LEGALÁBB EGY SZÍV - In memoriam RAMON CUÉ ROMANO

LEGALÁBB EGY SZÍV

In memoriam RAMON CUÉ ROMANO


Legalább egy szív, ha több fel nem is ébred,
és a megénekelt Európa hallgat,
míg hordoz idegen átkot és keresztet,
cédaként oszt kegyet pohos uzsorásnak.

Gyöngye, talmi éke mind megkövült régen,
Csipkék libbenése mára már oly komor,
Italgõzben osztják másét új serények,
Másnaposan okádnak sáros padlaton.

Ezek hát, kik magukkal oly nagyra vannak,
Csörtetõ hadak hírére kik remegtek?!
Összebújtak templomokba, zsolozsmáztak,
Míg nálunk folyt a vér, és századok teltek.

Mert szúrta a szemüket az õsi nemzet!
Arra bezzeg kellett sok jó erõs karunk,
Míg léha puhányaik otthon fetrengtek,
Hogy vész után õk szedjenek tõlünk sarcot.

Mert ez történt, valahányszor csak itt jártak!
Rablást rablással mentett idegen vitéz,
Volna tán maradó kevesünk áru csak,
Vagy udvari bolondnak vígságra kellék.

Hát nem! S ha azt mondtuk néha, hogy most elég,
Felhúzott szemöldök volt pökhendi válasz.
Imát küldtek! Szerintük az volt segítség,
Míg félhold alatt omlottak magyar várak.

Nem is kell minden sérelmet felsorolnunk,
Évekbe telne leírni is azokat.
Elég, ha üvöltve azt mondjuk Trianon!
Lám, arcátlan vigyoruk ma is ugyanaz.

Legalább egy szív, ha több fel nem is ébred,
Megénekli az igazságot, ahogy volt,
S népei múltján talán néha elmereng,
Európa köntösén hogy marad a folt.


Ferencváros, 2011. január 23.

Lengyel Károly


****************************************


RAMON CUÉ ROMANO (1914-2001) spanyol jezsuita pap 1957-ben kiadott egy verses kötetet

“Sangre de Hungaria”
(Magyarország vére) címmel. Itt olvasható egyik megrázó verse:


Kicsi húgunk, te drága!
Magadra hagytunk Tégedet.
Míg fényes nappal Rád törtek gyalázva,
S Európa szívérõl letéptek rõt kezek.
Keresztútján a mûvelt világnak
Magadra hagytunk Tégedet.


Hogy körülálltuk földre tiprott tested,
A hulló jaj és forró vér felett,
Melynek árjával bepermetezted
Ruháinkat, - mi csak szónokoltunk és vitatkoztunk,
De senki elõre egy lépést se tett,
Csak kezeinket emeltük az égnek,
S magadra hagytunk Tégedet.


Szemünk láttára tapostak a sárba,
Nem távoli õserdõk megett,
De Európa szívében, hol drága
Múltunk õre a Fórum és a Parthenon meredt
A dómokra, mely visszhangként hordta
A vádat, amit Dante emelt érted,
Hogy bölcsesség, jog széthullt darabokra
S Beethoven dala kilencszer zokogja:

Az életünk új barbár korba tévedt.
S bár vállainkon húsz évszázad súlya,
Elárultuk múltunkat és újra
Vak félelembe fúlt a tett,
S magadra hagytunk Tégedet.

Bûvölten néztük mozdulatlan
Hogy gázol át törvényen az ellen,
S a szörnyetegnek végsõ pillanatban
Hogy étvágya beteljen
Áldozatként a szörnyû lakomára

Kis húgunkat dobtuk oda s holnap
Új áldozatra vajon kit sorolnak?
Bûnöd csak az volt, hogy a szabadságot
Kívántad, mint a kék magas
Büszke királya a sas.
És annyi volt hõs fiadnak vétke,
Hogy hitvesüket úgy hívták “enyém”,
Hogy anyjukat is úgy hívták “enyém”,

Hogy lányukat is úgy akarták hívni,
S a földbe, melybe búzát s vért vetettek,
“enyém”-nek hívták a hazát, történelmet.
Óh Isten mondd hát vétek ez?
Ezért tiportak le, s mi szabadok
Magadra hagytunk Tégedet!

Kicsiny húgunk, te drága Magyarország!
A lelkünk mélye és a városok
Jazz-hangos éje, karikás-szemû hajnalok

A vádat hordják,
Hogy letiportak s friss véred kiált
A szabad ember foltatlan ruháján
A munkások olajos öltönyén
S a vasárnapi vasalt nadrágokon…
Nincs, ki lemossa véredet,
Mit vád-piros ajakkal égetett
A homlokunkra húszezer halott:

- “Világ porondján fényes nappalon
Megint magunkra hagytatok!” -

És üldözni fog majd e bûnnek árnya:
A béke szavát elfojtja a jaj,
A szabadság új árulást takar.
S ha ajkunk olykor igazságot hirdet
Saját vétkünkkel hazudtol meg minket,

Mert lelkük mélyén érzik már a népek,
Hogy bûneiknek súlyos agyaglába
Megindult és sár tapad nyomába
És árulásuk, árulásba hal,
És nincs nagy nemzet, addig míg e bélyeg
Rajtunk ég, - és homlokunk az égnek
Nem tárhatjuk, hisz láncban a magyar.
Mert Európa szívében elõttünk
Fényes nappalon megtörténhetett,

Hogy meggyaláztak szép kicsi húgunk,
S mi magadra hagytunk Tégedet.


(A magyarság, a bukott forradalmak és szabadságharcok népe ezer esztendõn át egyedül s magárahagyottan
nemcsak hazáját védte testével és életével, hanem Európát is. Í956 után a világ lelkiismeretének hangján a

fegyvertelen költõk hajtottak fejet az elnyomottak, a bebörtönözöttek, a halottak elõtt s mondták: Gloria Victis,
dicsõség a legyõzötteknek, kik gyõzhetetlenek.)