EUROPÜLE

EUROPÜLE


Mint vajban a kés, úgy tör elõre mammoni nép,
igázni lendül Hellász oszloptört maradékát.
Spártai bércek ormán még élnek hû szabadok,
nincs az rés, hol kaftános faló behatolhat,
míg összezár szorosan a falanx végtére,
szûk part kedvez szikla ölén éhes keveseknek.
Felemészti alkonyi csend kalmár zokogását,
midõn aranya mind szélrózsának szertegurul.
Halljad vén Európa! Tetteid átok üli!
Mire a Nap ismét megtér Zeusz lábaihoz,
égig vonagló sikítást, hörgést hoz fejedre,
aranyos tornyaid Kikládok ölébe hullnak.
Magad idézted magad ellen, viseld hát büszkén
sorsod, eszeveszett fekete, dörgõ visszhangját!
Nem fizetünk gyarmati sarcot! Ha kell, meghalunk!
Tovább nem élnek meg köztünk vérkormos hazugok,
hol a hegy tetején fehér még a kopott márvány,
Olympuson fickándoznak isteni villámok,
fehér gyolcsban táncot lejtenek hajnali ködben,
Athén szent romjai csillannak tengeri kéken,
hirdetve új ezredek elé örök igazat,
mert bevégezzük, amit megkövetel a Haza.
S a kalmár népség újra járja a puszta mélyét,
negyvenszer negyven esztendeje is kevés lehet
megtanulni: ember módjára bánni emberrel.
Elhamvadt csipkebokor búvik hallgatag sziklán,
néma próféta buzgó intése mit sem ér most,
csak forró homokba rótt, egyhangú körmenetek
mossák talán tiszta fehérre vén kõtáblákat.
Járjad Hellász, járjad õseid vad ritmusait!
Nézd hazatérõ triérész hadaid zászlaját!
Színei, vászna ma tisztább, büszkébb nem is lehet!


Ferencváros, 2011. október 30.

Lengyel Károly