Vajda Iván:

A Benesi dekrétumok jogfosztó rendelkezései a mai szlovákiai jogrendben

A volt köztársasági elnök (Eduard Benes) dekrétumai (Benesi dekrétumok) nem csak Szlovákiában, hanem külföldön is a legidézettebb jogi anyagok a politikai életben. Ennek a ténynek, megvan a racionális indoka, mivel a szlovákiai politikai elit az itt élõ magyar nemzet kisebbségének érveit semmibe veszi, és joggyakorlásával sérti alkotmányi és emberi jogainkat.

Sorrendben tekintsük át a Benesi dekrétumnak jogi alapjától, elemzésén keresztül a jogi szükséget az aktusok hatálytalanítására és ennek a lehetõségét Szlovákiában, illetve az EU belül.

A köztársasági elnök dekrétumai a Csehszlovák Köztársaság ideiglenes állami rendszer megalakulásától 1940. július 21-tõl, az ideiglenes Nemzeti gyûlés kinevezéséig (itt egyetlen német vagy magyar sem volt képviselve) 1945 október 28-ig voltak kiadva. Ez alatt az idõ alatt Benes 126 dekrétumot és 17 alkotmányi dekrétumot írt alá (ebbõl 43-at a Csehszlovákia megszállása alatt). Ezeket a dekrétumokat három csoportba oszthatjuk:

1. retribúció (károsítás a háborús károkért)

2.konfiskáló (elkobzás)

3. állampolgárság rendezése.

Minden elnöki dekrétumnak törvényi ereje volt. Szlovákiában a Szlovák Nemzeti Tanács (SzNT) kialakulása után (1944. augusztus 29.) ennek a tanácsnak minden rendeletének a jogi ereje egyenlõ volt az elnöki dekrétummal. A dekrétumok és a rendeletek fõleg a németek és a magyarok helyzeteivel foglalkoztak illetve a kollaboránsok és az árulók büntetésével és az ezzel függõ anyagi dolgokkal. De Szlovákiában 1944. szeptember 1- tõl, amikor a Szlovák Nemzeti Tanács átvett minden hatalmat, nem volt érvényes minden elnöki dekrétum. Mi több, 1945. április 30-án a SzNT úgy döntött, hogy Szlovákia területén az õ határozatuk nélkül, nem lehet érvényes egy elnöki dekrétum sem. Ebbõl a szempontból egész 1945 október 28.-ig mint „kettõs állam”mûködött.

Benesi dekrétumok – a Szlovák Köztársaság jogrendjének a része

Eduard Benes köztársasági elnök a dekrétumokat és az alkotmány dekrétumokat a kormány elõterjesztésére adta ki. Itt meg kell jegyezni, hogy minden elnöki aktushoz a békeidõkben a Nemzetgyûlés hozzájárulása is szükséges volt, de a háborús idõkben (az õ elhatározása szerint) elegendõ volt a kormány hozzájárulása. Az ilyen módon történõ törvényalkotásnak az 1920.-évi Csehszlovák alkotmányban nem volt alkotmányos alapja. Ezek a jogilag alaptalan dekrétumok ellentétben voltak a nemzetközi egyezményekkel is, és annak ellenére ki voltak hirdetve és sok végrehajtva. Érvényességeiket késõbb visszamenõleges hatállyal hagyta jóvá ex tunc az ideiglenes Nemzetgyûlés, amelyik egykamarás törvényalkotó szerv volt Csehszlovákiában, és mint a 57/1946 Zb. alkotmánytörvény volt kihirdetve. Ilyen lépéseket a jogállamok jogrendje nem ismer el, annak ellenére, hogy háborús idõkre volt hivatkozva.

Ami a dekrétumok jogalkotását illeti, a köztársasági elnök dekrétumait a kormány készítette elõ és az Állami Tanáccsal egyeztette. Az 1942. okt.27-i 12/1942 Úr. ves. számú alkotmány dekrétumának 3. szakasza alapján a köztársasági elnök köteles volt kikérni az Állami Tanács álláspontját, ha ezt nem tette meg a kormány. Az Állami Tanács megszûnése után (1945. április 4. a 2/1945 Zb. törvény alapján) az egyes dekrétumok jellege és területi hatásköre szint egyeztették a Szlovák Nemzeti Tanácsban.

Benes köztársasági elnök dekrétumai a jogrendszer részét alkotja a mai napig a Szlovák Köztársaságban. A Szlovák Köztársaság Alkotmányának a 152.-ik szakasza meghatározza, hogy az alkotmány törvények, törvények és a többi általánosan kötelezõ jogi elõírások a Szlovák Köztársaságban érvényben maradnak, ha nincsenek ellentétben az alkotmánnyal. Ezekben a dolgokban dönteni a jogosult szerv a Szlovák Köztársaság Alkotmánybírósága. Azért mert a mai napig a Szlovák Köztársaság Alkotmánybírósága nem hozott döntést arról, hogy a Benes dekrétumok nem lennének összhangban a a Szlovák Köztársaság Alkotmányával, érvényben vannak és a szlovákiai jogrend részét alkotják.

Jogfosztó dekrétumok és jogi rendeletek.

Szlovákiában (de Csehországban is) sok jogász szakember és politikus alaptalannak tartja a Benes dekrétumok eltörlésének követelését. Állításukat azzal indokolják, hogy a dekrétumok nagy része már elvesztette a jelentõségét, némelyek el voltak törölve, illetve módosítva voltak. Ebben egyrészt igazuk van, de meg kell különböztetni azokat, amelyek a mai napig megtartották jogi hatályukat és a jelenben is alapozhatnak új jogi vonatkozásokat illetve viszonyokat. A jelen idõkben is találkozhatunk olyan esetekkel, amikor a bíróságok a döntéshozásukban a Benes dekrétumok alapján döntenek (fõleg ami a restitúciót illeti).

Az alábbi a jogfosztó dekrétumok és jogi rendeletek tartoznak a mai napig a szlovákiai jogrendhez:

5/1945 Zb.

Köztársasági elnök dekrétuma, amelyik a megszállás idõszakában kötött adásvételi szerzõdések érvénytelenségérõl, és a németek, a magyarok, az árulók, és kollaboránsok, és bizonyos egyesületek és szervezetek vagyonának államosításáról szól.

12/1945 Zb.

Köztársasági elnök dekrétuma, amelyik a németek, a magyarok valamint a cseh és szlovák nemzet árulói és ellenségei mezõgazdasági vagyonának elkobzásáról és sürgõsségi szétosztásáról szól.

16/1945 Zb.

Ez a köztársasági elnök dekrétuma a fasiszta bûnözõk, árulók és segítõik megbüntetésérõl és a rendkívüli népbíróságról szól.

28/1945 Zb.

A köztársasági elnök dekrétuma a németek, magyarok, és az állam más ellenségei mezõgazdasági földjének cseh, szlovák és más szláv földmûvesekkel való betelepítésérõl szól.

33/1945 Zb.

A köztársasági elnök alkotmány dekrétuma a csehszlovák állampolgárság rendezésére a németeknél és a magyaroknál. Ennek a alkotmány dekrétum alapján voltak megfosztva állampolgárságuktól.

108/1945 Zb.

Köztársasági elnök dekrétuma az ellenséges vagyon elkobzásáról és annak a Nemzeti Újjáépítési Alaphoz való csatolásáról. Ennek a dekrétum alapján a németek és a magyarok személyes holmijuk kivételével minden vagyonuk el volt kobozva.

A Szlovák Nemzeti Tanács (SzNT) Mezõgazdasággal és Földreformmal Foglalkozó Megbízotti Hivatalának a 24 sz. rendelet 1945. március 10.

A németek, a magyarok, valamint a szlovák nemzet árulói és ellenségei mezõgazdasági vagyonának elkobzásáról és haladéktalan elosztásáról szól.

A Telepítési Hivatal Nemzeti Újjáépítési Alapjának a 1401. sz. rendelete 1946. június 25.

A Belügyi Megbízotti Hivatal 1009 sz. rendelete 1946. április 8.

Kiegészítetek a 108/ 1945 Zb. Dekrétumot.

Ezek a törvényerejû rendeletek alapján elkobzott földeket 1945 után azonnali hatályal szétosztották elõször a szlovák bizalmi emberek, majd késõbb a Magyarországról áttelepült szlovákok közt.

A SzNT 104/1945. sz. törvényerejû rendelete

Ennek a rendelet alapján megfosztották tulajdonuktól azokat a tömegszervezeteket és egyházakat amelyek együttmûködtek – kollaboráltak a fasiszta államhatalommal. Hangsúlyozom, hogy ezt a törvényt mindenekelõtt a kisebbségekkel szemben érvényesítették.

A SzNT 34/1945 sz. törvényerejû rendelet

Ez adott alapot az egyházi iskolák államosításának megvalósulására.

A SzNT 47/1947 sz. törvényerejû rendelet

Ennek alapján sajátították ki a már államosított iskolákhoz tartozó földterületeket.

A kollektív bûnösség kérdése a nemzetközi jog szempontjából.

Ami a németek és a magyarok jogosultságát illeti a kárpótlásra az elkobzott tulajdonukért a Potsdami Egyezményre lehet hivatkozni. Ez az egyezmény a XIII. szakaszában említi a kiutasítás lehetõségét az államból, de nem foglalkozik a deportációk vagyoni – jogi következményeivel.

A németek és a magyarok vagyonuk elkobzását illetve államosítását, mint kollektív bûnt azzal indokolták, hogy hûtlen állásfoglalásuk volt a Csehszlovák államhoz. A kollektív bûnösség elvét semmilyen esetben nem szabad korlátozni a háborús jogrendre. Ezt tiltották és tiltják az általános emberi jogok. A végrehajtott intézkedéseket nem lehet megbocsátani, sem a nemzetközi törvény szerint sem a jogi repressziók szerint.

A vagyonelkobzás szintén ellentétben volt a nemzetközi joggal, mert megsértette a diszkrimináció tilalmát. Az 1945. június 21.-én kezdõdõ földreformnak nem az volt a célja, hogy általános tulajdoni viszonyokat hajtsanak végre a mezõgazdasági földeken. Az intézkedések csak a németeket és a magyarokat, illetve a köztársasággal megjelölt „árulókat és ellenséges személyeket” érintette. A németekkel és a magyarokkal való bánásmód hátrányos helyzetbe hozta õket az ország lakósságaival szemben. A németek és a magyarok vagyonuknak az elkobzása etnikai alapon diszkriminált. Azért, mer a kisajátitási intézkedések nem voltak kompenzálva semmilyen kárpótlással, meg volt sértve a nemzetközi jog, ami a kisajátitást illeti. A nemzetközi jog a kötelezettség korlátozását, csak az engedélyezett államosításnál ismeri el. A végrehajtott elkobzást nem tarthatjuk engedélyezetteknek. Az állami intézkedések nem diszkriminálhatnak egyes népcsoportot, illetve külföldieket az otthoni lakóssággal szemben. Azért, mert az elkobzások elsõsorban a németek és a magyarok ellen irányult (a szlovákokat csak akkor érintette, ha elkövettek valamit az állam ellen), egyhangúan, diszkriminatív jellegû volt.

A kommunista rendszer kialakulása után, Csehszlovákiában, az államhatalom által végrehajtott kisajátítás megkülönböztetés nélkül érintette a lakosságot. De ekkor a németek és a magyarok vagyona már el volt kobozva. Azért, mert az elkobzásnak büntetõ jellege volt, nagy arányban különbözik a klasszikus kisajátítástól. A kisajátítás célja általában csak a vagyonszerzés volt, és általánosságban nem sérti az emberi jogokat, de ha bekövetkezik a büntetés, az elûzés a deportáció, akkor az emberi jogok meg vannak sértve. Az elkobzás nem csak egyeseket érintett, de bizonyos népcsoportokat.

A nürnbergi nemzetközi katonai bíróság alapszabályának a 6/b. szakasza szerint, a gyilkosság, kínzás az elfoglalt területen illetve a lakosság deportálása kényszermunkára vagy más célokra, büntetõcselekménynek van tekintve. A 6/c. szakasza szerint a gyilkosság, tömegmészárlás, rabságba vetés, deportáció vagy más nemméltóságos emberi viselkedés a civil lakossággal szemben, végrehajtva a háború elõtt vagy alatt, emberiség elleni bûncselekménynek számitandó.

Ha a nemzetközi jog formálisan is a deportáció tilalmát csak késõbb 1948-ban és 1949-ben iktatta konvencióba, amikor a németek és a magyarok deportálása végre volt hajtva, figyelembe kell venni, hogy már elõtte is létezett szokott rendszabály, miszerint a deportáció büntetõcselekménynek volt tekintve. A Nürnbergben megalapozott alapelvek általánosan érvénybe léptek 1946. december 11- én mint az ENSZ 95.sz.Határozata.

A föld elkobzása.

A földreform elsõ szakaszában, 1946 -ban elsõsorban a németeket és a magyarokat érintette, akiknek 1938. november 1-én nem volt csehszlovák állampolgárságuk és tulajdonosaik voltak több mint 50 ha földnek. Az 1946. június 25-én kiadott törvényerejû rendelet alapján elkoboztak minden németnek és magyarnak, függetlenül az állampolgárságától a mezõgazdasági vagyonát, kártérítés nélkül. A rendelet 2.1. bekezdése szerint, németnek vagy magyarnak az volt tartva, aki bármelyik népszámláláson 1929-tõl számítva, ezekhez a nemzetekhez vallotta magát, illetve olyan politikai pártnak volt tagja, amelyiknek a tagságát ezek a nemzetek alkották. A rendelet 7.§ kimondta, hogy ezekre a földekre, vagyonokra jogot igényelhetnek a községek, szövetkezetek és szlovák nemzetiségû személyek. Az elkobzott földek a Telepítési Hivatal Nemzeti Újjáépítési Alapjának a tulajdonába került, aminek a 66%-át szétosztották szlovák nemzetiségû kisgazdáknak. A földreform elsõ szakaszában összesen 545 000 ha föld volt elkobozva amibõl 246 000 ha mezõgazdasági szántóföld volt.

A földreform második szakaszában (a törvény 1947. július 11-én volt elfogadva) az állami kisajátitás általánosan azokra a nagygazdákra vonatkozott, akiknek a tulajdonukban volt több mint 150 ha mezõgazdasági föld illetve összesen más 250 ha földnél több.

A harmadik szakaszba a kommunisták hatalomátvétele után a föld tulajdonjogának a teljes megváltozása következett be. Itt érintettek voltak azok, akiknek a tulajdonukban volt több mint 50 ha mezõgazdasági föd és azok akik nem dolgoztak a mezõgazdasági földjükön és bérbe adták ki, függetlenül attól mennyi földrõl volt szó. Ezek a földek már nem voltak szétosztva, hanem az állami birtokokba voltak besorolva.

A törvények gyakori változása után, ami az elkobzást illette, földreformot vagy kisajátítást, olyan állapot keletkezett, hogy duplicitás lett a földtulajdonosoknál, ami a telekkönyvekbe voltak vezetve. A telekkönyvi nyilvántartásba gyakran helytelen illetve hiányos adatok voltak beiktatva. A nevesítetlen földek késõbb, azért is keletkeztek, mert 1950-ben Szlovákiában megszûnt a hatósági telekkönyvi nyilvántartásba vétel, ami csak 1995-tõl mûködik ismét. Így alakult ki az a helyzet, hogy a második, harmadik generációja már nem is tudja, hogy szüleinek, nagyszüleinek milyen ingatlan vagyona volt és az hol található telekkönyvileg. Ezeknek a nevesítetlen földeknek 90 %-a a magyar lakta Dél-Szlovákia és szórványosan Észak-Szlovákiában található.

Az állampolgárság megfosztása és lakosság „csere”.

Már a kassai kormányprogram 1945 áprilisában számított a németek és a magyarok deportálásával, a választó joguk és az anyanyelvükön való mûvelõdésük megfosztásával. Ebben a dokumentumban a felül idézettek, még feltételezve voltak a népbíróság ítéletével, hogy bûnt követtek el a cseh, illetve szlovák nép ellen. Az elkobzás vagy kisajátítás sem volt alapozva etnikai és a kollektív bûnösség elve alapján, mert a németekre és a magyarokra - és még lehetõséget adott bebizonyítani, hogy például antifasiszták voltak és nem vétettek az állam ellen.

A kassai kormányprogram elveit Benes elnök dekrétumai messze átlépték. Eduard Benes a SzNT egyeztetése után, 1945. augusztus 2.-án kiadta a 33-as számú alkotmány dekrétumát. Ezzel az alkotmánydekrétummal, egy mondattal megfosztotta a németeket és a magyarokat állampolgárságuktól.

Ez a legsúlyosabb jogfosztó rendelet volt, ami azzal járt, hogy a nyugdíj és más állami járulékok megvonását jelentette a németek és a magyarok részére, egyben az állami alkalmazásból való elbocsátást is maga után vonta. A magyar nemzetiségû magánalkalmazottak elbocsátását, egy júniusban kiadott rendelet írta elõ. Ennek hatására be lett tiltva a magyar nyelv közéleti használata, kizárták a magyar hallgatókat a fõiskolákról, felosztották a magyar kulturális egyesületeket és befagyasztották a magyarok bankbetétjét.

A 33-as alkotmány dekrétum egy nappal a Potsdami Egyezmény aláírása után volt kiadva. A Potsdami Egyezmény egyetértett a német lakosság kitelõpitésével Csehszlovákiából, de semmilyen hasonló intézkedést a magyar lakossággal szemben nem tartalmazott. A magyar lakosság kitelepítésének, illetve kiûzésének a jogi alanya csak a Benesi dekrétumokban találhatók, és ezért nem lehet egyetérteni azokkal a jelenlegi jogászokkal és politikusokkal, akik a Potsdami Egyezményre, mint nemzetközi jogi dokumentumra hivatkoznak.

Más jogi színvonalon volt az, amikor elõnybe helyezték a lakosságcserét Csehszlovákia és Magyarország közt, amelyik a Magyarországon élõ szlovákokat és a Csehszlovákiában élõ magyarokat illette. Ezt nemzetközi és állami jogi aktusok követték. 1946. február 27.-én volt aláírva Csehszlovákia és Magyarország közötti megegyezés a lakosságcserérõl.

Magyarországon eredetileg 95 421 szlovák jelentkezett az áttelepítésre, ténylegesen 73 273-an költöztek át, mivel idõközben 22 148-an megváltoztatták nézetüket és Magyarországon maradtak. A szlovák áttelepülõk 31 308 katasztrális hold földet hagytak maguk után Magyarországon.

Szlovákiában 105 047 magyart jelöltek ki a hatóságok (tehát nem önkéntesen jelentkeztek) az áttelepülésre. Ténylegesen 68 407 személy települt át, önkéntesen 6 000 magyar (többnyire követték a családtagjaikat, akiket a hatóság kényszeríttet a kitelepedésre). Az áttelepített magyarok 109 295 katasztrális hold földet hagytak maguk után Szlovákiában.

Mivel a lakosságcsere nem telesítette a Csehszlovák politikusok elvárásait, a szlovák belügyi megbízott 1946. június 17-én kiadta a rendeletet a reszlovakizációra. Viszont már ebben az idõben számítottak azzal, hogy a magyar lakosság egy részét áttelepítik Csehországba.

A reszlovakizáció önkéntes kampánynak indult, aminek során a magyarokat választás elé állították, hogy ha szlováknak vallják magukat, visszakapják állampolgárságukat, ha viszont nem, akkor el kell hagyniuk otthonukat, kiutasítják õket Csehszlovákiából. Ez az önkéntesnek tûnõ kampány az erõszak nyílt és leplezett formáival akarták elérni, hogy a szlovákul nem értõ magyarok is vallják magukat szlováknak. Sokan a létfeltételeik miatt és a hivatali zaklatások által, megtörtek, de ennek ellenére a magyar lakosság, nagyobb része ellenállt és megtartotta magyarságát.

719 községben 423 264 magyar kérvényezte szlovák nemzetiségûnek történõ elismerését, de a reszlovakizáló bizottság csak 326 679 magyart nyilvánított szlovák nemzetiségûnek.

A legkidomborodóbb jogsértés a magyarokat az 1946-os deportálással érintettek, amelyet munkatoborozásnak neveztek. A Szociális ügyi minisztérium bizalmas jelentése szerint az 1946. november 19.-tõl – 1947. február 22.-ig tartó idõszakban a csehországi mezõgazdasági vállalatokba 44 129 magyar nemzetiségû személy, 11 769 család volt elhurcolva kényszermunkára. A kényszermunkára való elhurcolás a 88/1945 számú dekrétum alapján volt végrehajtva. A dekrétum kimondottan bizonyos idõre kijelölt munkakötelezettségrõl szól, amelyik meghatározta a résztvevõk korhatárát és állapotát. Valójában ez egész másképp zajlott le. Egész családok, nõk, gyerekek, beteg és öreg emberek voltak deportálva a katonaság és a rendõrség felügyelete alatt. Tehát ki lehet mondani, hogy a deportáció nem volt végrehajtva még a jogsértõ 88/1945 számú dekrétum keretében sem. A deportált magyarok többsége 1948 után visszatért a szülõföldjére és Csehszlovák állampolgárok lettek. Míg a Magyarországra kitelepített magyarok magukkal vihettek minden ingó vagyonukat és az elhagyott ingatlan helyébe Magyarországon ujjat kaptak, a Csehországba kitelepítettek elvesztettek minden vagyonukat (csak 10 kg lisztet, 3 kg hüvelyest, 1 kg mákot, 20 kg krumplit, 5 kg zöldséget vagy lekvárt, 1 kg zsírt, 2 kg füstölt húst és korlátozás nélkül baromfit, ruhát, bútort vihettek magukkal Csehországba, míg tilos volt elvinni lovat, marhát, disznót, tûzhelyet és kályhát) és amikor visszatértek szülõföldjükre, szegények és vagyon nélküliek voltak. A deportáció következtetésekén leszegényedett emberek kárpótlást nem kaptak a mai napig.

A felsorol indokok miatt, etikai és erkölcsi szempontból elfogadható volna az érintett deportált családok részérõl, legalább részleges kártérítés és a többi esetben legalább méltó erkölcsi elégtétel, deklarációba fogalmazott sajnálatkifejezés a jogtalanságért és a szenvedésért.

Kompatibilitás az acquis communautaire.

Az EU Szerzõdés 295. szakasza szerint a Közösség joga nem érinti a tagállamok tulajdonjogi alkalmazását, tehát értsük, rendbehozását. Az Európai ítélõtábla jogorvoslása szerint, ez úgy van értelmezve, mint a nemzeti államok gazdaságának, szociális rendszerének és nemzeti identitásának a lényeges része. Ezért az Európai Unió jogi szakértõinek véleménye alapján a Benesi dekrétumok nem képeztek akadályt a Szlovák Köztársaság tagságában. Nem értek egyet azokkal az Európai uniós jogszakértõkkel, akik azzal indokolnak, hogy „ezek régi dolgok”, „nem mai szemmel kell nézni” stb. Ha ma, a jogsértõ Benes dekrétumok a Szlovák Köztársaság jogrend részét alkotja, akkor bizony mai szemmel, kell néznem. Nem tudom, miért nem veszik figyelembe, hogy a németek és a magyarok vagyon elkobzása a kollektív bûn elve alapján történt és ráadásul ezzel is volt indokolva. Merem állítani, hogy az Európai Unió keretein belül kialakított emberjogi védelem rendszere és a sokoldalú nemzetközi egyezmények éles ellentétben vannak és elítélik a kollektív bûnösség elvét. Benes köztársasági elnök dekrétumai tehát ellentétben vannak az EU jogrendszerrel, ami a tiltott diszkriminációt is illeti.

Jelenleg a tagállamoknak nem szabad megengedniük, hogy az EU Szerzõdés és céljai meg legyenek sértve, és ezért olyan belsõ jogi szerkezetet kell kialkotniuk, hogy ez be legyen tartva. Csak egy példa : Ha a Benes dekrétum nyíltan vagy fedve, valóban vagy potenciálisan – korlátozna, vagy nehezítené az Uniós állampolgárnak vagy egy bizonyos népcsoportnak a hozzáférhetõségét az ingatlan vagyonhoz, akkor megsértenék a diszkrimináció tilalmát az állampolgársága miatt ( 12.szakasz), illetve etnikai vagy más közösségi tagság miatt (14. I. Szakasz EU Szerzõdés) ha az ingatlan feltétele szükség lenne gazdasági tevékenységére, amelyre - mint az EU tagállam polgára bejegyezte magát vállalkozónak. Tehát, ha megakadályozta, vagy korlátozta a vállalkozás szabadságát, amit az EU Szerzõdés minden polgárának garantál.

Tudjuk, hogy az EU jogszabályok elõnyben vannak a nemzeti törvények elõtt, annak ellenére, hogy mikor léptek hatásba. A lex posterior szabály itt csak a tagállamok belsõ jogrend használatánál érvényes. Egy állam jogszabálya nem veszíti el érvényességét azzal, hogy az EU tagállama lett (nem következik be automatikusan a derogáció), de használhatatlan lesz. Ha egyes benesi dekrétumok a mai napig megtartották a hatásukat, akkor nincsenek összhangban az EU joggal.

A dekrétumok derogácójának (hatálytalanításának) a kérdése.

a Szlovák Nemzeti Tanács parlamentje döntõ többséggel 2007. szeptember 20.-án a jogfosztást törvényesítõ Benes dekrétumokat, határozatban kimondta „sérthetetlennek, érinthetetlennek és megváltozhatatlannak”. Ezzel pecsétet tettek arra, hogy nekik az itt élõ magyarok csak másodosztályú polgárok. Továbbra is elkötelezték magukat a kollektív bûnösség elve mellett. Fittyet hánynak arra, hogy továbbra is ellentétben vannak több nemzetközi dokumentummal, amelyek betartására Szlovákia elkötelezte magát. Szomorító, hogy amíg a Benes dekrétumok megvalósításához egyetlen nagyhatalom sem adta meg kifejezett beleegyezését, addig a jogfosztó Benes dekrétumok „megerõsítése”, most az Európai Unió hivatalos beleegyezésével történt meg. Ezzel Szlovákia nem csak az anyagi kártérítést tagadta meg a Benes dekrétum áldozataitól, de most jogi alanyuk van megtagadni még az etikai és erkölcsi elégtételt is.

Ismerve a belpolitikai viszonyokat, a felsorolt jogfosztó Benes dekrétumok továbbra is még sokáig a szlovákiai jogrend része marad. Amíg sok politikusnak és a szlovák lakosság sokaságának a vérkeringésében marad a magyarellenesség, amíg a szlovák politikai pártok a magyarellenességre, a nép félrevezetett történelemfelfogásra, szavazópolgárokat tudnak szerezni, addig függetlenül attól, hogy baloldali vagy jobboldali, a parlamentben, a jövõben sem várható el a jogfosztó Benes dekrétumok jogorvoslása. Belülrõl ez a közeljövõben nem érhetõ el, mert a jelenlegi politika nem az elvekrõl szól, hanem az érdekekrõl. Nem úgy mutatkozik a helyzet, hogy a szlovákiai magyar lakosság sorsa és jövõje az érdekkörükbe tartozna. A hatalom, az érdekeik megvalósítására használja ki a jogalkotást. A Benes dekrétumok megerõsítése saját maga beszél arról, hogy milyen érdekeket szolgál.

Itt csak külföldi befolyásra számíthat a szlovákiai magyarság, fõleg az Európai Unió és az Európai Tanács szerveire, hogy rávegyék a szlovákiai kompetens politikusokat, szakembereket esetleg más jelentõs személyiséget a Benes dekrétumok végleges jogorvoslására.

Valamikor úgy tanultam, hogy a törvény, az a viselkedés szabálya a társadalomban, ahol a viselkedés a nép erkölcsébõl, hitébõl és hagyományaiból származott. Nem minden erkölcsinek kell, hogy törvénybe legyen iktatva. Viszont minden, ami törvénybe van iktatva, erkölcsinek kell (kellene) lennie.

A Benes dekrétumok, mint a szlovákiai jogrend része és a Benes dekrétumok érvényességét megerõsítõ törvény milyen erkölcsrõl vall?

Vajda Iván,

Okleveles politológus,

A Kárpáti Harsona fõmunkatársa”