MESÉK A KÖDBEN

MESÉK A KÖDBEN


Meséit hordja vad vágtáiban az õszi szél,
Tündérektõl kölcsön kért rõt csapongó sorokat,
Hogy elsuttogja benne mind ez évben mi történt,
Készül jeges idõre, ha jönnek a nagy havak.

Lustul a nap fénye, késõbb néz a határ fölé,
Érezvén krizantémok temetõi illatát,
Mécsesek fényét viszi ólmos fellegek elé,
Sírjanak azok helyettünk, hol ma a bánat jár.

Hûtlen idõktõl sodorva mi mind elenyészünk,
Hantja a kornak lebbenti fátylát feledésre,
S fejfánkon valaha aranylott kicsi betûk
Fakulnak halkan, míg kísért a hiány hidege.

Mondom mégis neked, barátom, hogy élni mi szép
Egyetlen esély és csoda-varázs ez az egész.
Egymásért megélt kevéske, elszaladt éveink
Hordják toronyba életünk sárga leveleit.

Lapoznak benne néhanap, kilesik múltunkat,
Minek perceit nem hozza vissza ide semmi,
Mert mit nem adtunk magunktól, magunkból álmokat
Elvész az a köddel, hulló pihe beteríti.


Ferencváros, 2010. szeptember 18.

Lengyel Károly