Akik méltóak s akik méltatlanok a zsidósághoz
- Részletek
- M.Szabó Imre
- Találatok: 1062
A fekete Volgában elöl, - mintegy élõ engedélyként- Giscsuk alezredes, a KGB egyik ukrajnai fõembere ül.
Hátul Csillag István, az egykori kiváló rádiós, akit 56-ért, a Szabad Kossuth Rádióért, ott végzett munkájáért távolítottak el a Magyar Rádióból, 1958-ban.
A kapuban találkoztunk.
Õ szomorúan ballagott kifelé, én meg bizakodóan befelé.
Õt aznap rúgták ki, engem aznap vettek fel egészen alacsony beosztásba.
A Magyar Nemzet riportereként van velem. Azért hoztam ki Ukrajnába- 1976-ben- , hogy hitelesen írja meg, miként élnek a kiküldött magyar munkások – lehettek vagy kétezren. Meg titkon másért is csábítottam erre az utazásra.
Medikusként tettettek rá sárga csillagot.
Pista zsidó volt. Ezt sokáig nem tudtam róla, nem is érdekelt, õ se tartotta fontosnak. Ennél fontosabb dolgokról diskuráltunk. Cseresnyepálinka mellett õ s-sel mondta. Arról a rettenetesen vészterhes világról, amely emberek százainak életét követelte, ezreit tette nyomorékká , milliókat tett tönkre s százezreket ûzött el, ebbõl megcsonkított, de a csodálatos hazából. Az újságírásról, a furcsa nyomott világról, a legfontosabb, a legelhallgatottabb témáról – 1956-ról, a forradalomról, a szabadságharcról, Nagy Imrével való találkozásairól.
Szóval ott zötykölõdünk a varázslatosan szép tájat, a Kárpátok havas kanyarulatait, emelkedõit, sudár fenyõit nézve és hallgatunk. Már csak az élõ engedély miatt is. A Tatár hágó ugyanis elsõ számú katonai körzet volt, oda külföldi be nem tehette a lábát. Elõzõ este Giscsukkal jól bepálinkáztunk, barackot ittunk kivételesen, s eközben megkedvelte drága Pista barátomat. Megsúgtam neki, melyik útvonalon kellene felmennünk Ivano Frankovszkba, az egykori Sztaniszló felé.
Ezen, a Tatárhágón.
Még neki is nehézségekbe ütközött a propuszk , az útvonalengedély megszerzése. Két koccintás között azt mondta, eljön velünk.
-Én leszek az engedély- mondta s nagyot húzott a decis pohárból.
-Tudtam, Pista munkaszolgálatosként ezt az utat gyalog tette meg. Egészen a Dnyeszterig menetelve.
Miközben kissé másnapos szomorúsággal szemlélte a tájat, egy kisvárosban éles hangon rám kiáltott:
- Hová hoztál te engem?!
Akkor jött rá, miféle meglepetést fundáltam ki.
Megálltunk.
Kikászálódván az autóból mélyet szippantott az éles hegyi levegõbõl s elindult. Mentem vele.
-Te maradj!
Könnyes szemmel tért vissza.
Megölelt, majd kezet rázott az engedéllyel…
Emlékek tolultak fel benne.
Óvatosan kérdezõsködtem, de nem beszélt.
Hosszú hallgatás után megszólalt.
- Nagy élmény.
A Szózatot énekelte szépen, csendesen. Hogy milyen utakat jár be az ember- mondta maga elé!
Este érkeztünk meg. Vacsora közben került szóba a zsidóság.
- Gerõ, Rákosi, Aczél, Apró és a többi alja, emberhez méltatlan zsidó! – mondta indulatosan.
Bennünket aláznak meg, minket azonosítanak velük. Pedig semmi közünk nem volt és most sincs õrültségeikhez. Mi is ugyanúgy szenvedünk, mint bármelyik magyar. Hiszen magyarok vagyunk, nem igaz?!- és jól hátba vágott. Feloldódott.
Kimondta azt, amit még nem fogalmazott meg.
- Ezek, párszázan- méltatlanok!
A témát lezártuk, mert ki tudja, ki hallgat le bennünket a nagy-nagy baráti Szovjetunióban. Bár elképzelhetõ, ez kedvükre való téma lehetett. Ugyanis akkora volt az antiszemitizmus a nagy testvérnél, pártpolitikai szintû, mint ide Vlagyivosztok!
Pista tudta ezt.
Óvatossá vált, az egész úton kerülte a témát. Szép riportsorozatot írt két hetes utazásáról. A „felszabadítók” zsidóüldözését nem írhatta meg.
Magam is láttam egyszer, miként bánnak velük, a menekülés örömétõl sápadt, topogó orosz zsidókkal . A csapi vasútállomáson a kivándorló zsidók várták a vonatot. Sokan álldogáltak ott. Egyszer csak arra csörtetett egy orosz rendõr s aki útjába került, abba kíméletlenül belerúgott. A szemem elõtt.!
Hazatérvén, évek múltán Budapesten, a Kispipa étteremben folytattuk a témát. Seress Rezsõ, a Szomorú vasárnap címû világszerte ismert dal szerzõje minden este ott zongorázott. Két ujjal olyan hangulatot varázsolt, hogy tele volt az étterem. Két órás riportmûsort készítettünk vele 1967-ben, tizenhét nyelven énekelte a világ. Jó barátok lettünk. Amikor sugározták az adást, a Magyar Nemzet teljes elitje ott ült a kispipában, s hallgatta a kihangosított rádióadást. Rezsõ ott feszített s mosolygott a pianínó mögött.
A Magyar Rádióban persze letörölték az adást.
Aczél György azért másoltatott belõle…
Seress ugyancsak meghurcolt zsidóként, megszállottan élt, nehezen, napról napra szedegetve össze a borravalóból a rávalót. Megvetette a méltatlanokat õ is, de félt megszólalni mások, idegenek elõtt.
Nekünk sugdosott, rekedtes hangján.
- Ha nem hagyják abba, megint nagyon nagy baj lesz ebbõl!
-Megint?- kérdeztem vissza.
- Igen. Megint- és ezt nem veszik tudomásul. Nyomulnak! Mindenütt, ott vannak, a politikában gengszter módra viselkednek, a magyarokat lebecsülik, megvetik, gyûlölik.
-Rezsõkém, Te mondod? Aki megírta a Szeressük egymást gyerekeket?!
Mint zsidó én igazán mondhatom és mondom is. Rossz vége lesz ennek. Ezek a hisztérikus zsidók a saját hatalmukért, vagyonukért szájalnak, nem nyugszanak. Alja zsidók, alja emberek, nem magyarok… Jól érted? Nem magyarok!
Lejáratják a zsidóságot, értékeinket tisztességünket, emberségünket!
Félek…
Aztán Seress Rezsõ kórházba került. Agydaganat. Még látogattuk, de nem örült már nekünk. Nem örült az életnek, fogyatkozó életének.
S éjjel két ujjal megfojtotta magát.
Amerikai Egyesült Államok – 2001.
Washington mellett halastava partján üldögéltünk a Fehér Ház médiatanácsadójával. Arról beszélgettünk, miért fasisztázzák, antiszemitázzák az amerikai lapokban a magyarokat. Miért nem szólítanak meg bennünket, ha Magyarországról írnak, miért veszik át kritikátlanul az ÁVH-s szülõk gyûlöletét az ebben a légkörben szocializálódott gyerekek, ma országgyûlési képviselõk, a hatalom féktelen birtokosai? Csillag Pista és Seress Rezsõ jutott eszembe. Ezek a méltatlanok nem nyugszanak. Rossz vége lesz ennek. Finomam célozgattam is öreg, a távoli vadászmezõkre, a mennyországba távozott barátaim véleményére.
-Igen Imrém. A hazai zsidóság létszámához képest túlreprezentálják magukat a médiában, a hisztérikusok, a politikában, már 1988-óta. A rendszerváltást követõen azonnal megragadták a hatalmat. Persze, nem mindenki. A tisztességes többség nem osztja ezeket a véleményeket. Inkább félelmet keltenek bennük, bizonytalanságot. Ám sokan, bizony sokan a magyarországi zsidók közül méltatlanok a zsidósághoz!- köszönt vissza drága Pista barátom álláspontja. Igaz, beszélnek angolul s az amerikai újságíróknak a telefonkönyvében az õ nevük szerepel.
Megállapodtunk: összeállítunk a polgári oldali közszereplõkrõl egy listát, olyanokat ajánlunk, akik beszélnek angolul, megkapják telefonszámaikat s véleményük nem szûk réteget, hanem a nemzet nagy részét képviseli.
Mi történt?
Minden maradt a régiben.
A fasiszta kártyát ismét elõvették.
Illyés Gyula írja egyik versében:” Mert növeli, ki elfödi a bajt…”
Magyarország, 2008.
Folyamatosan fasisztáznak, antiszemitáznak bennünket, a nyomorúságban vegetáló-elvadult, pogromokra készülõ, tanárt ölõ, kilencven éves asszonyt megerõszakoló, meggyilkoló cigányokat pajzsként tolják maguk elõtt. Hogy majd egy levesért, lejárt szavatosságú száraztésztáért, korsó sörért megszerezzék szavazataikat. A szégyenteljes állampolgársági népszavazás kampányában az SZDSZ hangadó-harsogó zsidó származású politikusai magyarok ellen hangoltak magyarokat. „ Soha nem jutunk be a parlamentbe, ha szavazati jogot kapnak az erdélyi magyarok.”- ezt merészelték mondani.
S ma is magyargyalázástól hangos a média nagy része, véleményterrorral félemlítenek meg jó érzésû, jámbor zsidókat, magyarokat. Nemzetet. Ha jól belegondolunk, a befogadó nemzetet. Befolyásolnak külföldi tõkét, tõkést, politikust. A bankárokról, fõként az amerikai kontinensen garázdálkodókról most ne is nagyon beszéljünk. Akik mohón, tele szájjal is falva csõdbe vitték a világot – s szegény hazánkat! Indulatokat keltve, szítva. Az akció reakciót szül. Sokszor, nagyon sokszor bizony rosszakat! Olyan feszült a légkör idehaza, hogy lassan magam is félek. Mert nyakunkon a legnagyobb nemzeti ünnep, október 23. s tartok tõle, megint elõterelik provokátoraikat, lesz vízágyú és szemkilövés, falhoz állítás mezítelenül.
Szóval félek.
Drága Pista és Rezsõ barátom!
Ezt jelenthetem nektek.
Hát kiknek, ha nem nektek!
Kihez lehetek õszinte ebben a hamis, hazug, elprivatizált világban, ha nem veletek ?!
Csak felér a hangom hozzátok oda, a magasba?!
M. Szabó Imre, televíziós újságíró
az Október 23. Bizottság Alapítvány kurátora
Budapest, 2008. október 21.
>
Hátul Csillag István, az egykori kiváló rádiós, akit 56-ért, a Szabad Kossuth Rádióért, ott végzett munkájáért távolítottak el a Magyar Rádióból, 1958-ban.
A kapuban találkoztunk.
Õ szomorúan ballagott kifelé, én meg bizakodóan befelé.
Õt aznap rúgták ki, engem aznap vettek fel egészen alacsony beosztásba.
A Magyar Nemzet riportereként van velem. Azért hoztam ki Ukrajnába- 1976-ben- , hogy hitelesen írja meg, miként élnek a kiküldött magyar munkások – lehettek vagy kétezren. Meg titkon másért is csábítottam erre az utazásra.
Medikusként tettettek rá sárga csillagot.
Pista zsidó volt. Ezt sokáig nem tudtam róla, nem is érdekelt, õ se tartotta fontosnak. Ennél fontosabb dolgokról diskuráltunk. Cseresnyepálinka mellett õ s-sel mondta. Arról a rettenetesen vészterhes világról, amely emberek százainak életét követelte, ezreit tette nyomorékká , milliókat tett tönkre s százezreket ûzött el, ebbõl megcsonkított, de a csodálatos hazából. Az újságírásról, a furcsa nyomott világról, a legfontosabb, a legelhallgatottabb témáról – 1956-ról, a forradalomról, a szabadságharcról, Nagy Imrével való találkozásairól.
Szóval ott zötykölõdünk a varázslatosan szép tájat, a Kárpátok havas kanyarulatait, emelkedõit, sudár fenyõit nézve és hallgatunk. Már csak az élõ engedély miatt is. A Tatár hágó ugyanis elsõ számú katonai körzet volt, oda külföldi be nem tehette a lábát. Elõzõ este Giscsukkal jól bepálinkáztunk, barackot ittunk kivételesen, s eközben megkedvelte drága Pista barátomat. Megsúgtam neki, melyik útvonalon kellene felmennünk Ivano Frankovszkba, az egykori Sztaniszló felé.
Ezen, a Tatárhágón.
Még neki is nehézségekbe ütközött a propuszk , az útvonalengedély megszerzése. Két koccintás között azt mondta, eljön velünk.
-Én leszek az engedély- mondta s nagyot húzott a decis pohárból.
-Tudtam, Pista munkaszolgálatosként ezt az utat gyalog tette meg. Egészen a Dnyeszterig menetelve.
Miközben kissé másnapos szomorúsággal szemlélte a tájat, egy kisvárosban éles hangon rám kiáltott:
- Hová hoztál te engem?!
Akkor jött rá, miféle meglepetést fundáltam ki.
Megálltunk.
Kikászálódván az autóból mélyet szippantott az éles hegyi levegõbõl s elindult. Mentem vele.
-Te maradj!
Könnyes szemmel tért vissza.
Megölelt, majd kezet rázott az engedéllyel…
Emlékek tolultak fel benne.
Óvatosan kérdezõsködtem, de nem beszélt.
Hosszú hallgatás után megszólalt.
- Nagy élmény.
A Szózatot énekelte szépen, csendesen. Hogy milyen utakat jár be az ember- mondta maga elé!
Este érkeztünk meg. Vacsora közben került szóba a zsidóság.
- Gerõ, Rákosi, Aczél, Apró és a többi alja, emberhez méltatlan zsidó! – mondta indulatosan.
Bennünket aláznak meg, minket azonosítanak velük. Pedig semmi közünk nem volt és most sincs õrültségeikhez. Mi is ugyanúgy szenvedünk, mint bármelyik magyar. Hiszen magyarok vagyunk, nem igaz?!- és jól hátba vágott. Feloldódott.
Kimondta azt, amit még nem fogalmazott meg.
- Ezek, párszázan- méltatlanok!
A témát lezártuk, mert ki tudja, ki hallgat le bennünket a nagy-nagy baráti Szovjetunióban. Bár elképzelhetõ, ez kedvükre való téma lehetett. Ugyanis akkora volt az antiszemitizmus a nagy testvérnél, pártpolitikai szintû, mint ide Vlagyivosztok!
Pista tudta ezt.
Óvatossá vált, az egész úton kerülte a témát. Szép riportsorozatot írt két hetes utazásáról. A „felszabadítók” zsidóüldözését nem írhatta meg.
Magam is láttam egyszer, miként bánnak velük, a menekülés örömétõl sápadt, topogó orosz zsidókkal . A csapi vasútállomáson a kivándorló zsidók várták a vonatot. Sokan álldogáltak ott. Egyszer csak arra csörtetett egy orosz rendõr s aki útjába került, abba kíméletlenül belerúgott. A szemem elõtt.!
Hazatérvén, évek múltán Budapesten, a Kispipa étteremben folytattuk a témát. Seress Rezsõ, a Szomorú vasárnap címû világszerte ismert dal szerzõje minden este ott zongorázott. Két ujjal olyan hangulatot varázsolt, hogy tele volt az étterem. Két órás riportmûsort készítettünk vele 1967-ben, tizenhét nyelven énekelte a világ. Jó barátok lettünk. Amikor sugározták az adást, a Magyar Nemzet teljes elitje ott ült a kispipában, s hallgatta a kihangosított rádióadást. Rezsõ ott feszített s mosolygott a pianínó mögött.
A Magyar Rádióban persze letörölték az adást.
Aczél György azért másoltatott belõle…
Seress ugyancsak meghurcolt zsidóként, megszállottan élt, nehezen, napról napra szedegetve össze a borravalóból a rávalót. Megvetette a méltatlanokat õ is, de félt megszólalni mások, idegenek elõtt.
Nekünk sugdosott, rekedtes hangján.
- Ha nem hagyják abba, megint nagyon nagy baj lesz ebbõl!
-Megint?- kérdeztem vissza.
- Igen. Megint- és ezt nem veszik tudomásul. Nyomulnak! Mindenütt, ott vannak, a politikában gengszter módra viselkednek, a magyarokat lebecsülik, megvetik, gyûlölik.
-Rezsõkém, Te mondod? Aki megírta a Szeressük egymást gyerekeket?!
Mint zsidó én igazán mondhatom és mondom is. Rossz vége lesz ennek. Ezek a hisztérikus zsidók a saját hatalmukért, vagyonukért szájalnak, nem nyugszanak. Alja zsidók, alja emberek, nem magyarok… Jól érted? Nem magyarok!
Lejáratják a zsidóságot, értékeinket tisztességünket, emberségünket!
Félek…
Aztán Seress Rezsõ kórházba került. Agydaganat. Még látogattuk, de nem örült már nekünk. Nem örült az életnek, fogyatkozó életének.
S éjjel két ujjal megfojtotta magát.
Amerikai Egyesült Államok – 2001.
Washington mellett halastava partján üldögéltünk a Fehér Ház médiatanácsadójával. Arról beszélgettünk, miért fasisztázzák, antiszemitázzák az amerikai lapokban a magyarokat. Miért nem szólítanak meg bennünket, ha Magyarországról írnak, miért veszik át kritikátlanul az ÁVH-s szülõk gyûlöletét az ebben a légkörben szocializálódott gyerekek, ma országgyûlési képviselõk, a hatalom féktelen birtokosai? Csillag Pista és Seress Rezsõ jutott eszembe. Ezek a méltatlanok nem nyugszanak. Rossz vége lesz ennek. Finomam célozgattam is öreg, a távoli vadászmezõkre, a mennyországba távozott barátaim véleményére.
-Igen Imrém. A hazai zsidóság létszámához képest túlreprezentálják magukat a médiában, a hisztérikusok, a politikában, már 1988-óta. A rendszerváltást követõen azonnal megragadták a hatalmat. Persze, nem mindenki. A tisztességes többség nem osztja ezeket a véleményeket. Inkább félelmet keltenek bennük, bizonytalanságot. Ám sokan, bizony sokan a magyarországi zsidók közül méltatlanok a zsidósághoz!- köszönt vissza drága Pista barátom álláspontja. Igaz, beszélnek angolul s az amerikai újságíróknak a telefonkönyvében az õ nevük szerepel.
Megállapodtunk: összeállítunk a polgári oldali közszereplõkrõl egy listát, olyanokat ajánlunk, akik beszélnek angolul, megkapják telefonszámaikat s véleményük nem szûk réteget, hanem a nemzet nagy részét képviseli.
Mi történt?
Minden maradt a régiben.
A fasiszta kártyát ismét elõvették.
Illyés Gyula írja egyik versében:” Mert növeli, ki elfödi a bajt…”
Magyarország, 2008.
Folyamatosan fasisztáznak, antiszemitáznak bennünket, a nyomorúságban vegetáló-elvadult, pogromokra készülõ, tanárt ölõ, kilencven éves asszonyt megerõszakoló, meggyilkoló cigányokat pajzsként tolják maguk elõtt. Hogy majd egy levesért, lejárt szavatosságú száraztésztáért, korsó sörért megszerezzék szavazataikat. A szégyenteljes állampolgársági népszavazás kampányában az SZDSZ hangadó-harsogó zsidó származású politikusai magyarok ellen hangoltak magyarokat. „ Soha nem jutunk be a parlamentbe, ha szavazati jogot kapnak az erdélyi magyarok.”- ezt merészelték mondani.
S ma is magyargyalázástól hangos a média nagy része, véleményterrorral félemlítenek meg jó érzésû, jámbor zsidókat, magyarokat. Nemzetet. Ha jól belegondolunk, a befogadó nemzetet. Befolyásolnak külföldi tõkét, tõkést, politikust. A bankárokról, fõként az amerikai kontinensen garázdálkodókról most ne is nagyon beszéljünk. Akik mohón, tele szájjal is falva csõdbe vitték a világot – s szegény hazánkat! Indulatokat keltve, szítva. Az akció reakciót szül. Sokszor, nagyon sokszor bizony rosszakat! Olyan feszült a légkör idehaza, hogy lassan magam is félek. Mert nyakunkon a legnagyobb nemzeti ünnep, október 23. s tartok tõle, megint elõterelik provokátoraikat, lesz vízágyú és szemkilövés, falhoz állítás mezítelenül.
Szóval félek.
Drága Pista és Rezsõ barátom!
Ezt jelenthetem nektek.
Hát kiknek, ha nem nektek!
Kihez lehetek õszinte ebben a hamis, hazug, elprivatizált világban, ha nem veletek ?!
Csak felér a hangom hozzátok oda, a magasba?!
M. Szabó Imre, televíziós újságíró
az Október 23. Bizottság Alapítvány kurátora
Budapest, 2008. október 21.
>
