SZÁJZÁR

SZÁJZÁR


Voltunk talán kétszázan a Rádiónál. A Bródy Sándor és Puskin utca sarkán gyülekeztek a tüntetõk. Valamilyen gyurcsányi reflex alapján egy sündõrségi mikrobusz állta el a saroknál az utat. Éppen akkor értem oda, amikor - láthatólag mintegy kegyet gyakorolva – az egyenruhások tovább engedték a tüntetõket.

Legtöbbjük nagyon ismerõs arc volt, és kokárda is akadt szép számmal a kabátokon. Mivel munkából késõn értem oda az elõzményeket nem ismerem.

Egy biztos, hat sün-személyautót és hat sün-mikrobuszt számoltam. Kis híján egy századot vezényeltek a Magyar Rádió sokat látott épületéhez a szájkosár-törvény ellen tiltakozók miatt.

Csak nem félnek? Mitõl, kitõl? Rossz a lelkiismeretük? Rossza a lelkiismeretük!

Lassan visszaoldalogtak a sárga mellénybe bújtatott beszélõ szénvegyületek a városi levegõt szennyezõ talicskáikhoz, és a tüntetõk megindultak a híres erkély alá, ahonnan ötvenhatban is lõttek a mocskos ávósok.

Itt már pislákoltak a gyertyák, meg a mécsesek a pesti estében, melengették a kezet, szívet.

Iszonyú kevés volt a létszám a kussparagrafusok árnyékában! Elfogytak az arcok, elillant a lendület, és az esti csípõsen hideg szellõ szomorúan táncoltatott néhány kanócot.

„Cenzúra! Diktatúra! Skandálták egyre többen, már akinek maradt hangja ilyen megfázásos idõben.

S noha a sajtószabadság néma temetése volt a röpgyûlés célja, az egyre hangosabb gyülekezetet Novák Elõd igyekezett valamennyire figyelemre bírni. Az Echo Tv-ben hétfõn is elhangzott érveit sorolta. Ismertek ezek mind, hiszen a fél világ felkapta a fejét a narancsos arroganciára. Még hogy túlhatalom?! Valódi forgatókönyvvel érkezõ valódi diktatúra.

Tessék nevén nevezni! Semmi gond! De hazudozni, nagyképûen mindent szétpöckölni a parlamenti asztalokról nem lehet. De, megteszik!

És itt kölcsönveszek egy régi kiszólást: „Az egyik tizenkilenc, a másik fidesz” (AA). Megérett az idõ megérteni ennek magvasságát.

Nem is maradtam soká. Letettem a Rádió kapuja sarkához egy mécsest, és jó éjt mondtam kevés ismerõsömnek, akikkel persze „Adjon az Isten szebb jövõt!” köszöntöttük egymást.

Közben a Viktátor brüsszelkedik, röpköd, mintha ettõl függne a jövõnk. Azt már eladták. Közösen. Az egyik tettleg, a másik hallgatott és bólintott.

Most pedig, amikor szárnyat bont a diktatúra, a maga önjáró pökhendiségében, rácsodálkoznak mind az ötvenhárom százaléknyi fülkeforradalmárok: „Anyám, nem ilyen lovat akartam!”

Barátaim, ez itt a kõkemény kuss országa a gumigolyós rablócsürhe után.

Üdvözlet a szép új világból! - ha még eljut ez a levél valakihez, és nem tiltatja le a kicsi, sárga, savanyú, de a miénk.

Virág Sándor két hete is régen elröppent, maradt a csõd, meg a likudilag hozzá rendelt háttérhatalmi financiális ideológia.

Nyissak egy sapkaboltot?


Ferencváros, 2011. január 5.

Lengyel Károly