Ismételjünk egy kicsit-mindaddig, amíg az emberiség tudata nem csak egyfajta áldozatot ismer és szajkóz
- Részletek
- M.Szabó Imre
- Találatok: 767
A KOMMUNIZMUS ÁLDOZATAINAK ELMLÉKNAPJÁN
M. Szabó Imre beszéde a Széchenyi Körben
2006.február 24.,péntek, 18:00 óra
Budapest, XII. kerületi (MOM) Mûvelõdési Központ
---------
„Mind elhajlottak, valamennyien megromlottak, és nincsen, aki jót tesz, egyetlenegy sincs. Nyitott sír a torkuk, nyelvükkel ámítanak, kígyóméreg az ajkukon; szájuk átokkal és keserûséggel van tele. Lábuk gyors a vérontásra, romlás és nyomorúság jár a nyomukban, és a békesség útját nem ismerik; Isten félelmével nem törõdnek.” (Róma 3,12-18), Pál apostol által idézett prófétai igék.
A kommunizmus áldozatainak emléknapja – pontos-e vajon ez a mondat?
Nem, inkább diktatúrájának borzalmairól, a tudatos népirtásról, annak emléknapjáról kellene megemlékeznünk?
Nagy dilemma..!
S nem csak egyszer egy évben kellene megemlékeznünk!
Hanem- amint azt a holkauszt áldozataira való 365 napos emlékezés-sorozatban láthatjuk- minden alkalommal, ha kell, hát minden nap!
A bûn, amit elkövettek az egyetemes emberi jogok, az emberiség ellen, a fájdalom, amely valamennyiõnk lelkében sajog, elévülhetetlen, nem múló!
Gyötör bennünket.
Még akkor is, annak ellenére is, ha a keresztényi megbocsátás vezérli cselekedeteinket, életünket.
Ezek a bûnök szerintem nem megbocsáthatóak!
Dédapáink, apáink, testvéreink rokonaink, szeretteink s ismeretlenek szenvedése - a mi szenvedésünk is.
Lelkünkben sajog a fájdalom, olykor már-már észre sem vesszük.
Csak azt, hogy nagyon-nagyon rossz a közérzetünk, ha egy kicsit is eltöprengve sorsunkon a múltra emlékezünk.
Krónikus mentális sérülés ez, olyan, amit az idõ múlása nem gyógyít be teljesen.
Egy kicsit igen, de soha el nem tûnõ nyomai hegesednek valamennyiõnk lelkében.
Nem felejtem el azt az éjszakát, amikor berontottak a düledezõ pesterzsébeti vályogházba. Öten jöttek, nyikorgó bõrkabátban, meg Róth bácsi, a környék utcabizalmija és Farkas Sándor , a szomszéd, aki bennünket – „piszkos oláhokat” ( Erdélybõl menekültünk át…) harmincnyolcszor jelentett fel.
Az ÁVH emberei – emberei?! : pribékjei voltak.
Egy szobácskában éltünk, szüleim, s mi ketten, gyerekek.
Nyomorúságosan, de nagy-nagy szeretetben, egymás leheletét érezve.
Az ÁVH pribékjei, a „KAPDOVA”- csoport tagjai.
Ez az ÁVH-n belüli szleng: KAPDOVA- milyen útszélien-primitív s kegyetlen!
Elkapdoválni !!!
A kifejezést attól a V. Nagy Árpád egykori ÁVH- s operatív tiszttõl hallottam, akit büntetésbõl a Gyorskocsi utcai pribékek közé helyeztek. Éppen tegnap mondta el, töredelmesen, könnyeivel küzdve történetét abban az életút interjúban, amit róla írok. Könnyes szemmel mesélte, milyen drámák zajlottak le a szeme elõtt, amikor ajtót berúgva rontottak rá a békésen alvó családra. Az egyik kicsi gyerek az anyja hálóingjébe kapaszkodva, a másik a kényszerûen szedelõcködõ apát térdénél átölelve szemlélte rémülten, miként lökdösik, taszigálják kifelé édesapjukat, mint érvel szegény feleség: nem, nem, a férjem nem követett el semmit!
Minként dúlták fel a lakást, a kamrát, mint vagdossák oda a teli befõttes üvegeket a falhoz, milyen barbárul, önmagukból kivetkõzve tornádózták végig a percekkel korábban még békés, szeretettel áthatott otthont.
( Ez az ember nem bújt az unalomig ismert ”parancsra tettem” mentegetõdzõ szavak mögé: beismerte, maga is része volt ugyan az elnyomó gépezetnek, s egész élete a vezeklés, a bûn kimondása és bevallása könyvben, szóban cselekedetben, a megbánás jegyében telik…)
Szóval a „KAPDOVA” csoport nálunk ugyanezt a bûnt követte el, ugyanígy!
Feltehetõleg egyazon parancsnoki „filozófia” alapján!
És vitték szegény sápadt apámat.
Soha nem felejthetem a pillanatot.
Elévülhetetlen pillanat!
Elévülhetetlen a bûn!- és nem csak azért, mert azóta is alvászavaraim vannak, gyakran felriadok, abban az órában, amikor a KAPDOVA emberei elrángatták szerencsétlen, a románok által ugyanígy megalázott, meggyötört édesapámat…
Nem sokkal késõbb, Sztálin halála napján Halupka tanár „úr” a pesterzsébeti általános iskolában mindenkitõl megkérdezte, mit érez a nagy vezér, „apánk” halála kapcsán.
-Mint embert sajnálom, de mint politikust nem! – feleltem kis naivan.
A munkáskáderbõl kikupálódott tanító a szomszéd utcában lakott.
Ugyanolyan nyomorban, mint mi. Csak onnan nem hiányzott az édesapa, mint nálunk.
Mert õ bent volt, hol az ÁVH-ban, hol a rendõrségen…
A tanár ezt tudta, hiszen errõl suttogott a környék!
Halupka tanár „úr” dührohammában kirángatott s osztálytársaim elõtt vadul megkörmösözött.
Soha el nem múló fájdalmat okozva.
Bennem soha el nem évülõ bûnt követve el…
Persze apró, említésre se méltó ki kegyetlenség ez, azokhoz a bûnökhöz képest, amelyeket a kommunisták pribékjei, a KAPDOVA-sok és társaik elkövettek a magyarság ellen.
Magyarok a magyarok ellen.
Persze parancsnokairól, legfelsõbb irányítóikról ez utóbbit teljességgel nem lehet állítani…
Õk, e furcsa, különös szerzetek, a magyarságot a magyarokkal verették, üldözték, vetették börtönbe, figyelték meg, hurcoltatták, súgatták be, évtizedeken át.
Tegnap este a ZENIT TV-beli, A MAGYAROK VILÁGA címû egyórás mûsorom vendége egy orvos volt, akit a szovjet hadsereg pribékjei vittek el, vettek õrizetbe, Balatonfüreden ( ???) ítélték el kémkedésért tíz évre s marhavagonban lötyögtették Harkovba, majd onnan Szibériába, a GULÁG-ra, Kolimára.
Miközben megdöbbentõ történetérõl beszélgettünk, finoman helyreigazított: nem a kommunizmus emléknapjáról, hanem a bolsevizmus rémtetteirõl, a LENINI-SZTÁLINI DIKTATÚRA borzalmairól kell nekünk emlékeznünk.
Mert ez diktatúra, véresen kegyetlen diktatúra volt!
Meghajtottam, a fejem érvei elõtt.
Egy kicsit pillantsunk körül, hogy vajon a világban hány emberéletet követelt a bolsevista terror, a kommunizmus rémtetteinek mennyi a kézzelfogható, tényekkel igazolható áldozata?
Íme egy kis statisztika!
Ismételjünk egy kicsit és ismételjük mindaddig, amíg az emberiség tudata nem csak egyfajta áldozatot ismer és szajkóz kényszerû média-kiszolgáltatottságában: nap- mint nap!
A nácizmus számlájára mindent összevetve körülbelül 25 millió áldozatot írhatunk, míg a kommunizmuséra ennek majdnem a négyszeresét, méghozzá a következõ geográfiai elosztásban:
Szovjetunió: 20 millió; Kína: 65 millió; Vietnam: 1 millió; Észak-Korea: 2 millió; Kambodzsa: 2 millió; Kelet-Európa: 1 millió; Latin-Amerika: 150 000; Afrika: 1,7 millió; Afganisztán: 1,5 millió;
Nem, a nemzetközi bolsevista-kommunista mozgalom, nem tétlenkedett: közel járunk a százmillió halotthoz.
Százmillió család- íme az emberiség nem elhanyagolható szelete- ellen elkövetett, soha el nem évülõ bûnök!
Minden ember halála egyforma veszteség, egyformán sajgó fájdalom.
Legyen az keresztény vagy zsidó!
Legyen akár százmillió, akár hatmillió!
Nem tehetünk különbséget emberhalál és emberhalál között!
Amikor akasztott embert temetnek, akkor fúj ilyen hevesen, viharosan a szél,- suttogták körülöttem a Kerepesi temetõ elõtt a tolongó, valamit sejtõ-valamire vágyakozó tömegben.. Vörös az égalja, vérvörös szemek, a titkolt sírástól- ott voltam, soha nem felejtem el : a félelem és a dac, az elszántság keveredett azon a szomorú délutánon. Csak benne volt a levegõben: itt, ebben a megnyomorított népben megmozdult valami- az emberek lelkében. Rajk László özvegye 1956-ban egyre gyakrabban követelte, hogy a férjét tisztességes körülmények között temessék el Õsszel a pártvezetés már nem halogathatta tovább az ügyet. 1956. október 6-án a Kerepesi temetõben összegyûlt tömeg jelenlétével az utóbbi évek bûnei ellen is tüntetett. Félelmemtõl remegve ott dideregtem, kamaszként, a KAPDOVA akcióval a lelkemben. Nem sejthettük, hogy tizenhét nap múlva kitör a forradalom.
A mai nap, február 25-e a kommunizmus áldozatainak szomorú, kegyeletes, ugyanakkor figyelmeztetõ emléknapja.
1947. februárjában – koncepciós vádak alapján – ezen a napon tartóztatták le Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt fõtitkárát. Kovács Béla a magyarok szemében a szabadság és a nemzet függetlenségének jelképe volt. Letartóztatásakor mindenki úgy érezte: megdõlt "a demokrácia bástyája". Egy embert letartóztattak, mégis egy egész nemzet tudhatta: elveszett a szabadság. Majd többévi elõzetes fogva tartás után a Szovjetunióba hurcolták, és 1952-ben 25 évi szabadságvesztésre ítélték. A „Gulag” néven ismert kényszermunka-táborok keserveit megjárva, 1955-ben térhetett haza, de csak félév múlva szabadult, betegen.
Bár ezután még képviselõként politikai szerepet is volt alkalma vállalni, az igazságtalan meghurcoltatás és fogság megpróbáltatásai következtében 1959-ben 51 évesen meghalt. Sorsa egyfajta típus-példája lett azoknak, akiket ma már a kommunizmus áldozataiként tarthatunk számon.
Kovács Béla példája és a doni katasztrófa úgy kapcsolódik össze, hogy a második világháború, benne a doni vesztes csata során fogságba került magyar hadifoglyok is százezres nagyságrendben kerültek a Gulag embertelen kényszermunka-táboraiba, s közülük sokan ott lelték halálukat. A „malenkij-robot” címen elhurcolt magyar civileknek pedig csak mintegy tíz százaléka maradt életben, s térhetett vissza otthonába. Ezek között jelentõs számú nõ, sõt fiatal nõ is volt.
Az elmúlt évszázad ötvenes éveiben itthon Magyarországon is ezrek kerültek koncepciós vádak és perek alapján börtönbe, bitófára vagy kényszermunka-táborokba.
Az úgynevezett kitelepítetteket pedig minden indoklás és ítélet nélkül hurcolták el, s tartották, dolgoztatták embertelen körülmények között évekig a hortobágyi, és más e célra létesített telepeken. Ezeken a helyeken a gyermekek is együtt szenvedtek szüleikkel. A letartóztatások, elhurcolások, kihallgatások módja (általában éjjel vagy hajnalban, az ágyból riasztották fel a soron következõket- lásd KAPDOVA akciók), a verések, a testi és lelki megaláztatások az emberi méltóságot sárba tiporták, s minden erkölcsi megfontolást nélkülöztek.
A kínzások, az éhezés, fázás, a betegségek, továbbá a nehéz munka következtében sokan még fogságuk idején meghaltak, mások testileg-lelkileg megrokkantak, s akik még ma is életben vannak, azok többsége is élete végéig viseli e megpróbáltatások nyomait.
Ezután következtek még az 1956-os forradalom kivégzettei, bebörtönzöttei és a külföldre menekültek serege.
Az áldozatok között sokan voltak, akiket kifejezetten a hitükért üldöztek, s még többen, akik a nehézségeket Istenbe vetett hittel és bizodalommal voltak képesek elhordozni és túlélni. Õk voltak azok, akik rabtársaikat is erõsítették, s táplálták bennük a reményt.
Szólnom kell arról is, hogy a bolsevisták kommunista utódai ma is közöttünk vannak. Lapítanak vagy uralkodnak!
Bûnöket követve el e sokat szenvedett, jobb sorsra érdemes, nagyon- nagyon tehetséges, de elámított magyarnemzet ellen! A megcsonkított Magyarország határain belül és azon kívül egyaránt!
Nézzük , mi történik ma hazánkban: egykori apparatcsikos és kommunista káderek pöffeszkednek miniszteri székekben, a miniszterelnöki poszton soha nép által meg nem szavazott, választott deviáns ember garázdálkodik.
Visszahozták az országba a félelmet.
A teljes bizalmatlanságot.
A félelem motiválta gyávaság sokak védekezõ reflexévé vált.
Ám így, ilyen társadalmi viszonyok – inkább : iszony közepette nem lábalhatunk ki a magyarság elsorvadását elkerülhetetlenül okozó posványból, a lápból.
Amely lehúz bennünket és lassan, mint a színházban a függöny, leereszkedünk a megsemmisülésbe.
Sokak szerint világbanki törekvéseket kiszolgálva…
Eközben dõlnek ki a szekrénybõl a csontvázak: élõ emberek , ügynökök, áldozatok, mögöttük sunyítanak a felbujtók, a megrendelõk, a jelentésrendelõk- és az azokat olvasók.
Dõlnek kifelé a kommunista rendszernek, a diktatúrának az áldozatai: bûnösök, elkövetõk - lapító önkéntesek: úgynevezett „hazafiasok”- haza- és embertárs-árulók.
A magyar nemzet soha nem volt ennyire megosztott, mint most, ezekben a nehéz, sorsdöntõ napokban.
Csak bizakodni tudok, hogy a lápból mégis csak kihúzhatjuk lábunkt és leverve a ránk rakódott fél évszázados mocskot elindulhatunk egy keresztény elveket irányként megjelölõ ösvényen.
Amelybõl majd út lesz, ahol majdan nyugodtam elérhetjük azokat a célokat, amelyeken már régen túl lehetnénk, ha a bolsevizmus, a kommunizmus nem téríti el a fél világot, a mi világunkat is.
VÁLASZTÁSOK elõtti izgalmi napokban, kegyelmi állapotban leledzünk.
Ne felejtsük, s ezt hangoztassuk úton-útfélen: a kommunista bûnösök, a bolsevista utódok itt hangoskodnak-táncolnak közöttünk!
Vigyázzunk, ne ámítsanak el, ne szédítsenek bennünket és embertársainkat.
A bigott elvtársak most a fináncoligarchia soraiba tömörültek.
Kifosztva az ország maradék javait, amelyekért mi magunk s fiaink dolgoztak meg!
Megrendítve a parasztságot, amelynek hétköznapi hõsei nem adják fel: féltve, szinte testükkel óvják a földet, az egyetlent, ami jövõjüket, jövõnket megteremtheti.
Áldozatai is vannak ennek a gigászi küzdelemnek: ezt harminc halott magyar gazda sírja jelzi!
Ennyien menekültek ugyanis öngyilkosságba azért, mert a jelenlegi kormány elsikkasztotta az Európai Unióból nekik, névre szólóan küldött támogatási pénzt!
Aztán megjelentek a bajba jutott, fizetésképtelenné tett gazdáknál a dölyfös bankárok és elkoboztak milliós traktort, állatállományt, házat és gazdaságot.
Majd kétségbeesettségükben, feladva a reményt: kötelet kötöttek a nyakukra.
Ki fenyegetett hát kötéllel itten kérem?
Ki tette a kötelet a gazdaemberek nyakába?
A jelenlegi magyar kormány!
Kik õk?
A mai, profitorientált bolsevisták.
A kötéllel fenyegetõk!
Végezetül:
A bolsevista-kommunista üldözések értelmi szerzõi és kegyetlen végrehajtói kísértetiesen megvalósították a Pál apostol által idézett prófétai igéket:
„Mind elhajlottak, valamennyien megromlottak, és nincsen, aki jót tesz, egyetlenegy sincs. Nyitott sír a torkuk, nyelvükkel ámítanak, kígyóméreg az ajkukon; szájuk átokkal és keserûséggel van tele. Lábuk gyors a vérontásra, romlás és nyomorúság jár a nyomukban, és a békesség útját nem ismerik; Isten félelmével nem törõdnek.” (Róma 3,12-18)
Áldjuk azoknak emlékét, akik Istenhez és nemzetünkhöz való hûségükkel és kitartásukkal példáink lettek a szenvedésben!
Tanulságul hadd említsem Jézus Krisztus három boldogság-ígéretét:
„Boldogok a szelídek,
mert õk öröklik a földet.
Boldogok, akik békét teremtenek,
mert õk Isten fiainak neveztetnek.
Boldogok, akiket az igazságért üldöznek,
mert övék a mennyek országa. "
Emlékezzünk hát tisztelettel-kegyelettel a kivégzettekre, a megkínzottakra, a megkínzókra( !!!), a dróttal összekötöttekre, az arcraborítottakra, a bolsevizmus, a kommunizmus, e diktatórikus eszme és rendszer áldozataira!
Élõ áldozataira is!
Áldozzunk egy percnyi csenddel az elhunytak, magyar embertársaink, hõseink emlékének!
M. Szabó Imre beszéde a Széchenyi Körben
2006.február 24.,péntek, 18:00 óra
Budapest, XII. kerületi (MOM) Mûvelõdési Központ
---------
„Mind elhajlottak, valamennyien megromlottak, és nincsen, aki jót tesz, egyetlenegy sincs. Nyitott sír a torkuk, nyelvükkel ámítanak, kígyóméreg az ajkukon; szájuk átokkal és keserûséggel van tele. Lábuk gyors a vérontásra, romlás és nyomorúság jár a nyomukban, és a békesség útját nem ismerik; Isten félelmével nem törõdnek.” (Róma 3,12-18), Pál apostol által idézett prófétai igék.
A kommunizmus áldozatainak emléknapja – pontos-e vajon ez a mondat?
Nem, inkább diktatúrájának borzalmairól, a tudatos népirtásról, annak emléknapjáról kellene megemlékeznünk?
Nagy dilemma..!
S nem csak egyszer egy évben kellene megemlékeznünk!
Hanem- amint azt a holkauszt áldozataira való 365 napos emlékezés-sorozatban láthatjuk- minden alkalommal, ha kell, hát minden nap!
A bûn, amit elkövettek az egyetemes emberi jogok, az emberiség ellen, a fájdalom, amely valamennyiõnk lelkében sajog, elévülhetetlen, nem múló!
Gyötör bennünket.
Még akkor is, annak ellenére is, ha a keresztényi megbocsátás vezérli cselekedeteinket, életünket.
Ezek a bûnök szerintem nem megbocsáthatóak!
Dédapáink, apáink, testvéreink rokonaink, szeretteink s ismeretlenek szenvedése - a mi szenvedésünk is.
Lelkünkben sajog a fájdalom, olykor már-már észre sem vesszük.
Csak azt, hogy nagyon-nagyon rossz a közérzetünk, ha egy kicsit is eltöprengve sorsunkon a múltra emlékezünk.
Krónikus mentális sérülés ez, olyan, amit az idõ múlása nem gyógyít be teljesen.
Egy kicsit igen, de soha el nem tûnõ nyomai hegesednek valamennyiõnk lelkében.
Nem felejtem el azt az éjszakát, amikor berontottak a düledezõ pesterzsébeti vályogházba. Öten jöttek, nyikorgó bõrkabátban, meg Róth bácsi, a környék utcabizalmija és Farkas Sándor , a szomszéd, aki bennünket – „piszkos oláhokat” ( Erdélybõl menekültünk át…) harmincnyolcszor jelentett fel.
Az ÁVH emberei – emberei?! : pribékjei voltak.
Egy szobácskában éltünk, szüleim, s mi ketten, gyerekek.
Nyomorúságosan, de nagy-nagy szeretetben, egymás leheletét érezve.
Az ÁVH pribékjei, a „KAPDOVA”- csoport tagjai.
Ez az ÁVH-n belüli szleng: KAPDOVA- milyen útszélien-primitív s kegyetlen!
Elkapdoválni !!!
A kifejezést attól a V. Nagy Árpád egykori ÁVH- s operatív tiszttõl hallottam, akit büntetésbõl a Gyorskocsi utcai pribékek közé helyeztek. Éppen tegnap mondta el, töredelmesen, könnyeivel küzdve történetét abban az életút interjúban, amit róla írok. Könnyes szemmel mesélte, milyen drámák zajlottak le a szeme elõtt, amikor ajtót berúgva rontottak rá a békésen alvó családra. Az egyik kicsi gyerek az anyja hálóingjébe kapaszkodva, a másik a kényszerûen szedelõcködõ apát térdénél átölelve szemlélte rémülten, miként lökdösik, taszigálják kifelé édesapjukat, mint érvel szegény feleség: nem, nem, a férjem nem követett el semmit!
Minként dúlták fel a lakást, a kamrát, mint vagdossák oda a teli befõttes üvegeket a falhoz, milyen barbárul, önmagukból kivetkõzve tornádózták végig a percekkel korábban még békés, szeretettel áthatott otthont.
( Ez az ember nem bújt az unalomig ismert ”parancsra tettem” mentegetõdzõ szavak mögé: beismerte, maga is része volt ugyan az elnyomó gépezetnek, s egész élete a vezeklés, a bûn kimondása és bevallása könyvben, szóban cselekedetben, a megbánás jegyében telik…)
Szóval a „KAPDOVA” csoport nálunk ugyanezt a bûnt követte el, ugyanígy!
Feltehetõleg egyazon parancsnoki „filozófia” alapján!
És vitték szegény sápadt apámat.
Soha nem felejthetem a pillanatot.
Elévülhetetlen pillanat!
Elévülhetetlen a bûn!- és nem csak azért, mert azóta is alvászavaraim vannak, gyakran felriadok, abban az órában, amikor a KAPDOVA emberei elrángatták szerencsétlen, a románok által ugyanígy megalázott, meggyötört édesapámat…
Nem sokkal késõbb, Sztálin halála napján Halupka tanár „úr” a pesterzsébeti általános iskolában mindenkitõl megkérdezte, mit érez a nagy vezér, „apánk” halála kapcsán.
-Mint embert sajnálom, de mint politikust nem! – feleltem kis naivan.
A munkáskáderbõl kikupálódott tanító a szomszéd utcában lakott.
Ugyanolyan nyomorban, mint mi. Csak onnan nem hiányzott az édesapa, mint nálunk.
Mert õ bent volt, hol az ÁVH-ban, hol a rendõrségen…
A tanár ezt tudta, hiszen errõl suttogott a környék!
Halupka tanár „úr” dührohammában kirángatott s osztálytársaim elõtt vadul megkörmösözött.
Soha el nem múló fájdalmat okozva.
Bennem soha el nem évülõ bûnt követve el…
Persze apró, említésre se méltó ki kegyetlenség ez, azokhoz a bûnökhöz képest, amelyeket a kommunisták pribékjei, a KAPDOVA-sok és társaik elkövettek a magyarság ellen.
Magyarok a magyarok ellen.
Persze parancsnokairól, legfelsõbb irányítóikról ez utóbbit teljességgel nem lehet állítani…
Õk, e furcsa, különös szerzetek, a magyarságot a magyarokkal verették, üldözték, vetették börtönbe, figyelték meg, hurcoltatták, súgatták be, évtizedeken át.
Tegnap este a ZENIT TV-beli, A MAGYAROK VILÁGA címû egyórás mûsorom vendége egy orvos volt, akit a szovjet hadsereg pribékjei vittek el, vettek õrizetbe, Balatonfüreden ( ???) ítélték el kémkedésért tíz évre s marhavagonban lötyögtették Harkovba, majd onnan Szibériába, a GULÁG-ra, Kolimára.
Miközben megdöbbentõ történetérõl beszélgettünk, finoman helyreigazított: nem a kommunizmus emléknapjáról, hanem a bolsevizmus rémtetteirõl, a LENINI-SZTÁLINI DIKTATÚRA borzalmairól kell nekünk emlékeznünk.
Mert ez diktatúra, véresen kegyetlen diktatúra volt!
Meghajtottam, a fejem érvei elõtt.
Egy kicsit pillantsunk körül, hogy vajon a világban hány emberéletet követelt a bolsevista terror, a kommunizmus rémtetteinek mennyi a kézzelfogható, tényekkel igazolható áldozata?
Íme egy kis statisztika!
Ismételjünk egy kicsit és ismételjük mindaddig, amíg az emberiség tudata nem csak egyfajta áldozatot ismer és szajkóz kényszerû média-kiszolgáltatottságában: nap- mint nap!
A nácizmus számlájára mindent összevetve körülbelül 25 millió áldozatot írhatunk, míg a kommunizmuséra ennek majdnem a négyszeresét, méghozzá a következõ geográfiai elosztásban:
Szovjetunió: 20 millió; Kína: 65 millió; Vietnam: 1 millió; Észak-Korea: 2 millió; Kambodzsa: 2 millió; Kelet-Európa: 1 millió; Latin-Amerika: 150 000; Afrika: 1,7 millió; Afganisztán: 1,5 millió;
Nem, a nemzetközi bolsevista-kommunista mozgalom, nem tétlenkedett: közel járunk a százmillió halotthoz.
Százmillió család- íme az emberiség nem elhanyagolható szelete- ellen elkövetett, soha el nem évülõ bûnök!
Minden ember halála egyforma veszteség, egyformán sajgó fájdalom.
Legyen az keresztény vagy zsidó!
Legyen akár százmillió, akár hatmillió!
Nem tehetünk különbséget emberhalál és emberhalál között!
Amikor akasztott embert temetnek, akkor fúj ilyen hevesen, viharosan a szél,- suttogták körülöttem a Kerepesi temetõ elõtt a tolongó, valamit sejtõ-valamire vágyakozó tömegben.. Vörös az égalja, vérvörös szemek, a titkolt sírástól- ott voltam, soha nem felejtem el : a félelem és a dac, az elszántság keveredett azon a szomorú délutánon. Csak benne volt a levegõben: itt, ebben a megnyomorított népben megmozdult valami- az emberek lelkében. Rajk László özvegye 1956-ban egyre gyakrabban követelte, hogy a férjét tisztességes körülmények között temessék el Õsszel a pártvezetés már nem halogathatta tovább az ügyet. 1956. október 6-án a Kerepesi temetõben összegyûlt tömeg jelenlétével az utóbbi évek bûnei ellen is tüntetett. Félelmemtõl remegve ott dideregtem, kamaszként, a KAPDOVA akcióval a lelkemben. Nem sejthettük, hogy tizenhét nap múlva kitör a forradalom.
A mai nap, február 25-e a kommunizmus áldozatainak szomorú, kegyeletes, ugyanakkor figyelmeztetõ emléknapja.
1947. februárjában – koncepciós vádak alapján – ezen a napon tartóztatták le Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt fõtitkárát. Kovács Béla a magyarok szemében a szabadság és a nemzet függetlenségének jelképe volt. Letartóztatásakor mindenki úgy érezte: megdõlt "a demokrácia bástyája". Egy embert letartóztattak, mégis egy egész nemzet tudhatta: elveszett a szabadság. Majd többévi elõzetes fogva tartás után a Szovjetunióba hurcolták, és 1952-ben 25 évi szabadságvesztésre ítélték. A „Gulag” néven ismert kényszermunka-táborok keserveit megjárva, 1955-ben térhetett haza, de csak félév múlva szabadult, betegen.
Bár ezután még képviselõként politikai szerepet is volt alkalma vállalni, az igazságtalan meghurcoltatás és fogság megpróbáltatásai következtében 1959-ben 51 évesen meghalt. Sorsa egyfajta típus-példája lett azoknak, akiket ma már a kommunizmus áldozataiként tarthatunk számon.
Kovács Béla példája és a doni katasztrófa úgy kapcsolódik össze, hogy a második világháború, benne a doni vesztes csata során fogságba került magyar hadifoglyok is százezres nagyságrendben kerültek a Gulag embertelen kényszermunka-táboraiba, s közülük sokan ott lelték halálukat. A „malenkij-robot” címen elhurcolt magyar civileknek pedig csak mintegy tíz százaléka maradt életben, s térhetett vissza otthonába. Ezek között jelentõs számú nõ, sõt fiatal nõ is volt.
Az elmúlt évszázad ötvenes éveiben itthon Magyarországon is ezrek kerültek koncepciós vádak és perek alapján börtönbe, bitófára vagy kényszermunka-táborokba.
Az úgynevezett kitelepítetteket pedig minden indoklás és ítélet nélkül hurcolták el, s tartották, dolgoztatták embertelen körülmények között évekig a hortobágyi, és más e célra létesített telepeken. Ezeken a helyeken a gyermekek is együtt szenvedtek szüleikkel. A letartóztatások, elhurcolások, kihallgatások módja (általában éjjel vagy hajnalban, az ágyból riasztották fel a soron következõket- lásd KAPDOVA akciók), a verések, a testi és lelki megaláztatások az emberi méltóságot sárba tiporták, s minden erkölcsi megfontolást nélkülöztek.
A kínzások, az éhezés, fázás, a betegségek, továbbá a nehéz munka következtében sokan még fogságuk idején meghaltak, mások testileg-lelkileg megrokkantak, s akik még ma is életben vannak, azok többsége is élete végéig viseli e megpróbáltatások nyomait.
Ezután következtek még az 1956-os forradalom kivégzettei, bebörtönzöttei és a külföldre menekültek serege.
Az áldozatok között sokan voltak, akiket kifejezetten a hitükért üldöztek, s még többen, akik a nehézségeket Istenbe vetett hittel és bizodalommal voltak képesek elhordozni és túlélni. Õk voltak azok, akik rabtársaikat is erõsítették, s táplálták bennük a reményt.
Szólnom kell arról is, hogy a bolsevisták kommunista utódai ma is közöttünk vannak. Lapítanak vagy uralkodnak!
Bûnöket követve el e sokat szenvedett, jobb sorsra érdemes, nagyon- nagyon tehetséges, de elámított magyarnemzet ellen! A megcsonkított Magyarország határain belül és azon kívül egyaránt!
Nézzük , mi történik ma hazánkban: egykori apparatcsikos és kommunista káderek pöffeszkednek miniszteri székekben, a miniszterelnöki poszton soha nép által meg nem szavazott, választott deviáns ember garázdálkodik.
Visszahozták az országba a félelmet.
A teljes bizalmatlanságot.
A félelem motiválta gyávaság sokak védekezõ reflexévé vált.
Ám így, ilyen társadalmi viszonyok – inkább : iszony közepette nem lábalhatunk ki a magyarság elsorvadását elkerülhetetlenül okozó posványból, a lápból.
Amely lehúz bennünket és lassan, mint a színházban a függöny, leereszkedünk a megsemmisülésbe.
Sokak szerint világbanki törekvéseket kiszolgálva…
Eközben dõlnek ki a szekrénybõl a csontvázak: élõ emberek , ügynökök, áldozatok, mögöttük sunyítanak a felbujtók, a megrendelõk, a jelentésrendelõk- és az azokat olvasók.
Dõlnek kifelé a kommunista rendszernek, a diktatúrának az áldozatai: bûnösök, elkövetõk - lapító önkéntesek: úgynevezett „hazafiasok”- haza- és embertárs-árulók.
A magyar nemzet soha nem volt ennyire megosztott, mint most, ezekben a nehéz, sorsdöntõ napokban.
Csak bizakodni tudok, hogy a lápból mégis csak kihúzhatjuk lábunkt és leverve a ránk rakódott fél évszázados mocskot elindulhatunk egy keresztény elveket irányként megjelölõ ösvényen.
Amelybõl majd út lesz, ahol majdan nyugodtam elérhetjük azokat a célokat, amelyeken már régen túl lehetnénk, ha a bolsevizmus, a kommunizmus nem téríti el a fél világot, a mi világunkat is.
VÁLASZTÁSOK elõtti izgalmi napokban, kegyelmi állapotban leledzünk.
Ne felejtsük, s ezt hangoztassuk úton-útfélen: a kommunista bûnösök, a bolsevista utódok itt hangoskodnak-táncolnak közöttünk!
Vigyázzunk, ne ámítsanak el, ne szédítsenek bennünket és embertársainkat.
A bigott elvtársak most a fináncoligarchia soraiba tömörültek.
Kifosztva az ország maradék javait, amelyekért mi magunk s fiaink dolgoztak meg!
Megrendítve a parasztságot, amelynek hétköznapi hõsei nem adják fel: féltve, szinte testükkel óvják a földet, az egyetlent, ami jövõjüket, jövõnket megteremtheti.
Áldozatai is vannak ennek a gigászi küzdelemnek: ezt harminc halott magyar gazda sírja jelzi!
Ennyien menekültek ugyanis öngyilkosságba azért, mert a jelenlegi kormány elsikkasztotta az Európai Unióból nekik, névre szólóan küldött támogatási pénzt!
Aztán megjelentek a bajba jutott, fizetésképtelenné tett gazdáknál a dölyfös bankárok és elkoboztak milliós traktort, állatállományt, házat és gazdaságot.
Majd kétségbeesettségükben, feladva a reményt: kötelet kötöttek a nyakukra.
Ki fenyegetett hát kötéllel itten kérem?
Ki tette a kötelet a gazdaemberek nyakába?
A jelenlegi magyar kormány!
Kik õk?
A mai, profitorientált bolsevisták.
A kötéllel fenyegetõk!
Végezetül:
A bolsevista-kommunista üldözések értelmi szerzõi és kegyetlen végrehajtói kísértetiesen megvalósították a Pál apostol által idézett prófétai igéket:
„Mind elhajlottak, valamennyien megromlottak, és nincsen, aki jót tesz, egyetlenegy sincs. Nyitott sír a torkuk, nyelvükkel ámítanak, kígyóméreg az ajkukon; szájuk átokkal és keserûséggel van tele. Lábuk gyors a vérontásra, romlás és nyomorúság jár a nyomukban, és a békesség útját nem ismerik; Isten félelmével nem törõdnek.” (Róma 3,12-18)
Áldjuk azoknak emlékét, akik Istenhez és nemzetünkhöz való hûségükkel és kitartásukkal példáink lettek a szenvedésben!
Tanulságul hadd említsem Jézus Krisztus három boldogság-ígéretét:
„Boldogok a szelídek,
mert õk öröklik a földet.
Boldogok, akik békét teremtenek,
mert õk Isten fiainak neveztetnek.
Boldogok, akiket az igazságért üldöznek,
mert övék a mennyek országa. "
Emlékezzünk hát tisztelettel-kegyelettel a kivégzettekre, a megkínzottakra, a megkínzókra( !!!), a dróttal összekötöttekre, az arcraborítottakra, a bolsevizmus, a kommunizmus, e diktatórikus eszme és rendszer áldozataira!
Élõ áldozataira is!
Áldozzunk egy percnyi csenddel az elhunytak, magyar embertársaink, hõseink emlékének!
