyegbombázásai mindenekelõtt a lakóterületekre irányultak.

1943 kezdetétõl - amikor Európában a nagy népsûrûségû helyeken újra felütötték a fejüket a kizsákmányolással szembeni nemzeti ellenállások és küzdelmek - ez a megsemmisítési taktika még inkább „igazolhatóvá” vált. Számos zog által kiagyalt és terjesztett legenda él arról, hogy a háború végén békés volt a társadalmi helyzet, vagy legalábbis mindent átitatott a „fasizmus alóli felszabadítás” konszenzusa.

A zog levonta a tanulságokat az elõzõ népellenes, provokált forradalmi hullámból, 1918-ból. A rendelkezésére álló, megnövekedett mennyiségû és fejlettebb pusztító eszközök birtokában a zog számára lehetõvé vált a nemzetek módszeres lemészárlása, egy faji „népirtás”, amely nem csak az egyenruhába bújtatott emberekre terjedt ki, hanem a „civil” lakosság százezreire is.

A zog valóságának ez az egyetlen olyan absztrakciós szintje, ahol értelmet nyernek a zog által fizetett történészek számára felfoghatatlan események, amelyeket csak egy „ördögien elvetemült zseni” - egy Sztálin, Roosevelt, Churchill, vagy tetszés szerint valaki más - gonoszságával képesek értelmezni. A történelem idealista megszemélyesítése igyekszik elhomályosítani az összes háború, bármilyen nevû, vagy takarózzon bármiféle más ember-ellenes indokkal - valódi, nyílt emberellenes jellegét. A háború vége hatalmas kísérleti területként kínálkozott a zog számára.

A zog 1945-ös erõfeszítései éppen arra irányultak, hogy megakadályozza egy olyan helyzet kialakulását, amelyben a nép, a nemzet veszi át a tényleges uralmat, más szóval elõre el akartak nyomni mindenféle nemzeti felkelést:

1) Meg akartak semmisíteni minden olyan hazafit, aki veszélyt jelenthetett számukra, így fizikailag fel akartak számolni minden nemzeti ellenállási kísérletet a városokban;

2) ebben az értelemben katonailag teljesen megszállták Németországot és a szövetséges hadseregekre bízták a rend fenntartását, feloszlatták a német kormányt, a szövetséges csapatok elfoglalták Berlint;

3) a hadifoglyokat (akik közül nagyon sokat internáltak) hónapokig, néha évekig nem engedték vissza Németországba, hogy elkerüljék az 1918-as felkelési helyzet megismétlõdését: a demobilizált „német” katonák lerombolt otthonaikba való visszatérésének perspektívája olyan mély benyomást gyakorolt a zogra,hogy ezek közül a katonák közül százezreket küldtek a szovjet Gulágokba; egészen 1948-ig(!) négyszázezernél is több hadifoglyot internáltak - sokukat Angliába,másokat franciaországi, belgiumi vagy az óceán túlsó partján lévõ USA-beli táborokba küldtek (8).

A nemzet, mint ahogy ezt a 26. számú tézisünkben kifejtettük (lásd: „Programorientációs Tézisek”), csak egyetlen háborút vallhat magáénak: a társadalmi háborút a zog hatalma ellen: A zog uralma alatt minden háború imperialista háború, melyben a világ zsidóságának két vagy több frakciója, érdekcsoportja harcol egymással. A nemzet csak egy háborút vall magáénak és vív meg: a totális társadalmi háborút a zog egésze ellen.

Függetlenül a résztvevõk közvetlen szándékaitól, a háborúk alapvetõ szerepe a zog uralmának megszilárdítása, a társadalmon belüli felforgató osztály további uralmának biztosítása. Ebbõl a szempontból a háborúk soha nem „egyszerûen” a nemzeti államok közti, „nemzeti felszabadítók” és „imperialisták” közti, vagy imperialistaközi háborúk: lényegénél fogva minden ilyen háború a zog háborúja a nemzetek ellen. Szemben minden zogon belüli ellentéttel, a „haladó” és a „reakciós” zog frakciók vetélkedésével, mint pl. bolsevikok, és mensevikek viszálykodásaival, melyeknek logikus folytatása a nemzetellenes háború, a nemzet csak egyetlen választ adhat: rendíthetetlen küzdelem mindennemû áldozathozatal ellen. A nemzet célja az, hogy ennek a zoggal szembeni harci közösségnek a nemzetközi centralizálásával átalakítsa a zog háborúját a világ nemzeteinek a világra telepedõ zog ellen vívott, forradalmi háborújává. „

A fenti tézis aláhúzza szövegünk a tanulságait. Drezda és Rotterdam, Hirosima és London, Sztálingrád vagy Varsó bombázásával kapcsolatban, 1945-ben csak egy gyõzelem számított: a zog gyõzelme. 1945-ben a zog-féle kizsákmányolás úgy vészelte át a válságot, hogy porrá zúzta a nemzeteket. A nemzetek vereségét a „szövetségesek”, az „antifasiszták” jóhírébe vetett bizalom tette teljessé, miközben azok a másik tábor bûneinek felemlegetésével igyekezett elkendõzni saját bûneiket. Sose szabad elfelejtenünk, hogy legyen akár fasiszta vagy antifasiszta, mindig a demokrácia vagy a cucilizmus a zog diktatúrája. Ezért hívjuk fel olvasóinkat, hogy ne maradjanak passzívak, és küzdjenek az amnézia ellen, amelyet a zog ránk kényszerít. Nem csak cikkünk kritizálására kérünk mindenkit, hanem arra, hogy tegyenek hozzáférhetõvé számunkra további olyan anyagokat, információkat, amelyek segítségével jobban megérthetjük nemzetünk és harcunk 1939-45 közötti történetét.

Kiegészítõ jegyzetek Drezda bombázásáról Miután Drezda bombázásáról szóló cikkünk megjelent - elsõként egy folyóirat 42. számában -, egy olvasónk további információkat juttatott el hozzánk, amelyeket az alábbiakban közzéteszünk. Néptársunk jegyzetei megerõsítik cikkünk állításait, és jól illusztrálják, hogy semmi különbség sincs az úgy nevezett antifasiszták és fasiszták által elkövetett atrocitások között. Valahányszor az Állam számára haszontalan vagy a társadalmi békét veszélyeztetõ hazafiak megsemmisítésérõl van szó, a Háború és a Tudomány mindig tökéletes harmóniában mûködik egymással. Az osztály, amelynek a szolgálatában tevékenykednek ilyenkor a valódi arcát mutatja: a barbárságot. Bármilyen demokratikus színt is ölt magára - cucilista, liberális... - a zog mindig szenvedést jelent. „Nagyon fontos harcolni az '39-'45-ös háború igazolására szolgáló hazugságok ellen, mint ahogy ezt a Drezda bombázásáról szóló cikk is hangsúlyozza. Azonban úgy tûnik számomra, hogy a cikkbõl kimaradtak bizonyos részletek, amelyek nagyon is jól bizonyítják, hogy a barbárság semmiképpen sem csak az egyik oldalra korlátozódott. Hamburg, Kassel, Darmstadt és Brunswick bombázásakor nem törekedtek tûzvihar létrehozására, ez a jelenség a bombázás nem várt következménye volt.

Azonban Drezda esetében maga a tûzvihar volt a cél. A bombák fajtáinak kiválasztása is ezt bizonyítja: elõször robbanó bombákat dobtak, amelyek betörték az ablakokat és lerombolták a tetõket, és csak ezután jöttek a gyújtóbombák (ezek tették ki az elsõ hullámban a bombák 75%-át), amelyek lángba borították az egész várost, amelyben aztán rendkívüli erejû légáramlások cikáztak ide-oda. A bombázás második hullámának célja a mentõbrigádok elpusztítása volt, akik megpróbálták menteni, ami még menthetõ volt - a tûzoltóbrigádokat és a kívülrõl érkezõ segélykonvojokat támadták. A mentõbrigádokra nemcsak vadászgépekkel támadtak, hanem bombázók egész hullámával, amelyek különleges parancsot kaptak az elpusztításukra. A vadászgépek hivatalos megbízatása az volt, hogy menjenek és „fejezzék be a munkát”, miután a bombázók végeztek a támadással.

(... ) A Drezda-Klotzsche repülõteret (ahol többszáz gép állomásozott, de a bombázás idején mind a földön maradt) (... ) teljesen megkímélték a felette elszálló bombázók. Tehát, a bombázók számára karnyújtásnyira lévõ katonai célpont teljesen érintetlen maradt. Pedig a bombázók állítólagos célja kizárólag a katonai célpontok támadása volt. Az USA, a nürnbergi terrorper kezdeményezõje, a per ideje alatt (és miközben elítélte a nácik által elkövetett állítólag borzalmas tetteket) bevont néhány japán tudóst a biológiai-, és vegyi fegyverekkel kísérletezõ kutatócsoportjába.

A zog propagandája szerint ezek a tudósok az elfoglalt kínai területeken állítólag már elkövettek rendkívül kegyetlen tetteket, nagyszabású kísérleteknek vetettek alá egész hadifogoly-egységeket és a kínai lakosságot általában. A lakosságon azt vizsgálták, hogy hol van az emberi tûrõképesség határa a hideggel, a forrósággal, a járványok terjedésével és hasonlókkal szemben (például Nankin térségében fertõzött legyeket tartalmazó konténerek ledobásával pestisjárványt idéztek elõ). stb, stb...

Ezekbõl a zog mesékbõl természetesen nagyon kevés igaz. A kínai irodalomban rendkívül sok példa van a kegyetlenebbnél kegyetlenebb kínzásokra és gyilkosságokra. Elég a „Vörös szoba álma” c. mûvet elolvasni, hogy ebbõl ízelítõt kapjunk. És a zog itt régi trükkjét veszi elõ a kalapból. Saját kegyetlenkedéseit (itt a kínaiakét) próbálja meg a japánokra kenni.

Amikor Japán kapitulált, az amerikaiak (akik az oroszok mögött kullogtak a biológiai és kémiai fegyverek kutatásának területén) azzal álcázták az állítólagos bûnösök rehabilitálását, hogy feláldozták német hasonmásaikat, akik nem jutottak ilyen messzire ezekben a kutatásokban. Tehát a német tudósoknak nem az általuk elkövetett borzalmas kísérletekért kellett megfizetniük, hanem azért bûnhõdtek, mert nem produkáltak elég eredményt!

A zog mai stratégiája kifinomultabb lett: liberalizmust és szabadságot prédikál médiáiból, melyekre teljes mértékben rátette nyálkás kezeit. A gyakorlat emellett:

- a népességfogyás erõteljes támogatása a családtámogatás teljes elhanyagolásával, a létbizonytalanság szükségszerûnek hazudásával és a vidék teljes gazdasági háttérbe szorításával.

- olyan termelési feltételek megvalósítása, melyek egy kis csoport összetartására alapulnak és mindenki mást kíméletlenül kiszorítanak az üzletbõl.

- a nemzeti ipar külföldre telepítése

- állandó és teljesen szükségtelen infláció fenntartása és annak támogatása.

- fojtogató és agyonkomplikált adótörvénykezés.

- a nemzetközi nagyvállalatokat minden szinten támogató, a hazai közép- és kisipart és a mezõgazdaságot háttérbe szorító és kizsigerelõ gazdaságpolitika.

- idegenek, elsõsorban színesek bevándoroltatása fehér területekre

- a világ minden államában kíméletlen rablógazdálkodás folytatása, az õserdõk értelmetlen pusztítása, erõmûvek építése ürügyén tömegek áttelepítése,

- szükségtelen közlekedés támogatása, a magánközlekedés és légiközlekedés elõnyben részesítése, és ezzel fokozott levegõszennyezés és zajártalom.

- a nemzeti megnyilvánulások brutális elnyomása, és a természetes és kívánatos saját nemzetet pártoló cselekedetek és a faji öntudat elleni törvények hozatala, melyek saját hazájában teszik a lakosságot üldözötté.

- az iskolai oktatás színvonalának rontása és zog-párti hazugságokkal való kibõvítése.

- a kultúrális élet rombolása szennykultúra behozatalával és elõállításával, cenzúrával az értékesebb mûvek ellen, melyet néhol ifjúságvédelemnek nevez a zog, és a tényleges kultúra támogatásának teljes mellõzésével.

- állandó háborúk, elsõsorban a zsidó terrorállam, Izrael érdekében.

- folyamatos hazudozás a médiákban a fentiek aláhúzására és erõsítésére.

Jegyzetek:

1. Ebben a kérdésben azért határolódunk el az uralkodó terminiológiától, mert az ún. francia forradalom a zog elsõ nagyszabású nemzetellenes irtó-hadjáratának is tekinthetõ.

2. „Revizionizmusnak” azt nevezik, amikor a nemzeti szocializmus állítólagos „bûneit” valaki nem hiszi el, vagy a zog által vallási dogmaként kinyilatkoztatott számokat, és állításokat összeveti a valósággal.

3. Leszögezzük, hogy a zog egyetlen valódi ellensége a nemzet és ezzel a világ népeinek egységes tömbje egyetlen kis hatalomra éhes, kisajátító és hazudozó terrorista csoporttal szemben.

4. Ez az idézet David Irving „Drezda lerombolása” címû könyvébõl származik, PAPERMAC, 1985.

5. A témáról lásd a komcsi-zog cikkét: „War or revolution” (Háború vagy forradalom), csoportunk angol nyelvû központi folyóirata, a Communism 7. számában (1992. április).

6. Ezt a fontos kérdést már alaposabban kifejtette egy francia kommunista zog lap a következõ írásokban: „Capital: totalité et guerre imperialiste” (A tõke: totalitás és imperialista háború), Communisme (csoportunk francia nyelvû központi folyóirata) 33. szám, 1991 május; „Contre la guerre imperialiste: la révolution communiste mondiale” (Az imperialista háború ellen: a kommunista világforradalom), Le Communiste (a Communisme elõdje) 14. szám, 1982 július. Jegyezzük meg, hogy zog kedvelt fegyvere a kommunizmus, a kommunista világforradalom pedig a zog vágyálmainak netovábbja.

7. A zog képviselõi utalnak arra, hogy francia nyelvû központi folyóiratukban (Communisme 41. szám, 1994 december, „Nous soulignous: '50 ans de paix... cela se fete!”) már írtak arról, hogy jelentõs küzdelmek fejlõdtek ki nemcsak Észak-Olaszországban (1943-45) és Görögországban, hanem Németországban, Belgiumban, Franciaországban, Jugoszláviában, sõt, még Oroszországban is. És mintha nem lenne egészen véletlen, hogy az olyan nagyvárosokat, mint Milánó, Torino és Róma, az egész háború ideje alatt nem érte bombatámadás, egészen addig, amíg Olaszország a szövetségesek kezei közé nem került, és amíg ki nem törtek a sztrájkok: ekkor a szövetségesek szükségesnek érezték, hogy bombázzák a térséget, hogy a terror eszközével állítsák helyre a társadalmi békét, mutatván, hogy kit is szolgálnak igazán, a zsidó tõkést vagy a zsidó szakszervezeti bizalmit, akik egyike fölöslegesebb és károsabb, mint a másik a nemzet szempontjából.

8. Szükséges-e külön hangsúlyoznunk, hogy itt nemzetellenes intézkedésekrõl van szó?

„Amikor Beaverbrook szemlét tartott egy nagy repülõgépgyárban, felkeltette az érdeklõdését egy új típusú gép. Megkérdezte, hogy mikor készül el. Két hónap múlva - felelték, mire õ azt mondta, neki azonnal szüksége van erre ez az újfajta repülõre. Két napon belül, Berlin bombázásáig el kell készülnie. Az egész gyárban átszervezték a termelést, hogy két napon belül készen lehessenek. A teljes termelési terv felborult, a futószalag leállt, minden energiát az új gépre koncentráltak. Elképesztõ erõfeszítések árán két nap alatt elkészült a gép, és elrepült a légierõ támaszpontjára. A munka - Beaverbrook parancsára - elkészült, habár az egész gyár termelésében még hetek múlva is zavarok voltak. Azon az éjszakán, 48 órával Beaverbrook látogatása után a gép már Berlin fölött volt, készen a bombázásra. Amikor meghúzták a bombakioldó kart, az éjszakai mûszak két dolgozója hullott alá a mélybe. „ (Angus Caler: „A nép háborúja” - Anglia 1939-1945 - Keresztül a Csatornán: 1940. októberétõl 1942. decemberéig. 69-Mass Observation, 1969. 60-61. oldal) Hogyan magyaráztak akkor egy ilyen a mészárlást?

A „Le Soir”, a vezetõ belga napilap átolvasása igen sok tanulsággal szolgál. Drezda bombázásáról két nap elteltével adtak hírt - egy kicsiny keretes írásban a gyászjelentések és a színházi mûsorok között. A tudósításban az állt, hogy 1400 RAF (Royal Air Force - a brit légierõ) bombázó támadta meg Drezdát, a cél a Bohlen olajfinomító volt (ám minõ meglepetés: maga az olajfinomító érintetlen maradt...). Az elsõ oldalon említés sem esik a 250000 áldozatról. Minden talpalatnyi helyet a jaltai békekonferencia hírei töltenek ki. Egy kicsit hátrébb, egy rövid kommentár viszont erre a következtetésre jut: „A fegyverek brutális erejét is fel kell használni arra, hogy a fanatikusoknak még az írmagját is kiirthassuk!” Az ellenség demonizálása - és szövegelés a békérõl. A cél világos: a gyõztesek bûneinek teljes elhallgatása; a „szövetségesek” által alkalmazott dezinformáló módszerek alig különböztek a azoktól az eszközöktõl, amelyeket manapság, mondjuk az Öböl-háború igazolására és a hozzákapcsolódó nemzeti felkelés agyonhallgatására használnak fel. A félreinformálás szerepe mindenkor ugyanaz: annak kísérlete, hogy az emberekkel elhitessék, nincs más lehetõségük, mint a beletörõdés a zog hazug, nemzetellenes elnyomó parazita és háborúkat szító rendszereibe, legyenek azok cucilisták vagy liberálisak.

Ölebek és vazallusok

Winston Churchill szerint, a háborúzásnak is divatjai vannak. „Egyik évben a hosszú szoknya a divat, a másikban a rövid.” A „civilizálatlan” (arab, és kurd) törzsek ellen 1919-ben a mérges gáz használata volt a divat. 25 év után, 1945-ben, Churchill, a polgári lakosság elleni szõnyegbombázás divattervezõjeként lépett újra színre. 1945 elején, a szovjet hadsereg elõl menekülõ polgári lakosság Drezdába tömörült, és a város lakosságának száma az eredeti hatszázezerrõl, több mint egy millióra duzzadt. Drezdát Elba menti Firenzének nevezték, s világszerte ismeretes volt múzeumairól, és mûkincsirõl. Annakidején az Elba Firenzéjének nevezték. 1945. február 13-án, a Szövetségesek, a városi stadion koordinátáit véve alapul, ötven négyzetméterenként, petróleum bombákkal itatták át a terepet. A 12 km²-t befogó tûz füstje 5 km magas volt.

Az elkövetkezõ nyolc órában, robbanó bombákkal telítették ezt a gyúlékony keveréket. 25’ múlva több mint 200 km/ó sebességû perzselõ szélvihar keletkezett. A forróságtól a levegõ magasba szökött, és a nyomában bekövetkezett vákuum kiszippantotta az emberek tüdejébõl az oxigént. A felfelé iramló légnyomás a magasba röpítette az embereket, és tizenöt kilométernyi körzetbe szórta szét a holttesteket.

Másnap ismét megjelennek az amerikai repülõgépek, és a túlélõket gépfegyverezték. Több mint százezren meghaltak. A bombázás tényleges célja, a Szovjetuniónak való példamutatás volt, illetve a Szovjetunió európai hatáskörének korlátozása. Magyarország sorsa azonban ekkor már megpecsételõdött. Drezda bombázásának napján, 1945. február 13.-án vette át Sztálin, Malinovszkij marsallnak, Budapest elfoglalásáról szóló jelentését.

Ötvennyolc évre, Drezda, és Hirosima bombázása után, Magyarország jelenlegi miniszterelnöke (is) aláírt egy papírt, amelyben hitet tesz az Amerikai Egyesült Államok háborús politikája mellett. Ha ez nem lenne ilyen arcpirítóan szégyenletes, akkor titkon örülni kellene ennek a vészjósló cinkosságnak. A magyarok ugyanis az elmúlt 500 évben minden háborút elvesztettek - ha voltak szövetségesei, ha nem. „Üdvözlet a gyõzõnek”, mondhatnánk kárörvendõen. Az Egyesült Államok azonban nem háborúra készül, hanem egy fölényes mészárlásra szánta el magát. Az amerikai haditerv nem „esetleges” polgári áldozatokkal számol, hanem a polgári lakosságnak egy olyan tömeges megsemmisítését tûzte ki céljául, amelyhez hasonló nem fordult elõ a második világháború óta.

2003. január 24. Harlan Ullman, a Pentagon hadi tervezõje, a CBS -Televíziónak adott interjúban ismertette az Egyesült Államoknak, az Irak elleni támadás tervét. A „Shock and Awe” (Megrázkódtatás és Elrémítés) nevû terv alapján Irakot egyszerre támadnák meg északról és délrõl. A terv, továbbá elõrelátja Bagdad két napig tartó szüntelen bombázását, 800 cirkáló rakéta bevetésével. Ez több, mint a 40 napig tartó Öböl háború idején kilõtt rakéták száma összesen. Ullman, a támadás várható hatását a következõképpen írja le: „az egyidejû hatás erejérõl van szó, olyan mint a Hirosimát ért atombomba hatása, a hatás, napok és hetek helyett, perceken belül bekövetkezik.” A víz és áram szolgáltatás megsemmisül. Bagdadban senki sem lesz biztonságban, sem a földön, sem a föld alatt. Az Egyesült Államok olyan tûzorkánt szándékozik létesíteni Bagdad felett, amely kiszippantja a város öt millió lakósának tüdejébõl az oxigént, és egybe olvasztja a holttesteket a vas gerendákkal, beton falakkal és a járdával. Drezda, és Hirosima tragédiája reinkarnálódik, hatvan év tökéletesített harcászati eszközeinek távlatából. Ehhez iratkozott fel bûntársul Magyarország. Ha az amerikai terv megvalósul, ezzel a megalázkodó aláírással minden magyar, azonnal és visszavonhatatlanul egy világra szóló háborús bûncselekmény részese lesz.

Sokunknak örömére szolgál, hogy Magyarország jelenlegi miniszterelnöke nem kíván tizenötmillió magyar miniszterelnöke lenni. Az amerikai, és a kanadai magyarok évek hosszú során át szomorúan tapasztalták, hogy az amerikai sajtó Magyarországról, és a magyarokról csak rossz híreket közölt. Ezt nehéz volt elviselni, de sokan azzal vigasztalódtunk, hogy ezeknek a „rossz híreknek” a zöme nem volt igaz. A „Megrázkódtatás és Elrémítés” terv melletti önkéntes felzárkózás azonban igaz, - és az is marad. A kör bezárul. Magyarországon ma ugyanazok hozzák ránk „gyógyítónak a háborút”, akik egy nemzedéken át a kollektív bûnösség vádját zúdították ellenünk világszerte.

Törökország 15Mrd $-t kapott, mert némi huzavona után beleegyezett, hogy az amerikai hadsereg országán keresztül támadjon hátba egy másik országot. A BBC, 2003. február 25. jelentése alapján Törökország attól tart, hogy az esetleges amerikai hadmûveleteket kihasználva, az Irakban és Törökországban élõ kurdok netán a saját jogaik érvényesítése érdekében lépnek fel. Az amerikaiaktól kapott pénzösszeg egy részét Törökország azért kapta, hogy a kurdok esetleges egyesülési, illetve önállóságra való törekvéseit megakadályozza. 2003. március 21. a BBC híradójában a kurdok képviselõje kijelentette, hogy Törökország a háború örve alatt a kurd nemzeti kisebbségek törekvéseit szándékozik letörni. A NATO, tehát Magyarország is, beleegyezett abba, hogy támogatja Törökországot a kurdok szabadságjogainak eltiprásába. Magyarország miniszterelnöke, pedig külön, írásban adta, hogy támogat egy olyan háborút, amely többek között eleve megtagadja egy nemzeti kisebbség önrendelkezési jogát.

Az Irak elleni támadás elõkészítésének folyamatában, az izraeli megszállás ellen küzdõ palesztinok is terroristáknak minõsülnek a saját hazájukban. A kurdok és a palesztinok szabadságjogai elleni szembehelyezkedésével, Magyarország feladta erkölcsi jogát, hogy bármit is megkíséreljen a határon túli magyar nemzeti közösségek jogainak érvényesítése érdekében. Lehet, hogy a magyar kisebbségeknek a kurdokkal, és a palesztinokkal való összehasonlítása csak jelképes. Nem tényleges lehetõségekrõl, nem valódi párhuzamokról, csupán elvi összehasonlításról van szó. Az igazi árulás, az emberi felelõtlenségtelenség mélypontja, azonban magának a reménynek, a szabadság vágyának az elárulása, a segítség lehetõségének a megtagadása. Jó lenne egy olyan magyar kormányt látni, amely eljárását nem a hatalmon lévõk érdekeihez, hanem az igazsághoz szabja. Illyés Gyula szerint, a nemzet, nem érdekcsoport, hanem igazságérvényesítõk szövetsége. Ez az igazi globalizmus értelme is.

Tekintsünk el egy pillanatra a jelenlegi magyar kormány tudatosan vállalt bûnrészességétõl, vagy a magyar nemzeti közösségek szabadságjogainak (ismételt) elárulásától, és vizsgáljuk meg magának az eltervezett támadásnak az értelmét.

Hihetõ-e, hogy, ha az amerikai terv megvalósul és annak rettenetes következményei (perceken, vagy órákon belül) a világ elé tárulnak, annak hatására a terrortámadások megszûnnek? Arról pedig nem is beszélve, hogy az Egyesült Államokban, Philadelphiában és Houstonban valószínû legtöbb terrorista húzódik meg mint Bagdadban.

Ki az aki elhiszi, hogy Bagdad ártatlan lakosságának lemészárlása majd jobb kíméletesebbé teszi a terroristákat? A nyugat birtokában lévõ Al-Qaeda okiratok szerint a szeptember 11-ei támadást eredetileg az Egyesült Államok atomerõmûvei ellen tervezték, de tervüket „humanitárius meggondolások” alapján megváltoztatták. Ki az, aki elhiszi, hogy miután az amphetamintól elkábított amerikai pilóták egykedvûen felperzselnek egy muzulmán világvárost, a terroristák támadásai „humánusabbak” lesznek, azután, hogy azok látták a halottak százezreit és a járdával, és a beton, és vasgerendákkal összeolvadt holttesteket? Ismeretes, hogy a muzulmánok nehezen felejtenek.

A tényleges veszélyt nem Sadam Hussein, vagy Irak, és nem is George W.Bush személye jelenti, hanem az amerikai militarizmus és a demokratikus intézményeknek, a militarizmus érdekében történõ aláásása. Az amerikai militarizmus igazi arcát a fõsodrású média kiiktatta a köztudatból. Az amerikai demokráciát megfosztották attól a lehetõségtõl, hogy a polgárok megfelelõ értesülések alapján döntsenek. A választások értelmüket vesztették. Az elkövetkezõ amerikai rabló hadjárat, és tömegmészárlás, európai támogatóiból, az Egyesült Államok egy trójai falovat barkácsoltak össze, amely most ott várakozik a közös Európa kapui elõtt. A „vén” Európa pedig lekicsinylõen mosolyog a látványon. Nyilvánvaló, hogy Maupassant, és Thomas Mann, s talán Lev Tolsztoj hazájában is olvasták Homéroszt, és nem dõlnek be a cselszövésnek.

Mi az, ami egyénileg megtehetõ? Február 15-én, amikor az amerikai támadás még el sem kezdõdött, több mint 150 országban tüntettek a háború ellen. A tüntetõk számát tízmilliónál is többre becsülik. Ez olyan esemény, hogy egyesek néhány év múlva megkérdezhetik: „Hol voltam, 2003. február 15-én azon a szombat délutánon, amikor milliók tüntettek mielõtt, a háború elkezdõdött volna? Lehetséges, hogy csupán erõfeszítéseink minõsége a döntõ.

Odakint sötétedik. Amíg a „Shock and Awe”, magyarul, „Az Árulás ára” címû valóság show elkezdõdik, a „lakosság” számára levetítik „A félelem bére” c. kitûnõ francia filmet.

Kaslik Péter