EU-SZÁMVETÉS

EU-SZÁMVETÉS


Gondolkozzunk! MAGYARORSZÁG gyarmat. Tény. Ha még nem is egészen, de a dolgok általában haladnak a - tudjuk kik által - megtervezett ütemterv szerint. Mocskos vagyonokat áldoznak kívülrõl és belülrõl a magyar nemzet életterének elrablására, végül a nemzet megsemmisítésére. Teszik ezt sunnyogva kertek alatt, és nyílt pénzügyi terrorral, meg sok más egyéb aljas módon.
Beleléptették a magyarokat ebbe a kupac bûzösbe, és most dicsõítést várnak tõlünk. Tõlünk az éhezõktõl, a számkivetett és alávetett megalázottaktól. Még a megvert kutya is megpróbál visszaharapni az õt ütõ kéz felé. Hát milyen vezetõk vannak az ország élén, hogy ezt nem képesek felismerni? Kitömött robotok? Madzagon rángatott kirakatbábuk? Igen? Akkor meg mit keresnek ott? Mondhatnánk a pesti aszfaltról, hogy igen sokat. Nagyon sokat!

Na de emlékszik-e még valaki arra, hogy milyen gazdasági feltételeket szabtak a második Trianon kiagyalói? Bizony, aljas volt a diktátum.
Nos, ha mindent összeszámolnának a szakértõk, amivel kevesebbet kapott az ország, akkor bizony hihetetlen, mondhatni nem globális, hanem csillagászati összegek tornyosulnának védhetetlen vádként a hódítók fölé. Mindezeknek az üleptisztító hajlongásoknak nem pusztán politikai vetületei voltak és vannak, hanem a legkeményebb gazdasági hadászati doktrína van érvényben ellenünk.
S ha még most is talpon van az ország ennyi sanyarúság után, büszkén mondhatjuk két erõs karunkról, hogy köszönjük szépen, nekünk ebbõl ennyi elég volt. Majd mi magunk folytatjuk.
Szinte hallom, amikor árulók susogják az ártatlan és gyanútlan fülekbe, hogy ebbõl a játékból nem lehet kiszállni. Na de kérdem, ha nincs leírva, hogy nem lehet kiszállni, akkor azt nem lehet? Már hogyne lehet?

A szakértõi számvetés után új gazdaságpolitikának jött el a létideje.
Amit eddig elvitt az EU, azt ezután nem fizetjük be. Pont.
Ilyen nagyon egyszerû. Vagy ráébrednek a papírtaszigáló puhányok, hogy egyenes gerinccel, tisztességesen szükséges a kapcsolatok fenntartása, és fizetnek, mint a köles, vagy pá aranyom.
Nincs más választás.

A harmadik lehetõség a káosz és nemzethalál. Éhen halunk valamennyien, miközben a hódítók megszakadnak a röhögéstõl.
Mára bizonyossá vált, hogy a nemzetközi vállalkozások jelenléte óta ebben az országban szerintük õk bármit megtehetnek. Eddig így volt. Most nem fizetjük a rabszolgaadót az eu-nak.

Látom a jövõt! Csupa kerek szem, fejtetõre felhúzott agresszíven csodálkozó rángatózás. Mindez felesleges színjáték. Fogadják el és kész! Csaltak, loptak, hazudtak, raboltak egy egész ártatlan nemzet kárára, tehát fizessék meg a tetteik árát azok, akik miatt ma itt tart MAGYARORSZÁG.
Nem adakozni, fizetni! Nem segély, fizet. Nem hitel, õk fizetnek, hogy tagjai maradjunk ennek a szervezetnek. Márpedig õk tudják, hogy nincs kiút ebbõl a zsákutcából, amibõl most már õk sem képesek kifarolni. Beszorultak a paragrafusok kanyarintosságai közé.

Nem a magyarok okozták a gazdasági válságot. Nem a magyarok viszik ki az országból a megtermelt érték hasznának kilenc tizedét.
Ugyan mit tehetnének? Legfeljebb fejemet veszik, mert igazat mondtam. Ám a gondolat szárnyra kelt, késõ. Ha belegebednek is, fizetni fognak mindenért, az utolsó szegig. Szerét ejtjük.


Ferencváros, 2011. május 20.

Lengyel Károly